Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Új Szellemi Frontok történelmünkben – 1. rész

Sokaknak a többes szám bizonyosan újdonság. Kezdjük a nulladik esztendővel, 1945-tel. Micsoda év! És nem méltányolt nagy vízválasztó. Forradalom zajlott akkor hazánkban. Nagy társadalmi erők mozdultak meg, hogy egy valóban modern ország szülessen. Még dúltak a harcok, amikor márciusban megalakult a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete. Spontán módon, erős támogatottsággal. Olyan komoly nevek álltak mögéje, mint Supka Géza, a Magyar Nemzeti Múzeum új vezetője, Deér József, akit a Teleki Pál Tudományos Intézet irányításával bíztak meg, s leginkább Szekfű Gyula. Akié az ifjúság – közhelyes igazság – azé a jövő. Az új élet elképzelhetetlen volt a középiskolai tanárok átnevelése nélkül. Az ezt célzó tanfolyam április közepén indult, és a bujkálásából előbukkant Szekfű Gyula a korszellemre hangoltan intonálta: „A középosztály eljátszotta a lehetőséget, hogy övé legyen a hatalom”. Szájából süvített e kijelentés.

Révai József, a magyar – immáron nem magyarországi, hanem magyar – kommunisták főideológusa, a központi pártlap főszerkesztője a súlynak megfelelően válaszolt. „Szekfű Gyula minapi előadása a Pedagógusok Szakszervezetében – a kommunisták a szabad szakszervezetet az egész tanári társadalom legitim képviselőjének ismerték el – megérdemli, hogy ne úgy vegyünk róla tudomást, mint szürke napi eseményről, hanem felfigyeljünk rá és gondolkozzunk rajta.” Révai nem felejt, s nem is akar felejtetni: Szekfű messze több volt egy nagy történésznél. Ő a háborút vesztett, múltba zuhantan is itt maradt Magyarország egyik arca volt, aki termékeny munkásságával hatalmas történeti tudását ideológiai szerkezetbe illesztve tárta olvasói elé. És ezzel azt üzente annak idején, hogy Horthy Miklós országlása felel meg a nemzet érdekének, az ő (Hóman Bálinttal írt) Magyar története a magyar történet. Az a történet, amely nem folytatódhat másként, mint birodalmi alakzatban. Ez a történész ideológus mondta most osztályos társai szemébe: eljátszottuk, eljátszottátok a hatalmat.

A kommunistáknak tehát volt bőven min gondolkodniuk. „A magyar értelmiségnek az a rétege szólalt meg itt, mely akar tanulni a nemzetet ért katasztrófából. Üdvözöljük Szekfű Gyula előadását, mert szolgálta vele a magyar értelmiség újjánevelését.” A hang tapintatos, az átnevelés rideg tényét az újjánevelés szavába burkolja.

Mi, kommunisták, az Ideiglenes Nemzetgyűlésen jelentettük ki, hogy az értelmiségnek nem a vádlottak padján, hanem a magyar nemzeti egység táborában van a helye. Azt hirdettük, hogy az értelmiség nélkül az ország nem épülhet újjá. Ezt a kijelentésünket azóta sokszor idézték a fejünkre. Ha reakciós közigazgatási emberek, háborús uszítók, népellenes szolgabírák eltávolítását követeltük, a válasz sokszor az volt: értelmiség nélkül nem lehet kormányozni! Az értelmiséghez intézett, becsületes együttműködést felajánló szavunkat sokan a reakció védelmére próbálták felhasználni.”

