Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szent-Iványi Domokos, Antall József és a magyar közép – Metszetek egy szellemi és politikai térből – 1. rész

"A Közösség pere az első és a legnagyobb kirakatper volt Magyarországon. Az első, brutális jele a beavatottak és az értők számára annak, hogy új sötét korszak kezdődik a magyar történelemben. Olyan korszak, amelyben mindenki, aki „jelentős politikai háttérrel rendelkezik, elméleti és gyakorlati téren egyaránt” – vagyis jó kapcsolatteremtő és vannak politikai elvei –, gyanússá válik a hatalom szemében."

A nagy konspirátor: Szent-Iványi Domokos

 

Maga jelentős politikai háttérrel rendelkezik, elméleti és gyakorlati téren egyaránt. Úgyhogy mostanra rá kellett jönnie, hogy jó pár évig semmilyen körülmények között nem fogjuk kiengedni, akár ártatlan, akár nem. Ezenkívül, ahogy már említettem, magát mindenki cserbenhagyta, Magyarországon is, és külföldön is.”

A fenti mondatok Szent-Iványi Domokos Visszatekintés 1941–72 című, 2016-ban megjelent memoárjának 455. oldalán olvashatók. Pálffy-Oesterreicher György tábornok, az 1945-ben szervezett hírhedt Katonapolitikai Osztály vezetője intézte irodájában e mondatokat Szent-Iványi Domokos volt nagykövethez és teljhatalmú miniszterhez 1947 februárjának végén, a Nagy Per vádiratának összeállítása során. Ő vezette Szent-Iványi kihallgatását csaknem két hónapon át, és kettejük közt ezalatt furcsa viszony alakult ki. A durván lerohanó stílusú kezdetek után, a kihallgatásokon mostanában már kávét kínált Szent-Iványinak, és a beszélgetések közben gyakran konzultált „virágnyelven” telefonon Rajk László belügyminiszterrel, akit feltehetően az ügy szellemi irányításával bíztak meg Rákosi Mátyásék (s akitől Szent-Iványi személyes meghallgatást hiába követelt személyes ismeretségükre hivatkozva).

A két politikus közt, akik közül a mostani vádlott Horthy Miklós megbízásából a moszkvai fegyverszüneti egyezmény tárgyalója és aláírója volt, a vádló pedig egykoron nagyreményű tiszt a Horthy-vezérkarban, különös sakkjátszma folyt. Egy-egy valóban őszinte mondat között ámítások és hamis ígéretek, az egymás iránti megbecsülés nem egészen őszinte légkörében, amelyben mindkét fél nagy energiával törekedett a másik le/meggyőzésére. Mintha egyenlők ülnének a sakktáblák mellett – csakhogy a játszmák között Szent-Iványit visszavezették nyirkos, mocskos pincezárkájába, vagy éppen a frissen verbuvált ÁVO-s verőlegények vették kezelésbe, vagy az új NKVD-módszer szerint drogokkal idéztek elő benne akaratvesztést és látomásokat, melyek során egyszer felvágta a csuklóján az ereket.

Az idézett mondatot megelőzően Szent-Iványi felvetette, hogy őt most már akár szabadlábra is helyezhetnék, hiszen Pálffy az imént közölte vele, hogy a nyomozás és a kihallgatások kiderítették, hogy ártatlan a Magyar Köztársaság elleni összeesküvés vádpontjaiban. Szent-Iványinak ebben a felvetésében persze színlelt naivitás is volt, csakúgy, mint egész kihallgatási játszmájában a tábornokkal. Valójában pókerjátszmának is nevezhetjük a kihallgatás-sorozatot, melyeknek Szent-Iványi mindig nagymestere volt John O'Sullivan értékelése szerint (The Hungarian Independence Movement, 2013, hátsó borító). Vakmerő pókerjátszmákat folytatott – a maga és társai életéért, a becsületéért, és a létező, spirituális Magyarországért.

