Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Reflexiók Scruton újraírt könyve kapcsán

Köszönet jár a decemberben megjelent Roger Scruton-könyv fordítójának, és azoknak, akik e mestermű kiadásában közreműködtek.1 A konzervatív gondolkodó könyvének átdolgozott változata 2015-ben jelent meg Fools, Frauds and Firebands: Thinkers of the New Left címmel, amelyben a modern baloldali gondolkodók – így Jean-Paul Sartre, Michel Foucault, Alain Badiou, Habermas, Hobsbawm, Dworkin – műveit és ragályos politikai, erkölcsi magatartásait elemzi. Doktoráltak belőlük nálunk is jó páran, karriert építhettek politikai üzeneteik felmondásából, és követendő példának állították őket a sztárkultuszra hangolt fiatalság számára.

Scruton könyvének francia fordítása is a tavaly jelent meg, jellemzően tompított éllel – a magyarral ellentétben –, eufemisztikus címmel: Tévedés és gőg (L'Erreur et L'Orgeuil). Megjelenése alkalmából a Le Figaro újságírója kereste fel a szerzőt londoni lakásán. Az írásunk végén olvasható interjúban arra keresték a választ, hogy mi a jobboldal, miért túlnyomóan baloldali a nyugati értelmiség, mire jó a populizmus szitokszava, és van-e heurisztikus értelme a jobb-bal megkülönböztetésnek? A januárban elhunyt szerző könyvének magyar kiadását, és általában a munkásságát többen is elemezték – így a Magyar Szemlében, az Országútban, a Kommentárban. Az alábbiakban a jobb- és a baloldal, valamint a konzervativizmus francia vonatkozásait, illetve Scruton francia kapcsolatait tekintem át.

 

A francia újbaloldal sajátossága, a jobboldal és a konzervativizmus Szajna-parti esélye

 

Scruton könyvének francia vonatkozásai különösen fontosak, mert a közösségi szerveződések, intézmények lebontásában az atlanti világ európai részén a francia balértelmiségiek jártak az élen; annyira, hogy a kezdeti impulzust adó amerikai egyetemeken is igézve hallgatták a french theory képviselőinek (Foucault, Derrida, Deleuze, & Co.) észtornáit.

Talán még emlékszünk a mondásra: „aki markában tartja a múltat, az befolyásolja a jövőt; aki markában tartja a jelent, azé a múlt értelmezése”. Ez volt Óceánia mindenható pártjának a jelszava Orwell 1984 című regényében. És valóban, a Történelem nemcsak történelem, hanem lehetőség egy közösségi szellem erősítésére, vagy annak rombolására, önvádba kergetésére, a „merjünk kicsik lenni” álobjektivitására. A történelem(tanítás) ideológiai alkalom, és e felismerést minden kor hatalmi csoportosulása a lehetőségéhez képest alkalmazta. Tudatában voltak ennek a királyok, a császárok, de a köztársaságiak is. Arisztokraták és demokraták egyaránt. A történelemértelmezés a politika legerősebb eszközeinek egyike. Franciaország kultúráját a hatvanas években még a „nemzeti eposz” határozta meg, noha az amerikanizáció giccse már az ötvenes évektől hajszálrepedéseket okozott rajta. A hetvenes évektől már a dekonstrukció, a leépítés, a leépülés szellemi divatja söpört végig a Szajna partján is. Minden, ami társadalmi, az megtervezett, konstruált – állították Scruton szellemi ellenfelei –, így minden a hatalom szolgálatában áll. „Foucault például azt tekinti feladatának, hogy e hatalmat leleplezve felszabadítsa annak áldozatait.”2 Roland Barthes a nyelv eredendő fasizmusát „fedezte fel”, mert az a „mondásra kényszerít”. Az ilyen és ehhez hasonló egyetemi „vívmányokat” felkapta a negyedik (ellen)hatalmi ágazat, a média, és nyomában a politikai osztály tekintélyes része. Az oktatást felforgatták, a történelmet például földrajz és kronológia nélkül, de a maguk fabrikálta ideológiával oktatták. Franciaországot, amely már nem a hazájuk volt többé, a világtörténelem részeként szemléltették, ami egy hely a sok közül, ahol a Roquefort sajthoz fehér-édes Banyuls bor jár. A történelemórákon, a magazinok hasábjain a többségi társadalom előítéleteiről sopánkodnak még most is, hamut szórnak a többségi társadalom fejére a „gyarmatosítás” miatt. A mindent elbíró amerikanizált képernyő megtelt mindenféle – részben kreált kisebbség hivatalos szenvedéseivel, fehér macsókkal és fekete Hófehérkékkel, csúnya rabszolgatartókkal és ártatlan bennszülöttekkel. A kultúrát kisajátító baloldali vélemény-előállítók szétkürtölték a kulturális párbeszéd mantráit, noha egy frissen odaszökő, igazolványokkal nem rendelkező muszlimmal legfeljebb a kőolajról vagy a bazár csecsebecséiről válthatunk szót, és nem Ábrahámról, vagy arról, hogy a szabadságot csak a kereszténységgel szívhatjuk magunkba. A múlt és a jelen két mezőre szakadt: a Jók táborára (baloldal), és a Rosszakéra, a történelem kerékkötőire, a fasizmus zárványaira (jobboldal). Eme érv-divatokat mi is hazahoztuk a hónunk alatt a disneylandi családi kirándulásról, de – szerencsénkre – azok nem emelkedtek túl sokáig a hivatalos politika rangjára úgy, mint az agyoncsodált Nyugaton. Különösen az „Európa-centrizmus” bírálat-mantrája szerzett önostorozó híveket idehaza, noha „csak egy kultúra volt, amely nyitott a másik felé – igaz néha brutálisan, de mindig kíváncsian –, és amely többek közt életre lehelte a néprajzot – és ez a nyugati kultúra.”3

