Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A filozófusok szenátusa és a nemzet filozófiája – Szempontok a magyar filozófiai kánon problémájához

 

Szempontok a magyar filozófiai kánon problémájához*

 

A címben szereplő „szenátus” kifejezés Jánosi Józseftől származik, akinél az idézet pontosan így hangzik: „A filozófia az emberi szellem legnagyobbjainak időn felüli szenátusa.”1 Fel kell vetnünk, vajon mi az, ami által valakit a legkiválóbbak között tarthatunk számon? Tehát ki nevezhető filozófusnak, és ki tekinthető jelentős filozófusnak?

Platón szerint: „A filozófust [...] nehéz dolog világosan megpillantani.” Mindenesetre: „Gondolatilag mindig a létező formáján (idea) csügg.”2 Hegel hasonlóképpen mondja: „A filozófia története bemutatja nekünk ama nemes szellemek sorát, a gondolkodó ész ama héroszainak galériáját, akik ennek az észnek erejénél fogva behatoltak (eingedrungen sind) a dolgok, a természet és a szellem lényegébe (in das Wesen), Isten lényegébe, és felszínre hozták nekünk a legfőbb kincset, az észmegismerés kincsét.”3

Úgy tűnik, ez az ismérv, ez a legfőbb kritérium arra nézve, hogy ki tartozik igazán a filozófia történetébe. Az az igazi filozófus, aki áttör egy bizonyos határon, a dolgok lényegéhez hatol, s ez az irányulás jellemzi egész gondolkodását. Ez a beállítódás több módon is megnyilvánul: 1) mivel átható ereje van, sajátos rendszert hoz létre; 2) saját fogalmakat alkot, amelyeket ő vezet be a gondolkodás történetébe. Ilyenek például az apeiron, idea, uszia, civitas, ködkép, theodicea, kategorikus imperatívusz, Dasein, és hasonlók.

Már az egyetemes filozófia történetében is megkülönböztethetünk egymástól három szintet. Az eredetit alkotó nagy filozófusok előbb jelzett közössége, amelyet egy kettősség jellemez: egyrészt ők értik meg egymást igazán, másrészt köztük van a legélesebb ellentét. Ez a filozófusok első, legfőbb szintje. Az innen eredő régi nagy téma az önálló rendszerek lehetséges száma a létrendnek, a szellemnek és a történelemnek megfelelően.4

A második szint a filozófiai kultúra értékes fenntartóinak hatni tudó közössége. Műveiket a filozófiai kultúra története, eszmetörténete, irodalomtörténete tartja számon. Voltaire-nek például nincs saját fogalma, nem alkotó, de ható szellem.5 Nálunk hasonló jelenség Alexander Bernát.

A harmadik szinthez tartoznak azok, akiket filozófián kívüli tényezők, mindenekelőtt a hatalom, a koreszme, világnézet, történeti fejlemények, esetleges tényezők emelnek be a filozófia történetébe. Ezek a szintek természetesen találkozhatnak is, érintkezhetnek, összefonódhatnak.

Pauler Ákos a filozófia történetének két mozzanatát különbözteti meg egymástól. Eszerint: „A filozófia története kultúrtörténeti és kritikai szempontból osztható föl. Az előző esetben a filozófusokban csak azt tekintjük, hogy mily hatást gyakoroltak a következő korok gondolkodására, függetlenül attól, hogy a bölcselők tanainak mily értéket tulajdonítunk. Ebből a szempontból párhuzamosan a mi nyugati műveltségünk fejlődésével, a filozófia történetét is ó-, közép- és újkorra oszthatjuk. Ha ellenben kritikai szempontból iparkodunk egyes állomásokat megjelölni a filozófiai gondolkodás múltjából, akkor azokat a lépéseket kell kiemelnünk, melyek a mi filozófiai álláspontunkról tekintve haladást jelentenek az igaz világnézet fokozatos megközelítésében.”6

Tehát bár a filozófusok legkiválóbbjai egy viszonylag kisszámú pantheont alkotnak, és csupán néhány nemzet vagy kultúra kebeléből – mint amilyen a görög, latin-keresztény, német –, maguk is eredményei, csúcsteljesítményei egy szélesebb vonulatnak, a – civilizáció bizonyos fokától kezdődően többé-kevésbé – mindig fennálló filozófiai kultúra történetének. Utóbbi az egyes nemzetek filozófiai kultúráját jelenti, pontosabban az egyes nemzetekben – mint például a lengyel, spanyol, magyar nemzetben – meglévő filozófiai kultúrát. Ez utóbbit tehát teljességgel jogosult tárgyalni mint irodalomtörténetet, amely az eredeti filozófiára irányuló pontos kritériumok nélkül a bölcseleti irodalom számbavételét jelenti.

Így a magyar filozófiával kapcsolatban a (nyugatot) „követő” filozófia elvének tehertétele eleve feloldódik. Nemkülönben pedig értelmét veszíti a magyarnak mint afilozofikus népnek üres, tartalmatlan és főként ideológiai indíttatású képzete. Azt amúgy is konstatálni lehet, hogy az adaptáció, percepció nagymértékben sajátos nemzeti formát, stílust, hangsúlyt, műfajt ölt, ami már maga érték, és érdemes a filozófiai reflexióra.