Hiszen hogyan engedhették volna szabadon Szent-Iványit, amikor titokban kellett tartani a nagy részben még gyanútlan közvélemény előtt az újonnan bevezetett szovjet módszereket, amelyekkel hamis vallomásokat csikartak ki és írattak alá ártatlan emberekkel? „Maga azt a vallomást fogja aláírni majd, amit én annak tartok” – fenyegette meg a tábornok Szent-Iványit második kihallgatásukkor, 1946. december 23-a éjszakáján. Mert ezt is bevezették most, az éjszakai, hajnali kihallgatásokat – mint ahogy Moszkvában is éjszaka vagy hajnalban kezdődtek a nehéz tárgyalások 1944. szeptember-novemberében Kuznyecovval, a vezérkari főnök helyettesével, vagy Molotov külügyminiszterrel. De ott a légkör, a bánásmód egyebekben korrekt, olykor szívélyes volt.

Hogyan engedhették volna szabadon Pálffyék Szent-Iványit most, 1947 februárjának végén? Hiszen a kisgazda vezetők és az ország jóhiszeműbb felének szeméről éppen csak hogy múlni kezdett a hályog – miután a Parlament mentelmi jogának védelme alatt álló Kovács Béla kisgazda főtitkárt, a nagy demokratikus parasztmozgalom vezetőjét NKVD-tisztek hurcolták el Váci utcai lakásáról február 27-én. Kovács Bélát másnap már a maga vallatásain túl levő Szent-Iványival szembesítette Pálffy – és látni lehetett, hogy az erős lelkű népvezér átmenetileg megroggyant a 24 óra brutális bánásmódja alatt. Szabadon már nem engedték őt sem 1956-ig – szovjet területen, majd magyar börtönökben raboskodott.

A sakkjátszmáról vagy pókerjátszmáról még annyit, hogy Szent-Iványi odáig jutott el Pálffyval a bizalmi viszony kiépítésében, hogy miközben a maga vádlott-társait ártalmatlan, ügyetlen fontoskodóként jellemezte neki, finoman utalt arra, hogy a Rákosi-féle paranoid moszkovita klikk szemében egyszer még ő, Pálffy is, gyanússá válhat. Pálffy elnéző kétellyel fogadta a figyelmeztetést. Ugyan tudatában volt már annak, hogy Péter Gábor riválisnak tekinti őt, nem állt meg az úton. Három év múlva őt is kivégezték Rákosiék a Rajk-perben. Rákosi vádjai közt Rajk csoportja ellen ott volt kapcsolatuk és „elnéző” bánásmódjuk Szent-Iványival és Horthynak az ellenállásban részt vett főtisztjeivel. Nem kérdéses, a kommunista párt Rajk-féle itthoni szárnya valóban úgy tervezte, hogy keresi az együttműködést a közélet patrióta és demokratikus érzelmű elitjével. Ebben Szent-Iványi igyekezett is segíteni őket 1945–46-ban, teljes szörnyűségében felfogva 1944 őszén-telén, a moszkvai fegyverszüneti és kormányalakítási tárgyalásokon, hogy a Rákosi-klikk uralomra kerülése miféle halálos veszedelmet hozna az országra.

Szent-Iványi úgy oldotta meg életének ezt a – nem első és nem utolsó – nehéz feladványát, hogy a tárgyaláson, pszichiátriai véleménnyel megtámogatva, zavart elméjűnek adta elő magát, és a bíró kérdéseire mindvégig félre- és mellébeszélve reagált a Pálffy-Oesterreicherék által kreált és vele az említett kényszerekkel aláíratott „vallomásra”. Valódi színház volt ez, az eljárás paródiája, amit az akkor még a tárgyalásra beengedett sajtó és közönség is észrevett. Főként pedig, Szent-Iványi ily módon el tudta hárítani, hogy a vallomásnak terhelő érvénye legyen társaira nézve. A színjáték komorabb üzenete pedig az volt, hogy íme, az új „demokratikus” börtön-bánásmód teljesen kifordíthat magából egy híresen szilárd és józan embert.