Scruton e könyvében csak utalásszerűen, viszonyítási mezőként foglalkozott a francia jobboldallal. Párizsban az a mondás járta, hogy nekik van a világ „legostobább jobboldala”. Gondolatszegénység, önbizalomhiány, képtelenség a kezdeményezésre. Utólag a jobboldaliak helyzete érthető: a fasizmus sarával dobálták őket, ezért ruhájuk tisztogatásával voltak elfoglalva, szemeiket nem tudták a horizontra emelni. De Gaulle és Pompidou elnök káprázatos éveit leszámítva, amikor Franciaország volt Európa Japánja, a jobboldal a kormányrúdnál jobbára csak adminisztrált. Rendre átvette a kultúrát, az egyetemi intézményeket uraló, részben kommunista baloldal ötleteit, melyeket apró lépésekben illesztett be reflexeibe, beszédmódjába, a törvényhozásba, az oktatásba. A nemzetközi ötágú csillagállás, az amerikanizálódás is a baloldalnak kedvezett. Antonio Gramsci útmutatásaival felvértezve a baloldal ontotta magából a kezdeményezéseket. És aki nem az ő kottájukból játszott, az kereshetett más, jobbára virtuális zenekart, vagy válthatott szakmát. Elüldözték a kultúra kifizetőhelyeinek húsosfazekaitól.

 

Rossz közérzet Nyugaton: konzervatív forradalom felé?4

 

Semmi nem tart örökké: az újbaloldal kizárólagos és anyagilag is jövedelmező hegemóniája lassan véget ér. A viták helyett, azt megelőzve nem szaladgálhat futballbíróként az események után, hol a sárga (populizmus), hol a piros (fasiszta) lapot rángatva elő mellényzsebéből. Ma a jobboldal az innovatívabb (videobíró), övé az utca, a média jó része, az intelligencia. A baloldal pánikban: inzultál, fenyegetőzik, feljelent, szalad a bíróságra, a végső menedékére. Évtizedeken át font mítoszhálója ökörnyálként foszlik szét az afrikai sirokkóban. A csodapókjaik védtelenül pörögnek a levegőben: Nép, Haladás, Köztársaság, Egyén, Muszlim proli, Tolerancia, Gyarmatosító, Hímdisznó, Béranya, Magzatgyilkosság, LMBTQ, Számozott Szülők. Akad köztük, aki még illúzióban él: még telik a média tűzijátékára, az egyetemi és művészvilágban még feléjük dől a lejtő. Még hallatszik a visszhang a balparti szűk utcákban: „Boldog, mint a trockista Párizsban!” A milliárdosok klubjában, a CAC 40-ben is illendő baloldali maszkot viselni, és olyan orgánumokat támogatni. Umma a L'Huma.5 Pedig az olyan baloldali „tekintélyek” is leszedik a keresztvizet a bal-hivatalos média szolgálatkészségéről, a politikájuk vízió nélküli, pusztán adminisztrációs reflexeiről, eltorzult antropológiájuk erőltetéséről, Eu-s levélkihordóvá zsugorodó politikusaikról, mint Jacques Julliard, Jean-Claude Michéa, Régis Debray, Marcel Gauchet, akik a klasszikus francia baloldali hagyományokon (Proudhon, Jaures, Péguy stb.) nevelkedtek.

Az irigylésre méltó elődökre visszatekintő francia újbaloldal az USA védjegyű génbank egyik béranyukája lett Mitterand elnök 1983-as neoliberális fordulata óta. Jobb sorsra érdemes, nyugdíjas aktivistái káromkodnak a kaviáros képviselőik „teljesítményei” miatt, és elmennek a fantom ördögre, Marine Le Penre szavazni.