Az eddigi jeles magyar filozófiatörténeti összefoglalások – Erdélyi János egykori úttörő művét7 kivéve – rendszerint műveik függelékeként jelentek meg.8 Mindezek a munkák lényegében magyar filozófiai irodalomtörténetek, amelyek kánon-kritériumok és módszertani megfontolások nélkül számba veszik a létező filozófiai műveket.

Ami a kritérium kérdését illeti, megfontolhatjuk, hogy a vizsgálódás előzetes elvére, a filozófia módszerére vonatkozóan, az egész filozófiát illetően Brandenstein Béla így nyilatkozik: „A filozófia vagy a metafizika lehetőségére irányuló kérdés előre nem dönthető el, csupán a tényleges filozófiai, illetőleg metafizikai vizsgálat folyamán. [...] A megismerés lehetőségét és határait maga a megismerés természete dönti el, tehát először tényleg meg kell ismernünk és a tényleges megismerésből jutunk el a megismerés részletes lehetőségének és határainak a felderítéséhez. [...] Ezért mi nem indulhatunk ki a lét rendjében legelső elvektől, hanem csak abból, ami tapasztalásunk rendjében számunkra először adva van, a konkrét és különleges valóságoktól.”9 Eszerint a valóság bizonyos mértékben adja és mutatja magát.

Ennek szellemében, amikor bölcseleti irodalmunkat számba vesszük, elfogadhatjuk, hogy menet közben válik el, milyen rangsorban fognak benne részt venni a hazai filozófusok. Amikor irodalmunkat feldolgozzuk, ennek folyamán kiderül, hogy – bár elődeink művei sok más nemzethez hasonlóan nem szerepelnek az egyetemes filozófiatörténet legfelsőbb szintjén – ezek az alkotások többnyire eleve magyar sajátossággal bíró munkák, amelyek egy része ráadásul saját fogalmiságot (kalobiotizmus, konkretizmus, szinoptikus jogfilozófia, ideálrealizmus), továbbá saját rendszert (Imre János, Köteles Sámuel, Böhm Károly, Pauler Ákos, Brandenstein Béla) is felmutat.

Ezek tehát többé-kevésbé eleve nemzeti filozófiák, ha létrehozásuknak nem is ez volt az indítéka. Ehhez járul időnként a kifejezetten nemzeti karakterű filozófia létrehozásának igénye,10 amely bizonyos fogalmi problémát hordoz. A nemzet és filozófia viszonyának meg- és feloldhatatlan kérdése mindenesetre végigkíséri a filozófiai gondolkodást, minthogy elkerülhetetlen és szükségszerű módon e két elem egyike a „különös”, másika pedig az „általános” fogalmi szintjén helyezkedik el.

Ebből fakad egyébként az az elméleti nehézség és nyitott kérdés is, hogy miképpen tud a filozófia saját hivatása szerint, saját szintjén, saját nemzetének sorsához autentikus módon hozzászólni. Természetesen tud, példa erre sok más mellett J. G. Fichte Beszédek a német nemzethez (1808) című műve, vagy Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó (1936) című könyve. A nemzetkarakterológiai, civilizációelméleti, kultúrfilozófiai és történetfilozófiai keretek alkalmat adnak a filozófia nemzeti reflexióira.11

Úgy vélem, egységes, végleges és kimerítő kritérium-rendszert nem lehetséges kidolgozni, ugyanakkor, amikor egy elkötelezetten érték-orientált tárgyalás kidolgozása lehetséges. Utóbbinak azonban feltétele, hogy filozófiai íróink túllépjenek filozófiai műhelyeik zárvány-jellegén, más szóval tudomást vegyünk meglévő különböző hagyományainkról. Ez azt jelenti, hogy a nagy filozófusokra jellemző kettősséget a magunk szintjére is leszállítsuk és érvényesítsük. Eszerint, bár az ellentét megvan, a méltánylásnak is hangot adunk.

A magyar filozófia történetének vannak eredeti alkotó szellemei, ezek köre mindazonáltal közkeletű vélemény szerint nem nagy számú. Ezért a magyar filozófia története szélesen és mélyen kell, hogy merítsen a filozófiai kultúra ápolóinak értékes munkásságából, egyfajta filozófiai irodalomtörténetté alakulva, amelynek fontos kultúrtörténeti jelentősége van.

Ezért nekünk nem elsősorban a kánon kritériumaira kell figyelemmel lennünk, hanem a teljes magyar filozófiatörténeti irodalmat kell számba vennünk. Ez tudományunk kötelessége, amelyet senki nem végez el helyettünk. Megdöbbentően régi adósságról van szó. Ezzel kapcsolatban Erdélyi János érdemeit kell kiemelnünk. Ettől függetlenül természetesen fontos feladat marad egy szakmai értékekből kiinduló kánon kialakítása is. A filozófiai élet megosztottsága miatt azonban irányzatok és világnézetek szerint előreláthatólag később is nagyjából mindenki a maga kánonjával fog előállni.