Pálffy mégis más volt, mint a későbbi ÁVO-s utódok. Mint Szent-Iványi írja, „szét akarta verni a Kisgazdapártot, hatalmas szolgálatot téve ezzel a kommunistáknak, ugyanakkor meg akarta menteni néhány volt vezérkari bajtársa – András (Sándor), Berkó (István), (Dálnoki) Veress (Lajos) és Szent-Miklóssy (István) – életét” (Visszatekintés, 446). Hozzá kell tenni, a felsoroltak mind elkötelezett náciellenes katonák voltak. Életük megmentése sikerült is: a perben csak egyetlen halálos ítélet született, Donáth Györgyé, aki halálra szánt mártírként vállalta magára a teljes felelősséget. Egyvalamit hiába ígért Szent-Iványinak Pálffy: nem az általa lazán felcsillantott pár évet szabták ki rá, hanem a főper ötödrendű vádlottjaként 14 és fél évnyi börtönbüntetést. Pálffy kirakatpert tervezett, de a másodfokú ítéletek után „valakik leszóltak” súlyosbításért, és a kirakatperből leszámolás lett a NOT, a Népbíróságok Országos Tanácsa 1947. júliusi fellebbviteli tárgyalásán. Az ítéletekkel nemcsak hogy kitöröltek a közéletből egy patrióta, centrista magyar elitet, hanem testi és lelki mivoltukat is megnyomorították, gyakran életre szólóan.

Az iménti Szent-Iványi elemzésből kiderül a koncepciós per első számú gyakorlati célja a Kisgazdapárt erkölcsi és politikai szétmorzsolása. Sztálin budapesti helytartója, Vorosilov tajtékzott a kommunisták csúfos kudarca után az 1945. októberi országos választásokon, és egy újabb választási vereség Rákosiék menesztését hozta volna magával. A per másik, még messzebbre ható, a társadalom széles körét megrendítő következménye az lett, hogy sok száz egykori antifasiszta ellenállót börtönöztek be és törtek meg így Rákosiék – olyan patriótákat, akik feltehetően egy szovjet típusú diktatúra ellen is hajlandók lettek volna fellépni.

 

A Nagy Per

 

A Magyar Testvéri Közösség ügye, amelyet az 1947-es Nagy Per koncepciójának kommunista kiagyalói a Köztársaság elleni összeesküvésnek neveztek a sajtóban és a parlamentben, vízválasztó a magyar történelemben. Volt Közösség, nem kétséges – egy sok ezer tagot számláló, bámulatosan rejtve maradt, évtizedes múltú, öntudatosan patrióta, titkos demokrata szervezet, amelynek tagjai nagy kockázatokat vállalva tűntek ki a náciellenes tevékenységben fegyveresen is, és a zsidók mentésében is – és vezetőinek jelentős része közel állt a Kisgazdapárt értelmiségi holdudvarához, illetve annak tagja volt.

A Közösségnek 1946-ban született egy új katonai szárnya is, amely arra készült fel, hogy egy erős patrióta vezérkar által irányított magyar hadsereg tartsa fent az alkotmányos rendet egy olyan hatalmi átmenet idején, amikor várakozásuk szerint a párizsi békeszerződés nyomán a szovjet csapatok kivonulnának az országból. Szent-Iványi és Dálnoki Veress, akit Horthy 1944-ben akadályoztatása vagy letartóztatása esetére teljes jogú helyettesének, homo regiusnak nevezett ki, rosszallották ezt a Szent-Miklóssy István által irányított tevékenységet, s mint kiderült, teljes joggal.

Bizony, emlékeztetnünk kell arra, hogy 1946-ban Magyarországon sokan bíztak abban, hogy a párizsi békeszerződés betűit betartva, a megszálló csapatok ki fognak vonulni az országból, s ha szovjet fennhatóság alatt is, felépülhet egy új magyar demokrácia. Hittek a nyugati hatalmak garantáló szándékában, és közép-európai képzeletük a bolsevik totális rendszer valódi démoniságát éppúgy nem tudta felmérni, mint ahogy korábban a hitleri szándékok és fenyegetőzések démoni komolyságát sem, amelyek az elképzelhetetlenül embertelen holokausztba torkolltak.