A franciák feladata egy, a brit konzervativizmushoz hasonló jobboldalt létrehozni a mostani civakodó áramlatok helyett. Paoli jó helyre, a második világháború végébe verte le sátra cölöpjeit. Annak idején az igazság elképesztő paródiáját sikerült lejátszani a párizsi közvélemény színpadán, miszerint a baloldal volt az Ellenálló, és a jobboldal a Kollaboráns, holott az első ellenállók királypárti arisztokraták voltak, míg a francia kommunisták csak 1941 nyarától, a Szovjetunió megtámadásától kapaszkodhattak fel a proszcéniumra. Ezzel az őskisajátítással az akkori szélsőbal megszállta az egyetemeket, az intellektuális világot, az ország kulturális életét. E miliőből elemzi Scruton néhány tehetséges csodabogárnak mint a mai dekonstruktív újbaloldal előőrsének munkásságát. Az ateizmust emberjogi valláspótlékkal vegyítő újbalos aktivistáknak arra kell válaszolniuk, hogy „Ha nincs Isten, akkor nekik honnan van joguk bármit is tenni másokkal szemben?” Tudjuk, hogy honnan kapják a pénzt a többségi társadalom antropológiai átalakítására, de honnan veszik a mintát hozzá? Ha az embert nem nála magasabb helyről ítélik meg, akkor az újbalosokat kicsoda katapultálta mellőlünk az égbe, hogy onnan ítéljenek meg eleveneket és holtakat? A jobboldal feladata Európában „leépíteni a leépítőket”, akik szemantikailag uralják a média döntő részét és az Európai unió intézményeit, meghatározva és tematizálva a közbeszédet. Ha fogyasztó-élvező vágyaink határa a csillagos ég, ha mindenki „senorito satisfait” (Ortega y Gasset), ha nincs autentikus közösség, csak individuum, aki önmaga Jehovája a földi sehovában, akkor minek a tolerancia, az altruizmus, miért nem inkább öldöklés és háború? Hiszen – szerintük – minden viszonylagos, és nincs mérce, szabály.

 

Az iszlám és szélsőbal francia szimbiózisa

 

Hogyan és miért tudott egy maréknyi szélsőbalos értelmiségi kezet tenni a francia hivatalos médiára? Miért tudta emberjogi mozgalmával tabu-témává tenni az iszlámot a francia politikai térben? Miért gyulladtak szerelemre az agnosztikus-libertárius okosok a világ legzárkózottabb vallása láttán, amely a militáns iszlamista leágazásában a legerőszakosabb, legharciasabb vallás a földkerekségen? Miért tudják morális szigorlat alatt, félelemben tartani a többségi társadalmat? Miért csak ügyvéd jelenlétében lehet beszélni kritikusan a muszlimok megnyilvánulásáról Párizsban? Miért félnek az iszlamofóbia vádjától ma úgy Nyugaton, mint az osztályellenségtől 70 évvel ezelőtt Keleten? Ki írja meg az új Sötétség délbent az Elbán túli világról?

Nagy változások történtek a francia baloldalon belül is öt-hat év alatt! A szemünk előtt fordult az ellenkező végletébe a legtöbb klasszikusan baloldalinak vélt érték, amelyben az idősebb korosztály még felismerte magát. Kezdjük mindjárt a szekularizmussal. Ez volt a legmélyebb választóvonal a jobboldallal szemben. A klasszikusan kerek, de még a félmúltban önérzeteskedő elliptoid baloldali is ateista és egyházellenes volt. Mit látunk ma? A szekuláris egyén gyanús, hiszen ő potenciálisan az iszlám ellensége. A nagypapa szekularizmusa – amellyel a kereszténység ellen fenekedett – még érthető, de ha az iszlám gyakorlásáról mondanak kritikát, a szélsőbal mindjárt tolvajt kiált, vagy intoleráns reakciósnak bélyegez. És jóval hangosabban, mint a muszlimok, akik tőlük tanulnak intoleranciát. Az önreklámozó iszlám bírálata szerintük a katolikus fehér rasszista reflexe.

A klasszikus baloldal paradicsomi hajléka, a köztársaság is gyanús lett. Abban is meglelték az „őshonos francia” önazonosság asszociációs többletjelentését. Szerintük a köztársaság mára a nyugati univerzalizmus utolsó bástyája lett a kisebbségeik érvényesülése előtt. Eddig a köztársaság vázával tartották össze a királyságtól, a vallástól megfosztott társadalmat, holott ma az a cél, hogy megkülönböztessék őket a többségi társadalomtól. Amely nemsokára nem is lesz többségi. A köztársasági „összetartás” a legnagyobb vétek a kisebbségi közösségek önérvényesítése előtt.

A harmadik fővádlott, akit az újbal az őt kiszolgáló bíróság elé citálna – maga a nép. Ezt a szót is törölnék a szótárból. A mérsékeltebb párizsi bobók, akik a Terra Nova think-thank kottájából énekelnek, de az iszlamista szélsőbal is a vidéki deklasszáltakat érti a népen. Ők a francia „mucsaiak”, a „borzasztó választók”, a „sárga mellényesek”.