Az előbb jelzett feladat elvégzését 1928-ban Bartók György sürgette, mint múlhatatlanul szükséges munkát.12 Azután nem sok, 1945/48 után pedig semmi sem történt a szisztematikus, szervezett, összehangolt, tervszerű és hosszú távú országos és országon kívüli kutatást illetően. A helyzet 1990 óta sem változott. 30 éven keresztül a Filozófiai Intézet vezetése és az MTA egész filozófiai tagsága és állománya máig nem tett látható lépéseket e kutatás megszervezésére. Kivételes kezdeményezésként említhető meg az MTA Filozófiai Intézetében a Magyar Filozófiai Archívum létesítése, de ez nem pótolja az említett, mindent felölelő alapkutatást.

Természetesen magam is tudom, hogy folytak és folynak értékes magyar filozófiatörténeti kutatások intézményi keretekben, műhelyekben és egyéni módon egyaránt. Néhány, a magyar filozófiával foglalkozó áttekintő konferencia- és tanulmánykötet,13 egy-egy magyar filozófussal foglalkozó monográfia,14 vagy konferencia- és tanulmánykötet,15 a régi magyar filozófiából készített válogatás,16 egy-egy magyar filozófus életművéből összeállított válogatás,17 valamint különböző filozófusaink egyes műveinek újrakiadása18 az elmúlt évtizedekből országos intézményi összehangoltság, tervszerűség és rendszeresség nélkül is mind-mind örvendetes és jelentős eredmény, alkotóik erőfeszítéseit és érdemeit dicséri, mindez azonban eltörpül az egész munka nagysága mellett. Irodalomtörténészeink 1979-ben, 2010-ben és 2015-ben megjelent pusztán három kötetének19 3824 oldala gyakorlatilag utolérhetetlen filozófiatörténészeink számára, akik egyébként egyetlen filozófusunk összes művének kritikai kiadásába sem fogtak még bele.20

Mint Bartók György rámutatott, a magyar filozófiatörténeti irodalom feldolgozását megcélzó munka első lépése és minden további alapja a magyar filozófiai irodalom teljeskörű, kimerítő és szakszerű számbavétele, egész bibliográfiájának összeállítása kellene, hogy legyen.21 Ennek a hatalmas munkának a szervezője a BTK Filozófiai Intézete lehetne, amelynek ebben kellene, s már régen ebben kellett volna megtalálnia egyik fő rendeltetését, hivatását. Mind az MTA-nak, mind az Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat BTK Filozófiai Intézetének elemi kötelessége lenne tehát a magyar filozófiatörténeti irodalom bibliográfiájának megalkotása. Ennek természetesen több feltétele és tényezője van. Az Intézet megfelelő átszervezése, kibővítése, nyelvi és filológiai felvértezettséggel rendelkező munkatársak bevonása és megbízása, s megfelelően hosszú távú kiszámíthatóság. Ilyen irányú kibontakozás egyelőre nem mutatkozik.

Maga a magyar kánon kérdése közelmúltunk máig megoldatlan problémáiból, számon tartott filozófiai hagyományunknak és a filozófia mai művelésének rendkívüli egyenetlenségeiből fakadó, amúgy valóban meglévő, tisztázandó és időszerű téma. Itt a korábban jelzettekre, a harmadik szintre, a külső tényezőkre kell visszautalnom.

Még a politikai tényezők hatásától eltekintve, külön vizsgálandó téma lenne a filozófiák és a világnézetek viszonya, egyes időszakokban a filozófiák domináns diszciplínáinak kérdése, a filozófia szocializációjának problémája, a korszellem, közgondolkodás és a filozófiai irányzatok kapcsolatának témája. Ezeket itt nem részletezhetem. Ami viszont a politikai-hatalmi körülmények hatását illeti, a következőkre kívánok rámutatni:

Ami az 1945 utáni időszakot illeti, a magyar kultúra történetére a II. világháború után a történeti-politikai fejlemények döntő és közvetlen hatást gyakoroltak. A Magyarországot meghódító szovjet Vörös Hadsereg néhány év leforgása alatt, felőrölve a polgári demokrácia kereteit, totális kommunista báb-rezsimet juttatott politikai hatalomra, s ezzel addig soha nem látott törés következett be a magyar szellemi, ezen belül a filozófiai életben.22

Nagyon érdekes, hogy Böhm Károly már 1905-ben ezt írta egy Pauler Ákosnak címzett levelében: „Hogy vagyunk a 'szabad gondolkodókkal?' Csodálatos, hogy az emberek rögtön kötelet sodornak maguknak valami 'társaságban', amint 'szabadon' kezdenek gondolkodni.”23

Az 1945–1948 közötti időszak csak látszat szerint nevezhető demokráciának, mert valójában nem az egyenlő erők nyílt küzdelme volt, hanem a humanista eszmék önvédelme az előrenyomuló barbár erők fegyvereivel szemben, és a magyar nemzeti és keresztény demokrácia kommunista elfojtásának és felszámolásának a korszaka. Ténykérdés, hogy a bolsevik kisebbség első cselekedete a rendőrség és általában az erőszakszervek feletti hatalom szovjet segítséggel történő megszerzése volt, ami rámutat arra, mennyire bíztak e kozmopolita és ateista kommunisták politikájuk és ideológiájuk, a marxizmus-leninizmus sikerében a magyar nép körében. Figyelemreméltó, hogy a nemzet még így is több éven keresztül képes volt ellenállni annak a kíméletlen kisebbségi politikának, amely – különleges védelme tudatában – a döntő pillanatokban mindig a fizikai erőszak, illetve az ezzel való fenyegetés és az adminisztratív megoldások hathatós eszközéhez nyúlt. Ez a folyamat határozta meg filozófiai életünket, amelyből a 40-es évek végére a nem-marxista gondolkodók teljes nemzedékét kitörölték.