Szent-Iványi a Szent-Miklóssy irányította katonai bizottság tevékenységét, amelyről keveset tudott, pusztán veszélyes fontoskodásnak tartotta, ami alkalmas lehet a Közösség leleplezésére – és éppen ez következett be. A Közösséget csupán titkos szervezkedésért lehetett volna elítélni a törvények szerint – és a katonai bizottságra éppen ez a vád lett aztán ráhúzható olyan csúsztatásokkal, amelyek a per kiagyalóinak természetesen semmi erkölcsi vagy jogi aggályt nem okoztak.

A Közösség pere az első és a legnagyobb kirakatper volt Magyarországon. Az első, brutális jele a beavatottak és az értők számára annak, hogy új sötét korszak kezdődik a magyar történelemben. Olyan korszak, amelyben mindenki, aki „jelentős politikai háttérrel rendelkezik, elméleti és gyakorlati téren egyaránt” – vagyis jó kapcsolatteremtő és vannak politikai elvei –, gyanússá válik a hatalom szemében. Ez a két tulajdonság, amelyet Pálffy-Oesterreicher kapcsol össze idézett mondatában, egy korszak tilalmainak mottója lehetne, ha tömörebb és ékesszólóbb volna. Éppen ezek a képességek jellemzik a normálisan működő társadalmakban a közösség- és gondolatteremtő embereket, a társadalom élő szövetének és idegpályáinak fenntartóit a legkisebb köröktől a legnagyobbakig, egyszerű embereket és politikusokat egyaránt. Őket tartja számon fő ellenségként az új rendszer. „Magának túl sok kapcsolata van” – mondhatta volna Szent-Iványinak cinikus egyszerűséggel Pálffy-Oesterreicher.

Ekkortól kezdve, negyven éven át, e két képesség elegendő lesz Magyarországon ahhoz, hogy valakit megfigyeljenek, ellehetetlenítsenek, üldözzenek és akár megöljenek. Az ördögien céltudatos, és ekkor már harmincévnyi tapasztalattal rendelkező bolsevik hatalomgyakorló gépezet minden új hódítás során, mindenütt legelőször éppen a társadalom spontán szöveteit és idegpályáit szaggatta szét a totális hatalom megszerzése érdekében a közélet nyelvezetének orwelli kisajátításával, hazugságokkal – és a társadalmi önszerveződés erőszakos felszámolásával. Kezdve a politikai és értelmiségi eliten, a falvak és munkásnegyedek közösségi köreiig.

 

Aki elkonspirálta az életművét

 

A nagy konspirátor címmel kezdtem el gondolatmenetemet Szent-Iványi Domokosról – de hát hol maradt a nagy konspirátor? Eddig pusztán egy ötvenedik évének küszöbén járó bukott politikusról volt szó, akinek pályája szemünk láttára, éppen egy hazaárulásnak feltüntetett konspiráció kapcsán törik derékba. Nem kérdés, az a tökély, amellyel viselkedését, beszédmódját és mozdulatait átalakította a bírósági szereplésre, sokat mond Szent-Iványi nem mindennapi képességéről.

Az igazság az, hogy a Magyar Testvéri Közösség nem Szent-Iványi kreációja volt, ő a létezéséről is csak 1945-ben szerzett tudomást. Akkor derült ki, hogy legbelsőbb fiatal munkatársai a Magyar Függetlenségi Mozgalomban – melyet Szent-Iványi a Miniszterelnökségről, majd a Külügyből, majd a Kiugrási Irodából irányított – mind vezető tagjai voltak a Közösségnek. A fiatalok, a nagyformátumú Soos Gézával kezdve, a továbbiakban bármiféle politikai együttműködés feltételéül azt szabták neki, hogy lépjen be a felújítandó Közösség vezetőségébe. Szent-Iványi el kellett fogadja a meghívást, bár ő minden formalizált hálózatnak, nyilvánosnak és titkosnak, elvből ellensége volt, és ezt hangoztatta is. A vezetőségi ülésekre eljárt, de egyre ritkábban, egyre kisebb lelkesedéssel – csalhatatlan intuícióval megérezve az 1946-ban előtérbe kerülő Donáth György és Szent-Miklóssy István gondolkodásának és cselekvésmódjának politikai irrealitását.

