Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Jogot arcainkhoz – Plugor Sándor

Monográfiával szinte fölérő, több szerzőt magában foglaló, nagyméretű album – amelyet a művész fia, Plugor Magor szerkesztett – a nálunk, sajnos, kevésbé ismert erdélyi festő-grafikus, Plugor Sándor (1940–1999) hiteles arcképe. Életművének, amelyben a grafika játszotta a fő szerepet, pontos értékrögzítője. Az írások ugyan különböző alkalomra készültek, van közöttük kiállítás-kritika, esztétikai és lélektani alapból közelített pályakép is, de az óhatatlanul kísértő ismétlések (személyes adatok, tanulmányok stb.) ellenére mégis kitűnő összegzést adnak. Abban minden írás nagyon is megegyezik, hogy Plugor elsősorban istenáldotta grafikus volt.

Vonalhálója elsőbben a zseniális Szalay Lajos kifejezőerőben rejlő pontosságát hordozza. Noha rajta a kolozsvári grafikai iskola megannyi alkotójának (Feszt Lászlónak, Cseh Gusztávnak, Deák Ferencnek) és a magyarországi kortárs nagyok, Kondor Béla, Kass János, Csohány Kálmán művészetének a lélegzete, a sepsiszentgyörgyi alkotó épp a couleur locale (vagyis a küzdelmes székely sors) egyetemessé emelésével küzdötte ki magának a magyar – és nem csak az erdélyi – művészetben jól megérdemelt helyet.

Öregember-rajzai, amelyek nézegetése nyomán íródott Szilágyi Domokos (akkor még nem tudtuk) búcsúpoémája, az Öregek könyve (1976), azt a sorsképletet tükrözi, amelyben a korpusz szentsége – ellentétben a más jellegű, a törékeny test szenvedését emelő Krisztus-ábrázolásokkal, allúziókkal – ugyan rejtve van, ám a kiszolgáltatottság, szegénység, magára maradottság, kisebbségi gond golgotai sötétje nagyon is mély árkokba temeti a szenvedőt.

Az album két bevezetője, Juhász Ferenc költői szépségű írása (Plugor Sándor szívdöbbenései) és a politikus Németh Zsolt elemző, de személyes jegyeket, élményeket is tartalmazó emlékezése – az édesapja révén született Reménység Szigetén az erdélyi művész többször is megfordult, gyönyörű stáció-sorozata, a Keresztút (1996) a Németh-Kriza-gyűjtemény éke – fölöttébb megadta az ünnepi hangot egy több sípon szóló, a magas hangok mellett a drámaiságot ugyancsak közvetítő portré megalkotásához.

Plugor Magor létleletekről beszél, amikor megállapítja: „a halálig előreszaladó lélek önvizsgálata és a tulajdonképpeni lét lehetősége szerinti ábrázolás fénylik fel” az apja grafikáin. Keserü Katalin a sorsrajzok mélységét abban látja, hogy a művész „java sorsképei ikonok. A sors prezentációi, nem ábrázolások”. Miközben leszögezi, hogy „filozofikus és expresszív a rajz autonómiáját érvényesítő művészet”, Páskándi Gézát idézve fölfedi Plugor rajzköltészetének drámaiságát is: „A kifordult testű lovak, a korpuszt a testükben hordó férfiak, a szem nélkül világító asszonyok így lesznek azok, amik: sorsképek”.

Vécsi Nagy Zoltán már tanulmányának a címében fölvillantja a Plugor-kozmosz lényegét: Egy eltűnő kultúra művészetbe mentett zsigeri szépsége. A művészettörténész édesapjától, a tragikus körülmények között (baleset) korán meghalt kitűnő festőtől és pedagógustól, Nagy Páltól sokat tanult grafikusunk-festőnk a marosvásárhelyi művészeti líceumban. A tanulmány az egész életművet áttekinti, az iskolákat, mestereket, barátokat, s az irodalmat mindennél jobban kedvelő grafikus-festő-díszlettervező-illusztrátor megannyi szépségeszményét. Fontos írás.

Vécsi Nagy ugyancsak Páskándit idézi, miszerint erkölcsi követelmény – a kisebbséget megtartó erő – az egyenes gerinc, a talpra állás igénye. „Plugor küzd az antropológia jogfosztása ellen. A sokféle antropoidnak kér jogot. Jogot a saját vonásokhoz. Jogot arcainkhoz. Az etnikum arcához.” Majd, hozzátéve az életműre vonatkozó adalékokat, folytatja: „Ezeket a sajátos arcokat, a bennük közöst jeleníti meg önarcképein, szülei és a többi kökösi öreg, de a testi-lelki jó barát Márton Árpád, a mester Zsögödi Nagy Imre, a rokonszellemű Illyés Gyula, de a költőcimbora Farkas Árpád és a költői nagyság és erkölcsi meghasonlottság tragikus zsenije, Szilágyi Domokos baráti portréjában.”

Szücs György két írással szerepel a könyvben: egy (csoportos) kiállítás-kritikával és egy, az életművet boncoló, életrajzi, művészettörténeti, alkotás-lélektani, a kifejezőerő s téma arzenálját sok irányból boncoló tanulmánnyal. Az utóbbi, a több fejezetből álló esszé – Megőrzött lapok egy elveszett Plugor-szótárból – hihetetlen gazdagsággal bizonyítja, hogy az erdélyi művész minő fejlődésen ment át az indulásától eltelt évtizedekben. „Ment át”, vagyis hogy a hangulatot érzékeltessük, törte át a falat, a minél lefegyverzőbb, létigazságokat tükröző életmű, döbbenetes sorsmodell létrehozása érdekében. A kis „fejezetek”, szótár-cikkek mind-mind rátapintanak a tematikus, sok munkával és tanulással elért – ösztönzött! – önnövesztés és kiteljesedés adalékaira, úgy is mondhatnám: stációira.