A 20. század magyar filozófiai közélete azzal indult, hogy 1901-ben megalakult a Magyar Filozófiai Társaság, intézményes szakmai keretet adva a magyar filozófia félévszázados fellendülésének. 1948 ennek a fejlődésnek a végét jelenti. A Magyar Filozófiai Társaságot feloszlatták, a nem-marxista filozófusokat az oktatásból kizárták, elbocsátották, nyugdíjazták, meghurcolták. A kiadókat államosították. Teljes tudományágak – szociológia, pszichológia – művelése vált lehetetlenné, mellőzték a filozófiatörténetet, a klasszikus filozófusokat és minden nem-marxista irányzat kutatását. A szabad kutatás és publikálás, a gondolat- és szólásszabadság megszűntével az önálló és voltaképpeni filozófiai élet négy évtizedre befejeződött Magyarországon.

A marxizmus-leninizmus uralmi és kizárólagos helyzetbe került, s ezzel a filozófia egész tematikája egy hatalmi szóval fenntartott ideológia fogalmainak értelmezésére, a dialektikus és történelmi materializmus, Marx–Engels–Lenin–Sztálin tanításának bemutatására szűkült. Viták, nézetkülönbségek, a kommunista párt iránti hűség előfeltételével, csak ezeknek az interpretációknak az árnyalatai, hangsúlyai körül jelenhettek meg. Ilyen keretek között zajlottak le a Lukács György felfogásáról több hullámban kialakult, majd hatalmi szóval eldöntött Lukács-viták is.

Az egyetemeken marxizmus-leninizmus, dialektikus és történelmi materializmus, tudományos szocializmus és politikai gazdaságtan tanszékeket állítottak a korábbi filozófiai tanszékek helyére. Széleskörű és alacsony színvonalú propaganda-tanfolyamok létesültek, s – jelentős részben szovjet eredetű – brosúrák tömege jelent meg. Beszédes című példa erre 1955-ből Teodor Iljics Ojzerman Az imperializmus (az orosz eredetiben: Az imperialista reakció) katolikus filozófusai című könyve.24 Végbement a magyar filozófiai hagyomány átszabása, egyoldalúvá tétele, s máig ható szelektív tárgyalása,25 a szocialista-kommunista vonulat kiemelése és méltatása, a liberális-polgári radikális irányzatnak az előbbi mellé emelése, egyre megértőbb elemzése (e két világnézet és ideológia közt minden különbségük mellett tudvalevőleg nagy átfedés és átjárás, valamint sokszor személyi kapcsolat van26), s a konzervatív, illetve a keresztény gondolkodás elhallgatása vagy bírálata.27

Az egész korszakot tekintve a részleges eredmények nem állnak arányban a marxizmus–leninizmus politikai érvényesítéséből származó beláthatatlan szellemi veszteségekkel, azaz: 1) a filozófiai kultúra eltűnésével, 2) a filozófia által kiművelt szabad személyiség ellehetetlenítésével, s 3) a filozófia hitelvesztésével. Amikor Lukács György, régi meggyőződéséhez híven, a magyar „provincializmus” iránti mély megvetésétől áthatva, 1948-ban megfogalmazta tételét, miszerint „a magyar kultúrára jellemző, hogy egyáltalán nincs magyar filozófia”,28 akkor ezzel – szándékával ellentétesen – éppen az elkövetkezendő négy évtizedre ráillő megállapítást tett.

A Szovjetunió felbomlásával a kommunizmus politikai rendszere és a marxizmus ideológiai hegemóniája – képviselőinek pályán maradása és nagyrészt liberális szellemi-politikai irányváltása mellett – megszűnt Magyarországon. A filozófiai élet pluralizálódásának folyamata már ezt megelőzően megindult. Ezt tükrözi a 80-as években a klasszikus filozófiatörténeti fordításirodalom fokozatos és jelentős gyarapodása, valamint számos író esetében a marxista fogalomhasználat és tematika elhagyása, egyes új irányzatok és diszciplínák megjelenése (tudományfilozófia, fenomenológia, liberális politikaelmélet, analitikus filozófia). 1990 óta, a demokratikus politikai keretek között ez a folyamat megerősödött és kisebb részben kiegészült a konzervatív és keresztény gondolkodás újabb teljesítményeivel.

Az értékes eredmények, munkák ellenére a mai filozófiai szakmai és közéletet bizonyos kialakulatlanság, megosztottság és aránytalanság is jellemzi. Érzékelhető a szellemi szűkösség, a lényeglátás elvesztése és a szakfilozófiává torzulás, az intézményi antidemokratizmus, a politikai elfogultságok érvényesülése, a megélhetés kényszerének hatása, a szakmán belül a dialógus és az építő kritika hiánya, a társadalom irányában pedig az elzárkózás és a demagógia egyaránt. Mindezek mögött döntően a múlt tehertételei húzódnak meg. A magyarországi filozófia problémája nem annyira filozófiai elméleti, mint inkább szociológiai, pszichológiai és politikai probléma.