Szent-Iványi emlékirata tanulsága szerint 1936 és 1946 közé teszi a Magyar Függetlenségi Mozgalom működését – vagyis a kezdeteket akkortól számítja, amikor Darányi Kálmán miniszterelnök titkáraként megkezdi a személyes hálózatépítést. De az általa irányított mozgalomnak sem írott szabályzata, sem nyilvántartott tagsága nem lett akkor sem, amikor Teleki halála után felpörögnek az események, és valódi illegalitásban kellett működni a kormányon belül és kívül, a németbarátok és a hitleri ötödik hadoszlop ellenében. Szent-Iványi egy héttagú tanácsot irányított, melyeknek tagjai azután hasonlóan működő fiókcellákat szerveztek, és a maga tevékenységét mindenki egyénileg tervezte meg, belátása és pozíciójának lehetőségei szerint, bizonyos elvi vonalak mentén. Ő maga csak a legfelső hatvanegynéhány taggal tartott kapcsolatot, s ezek jórészt hivatalinak voltak álcázva. Vagyis a konspiráció a legtermészetesebb módon, mint a víz a dombtetőről, a személyi bizalom tápláló ereinek hálózatában folyt szét. „Az MFM tagjainak száma nem haladta meg az 1800–2000 főt, ám szerkezetének köszönhetően – mely nagyrészt sejtszerveződéseken alapult – ennél sokkal több ember támogatta. Először is mind a hatvanvalahány vezetőnek megvolt a saját csoportja és követői. [...] így például Kudar ezredes személye további mintegy 20–30 további tiszt támogatását jelentette, s némelyiküknél a családét és a barátokét is. Tehát a hadseregben, a csendőrségen és a rendőri erőknél több mint tízezer követőnk-szimpatizánsunk volt. [...] az MFM [és az MTK] által befolyásolt és mozgósított emberek száma 1945-ben százezer körül lehetett, akik mind elkötelezettek voltak.” (Visszatekintés, 127.)

A Szent-Iványi által említett százezer volt a magja annak a választói többségnek, amely 1945 őszén a kisgazdákat oly meggyőző fölényhez juttatta – ha Pálffy-Oesterreicher megtudta volna, hogy ennek a győzelemnek egyik fő, titkos stratégája és szervezője Szent-Iványi volt, bizonyára kevesebb kíméletet tanúsított volna iránta a kihallgatások során.

Érdemes idézni néhány mondatot Szent-Iványi memoárjának bevezető részéből a bizalmi partnerek kiválasztásának és a közös munka mentális alapjairól: „Bárdossy, Darányi, Teleki igen jó emberismerőnek tartott [.] már a huszas évek végén elkezdtem adatokat gyűjteni olyan emberekről, akiket átlagon felülinek tartottam, s igyekeztem baráti kapcsolatokat kiépíteni velük [...]. Az életben általában, a politikában pedig különösen, a jó kiválasztás és együttműködés igen fontos. A titoktartás conditio sine qua non, azaz alapfeltétel.” (Visszatekintés, 45.)

E tökéletes konspirációs fegyelem folytán az MFM léte mindvégig láthatatlan maradt. Ezért érezték indokoltnak Szent-Iványi legbelső emberei, hogy 1945-ben vezetőjük kérésére mindegyikük megírja az MFM történetének azt a szeletét, amelyet ő a legjobban látott. Ezek egyelőre lappanganak, csak a Szent-Iványi által készített összefoglalót, illetve Soos Géza és Szent-Miklóssy István emlékezés-töredékeit ismerhetjük. Ezek szerencsénkre megmaradtak – egyetlen példányban – a magyar református egyház Ráday Levéltárában. Más fókusszal ugyan, más szemszögből, de sok adatot szolgáltató, jelentős, átfogó munka Szent-Miklóssynak az USA-ban angolul, a rendszerváltozás küszöbén megjelent könyve is (The Hungarian Independence Movement 1943–47, New York, 1988).