Milyen lehet az imámok karizmája, hogy ennyire lenyűgözi a francia szélsőbal képzelőerejét, és így epekednek értük? A múlt év november elsején, épp halottak napján ötven „értelmiségi” aláíró azzal legyezte hiúságát a Libération hasábjain, hogy november tizedike vasárnapjára az „iszlamofóbia-ellenes” tüntetést hirdetett. A felhívásra kénytelen-kelletlen minden baloldalinak reagálnia kellett, s ebben rejlett a „zsenialitása”.6 Hiteltelen a proletárcsere érv, mert az iszlám nem a szegények vallása. Elég Szaúd-Arábiára vagy a vele szomszédos államokra egy pillantást vetni. A francia baloldalt az iszlamista erőszak csodálata teremtette meg. A baloldal döntő része ugyanis a 20. század kezdete óta az erőszak bűvkörében él. Sartre például azon siránkozott, hogy a francia forradalom nem használta eleget a nyaktilót. Hosszú lenne az erőszakpártiak sora, de inkább azokat tartsuk számon, akik megmentették az értelmiség becsületét: François Mauriac, Albert Camus és Raymond Aron.

Az iszlámimádat másik forrása a kereszténység gyűlölete. Az érzékeny lelkek reszketni méltóztatnak az „iszlamofóbia” miatt, amelynek egyetlen áldozata sincs, de a fehér franciák zaklatása, az ellenük elkövetett több száz gyilkosság, a közel-keleti keresztényeken esett mindennapi gyalázat miatt a fülük botját sem mozdítják. Elhagyták azt a triumvirátust, amelyre elődeik esküdtek fel – a nép, a köztársaság, a szekularizáció –, de takaréklángon tartják az egyház- és kereszténygyűlöletüket. Ferenc pápa gesztusai sem hatják meg őket, pedig nagyon igyekszik bizonyítani nekik is. Nem csoda, ha a klasszikus francia baloldal egyik utolsó, tiszteletre méltó mohikánja, Jacques Julliard nem tartja baloldalinak a mai francia „baloldalt”.7 Akkor hát micsodák? Azok a párizsiak jutnak eszembe, akik vidéken vásárolt nyaralójukból felkerekedve csoportosan tiltakoztak a falu polgármesterénél, amiért nem intézkedik a tücskök esti ciripelése ellen. E „balhangyák” ha ismernék, még La Fontaine-t is feljelentenék. Az Európai Bíróság meg elrendelné a felbujtó exhumálását.

 

A jobboldal és a konzervativizmus a politikai gyakorlatban

 

A jobboldali és a konzervatív jelzők közti különbséget legvilágosabban Bruno Retailleau, a francia szenátus jobboldali frakciójának (Les Republicains) vezetője magyarázta el az Újraalapítás című könyvében.8 Retailleau a legesélyesebb elnökjelölt, Fillon támogatója volt, akit a kampányba beavatkozó bíróság és a balmédia puccsal távolított el, megnyitva az utat a milliárdosok által támogatott Macron előtt. Szerinte bármennyire is tiszteletreméltó a konzervatív világkép, politikai címkének még nem ildomos használni Franciaországban. Először is azért, mert a konzervatív kifejezést ott még nem valaminek a minősítésére használják, hanem a diszkvalifikálásra. A baloldal sikerrel járatta le azt, aki a politikában ezzel a jelzővel lépett fel, és a bejáratott módszert Macron csapata továbbra is használja. Az európai uniós választási kampány során ezt a módszert ismét sikerrel használták a jobboldali párt fiatal listavezető szónoka, François-Xavier Bellamy filozófus ellen, akinek programja többnyire konzervatív elemeket tartalmazott. Másrészt a bajok mélysége olyan mértékű – fejtegeti Retailleau –, hogy egy francia jobboldali pártnak szélesebb pászmán kell haladnia, mint amit a konzervativizmus ajánl. A francia jobboldalnak nem csak megőriznie kell (ez benne a konzervatív elem), de megreformálnia is, amit a baloldal elrontott, ezért a „gyökeres szabadság” jelzőjét ajánlja.

Rövidre fogva: Nyugaton, és Franciaországban különösen, a baloldal cserbenhagyta a népet, a jobboldal pedig a nemzetet. Az identitásválságot tetézi, hogy az „elit” – önképe szerint – franciául beszélő világpolgár, és minden váratlanra emberjogi világi vallás-katekizmusát, a multikulturalizmus varázsszavát zsolozsmázza. A kommunizmushoz hasonlóan az emberi jogok vallása is egy rugalmatlan historizáló mechanizmust követ. A nemzetközi bíróságok e vallás papjai lettek. E posztmodern historizmus szerint a történelem értelme az Európába más kontinensről jövő migráció, amely igazságos és jó. A francia igehirdetők szerint Európának nincs más alternatívája, mint meghajolni e boldog történelmi sors előtt. Kegyelettel eltelve kell elfogadnia, hogy eltulajdonítják területei tekintélyes részét. Európa egy mosolygó „szibarita váz”, amely helyet ad maga mellett a bevándorlónak. Az emberjogi vallás miatt tilos Nyugaton az önbecsülés kultiválása. Az individualista egyedekké szétbomlott Nyugaton nehéz közösségi szerveződéseket kezdeményezni, mert a világpolgár minden mögött kényszert, „születéssel szerzett” jogainak megnyirbálását sejti. Óriási kihívás előtt áll a jobboldal, amely nem nézheti tovább a Nyugatba nevelt mazochizmust. És a jobboldal izomrendszere mögött a konzervativizmus csontváza tapintható.