A két világháború között nevet szerzett gondolkodóink közül, miután 1945. január 29-én Ottlik László eltűnt, március 1-jén Joó Tibor belehalt sebesülésébe, március 24-én Magyaryné Techert Margit a szovjet Vörös Hadsereg áldozatává vált, április 19-én pedig gróf Révay Józsefet gyömrői kommunisták meggyilkolták; mások mellett az alábbiak kényszerültek emigrációba, kerültek a szakma peremére, elszigeteltségbe vagy a teljes kitaszítottság állapotába: Schütz Antal (+1953), Horváth Sándor (+1956), Kornis Gyula (+1958), Kovrig Béla (+1962), Prohászka Lajos (+1963), Mitrovics Gyula (+1965), Jánosi József (+1965), Dékány István (+1965), Bognár Cecil (+1967), Hamvas Béla (+1968), Bartók György (+1970), Várkonyi Hildebrand (+1971), Ivánka Endre (+1974), Ravasz László (+1975), Halasy-Nagy József (+1976), Kecskés Pál (+1976), Kibédi Varga Sándor (+1986), Baránszky-Jób László (+1987), Brandenstein Béla (+1989), Noszlopi László (+1991), Hanák Tibor (+1999).

Ha e felsorolt gondolkodóink jelentősebb része megtartja katedráját, tanítványi körét és szellemi befolyását, filozófiai életünk a maga intézményeivel, résztvevőivel és irányzataival nemcsak az ezt követő évtizedekre, hanem máig hatóan alapvetően másként alakult volna. S ekkor azok az árnyalatok, amelyeket a marxizmus kihordott magából, nem kevésbé azok a jellegzetes – rendre antimetafizikus – alternatív irányzatok, amelyek mellette idővel kibontakozhattak, s azok az életművek, amelyek ezek jegyében megszülettek, átalakultak és máig meghatározó szerepet játszanak, ma filozófiai kultúránknak talán töredékét, legalábbis kisebb részét tennék ki.

Mivel azonban röviden szólva nem így történt, a szabad, szakmai alapú kánonképződés továbbra is alapvető akadályokba ütközött, s filozófiai életünket továbbra is anomáliák kísérték. Jelzésképpen megemlítek két esetet.

Hanák Tibor halála után megkerestek, s felvetették, hogy hagyatékát kész lenne-e az MTA Filozófiai Intézete befogadni. Érdeklődésemre az akkori igazgató, Nyíri Kristóf ettől elzárkózott, s értésemre adta, hogy az Intézet nem alkalmas és nem megfelelő hely a hagyaték befogadására és gondozására.

Egy évtizede, 2009-ben konferenciát szerveztem Molnár Tamás életművéről,29 harmadik helyszínként30 végül a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, de eredetileg, mint méltó helyszínre, az MTA-ra gondoltam, amelynek egyik termében szerettem volna lefolytatni a konferenciát. Mivel ennek bérleti díja több százezer forint lett volna – Akadémián belül ez is anomália –, ezt elkerülendő arra lett volna szükség, hogy az MTA II. Osztályának Filozófiai Bizottsága sajátjaként befogadja a rendezvényt. Nyíri Kristóf akadémikus, aki akkor éppen elnöke volt az említett Bizottságnak, a Bizottság túlnyomó többségének véleményére hivatkozva elutasította ezt, így lehetetlenné vált, hogy a katolikus-konzervatív filozófus eszmevilágáról szóló konferenciának az Akadémia adjon otthont.31

Egy filozófust lehet szeretni vagy nem szeretni, de filozófus-mivoltát és színvonalát kétségbe vonni megengedhetetlen dolog, bár sajnálatosan elég ismerős módszer.32 Röviden szólva úgy gondolom, különbséget kell tudni tenni az értés, a megértés és az egyetértés között.

Szeretném megérni, hogy az egyes filozófusok, egyes irányzatok és egyes ágazatok megítélése ne a fentiekhez hasonlóan dőljön el, ugyanakkor az erre vonatkozó kétség is elkísér, bár feltételezem, hogy hosszú távon az idő a hegemón ideológiák és monopolhelyzetek ellenében bizonyos mértékig egyfajta kiegyenlítődés felé halad. Az a kérdés, hogy ki a jelentős magyar filozófus, ahhoz a kérdéshez is elvezet, hogy a kérdést ki döntheti el, és ki fogja eldönteni. A kérdés tehát egyrészt a kérdéses filozófia logikai-fogalmi vizsgálatát feltételezi, másrészt a filozófiai élet szocializációjának, társadalmi beágyazódásának, intézményesülésének, s egy adott filozófiai nemzedék kialakulásának kérdését is felveti.