Jellemző, hogy egyik történész barátom az első, angol eredetiben megjelent Szent-Iványi-memoárt (The Hungarian Independence Movement 1936–46, 2014) olvasva azt a kérdést szegezte nekem 2013-ban: „Hogy lehet, hogy minderről eddig nem tudtunk?” A könyv társzerkesztőjeként és kiadójaként széttártam a kezemet a több szempontból is kínosnak tekinthető kérdésre, és megvontam a vállamat: „Úgy, hogy ő tökéletes konspirátor volt. Olyannyira, hogy az életműve bizonyos részleteit akkor is elkonspirálta, amikor már el akarta mesélni.” Tegyük hozzá, hogy Szent-Iványi elhallgatásában és elparentálásában, a dolgok természete szerint, bőven volt része a riválisok igyekezetének, akár Kállay Miklós, akár Tildy Zoltán környezetéből. Szent-Iványi túlságosan tehetséges és túlságosan független volt sokak szemében.

E konspiratív hajlam túlműködését figyeltük meg a két Szent-Iványi-könyv sajtó alá rendezésének több mint hároméves beavatási folyamata során magunk is, történész szerkesztő-partneremmel, Szekér Nórával. Észrevettük, hogy a két, közel ezeroldalas, testamentumnak szánt gépiratban Szent-Iványi gyakran hallgat el (még mindig, az 1970-es években is!) fontos momentumokat a saját szerepével kapcsolatban, míg máskor pedáns történetíróként csekélységekre pazarolja figyelmét. Egy mondás szerint, ami az erősségünk, az a gyengénk is. A második, magyarul megjelentetett Visszatekintés 1941–72 személyesebb hangú könyv a The Hungarian Independence Movement-nél – de a szerző ebben is olyan emberként jelenik meg, aki különleges mestere az elhallgatásnak és a titoktartásnak. S ennek a hivatásból oly erősen beidegződött szokásnak lehetett akkora ereje, hogy akkor sem tudott elmondani sok mindent, amikor már tehette volna. Tegyük hozzá azonban, hogy Szent-Iványi sejthetően bőven részese lehetett olyan eseményeknek, és tudott olyan tényekről is, amelyeket még 1977-ben is ajánlatos volt elhallgatni a világpolitikai vonatkozások miatt. Az is nyilvánvaló, hogy más, közeli emberekre vonatkozó részleteket tapintatból hallgatott el, óvva az érintettek személyes érzékenységét és biztonságát.

Érthető tehát, hogy az 1980-ban Heidelbergben elhunyt Szent-Iványi meghagyta fiatal feleségének, Ágnesnek, hogy öt kiadatlan angol nyelvű kéziratát, melyekből hármat emigrációjában fejezett be a '70-es években, halála után 25 évvel lehet csak nyilvánosságra hozni.

Szent-Iványi a hallgatás mestere volt – de mestere a beszédnek is, lenyűgöző mesélő és tanító –, ezért tudott meghódítani annyi ellenséget és ellenfelet is élete során, barátokról és barátnőkről nem szólva. Beszélhetnénk erről fejezetnyit is, de azon túl, hogy ezek a történetek az élet ízeivel gazdagítják a személyiség képét, a hálózatépítő tehetségébe is bepillantást adnak. Szent-Iványi ismerői mind megemlítik szuggesztív varázsát, és az emlékiratból is sejthető, hogy azok az okos és szép fiatal nők, akiket meghódított a két évben, amikor Bárdossy éles nézetkülönbségeik miatt parkolópályára küldte őt a Miniszterelnökségről, e varázsnak lettek készséges áldozatai. Mellesleg – valóban mellesleg? – ezek a jó családból származó polgári nők mind Nyugatról keresik fel Szent-Iványit, tehát gyaníthatóan küldik őket valakik – és később a németek elleni illegalitásban vagy amerikai bizalmi posztokon tűnnek fel. Egyikükről pedig, egy szőke magyar nőről – aki Szent-Iványi 1946-os lefogásáig kedvese és hű híve lesz – megtudjuk, hogy a zsidó önvédelmi hírszerzés ügynöke. A szerelem dekonspirálja – Szent-Iványi csalhatatlan ösztönnel felfedi őt, egyenesen és barátságosan rákérdezve, hogy ki is küldte hozzá. De segíti tevékenységét ezután is, mert közös az ügyük, és sok információt ad át neki és kap is tőle. Neki, Musznak sosem tudjuk meg a könyvből a nevét.