A polgári radikális Csécsy Imre és Pogány Ö. Gábor, a szociáldemokrata Horváth Zoltán, a névtelenül Révai „elvtársat” leveleivel bombázó egyik újságolvasó e kommunista szavakban természetesen nem a reakció védelmét, hanem az eszme tisztaságának a csorbulását, az új világ nem ízlésük szerinti berendezkedését félték.1 Miközben hittel hitték, hogy végre felvirradt a szép jövő, s benne az ő napjuk. Az őskommunista Kassák Lajosnak nem az értelmiség csatlakozásával, csupán szerepnélküliségével volt baja. Kun Bélával már 1919-ben szembekerült. Miért fogadta volna el most marginális helyzetét? Problémájára nem volt gyógyír. A központi pártlapnak Révai volt a főszerkesztője. A felelős szerkesztő Horváth Márton, a lap második embere. Rakoncátlankodásaival gyakran bosszantotta Révait, ám azt csak egy pontig tehette, a pártfegyelem igazodásra szorította. Dolgainak az adott súlyt, hogy a volt moszkvai és a volt hazai kommunista vezetés egybeolvadásának a ténye eltörölte, de ki nem törölhette a múltat. Berzenkedő írásával Kassák egyet tehetett: a polgári radikális Világ szerkesztőségébe vitte, ahol publikáltatott.

Az elfogulatlan baloldali olvasónak nem volt Révaival oka az aggodalomra. Annak, aki beérte, hogy a középpel és a jobboldallal szemben legyen biztosabb a világ. Vagyis nem elvtársai rovására akart magának helyet taposni. „Szekfű Gyula előadása jó alkalom arra, hogy kijelentsük: álljuk és valljuk ma is, amit négy hónappal ezelőtt mondtunk. De nem a konokul reakciós, javíthatatlanul népellenes »értelmiséggel« akarunk együttműködni, hanem azzal, melynek Szekfű Gyula is képviselője”. Révai természetesen a hatalom nyelvén beszélt. Következőleg semmiféle biankót nem állított ki a történész számára. Lehet ő bármily fontos, a kommunisták számára az értelmiség egyik, bár fontos képviselője. Hiszen „Szekfű Gyula, az ideológus és történész nem áll közel hozzánk. Még megtérésében sem vérbeli demokrata; mint konzervatív mondja ki a marasztaló ítéletet az országvesztő »középosztály« fölött.” És e rideg szavak után mértéktartó eleganciával hajol meg előtte. „De éppen abban, hogy konzervatív létére mondja ki az ítéletet és ismeri fel a munkásság és a parasztság nemzetmentő hivatását: van bizonyos erkölcsi és tudományos bátorság, mely előtt meg kell hajolni.”

Két munkáspárt létezett akkor e hazában. A kommunisták által elképzelt modern Magyarországhoz egy illett. Ám Rákosi Mátyás még Marosán Györgynek is hiába tett az indulásnál ilyen ajánlatot.2 1948-ig maradt a kettő. Akkor a kommunisták kisgömböcként nyelték le őket. Az 1890-ben megalakult Szociáldemokraták Magyarországi Pártja messze mélyebben gyökerezett a magyarországi társadalomban, ám még mindig csak ez volt a neve, míg a kommunistáké már büszkén magyar kommunista párt. Ráadásul Révai József pártja az országot megszállva tartó Szovjetunió támogatására biztosabban számíthatott. A két párt közötti eszmei rokonságot a generalisszimusznak a nagy háború alatt az egyház és a nemzeti irányában történt fordulata is erősítette. Sztálinért és a hazáért – e jelszó alatt mentek halni milliók, hogy a hitleri pestistől megmentsék a birodalmat, s vele az emberiséget. Mindebből következően Révai úgy beszél a munkásság és a parasztság nemzetmentő hivatásáról, mintha ez kizárólag pártjának hitbizománya lenne. És ugyancsak kizárólag pártja álláspontja szerint körvonalazza Szekfű életművét is. Vagyis egy szót sem veszteget arra, hogy a másik munkáspárt történelemszemlélete szerint (azt közismerten Szabó Ervin véste mélyen a párt elméletileg járatosabb tagjainak tudatába) sok minden bizony jelentősen másként festett. „Tudományos és erkölcsi bátorság nélkül Szekfű Gyula az utolsó néhány évben nem fordulhatott volna szembe mindazzal, amit az elmúlt negyedszázad alatt hirdetett. A Három nemzedék szerzője, az 1919-es ellenforradalom egyik vezető ideológusa, a germán-magyar történelmi »közösség« hirdetője, a magyar szabadságharcok szkeptikus bírálója, aki évszázados függetlenségi harcainkat hamis német analógiával »kismagyar« törekvéseknek bélyegezte, a »szellemtörténész«, akinek iskolája a behódolás, a kompromisszum, a néptömegek nélkül és ellenére való politika szellemének képviselőit, Széchenyit, Deákot, Görgeyt igyekezett igazolni, a gerinces helytállás, a nemzeti ellenállás, a népre való apellálás képviselőivel szemben”.