 

Scruton és a francia intellektuális táj

 

1968 májusában Scruton éppen Párizsban tartózkodott. A Quartier Latin egyik tetőtéri szobájából nézegette a pattanásos világszellem szemtelenkedését. Cohn-Benditék fasisztázták De Gaulle-t, akitől jólétet, kényelmet, és nagyhatalmi státuszt kaptak. „Akkor lettem konzervatív” – mondogatta többször. Amíg korosztálya üvöltözött a kicsattanó jóléttől, Scruton megfordult a damaszkuszi úton, és meta-lázadóvá vált: lázadt a lázadás ellen. Amúgy sem Foucault, Althusser vagy egy strukturalista volt a kabátzsebében. Baudelaire, Rimbaud, Céline miatt jött Párizsba, és De Gaulle tábornok emlékiratait olvasgatta. Neki a magas kultúrát jelentette Európa eme tágas szeglete, és kihozták sodrából a párizsi „intellektuális tolvajok”, akik leköpdösték nemzetük csodálatos örökségét. „Franciaország kiszabadított a kispénzű proletár mivoltomból – mesélte a Le Figaro hasábjain. Olvastam nagyszerű íróikat, ittam kitűnő boraikat. És mit látok az utcán? Hogy követelik mindennek a tönkretételét, amelyet én csodálatosnak találtam náluk. Megfogadtam, hogy szembeszállok velük.”9

A szépség kalauzolt a konzervativizmus felé” – mondta több ízben is. Ugyan Cambridge-ben még természettudományokat tanult, de fokozatosan a filozófia és az esztétika felé fordult. Nagy élménye volt, amikor a Pireneusok lábainál fekvő Pau városának egyetemére került lektornak. A valaha önálló feudális állam, Béarn székhelyét és környékét Lambretta robogóján fedezte fel, gyönyörködött a tájban és a kis falvak templomaiban, amelyek akkor még nyitva voltak, és mindig látott bennük imádkozó asszonyokat. Első felesége, Danielle is francia volt.

Az angol és a francia konzervatív hagyomány között a legszembeötlőbb különbség, hogy az előbbi rugalmas, gyakorlatias, komplexusoktól mentes, míg az utóbbi szégyenlős, merev és racionalista. Mindig is könnyebb volt konzervatívnak lenni Nagy-Britanniában, mint a jakobinusok földjén. Scruton rendre emlékeztette beszélgetőpartnereit, hogy hazájában a legnépszerűbb párt a Konzervatív Párt. Volt francia asszisztense, Laetitia Strauch-Bonnart, a Konzervatívat mondott? című könyv szerzője szerint a brit konzervativizmusnak pozitív gondolatíve van és állításokon alapul, míg a francia védekező és tagadó jellegű. Scruton például neheztelt Charles Maurrasra brutális realizmusa és romantikakritikája miatt, mert „romantika nélkül a konzervativizmus semmit nem ér. Nem elég megőrizni, újra is kell varázsolni. Nemcsak azért, mert a rendre szükség van, hanem, mert az jó és szép is.”

Scruton konzervativizmusa angol flegmával ellenpontozott vidám gondolatvilág, ellentétben a végzet élményétől kísértett francia intellektuális miliővel. Scruton például nagyra értékeli a baloldaltól a konzervativizmus felé tartó kiváló francia gondolkodó, Alain Finkielkraut munkásságát, de – tette hozzá – „ő egy Atlasz, aki a modern Nyugat minden piszkát a vállán hordja.” A görög mitológiánál maradva, Scruton önmagát Ganümédeszhez, az istenek pohárnokához hasonlítaná.

Scrutonnak évről évre nő a francia olvasótábora. Az utóbbi három év alatt három könyvét fordították le. Szerepelt a France Culture adásaiban, folyamatosan jelen volt a folyóiratok hasábjain. Olyan politikusok idézik őt, mint Marion Maréchal-Le Pen, Bruno Retailleau vagy Laurent Wauquiez. „Számomra ő a legnagyobb élő politikai filozófus – nyilatkozta róla két éve Letitia Strauch-Bonart. Még nem is fogták fel, hogy tulajdonképpen kicsoda ő. Korának minden nagy ideológiai csatájában részt vett. Gondolatai kristálytiszták.”

A kérdésre, hogy kit tart a legnagyobbra a brit politikusok közül, habozás nélkül Lord Salisburyt nevezte meg. Mit mond ez a név a történelmet tanulmányozóknak? Bizony, nem sokat. És nem csoda: a 19. századi konzervatív miniszterelnök nevéhez nem fűződnek különleges dolgok. „Ilyen az igazi konzervatív – állapította meg Scruton. Semmit sem erőltetni, de azt a benyomást kelteni, hogy nincs szükség semmilyen erőlködésre, nos, ez a legnehezebb feladvány a politikában.” Őt olvasva megerősítést kapunk: az igazi konzervatív szereti a világot, és olyannak írja le, amilyen, ahelyett, hogy folyton hátára döntené, és erőszakot követne el rajta.