 

A magyar közép és a személyes hálók

 

Felmerül az elkötelezettség és az inspiráció kérdése egy ilyen, évekre menő szerkesztői és interpretációs munka alkalmával: Miért vállaltam el? Az én esetemben nem hanyagolható el, hogy alkatilag író is vagyok, épp annyira, mint diplomata és tudós. A személyes indíttatás számomra mindig igen fontos. Nos, e Szent-Iványi-vállalkozásom esetében döntő volt az, hogy hozzám közel álló emberek személyes vagy közvetett munkatársai, vagy éppen barátai voltak Szent-Iványinak – a háború alatt, de előtte és utána is. Ez megerősítette számomra a leírtak hitelét az esetleges történészi és politológusi kételyekkel szemben, és elkötelezettséget is adott a fáradságos, de izgalmas szerkesztői és írói vállalkozáshoz, amit a magyar közép feltérképezése jelent.

Magyar középnek” azt a tágas szellemi, politikai és társadalmi térben szétterülő képződményt nevezem, amely az 1930-as években fellépő demokrata és patrióta nemzedék legszebb közösségi alkotásaként született meg. A barátságok, szellemi rokonságok és a közös cél – Trianon meghaladása egy magasra törő, korszerű Magyarország reformprogramjával – e teret át- meg átjáró hálózatok spontán, majd tudatos építésébe fordult. E hálózatokban könnyű szerrel találhatták meg egymást szükség esetén olyan, látszólag távoli szereplők, mint Kozma Miklós és Cs. Szabó László, Zsindely Ferenc és Kodolányi János, Török Sándor és Horthy Ilona, Görgey Guidó és Szerb Antal, Tüdős Klára és Illyés Gyula, Kovács Imre és Szent-Györgyi Albert, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kővágó József.

Ezek a nevek, a társadalmi és anyagi helyzettől függetlenül, az amúgy is mozgékony elitbe tartoztak. Azonban a magyar közép beágyazottsága mélyen nyúlt le a társadalomba, nemcsak a nagyvárosokban, hanem vidéken is, amint az az 1944-es ellenállás idején beigazolódott. A Szent-Iványi-emlékezések sajtó alá rendezése során világosodott előttem meg az is, hogy a veszélyes és mostoha történelmi körülmények közepette ennek a magyar középnek a működése egyre jobban összefonódott több titkos hálózat működésével – elsősorban a Magyar Függetlenségi Mozgalommal és a Magyar Testvéri Közösséggel. A harmincas évek második felére olyan konstellációba került Magyarország, hogy a két totális rendszer ötödik hadoszlopai áthálózták a társadalmat, de az intézményeket is, és velük szemben csak hasonló, láthatatlan szervezettséggel lehetett a politikában eredményesen hatni.

Ekkor döbbentem rá, hogy évtizedek során az ismeretlen, olykor hihetetlennek tetsző konspiratív részletekből, a szereplők által elmondott epizódokból, élménytöredékekből, olykor csak fukar mondatokból természetes úton képződött bennem egy hálózat, és a beléje kapcsolódó más hálózatok képe. Ebből természetesen eredt a tűnődés arról, hogy mi volt e barátságok és bajtársi kapcsolatok szellemi tartalma, miféle elhivatottság mozgatta ezeket a veszélyes vállalásokat, s hogy mindez mit tesz hozzá, mit változtat azon a képen, amilyennek a politika és a szellem világának működését eddig elképzeltük.

Mert hiszen a kapcsolatok építése természetes emberi igény, és feltehetően csak egyre erősödik akkor, amikor egyre átláthatatlanabb, érdekekkel és eszmékkel keresztül-kasul átjárt társadalmakban élünk – a kérdés az, hogy mikor lép át e közös értékeken alapuló spontán kapcsolatképzés tudatos hálózatépítésbe. És hogy a létrejövő hálózatoknak mi a szellemi és erkölcsi tartalma, emberi minősége.