Révai a harmincas évek második felében, a Komintern ösztönzésére döntően az általa kidolgozott népfrontos kommunista történelemszemlélet tükrében állítja ki Szekfű Gyula bizonyítványát. Tudja, hogy miként fest a szociáldemokrata történelemfelfogás: éppen ő zúzta annak idején porrá. A két párt történelemszemlélete közötti jelentős különbséget nem említve a kommunista álláspontot összbaloldali állásponttá növelve mondja ki a verdiktet: „a 25 éves rendszer vezető történettudósának »megtérését« el kell fogadni, még ha nem meaculpázás formájában történik is”.

Gyakorolt-e Szekfű önkritikát vagy sem3 Kezdjük azzal a nem perdöntő kérdéssel, hogy az 1945 előtti cselekedeteit az érintett elegendő önbírálatnak tartotta. Ez adott számára biztos alapot ahhoz, hogy lenézze társait. Akikkel 1945. június elején Rákosi Mátyás és Révai József asztalainál teázott. Természetesen az 1945-ös Új Szellemi Frontról beszélünk. Gömbösnél 1935-ben heten vagy nyolcan voltak, Rákosinál harmincan. „Őszintén elmondták, hogy ők mennyire angolbarátok, hogy mi nem tetszik nekik a Vörös Hadseregben és a kommunista pártban”. Ám azután „nagyon elégedetten és egyetértően nyilatkoztak” róluk. Erre Szekfű: „Ez semmit sem jelent, ezek gerinctelen emberek, tavaly Szálasi alatt ugyanúgy beszéltek, és két évvel ezelőtt Kállayval is”.4

Révai József szavaival ismételjük: gyakorolt önbírálatot. Ha nem is meaculpázás formájában, de megtért, és ez a megtérés elfogadtatott.

Révai a történelemszemléletbeli különbségről hallgat, de az ellenvetéseket nem sepri a szőnyeg alá. „Vannak, akik szerint Szekfű Gyula megtérését nem szabad elfogadnunk. A demokrácia szigorú erkölcse – szerintük – azt követeli, hogy az új Magyarország eszmei építői és nevelői közé csak azokat engedjük, akiknek múltjában nincsen folt, csak azokat, akik az elmúlt negyedszázadban inkább magányos elszigeteltségbe vonultak, de nem alkudtak meg.” Ám a szociáldemokraták sokszor megalkudtak:

1920-ban a munkásság „kérges tenyerét” nyújtották békülékenységük jeléül Horthy Miklósnak. Az 1921 végén Bethlen Istvánnal kötött kiegyezésükért is megkapták a magukét a kommunistáktól. Azután – nagyot ugrunk az időben – 1942 tavaszán élesen bírálták a Történelmi Emlékbizottságban a belügyminiszteri kérést akceptáló, annak megfelelően visszafogott magatartásukat. Révai most a harc logikája jegyében stilizálja meg nem alkuvóvá e politikát. Mert célja az, hogy a kommunista felfogáshoz az egész baloldal igazodjon. A kommunistáké volt a reális felfogás. Helyesen mondja ideológusuk: „országot építeni, népet nevelni csak külső és belső emigrációval nem lehet. Az elmúlt reakciós korszaknak pedig éppen az volt egyik szomorú, de jellemző következménye, hogy megalkuvás nélküli harcos demokratizmus a magyar intelligencia soraiban alig volt. Ami demokratizmus volt, az inkább az ellenforradalomból való kiábrándulásnak, a konszolidációs reakcióval való meghasonlásnak volt az eredménye, mint a népi törekvésekkel, a tömegek mozgalmaival való összeforrásnak.” Az egész korszak sommásan reakciósnak mondott minősítése természetesen történetietlen, a néptömegek történelmi szerepe a szokásosan idealizált, ám az értelmiségről mondott szavai fedik a valóságot, mint az is, hogy a demokratizmusnak a rendszerből való kiábrándulás volt a fő forrása.

Tűpontos helyzetleírása sokkal több, mint Szekfű tudományos és erkölcsi bátorsága előtti meghajlásának megindokolása: „Ha csak azokkal akarnánk együtt haladni, akik nem jobbról jöttek balra, hanem mindig a baloldalon álltak, maroknyi emberen kívül alig volna útitársunk. Vegyük ehhez hozzá, hogy az intelligenciának azok a képviselői, akik rendíthetetlenek maradtak ugyan, de nem csatlakoztak szervezett népi tömegerőkhöz, az elmúlt negyedszázadban reménytelen és befolyástalan szekta-szerepre voltak kárhoztatva. Tisztelet és becsület a maroknyi rendíthetetlennek, de a magyar értelmiség újjánevelésében a becsületes »megtérteknek« nagyobb szerepük lesz, mint nekik.” Kemény szavaival Révai a párttörténetben mindig kimondja a kimondhatatlant is. Mely szerint az illegális kommunista párt maroknyi rendíthetetlenjei „az elmúlt negyedszázadban reménytelen és befolyástalan szekta-szerepre voltak kárhoztatva.” Csupán a „szervezett népi tömegerők” fikciójának fenntartásával hagyja meg magának az esetleges ilyen támadással szembeni védekezésre a lehetőséget.

Ne áltassuk magunkat” – járja körül, valójában nem is csupán az értelmiség, hanem az egész ország átállásának a témáját: „a magyar értelmiség zöme még nem »tért meg«. Optikai csalódás, ha a következetesen demokratikus intelligencia maroknyi csapata azt hiszi, hogy a politikai változás egymagában és magától szabaddá tette az ő igazságai számára az utat. Sajnos, nem!”

Révai cikke 1945. április 19-én jelent meg a Szabad Népben.5 Igaz, 1944 decemberében a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésben a régi rendszer bukásáról már kétely nélkül beszéltek, utána a harcok azonban elhúzódtak. Az utolsó német katona nem április 4-én hagyta el az országot, hanem csak 11-én. Az átállás tempója fergeteges, mérete társadalmi volt. Ezért kell Révainak az új hatalom valóban meggyőződéses híveit figyelmeztetnie az önáltatás veszélyeire: „a magyar értelmiség zöme még nem »tért meg«. Optikai csalódás, ha a következetesen demokratikus intelligencia maroknyi csapata azt hiszi, hogy a politikai változás egymagában és magától szabaddá tette az ő igazságai számára az utat. Sajnos, nem!”

És azután ideológiai sallangoktól, frázisoktól mentesen ábrázolja a valót. „A magyar értelmiség zömének hangulata ma a megriadás és az útvesztés. A neofiták hangoskodása ne tévesszen meg senkit. Még az értelmiségnek az a része is csak kisebbség, melyet őszinte honfibú emészt és a magyar tragédián való magába szálló kétségbeesés. A többséget anyagi gondok gyötrik. A többség elvesztette a perspektívát, az utat, a fejlődési célt a maga és az ország számára. Hogy a magyar intelligencia e többségének segítsünk a magához térésben, az eszmei magához térésben, az eszmei talpra állásban és kiegyenesedésben, hogy segítsünk neki visszatalálni a néphez és az ország jövőjében való hithez, ahhoz nem elég a rekrimináció, az elmúlt évtizedekben elkövetett bűneik és tévedéseik felhánytorgatása. A megtérésre hajlamosakat nem szabad magukra hagynunk és tétlenül várni, míg beérnek bennünket, hanem elibük kell mennünk. Üdvözölni kell azokat, akik legalább elindultak előre.”