Akárhogy lesz is, szeretném üdvözölni, hogy ez a fontos kezdeményezés alkalmat ad a témával kapcsolatos kérdések felvetésére, megfogalmazására, és köszönöm, hogy e fórumon – a Filozófiai Intézetben töltött 40 évnyi aktív pályafutásom utolsó munkahelyi fellépéseként – a magam elgondolásait is elmondhattam.

* Előadás a „Ki a jelentős magyar filozófus?” című konferencián. ELKH BTK Filozófiai Intézet, Budapest, 2019. november 29.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Jánosi József S. J.: A szellem. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 1935, Budapest, 132.

2 Platón: Szofista, 254a.

3 G. W. F. Hegel: Előadások a filozófia történetéről, I. köt. Akadémiai Kiadó, 19772, Budapest, 21.

4 Érdekességképpen megemlítjük: Szent Ágoston tudósít arról, hogy Varro szerint az egyes létosztályok és etikai típusok kombináció alapján 288 filozófiai irányzat (secta) lehetséges. Augustinus: De civitate Dei, XIX. 1.

5 Megfelelően annak is, ahogy a filozófiatörténetben a 17. század inkább alkotó, a 18. század pedig érvényesítő korszaknak tűnik föl.

6 Pauler Ákos: Bevezetés a filozófiába, 20. §. Pantheon, 1920, Budapest, 22.

7 Erdélyi János: A hazai bölcsészet jelene; A hazai bölcsészet múltja; A bölcsészet Magyarországon. In: T. Erdélyi Ilona (szerk.): Erdélyi János: Filozófiai és esztétikai írások. Akadémiai Kiadó, 1981, Budapest, 15–302.

8 Pl.: Mitrovics Gyula: A magyar bölcsészeti irodalom vázlata. In: Schwegler Albert: A bölcselet története. Franklin, 1912, Budapest, 485–553; Nagy József: A filozófia története. Pantheon, 19272, Budapest, 442–461; Halasy–Nagy József: A filozófia története. Pantheon, 19433, Budapest, 348–361.; Kecskés Pál: A bölcselet története főbb vonásaiban. Szent István Társulat, 19432, Budapest; Gede, 2001, Budapest, 639–681; Kornis Gyula: A magyar philosophia fejlődése és az Akadémia. In: Uő: Magyar filozófusok. Franklin, 1930, Budapest, 5–65; Érdekes tárgyalást mutat be Serédi Lajos: A filozófia története. Stampfel, 1910, Budapest. Az egyetemes újkori filozófiába fűzi fejezetenként a magyar kapcsolódásokat. Frenyó Zoltán: A filozófia tankönyve. Szent István Társulat, 2016, Budapest, 402–416; önálló könyv: Horkay László: A magyar nyelvű filozófia története a XVII. század közepétől a XIX. század végéig. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának Tanulmányi Osztálya, 1977, Budapest; Hanák Tibor: Az elfelejtett reneszánsz. A magyar filozófiai gondolkodás a (XX.) század első felében. Göncöl, 1933, Budapest; Uő: Geschichte der Philosophie in Ungarn. R. Trofenik, 1990, München; Mészáros András: A filozófia Magyarországon. Kalligram, 2000, Pozsony.

9 Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1935, Budapest, 17–20.

10 Magyar vonatkozásban mindenekelőtt az „egyezményes filozófia” (Köteles Sámuel, Hetényi János, Szontagh Gusztáv), továbbá Karácsony Sándor. Magda Sándor: A magyar egyezményes philosophia. Székely és Illés, 1914, Ungvár; Vajda György Mihály: Az egyezményesek. Fejezet a magyar filozófia történetéből. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1937, Budapest; Lendvai L. Ferenc (szerk.): Karácsony Sándor: A magyar észjárás. Magvető, 1985, Budapest; Lendvai L. Ferenc: Egy magyar filozófus: Karácsony Sándor. Akadémiai Kiadó, 1993, Budapest; Heltai Miklós (szerk.): Modern nevelés – magyar nevelés. Karácsony Sándor pedagógiája. Kairosz, 2012, Budapest.

11 Magyar művek: Somogyi József: A nemzeteszme. Szent István Társulat, 1941, Budapest; Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Franklin, 1939, Budapest.

12 Bartók György: Teendőink a magyar filozófia történelmének ügyében. In Athenaeum, Új Folyam, 1928, 14. köt. 153–162.

13 Veres Ildikó – Mezei Balázs (szerk.): Gondolatok gondolatokról. A magyarországi filozófia történetéből. Felsőmagyarországi Kiadó, 1994, Miskolc; Fehér M. István – Veres Ildikó (szerk.): Alternatív tradíciók a magyar filozófia történetében. Felsőmagyarországi Kiadó, 1999, Miskolc; Fehér M. István – Veres Ildikó (szerk.): Filozófia és teológia a magyar eszmetörténetben. Bíbor Kiadó, 2003, Miskolc; Mester Béla – Perecz László (szerk.): Közelítések a magyar filozófia történetéhez. Áron Kiadó, 2004, Budapest; Boros Gábor (szerk.): A hetvenes évek filozófiai lehetőségei és valósága. L'Harmattan, 2010, Budapest.