Sir Roger két operát és öt regényt is írt, egy művészt is tisztelhetünk a személyében. Erről mondta a Le Figarónak adott interjújában: „A sors meglehetősen hízelgő volt velem: van bennem valami egy különálló és töprengő francia íróból. Most már késő: de az lett volna a kedvelt karrierem.”

 

A francia baloldali értelmiségiek ateista lelkipásztorok10

 

Le Figaro: Nemrég jelent meg franciául az „újbaloldali” gondolkodók munkásságát elemző könyve. Mond-e még valamit manapság, a populizmus térhódításának idején a jobb-bal törésvonal?

Roger Scruton: A jobb-bal törésvonal sosem volt egyértelmű. Mégis azt hiszem, hogy a kettő között mély véleménykülönbség és eltérő érzelmi világ húzódik. A jobbközép beállítottságú ember (amilyen én is vagyok) érzelmileg kötődik örökségéhez: a nemzethez, a valláshoz, a szokásvilághoz, a családhoz. Ezeket a ragaszkodás varázsszférája vonja be. A baloldal másfajta attitűdöt képvisel. Identitását nem örökségéhez, hanem a tapasztalatához köti, amelynek során a szabadság, az egyenlőség mind nagyobb köreit véli megszerezni, illetve megosztani másokkal. A baloldali politikának célja van, míg a konzervatívé hagyományőrző, kompromisszumokra és tépelődő határozatlanságra épül.

A hatvanas években a marxizmus örökségével terhelt baloldal egységes történelmi szemléletében szoros kapcsolatot feltételezett az értelmiségi és a nép(e) között. A baloldali entellektüelek szerint az a feladatuk, hogy a közösségi összetűzés során vezessék a proletariátust a „burzsoázia” ellen. A második világháború után ez volt a magatartásukat megalapozó mítosz, amelynek Sartre, Simone de Beauvoir, Merleu-Ponty volt az eminens képviselője. E mítosz akkor foszlott szét, amikor kénytelenül szembesült a ténnyel: a munkásosztály nem rajong értük. A közönséges emberek nélkülük is képesek voltak javítani anyagi helyzetükön, a jóléti államnak és a gazdasági növekedésnek köszönhetően. Mi több: közülük többen tulajdonosokká, kisvállalkozókká váltak. Akinek lehetősége adódott, az elhagyta osztályát, gyári munkahelyét, és önálló egzisztenciát teremtett. E fejleménytől elborzadva a balértelmiségiek kiötlötték a „populizmus” bűvös fogalmát, hogy értelmezzék a nép magatartását, amely nem átallott elfordulni tőlük. A „populizmus” tehát az, amit a nép akar a baloldali értelmiség segítsége nélkül.

Le Figaro: Mivel magyarázható a jobb- és a baloldali intellektuális mező közötti morális asszimetria? És az értelmiségiek többsége miért lett baloldali a világháború után?

R. S.: Ez lényegbevágó kérdés, és egész életem során kísértett: miért lesznek baloldaliak az értelmiségiek, hiszen a bal annyiszor becsapta magát, s amint hatalomhoz jutott, kudarccal végezte? Egyáltalán: mi a vonzó a baloldalban? A francia forradalom óta terpeszkedik rajtunk az eszme, hogy az egyenlőség az emberiség alapértelmezett helyzete, és a baloldal örök kiindulópontja: a társadalom eleve megront. S ha nincs Isten, ha nem lehetséges globális vallási látomás, akkor – szerintük – a romlott társadalom elvéből kell kiindulni. Minden közösségben akadnak vezetésre termettek. A hagyományosban a vezetők általában a transzcendentális erők segítségét vették igénybe. A francia forradalom óta viszont a modern értelmiségi istentelen lelkipásztor, aki maga vezetné az üdvösség felé a népet. Az üdvösség pedig – mint tudjuk – az egyenlőség.

Le Figaro: Mivel magyarázza, hogy szörnyűségei ellenére a baloldali elfogult a kommunizmus iránt?

R. S.: Ha ön baloldali lelkiállapotba kerül, akkor evangéliumhirdetővé válik, olyan kiválasztottá, aki vezeti a népét az üdvösség felé. Az pedig önmagukkal, az igehirdetőkkel kezdődik. Illik tudni, hogy a baloldali entellektüel imádja magát, mint Sartre, az ömagáért-valóját. Náluk a borzalmak (horreurs) tévedésekké (erreurs) szelídülnek, a szereplők és a körülmények halmazává, amelyek nem érintik az eredeti eszmét. 1989-ben mindenki azt hitte, hogy eljött az igazság pillanata, végre beismerjük az emberi állapot örök igazságát, azt, hogy a társadalom az egyesülési szabadságon, tehát a piacon alapul. Vagyis: a magántulajdon nélkülözhetetlen. De a baloldal egy új nyelvezetet talált ki önmagának: a dekonstrukció nyelvezetét.