Révai megalapozottan óvott a neofiták hangoskodásától. Szekfű Gyula figyelt fel először azokra – nem voltak kevesen –, akik önmaguknak adtak amnesztiát. E gusztusos jelenségre ő használta először az „önamnesztia” kifejezést. „Neki tűnt fel először, hogy milyen gyorsan tudták egyesek elfeledni saját kellemetlen múltjukat.”6

Ebben a lankasztó valóságban az a háromszavas mondat is, hogy „Szekfű Gyula elindult”, bizony szürke, napi eseménnyé degradálódott. „Elindult nem most, hanem már akkor, amikor kiállt a függetlenségi mozgalom mellett és amikor kijelentette: valahol utat vesztettünk. A Három nemzedék írója ezt a nemzetre mondta, de talán önmagára is értette.”

Révai a talánból egy pillanaton belül bizonyosságot formál, és a historikusnak szegezi a kérdést: mondja meg, hol tévesztett utat. Úgy fogalmaz, hogy Szekfű „eddig még nem mondta meg”, „hogy hol tévesztett ő utat”. Tovább fűzött, jogtalan szavaival már támad. „A magyar értelmiség csak azt láthatta, hogy az ellenforradalom egyik fő ideológusa, a bethleni korszak hivatalos történésze, új utakat keres, de arról, hogy ez az útkeresés az 1919-es ellenforradalom és a bethleni korszak elítélését jelenti-e, tőle magától még nem hangzott el vallomás. Szekfűre is áll, ami a magyar értelmiség nagy részére – mondja, és megint bírálnunk kell –, hogy amikor kiábrándult az ellenforradalomból, nem ment túl rajta.”

Leginkább Révainak kellett tudnia, hogy irreális Szekfű Gyulán számonkérnie az ellenforradalom meghaladását. Hiszen a históriában számos ízben azok tudtak/tudnak érdemben, és nagyobb károkozás nélkül változtatni elavult, avíttá lett dolgokon, akik a hatalom védte bensőségben cselekedtek/cselekszenek. A történész ideológus messze nem unikálisan a rendszeren belül akarta a csődöt mondott keresztény középosztályt a parasztsággal leváltani. Közhelyes szavakkal, ez az út a reformátorok útja. Velük szemben vannak a forradalmárok. 1918–19 bukott forradalmai után Magyarországon nem volt erő a rendszer forradalmi úton történő megkérdőjelezéséhez. Ha nincs a háborús vereség, Horthy Miklós ágyban, párnák között halt volna meg a Várban. A háborús vereség fordította meg a sorsot.

Révai tehát bölcsen tette, hogy Szekfűtől a mea culpát nem szorgalmazta, de miért kínozta a tudományos önbírálatot értelmetlen követelményével? Hiszen a tudományos önbírálatot a historikus joggal érezhette feleslegesnek. 1934-ben ezt a feladatot bizonyos értelemben elvégezte. Azt az elgondolást, hogy a rendszeren belül legyen egy új középosztály, a rendszer sírba süllyesztésével maga a történelem írta felül. Előadásában pedig – amint azt mindkét munkáspárt lap azonos módon adta vissza – ezt a lényeget kimondta.7