Nagybátyám, Kodolányi János – amint az ő Visszapillantó tükör-beli emlékezéseiből is kiderül, közeli barátja volt Faragho Gábor altábornagynak, aki a moszkvai fegyverszüneti küldöttség katonai vezetője lett. Faragho viszont tagja volt az MFM hetes titkos tanácsának, akárcsak Kudar Lajos és id. Antall József. Nagybátyám Szent-Iványit is jól ismerte. A kora harmincas éveiben járó mérnök apám, Kodolányi Gyula részt vett a Magyar Függetlenségi Mozgalom munkájában – meglehet, a Magyar Testvéri Közösségnek is tagja volt. A Lakihegyen működő budapesti rádióadó szakmai felügyelőjeként és a budaörsi repülőtér rádióműszaki irányítójaként a németek orra előtt hajtott végre pár veszélyes, titkos csínyt. Ismeretes valamennyire a történet, hogy 1944 végén a német robbantási parancsot kijátszva éjszaka szétszedik és vidéki rejtekhelyre szállítják el az egyik országos sugárzású lakihegyi rádióadó-berendezést. De ehhez csapat kellett – én gyermekként megismertem e technikusokból, sofőrökből és mérnökökből álló csapat tagjait 1951-ig, amíg apámat Rákosiék el nem távolították az adóállomás-hálózat éléről.

De csapat kellett Budaörsön is. Makkai Ádámtól, költő barátomtól tudom, hogy édesapja, Makkai János újságíró, Kállay Mikós miniszterelnök személyes jóváhagyásával egy Voice of Free Hungary nevű németellenes rádióadást indított el, amelyet a reptéren elrejtett adóberendezéssel működtettek. Nos, nyilvánvaló, hogy ennek technikai és műszaki feltételeit csak apám teremthette meg, akinek szakterülete volt az adók és hullámhosszok beállítása, az elektronikus „finomhangolás”. Az is nyilvánvaló, hogy Hadnagy Domokos repülő-őrnagy, MFM-tag 1944. december 7-i akciója, amikor Budaörsről felszállási engedély nélkül csempészi ki az itáliai amerikai főparancsnokságra Soos Gézát, nem sikerülhetett volna a légiirányítók cinkossága nélkül, akiknek megint csak apám volt a technikai vezetője. A Hadnagy-akciót el is mesélte nekem kamaszkoromban mint bravúros csínyt, a maga szerepét az ügyben nem érintve. De a pilóták és szerelők világával jó kapcsolata volt, élete végéig barátságot tartott Bánhidy Antallal, a híres berepülőpilótával és repülőgép-tervezővel. Azt is Horthy István szerelőitől tudta, hogy a gépen a tragikusan végződött felszállás előtti éjszakán a németek valamit elállítottak.

E személyes epizódok a patrióta elkötelezettség és a szellemiség konstellációi miatt lényegesek, ami őket fenntartotta, inspirálta a történelmi sorshelyzetben. Tehát, pontosabban szólva, az őket átfűtő közösségi ügytől is váltak számomra fontossá ezek az engem érintő személyes kapcsolatok. Részei családtörténetemnek, de annál többek is, távolabb, tágabb körbe mutatnak, magukon túl. Olyan pillanatban kerültek hozzám a Szent-Iványi-emlékiratok, amikor keresni kezdtem a kapcsolódásokat az említett ősök és példaképek, és a közelmúlt eseményei között. Kerestem múltamban is a választ a kérdésre, miért vettem részt 1989–90 békés magyar forradalmában, miért úgy és ott, ahogy történt? Amikor 1966-ban elindultam az oda vezető úton, felvillant-e bennem, hogy szellemi és politikai ellenállásom apró mozzanatai egyszer majd egy nagyobb kifejletbe torkollnak?

S végül, még tágabb horizontot véve szemügyre, hogyan él tovább múltunk a jelenben, megannyi változáson át, de mégis hűségesen a látszólag múlt ködébe tűnő eszmékhez és emberekhez? Mi marad meg és mi folytatható eszmékből, szellemből, szellemiségből fél századdal Magyarország kettős katasztrófája, 1944–45 után, és azon túl, máig és tovább?

(Folytatjuk)


« vissza