Le Figaro: Könyvének terjedelmes részében a francia értelmiségiek munkásságával foglalkozik. Miért termelt ki magából Franciaország annyi baloldalit? Anglia jobban fel van vértezve a marxista földindulás és annak utórezgései ellen?

R. S.: Két szempontot kell itt figyelembe venni. Először is, azt hiszem, az irodalmi kultúrának különlegesen nagy a szerepe Franciaországban. Ők nagyon komolyan veszik a könyvek üzenetét. A filozófusok, a gondolkodók, az írók ott nagyobb tiszteletnek örvendenek, mint máshol. Sok francia intellektust respektálnak nagyon az angolszász világban, míg a mieink többsége poros romok közt, könyvtárakban éldegél. Mindezt azonban szélesebb összefüggésben is látni kell, nevezetesen, hogy a forradalom átalakította Franciaországot. Itt, Angliában sosem próbálkoztunk tömeges tisztogatásokkal, mi minden reform ellenére arisztokratikus jellegű ország maradtunk. A világ változásaihoz mértékkel alkalmazkodtunk, nem volt részünk különleges forradalmi buzgalmakban. A szocializmus nálunk nemzeti, brit ruhába öltözött, a szegények javára történő újraelosztásban nyilvánult meg, és nem az erkölcsi rend általános felforgatásában, amilyent az Althusser, Lacan és Deleuze nevű értelmetlen beszélőgépek okoztak az 1960-as években. Önöknél minden szélsőséges.

Le Figaro: A modern baloldal fel kívánja tárni a társadalmi, a munkahelyi uralom mechanizmusait, az intézmények működésének hatalmi logikáját. Honnan ez a hatalom elleni megszállott fenekedés?

R. S.: A hatalom valamilyen formája minden kapcsolatban érvényesül. Ugyanakkor a hatalmat lehetetlen egyenlő mértékben szétporciózni. A beszélgetésünkben is megnyilvánul az aszimmetria, de ez nem fontos. Gondoljunk a szerelemre, hiszen – mint tudjuk – ez a legfontosabb esemény az életünkben, olyasmi, ami mindent mérlegre tesz. És mégis, a szerelemben is ott a hatalom: a szeretett hatalma a szeretőn, és fordítva. Folyton alkudozunk, hogy e hatalom ne nyomjon el teljesen, de gyakran alulmaradunk. Ki tagadná, hogy vannak bántó viszonyok? ám ezt a gazdag kapcsolatvilágot leredukálni a puszta hatalomra, nem más, mint szem elől téveszteni olyan részleteket belőle, amelyek nagyon is számítanak. Mégis, bizonyos jelenkori attitűd szerint, amelynek inspirátora Foucault, csak a hatalom a fontos. Szerinte minden intézményt le lehet egyszerűsíteni arra a hatalomra, amelyet gyakorolnak benne. Foucault szerint még a családi viszonyokban is a hatalom a lényeg: a szülők hatalma a gyermekek felett, a férjnek a nőn. Ebből vezet le mindent. Pedig a család lényegi viszonyai máshol keresendők. A hatalom a struktúra benne, a váz, de a lényeg a szeretet. A baloldal rendre felcseréli a lényeget az esetlegessel. Ez a hatalomkeresés paranoiába, összeesküvés-nyomozásba fullad. Minden intézményben, családtól a börtönig – még a menedékadásban is! – burzsoá uralmat feltételeznek. Számukra minden társadalmi norma a hatalom egyik formája, amely leépítendő.

A „negativitás” iránti megszállottságot alakított ki a tanítványokban a Kojève által értelmezett hegeli filozófia a francia egyetemeken a második világháború után. Nekik a tagadás lett a lényeg, azt kell mozgásba lendíteni, hogy felgyorsítsák a világ változtatását. Ez Mefisztó krédója a Faustban: a tagadás a történelem motorja. Ezért állítottam, hogy van valami sátáni a francia bal gondolkodásban. „A tagadás örök szelleme vagyok.” Ők mindig a polgári rend ellenében határozzák meg magukat.

Le Figaro: Miért gyűlöli annyira a „burzsoát” a francia baloldal?

R. S.: Csak Franciaországban tulajdonítottak a „burzsoának” már-már metafizikai fontosságot. Flaubert kegyetlen oldalakat írt róluk, Marx csak a profitszerző tulajdonost látta bennük. Végül már nemcsak a társadalmi osztályt démonizálták, hanem a „normális” többséget is, akik berendezkedni, megnősülni, családot alapítani szerettek volna, akik legalább egy kis ház tulajdonosává váltak és kertet műveltek. Az ottani baloldalnak köszönhetően minden ártatlan és normális jelenség előbb-utóbb gyanússá vált. És senki sem vágott vissza úgy, hogy bemutassa a polgári élet szép oldalát, amely az emberi kiteljesedés egyik formája volt.