A kolozsvári mester, Miklóssy Gábor azzal tette a legnagyobbat, hogy a tőle, festészetfölfogásától gyökeresen különböző növendéket hagyta önmaga lenni. Amiben csaknem utolérhetetlen volt, sugárzó lénye révén a „világháború előtti magyarországi művészet hagyományait és szellemiségét, a mesterségbeli tudás elsajátításának rigorózus megkövetelését és a széles irodalmi-zenei műveltséget jelentette”. Szalay Lajos, aki több grafikusnemzedék mellett Plugornak is példaképe volt (a fiatal művész-siheder nem véletlenül másolta le – nagyítással – a Püski kiadásában megjelent 1941-es Szalay-könyvecske hatvan rajzát), elcsodálkozott a fekete alapon vibráló fehér szálkás vonalháló technikai újításán. A Nuda veritas – itt is „a meztelen test és a tér viszonyának mélyreható vizsgálatát” végző Miklóssy az alap, no meg Nagy Pál számítógépes Buja formákjainak különleges rácsszerkezete – a női akt érzéki megformálásához visz közelebb.

Az Equus a ló és lovas-ábrázolás – Plugornál mindenképp az egyik főirány – titkait boncolgatja („a gyerekkori élmények vezették el a lóábrázoláshoz, ugyanakkor ezek a szenvedő, elbukó, felmagasztosuló ember jelképeivé válnak”), míg a Diabolus az ördög-angyal viadal talpköve. Az Öregek könyve – folytatása Rilke Őszének illusztrációi – és a portréművészet sokféleségét tárgyaló Arcmás ugyancsak a történeti és tematikai változások – létörömök és létbánatok – drámai, az önmagába nézés keserű igazságairól szól. Rengeteg klasszikus és kortárs példával.

A Plugor-album legterjedelmesebb és legmélyebben szántó tanulmánya (Plugor Sándor öregemberei) – amelyben a lélektani alapozás ugyancsak elsőrangú – Deák Ferenc Loránd tollából származik. A néprajz és a kulturális antropológia tudósa (híres könyve: Temetkezési és halottas szokások Csernátonban és környékén, 2010) az erdélyi művészettörténetben is, többek közt Plugor-elemzéseivel, letette a névjegyét. Fő mondanivalója, hogy bebizonyítsa, az erőteljes székelyföldi lokális kultúrába való beágyazottság ellenére sem érzi Plugor Sándor művészetét a transzszilvanizmus provinciális kötődésébe bezártnak. A karaktert erősítő találatai – érzelmi húrokat is pengetve (lásd a forrásértékű Szilágyi Domokos-levelezőlapokat és -leveleket, és az özvegy, Miklóssy Mária szóbeli közléseit) – valóban közelebb visznek eme sajátságos erdélyi művész életművének a jobb megértéséhez. A drámai sorsmodell, látván a küszködés stációit, adott, s hogy „művészete líraisága mellett erős epikai karakterrel bír”, arra a Krisztus véghetetlen szenvedését megörökítő tizennégy stáció a bizonyíték.

Az is igaz, hogy művészünk „a gyergyóalfalvi világkép utalásrendszeréből egy monumentális festői nyelvet modellezett”. Kiderül, hogy az erdélyi grafikus iskola áldott kezű mesterei – minden élő és holt tagja (Kis László, Tóth László, Paulovics László, Deák Ferenc, Cseh Gusztáv, Csutak Levente, Árkossy István) külön-külön érték – miben hatottak, másságukkal minő egyéni nyelv kialakítására ösztönözték művészünket. „Életművében kiemelt jelentősége van az egyéni kísérletezéssel kialakított magasnyomású fémkarc-sorozatának” (Illyés: Dupla vagy semmi, Ady: A grófi szérűn, Sütő András: Csillag a máglyán stb.)

A művek íve a lokális és szociális kötődéstől a világkép egyetemes megmutatásáig halad, és ezáltal a vonalrajz egyre erőteljesebb expresszív és szuggesztív erejével monumentális hatást teremt” – olvassuk Deák Ferenc Lorándnál. S mikor azt írja, hogy Plugor „rajzművészetének nagy szintézise a Szilágyi Domokossal közösen készített Öregek könyve”, nagyon is tudja, hogy mire alapozza megállapítását. „Plugor Sándor művészetében az öregek antropológiája egyre erősebben kilép a családi kontextus zárt kapui mögül, anonim arctalanságukkal a vonalak hálózatában metaforikus lényekké válnak, és így az emberi létezést egy próféta közeli állapotba emelik.”

Az ezerfelé szálazó írást olvasva könnyen megállapíthatjuk, talán az nem is egyszerű tanulmány, hanem egy jól megalapozott kismonográfia előképe.

A monografikus jelleget a különféle mutatók – életrajzi állomások, kiállítások és illusztrációk, valamint színpadképek jegyzéke stb. – hangsúlyozzák.

A fekete-fehér és a színes képanyag – szenzációs. Ha az album a Vigadóbeli kiállítás megerősítésének készült, a Magyar Művészeti Akadémia nagyon is tette értékmegőrző és értéksugárzó dolgát. A gyönyörűen tervezett kötet Bárd Johanna munkáját dicséri.

(Plugor Magor (szerk.): Plugor Sándor. MMA Kiadó, 2020, Budapest, 220 oldal)


« vissza