14 Kissné Novák Éva: A szellem arisztokratája. Böhm Károly értékelmélete. Kossuth, 2005, Budapest; Somos Róbert: Pauler Ákos élete és filozófiája. Kairosz, 1999, Budapest; Zimányi Ágnes: Az Abszolútum jelentősége és ismeretelméleti eredete Pauler Ákos bölcseletében. Magyar Kurír – Új Ember, 2019, Budapest; Somos Róbert: Kornis Gyula. Kairosz, 2019, Budapest; Darabos Pál: Hamvas Béla, I–III. 1997–2002, Budapest; Frenyó Zoltán: Egy magyar katolikus gondolkodó. Mihelics Vid. METEM, 2002, Budapest; Korábban: Mészáros András: Vandrák András filozófiai rendszere. Madách, 1980, Bratislava.

15 Szabó Tibor (szerk.): Scientia Potestas. Tanulmányok Halasy–Nagy József filozófiájáról. Lectum, 2004, Szeged; Karikó Sándor (szerk.): A fenomenológiától a nemzeteszméig. Somogyi József életművéről. Gondolat, 1998, Budapest; Veres Ildikó (szerk.): Megidézett reneszánsz. Hanák Tibor Emlékkönyv. 2006, Miskolc; Szombath Attila – Petres Lúcia (szerk.): Metafizika Magyarországon. Konferenciaelőadások Weissmahr Béla filozófiai örökségéről. L'Harmattan Kiadó – Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2015, Budapest; Veres Ildikó (szerk.): Brandenstein Béla Emlékkönyv. 2002, Miskolc; Frenyó Zoltán (szerk.): Molnár Tamás eszmevilága. Barankovics István Alapítvány – Gondolat Könyvkiadó, 2010, Budapest; Frenyó Zoltán (szerk.): Pauler Ákos filozófiája. MTA, 2014, Budapest; Frenyó Zoltán (szerk.): Ervin Gábor emlékezete – Ervin Gábor bölcseleti munkái. L'Harmattan, 2012, Budapest; Frenyó Zoltán: Prohászka Ottokár. Kairosz, 2018, Budapest.

16 Várhegyi Miklós (szerk.): Galagonya magyarok. Szemelvények a magyar nyelvű filozófiából Apáczaitól Böhmig. Pannon Pantheon, Comitatus, 1992, Veszprém; Várhegyi Miklós (szerk.): Elmész. Szemelvények a régi magyar filozófiából. Pannon Pantheon, Comitatus, 1994, Veszprém; Korábban: Mátrai László (szerk.): Régi magyar filozófusok, XV–XVII. század. Gondolat, 1961, Budapest.

17 Tonk Márton (szerk.): Tavaszy Sándor: Válogatott filozófiai írások. Pro Philosophia, 1999, Kolozsvár – Szeged; Filep Tamás Gusztáv – Perecz László (szerk.): Bartók György: Szellem és rendszer. Válogatott írások. Ister, 2001, Budapest; Filep Tamás Gusztáv (szerk.): Joó Tibor: Történetfilozófia és metafizika. Válogatott írások. Ister, 2001, Budapest; Orosz Gábor (szerk.): Prohászka Lajos: Történet és kultúra. Tanulmányok, esszék, recenziók. Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, 2015, Budapest; Korábban: Balázs Sándor (szerk.): Varga Béla: Bölcseleti írások. Kriterion, 1979, Bukarest.

18 Ezek reprezentatív felsorolására itt végképp nincs hely, s természetesen az előbbi felsorolások is esetenként kiegészíthetők.

19 Tarnóc Márton (szerk.): Magyar gondolkodók, 17. század. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979, Budapest, 1276 o.; Tüskés Gábor (szerk.): Magyar gondolkodók, 18. század. I. köt. Kortárs Könyvkiadó, 2010, Budapest, 1088 o. Bölcselet: 5–242.; Tüskés Gábor–Lengyel Réka (szerk.): Magyar gondolkodók, 18. század. II. köt. Kortárs Könyvkiadó, 2015, Budapest, 1460 o.; További mintaszerű kiadvány: Vásárhelyi Judit (szerk.): Szenczi Molnár Albert: Discursus de summo bono (Értekezés a legfőbb jóról). Akadémiai Kiadó, 1975, Budapest, 538 o.

20 A Hamvas Béla Művei (Életünk Könyvek–Medio Kiadó, Budapest, 1990–, eddig 32 kötet) sorozat, minden értéke mellett, híján minden szakmai apparátusnak, nem minősül kritikai kiadásnak.; Megjegyzem, a kommunista rendszer sem volt képes kiadni Lukács György életművét. A Lukács György Összes Művei (Magvető, Budapest) 1971-től 1987-ig bezárólag csupán 13 kötetig jutott el. Az 1971-ben létesült Lukács Archívum és Könyvtár teljesítményéről Monok István megállapította: „Nincsen teljes katalógus sem a könyvekről, sem a kéziratokról. [...] Negyvenhat év alatt a tételes jegyzékük sem készült el a kéziratoknak.” Monok István: Az emlékezet közgyűjteményi megőrzése Lukács György hagyatéka kapcsán, in Magyar Tudomány, 2017/8. 912.