Révai József már 1945 elején megmondta Erdei Ferencnek, hogy mit fognak a magyar parasztsággal tenni: földjeiből kiforgatják, lekulákozzák, kolhozokba szervezik. Ezt a kíméletlenséget Szekfű Gyulával szemben is alkalmazza: „[...] De azt sem hallgathatjuk el, hogy Szekfű Gyula még nem ért annak az útnak a végére, melyen elindult. Előadása után nyugtalanul kérdjük, vajon nemcsak azért fordult-e az országvesztők ellen, mert hűtlenül sáfárkodtak a 25 év előtti »eszményekkel« és vajon helyesli-e nemcsak a magyar demokrácia előretörését, hanem a magyar demokrácia eszményeit is?”8 A történelem kegyetlen természete az elmúlt 75 esztendő során nem változott. Nagy-nagy előrelépés, hogy a kín finomodott, és az életet a törvény ismét hatékonyan védi. A színpad és annak kelléktára lett merőben más, az vonja ködbe Révai József nyugtalanságának okát. 1945-ben az első pillanattól az volt a nagy kérdés e honban (is), hogy a demokráciának a szovjet vagy a nyugati típusú válfaja honosodik-e meg. És ezzel együtt: marad-e a kapitalista berendezkedés vagy sem?

Közben arról lehetett olvasni, hogy demokráciát kell teremteni, hogy nemzet és demokrácia ugyanaz. Rákosi munkáit lapozva láthatjuk, hogy már címükben is túlteng a demokrácia kifejezés. Rákosi nevéhez a terrorrendszer kifejezés is tapad, de abban, hogy így lett, hatalmán kívül nagyon sok minden közrejátszott.

(Folytatjuk)

 

Jegyzetek:

 

1 Standeisky Éva: Csábtánc és kiszorítósdi. Az Új Szellemi Front. In Múltunk 2005/1. 4–40. – Tanulmányom megírására nem csekély mértékben nagy tudású kolléganőnk írása ösztönzött; az általa feltárt gazdag anyag sokat segített írásom elkészítésében.

2 Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940–1956 (Szerk. Feitl István, Gellériné Lázár Márta, Sipos Levente) Napvilág, 2002, Budapest, I. kötet, 156.

3 Standeisky Éva ellenben bölcsen mondja: „Szekfű 1945-ben joggal tarthatta elegendő önkritikának a háború alatt született műveit, mindenekelőtt a Valahol utat vesztettünk cikksorozatot, az 1920-ban először megjelent Három nemzedékre vonatkozóan pedig az 1934-ben írt kiegészítést, az És ami utána következik című esszét. In Múltunk 2005/4. 8., 10. lj. – Magunk hozzátesszük, hogy Szekfű kimondatlan önbírálatnak vette minden bizonnyal politikai szerepléseit is. Tehát a Népszava 1941. évi karácsonyi számában, aztán a Történelmi Emlékbizottságban (amelyben volt visszalépése, de nem annyira, mint vaskos munkában ma, indirekte olvasható), személyes kiállását Schönherz Zoltán mellett, írásbeli kiállását a szintén kivégzett Borkanyuk Alex mellett.

4 Féja Géza, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Németh Imre, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron és talán még Kerék Mihály. (Őt csupán Féja említi 1941-ben.) Szekfű szavaira Rákosi Mátyás a forrás, aki kereken három héttel később Moszkvában tartott a magyarországi helyzetről előadást, és benne a harminc vezető értelmiségivel történt összejövetelről az SZK(b)PKB Georgi Dimitrov vezette Nemzetközi Tájékoztatási Osztályán. In Múltunk 1994/4. sz. 216. (Póth Piroska forrásközlése.

5 A demokratikus magyar kormány április 18–19-én ülésezett első ízben a fővárosban.

6 Rákosi Mátyás: i. m. 139.

7 Tehát más szavakkal ugyanazt mondjuk, mint Standeisky Éva a 3. lj-ben jelzett helyen.

8 A cikket az 1945 nyarán Új Szellemi Front címmel kiadott füzetben – erről alább részletesen írunk – ismét megjelentették. Ott az idézet helye 12.


« vissza