21 Egy lépés volt ebben az irányban: Joó Tibor: Magyar nyelvű filozófiai kéziratok a Széchenyi Könyvtárban. Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchenyi Könyvtára, 1940, Budapest, (Klny. Athenaeum, XXVI. évf. (1940) 4. sz. 238–256.); Ld. még: Joó Tibor: Magyarság és filozófia in Magyar Szemle, XXV. 1935/3. 359–363.

22 Ahogyan Kovács Imre leszögezte: „Ezerkilencszáznegyvenöt a magyar történelem cezúrája.” Kovács Imre: Magyarország megszállása. Vörösvári, 1979, Toronto, Katalizátor Iroda, 1990, Budapest, 209.

23 ELTE Egyetemi Könyvtár Kézirat- és Ritkaságtár, Budapest. Pauler Ákos hagyatéka. F 134/28/V. Közli: Frenyó Zoltán (szerk.): Pauler Ákos filozófiája. MTA BTK Filozófiai Intézet, 2014, Budapest, 211.

24 T. I. Ojzerman: Az imperializmus katolikus filozófusai. Népszerű Filozófiai Füzetek. Ford. Józsa Péter. Szikra, Budapest, 1955. Franklin-nyomda, Budapest, VIII. Szentkirályi u. 28.

25 Lukács György kinyilvánította, hogy a marxista filozófiának „az egész nemzeti örökséget revideálnia kell.” Lukács György: A marxista filozófia feladatai az új demokráciában. Budapest Székesfővárosi Irodalmi Intézet, Budapest, é. n. (1948), 55.; Lukács György 1945-ös hazatérését követői természetesen úgy mutatták be, mint ami a magyar nép és kultúra javára válik. Zoltai Dénes: Egy írástudó visszatér. Lukács György 1945 utáni munkásságáról. Kossuth, 1985, Budapest; Szerdahelyi István (szerk.): Lukács György és a magyar kultúra. Kossuth, 1982, Budapest.

26 Például Mannheim Károlynak nem derogált, hogy Kun Béla 1919-ben neki adott át egy nagy összeget a vörös emigráció számára. Munkáiban ráadásul a 20-as évektől a konzervativizmus értelmezésének meghatározására törekedett. Karl Mannheim: Altkonservatismus. Diss. 1925, Heidelberg; Uő: Das konservative Denken. Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik. 57. Bd. Heft 1. 68–172. Heft 2. 470–495.; Uő: Konservatismus. Suhrkamp, 1984, Frankfurt am Main; Uő: A konzervativizmus. Cserépfalvi, 1994, Budapest.

27 Néhány ilyen tárgyú munka: Sándor Pál: Filozófiai hátramaradottságunk okairól. Életünk, Budapest, é.n. (1947); Fukász György: A magyarországi polgári radikalizmus történetéhez, 1900–1918. Gondolat, 1960, Budapest; Sándor Pál: A magyar filozófia története, 1900–1945. I–II. köt. Magvető, 1973, Budapest; Tütő László (szerk.): A magyarországi filozófia történetéből Szemelvénygyűjtemény. ELTE BTK, Tankönyvkiadó, 1976, Budapest; Kiss Endre – Nyíri Kristóf (szerk.): A magyar filozófiai gondolkodás a századelőn. Kossuth, 1977, Budapest; Nyíri Kristóf: A magyar marxista filozófia a két világháború között. Kossuth, 1979, Budapest; Kiss Endre – Tütő László (szerk.): A magyar gondolkodás 1944 és 1948 között. ELTE BTK Tankönyvkiadó, 1990, Budapest. Megjegyzendő, ennek a kötetnek húsz tanulmánya közt már szerepel: Dúl Antal „Hamvas Béla és az a bizonyos esszé” című írása is. I. m. 347–365.

28 Lukács György: Új magyar kultúráért. Szikra, 1948, Budapest, 13. = „A Magyar Kommunista Párt és a magyar kultúra” in: Uő: Magyar irodalom – magyar kultúra. Válogatott tanulmányok. Gondolat, 1970, Budapest, 471. Lukács György ugyanígy deklarálta már 1909-ben is a magyar filozófiai kultúra hiányát. Ld. i. m. 37.

29 A konferencia anyaga megjelent: Frenyó Zoltán (szerk.): Molnár Tamás eszmevilága. Barankovics István Alapítvány – Sapientia Szerzetesi Hittudományi Akadémia – Gondolat Kiadó, 2010, Budapest.

30 Második próbálkozással a konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Filozófia Tanszékére szerettem volna vinni, amelynek vezetője a szintén Molnár Tamás-kutató Mezei Balázs volt. Fodor György rektor lelkes támogatása ellenére e szándékom a tanszéken támasztott akadályok miatt hiúsult meg.

31 Az eset kapcsán lásd: Frenyó Zoltán: Filozófiai kultúra. Válogatott írások. Tinta, 2008, Budapest, 402–451. Lásd még: Frenyó Zoltán: Korfordulón. Filozófiai tanulmányok. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet, 2015, Budapest, 131–136.

32 Egy példa erre Lukács György megállapítása: „Közepes vagy egyenesen rossz filozófiai bürokratákat, katedra-tulajdonosokat kineveztek komoly gondolkodókká. Például Pauler Ákost.” Lukács György: Magyar irodalom – magyar kultúra, i. m. 471.


« vissza