Le Figaro: „Egy az igazság, sokféle a tévedés. Nem véletlen, hogy a jobboldal pluralizmusról beszél” – írta Simon de Beauvoir. Miért szúrja a baloldal szemét a pluralizmus?

R. S.: Egy nagy paradoxon nyomja a baloldalt: az erkölcsi viszonylagosságuk szektás magatartással társul. Náluk minden, de minden relatív. A viszonylagosságot előttük nem lehet kétségbe vonni. Ha kitételükkel nem értesz egyet, akkor számukra elkárhoztál. E hozzáállással egész parcellákat tulajdonítanak el tőled, anélkül, hogy érvekkel igazolnák. A viszonylagosság mögött ugyanis az abszolutizmus áll ugrásra készen. Igazából nem is fordítanak különösebb gondot arra, amit mondanak, a lényeg a gondolatuk: „Minden relatív, amit TI gondoltok.”

Le Figaro: Ön a kapitalizmus mértéktelen kritikáját ostorozza. De nem okoz gondot a konzervativizmusnak, hogy az egész világból piac lett?

R. S.: Konzervatív kritikusa vagyok a fogyasztói társadalomnak, a materializmusnak és a piac fetisizálásának. De véleményem szerint, eltérően a baloldaltól, ezek hozzátartoznak az emberi természethez. Nem lerombolni kell mindezeket, hanem ellenőrzés alatt tartani, határt szabni nekik és felsőbbrendű dolgok alá rendelni őket. A baloldal nagy kísértése: visszakézből kitolni a látóteréből, ami ízlésükkel ellenkezik. Nem tetszik a magántulajdon, mert visszaélésekhez vezet. Tehát meg kell szüntetni. Ez vezetett a gulághoz. Nem lehet ugyanis leválasztani az emberekről a fogyasztási vágyat, mert erre épül a gazdaság. A feladat az lenne, hogy megkülönböztessük: mi való a piacra és mi nem. Áruba lehet bocsájtani az emberi munka gyümölcsét, de nem a gyerekeket, a meztelen emberi testet, a nemi szerveket. A fogyasztó társadalmat bíráló baloldali kritikákban több minden jogos, például az, hogy akármi nem képezheti csere tárgyát. Vannak dolgok, amelyek transzcendens jelentőségűek. Ezzel sok jobboldali egyetért. Csakhogy a baloldal olyan alternatívát kínál a kapitalizmus ellen, amely utópia, amely megvalósíthatatlan. A jobboldal szerint a kulturális örökségünk a mindenható piaccal szembeni védővonalunk. Haladár aktivizmusával a baloldal még ezt is lerombolná, amely a számára ellenséges piac ellen nyújtana védelmet. Pedig – szerintem – a talajmenti materializmus ellen a szellemi rend a leghatékonyabb ellensúly.

Le Figaro: A brit kormány Önt egy olyan bizottság élére nevezte ki, amely felügyeli az angliai építkezéseknek a szépséggel kapcsolatos kritériumait. Van-e szerepe a szépség értékelésének a jobb-bal törésvonalban?

R. S.: Igen, van. Némely baloldali megveti az átlagos szépet, gyanús neki a vasárnapi öltözék, a szép szobabútor, a klasszikus ízlés. A szörnyű 20. századi tömbházak – amelyek mindenhol megtalálhatóak – a szépérzék csődjének elképesztő lenyomatai, amelyek társadalmi és morális nyomorról tanúskodnak. A kényelem akarja helyettesíteni a szépséget, amely nem számszerűsíthető. A központosító állam diktálta egyöntetűség gyakran a polgári építészet elleni szándékos üzenet. Már nem is „burzsoá”, hanem „nimby”11 a megnevezése annak, aki tiltakozik az ilyen építészeti förmedvények felhúzása ellen a háza közelében. E kifejezésben van némi megvetés, mivel – úgymond – az ilyen polgár nem hajlandó áldozatot cipelni a közérdek oltárára. Nehéz a szépség adottságát vagy annak hiányát politikai programmá emelni, mivel kétséges az esztétikai ítéleteket puszta észérvekkel elfogadtatni, a törvénykezés glédájába tuszkolni. Mégis van egyetértés a szépséget illetően: Párizs szépségét senki sem vitatja, még akkor sem, ha egy marék ideológus károkat okozott neki. Ott áll példának a Pompidou Központ a Beaubourg negyedben, amelyet egy baloldali brit építész, Richard Rogers tervezett, aki az antik negyed tönkretételével Le Corbusier óhaját vélte beteljesíteni. Nagy abszurditást rakott csomóba, egy színes csövekkel megrakott gépezetet, amelyet senki sem kedvel, miközben ő, akit Tony Blair ütött lovaggá, egy György korabeli stílusú házban lakik London védett negyedében. Jellemző példája a baloldali hozzáállásnak.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Roger Scruton: Futóbolondok, csalók, agitátorok. A újbaloldal gondolkodói. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásért Közalapítvány, 2019, Budapest.

2 Scruton, id. mű, 167.

3 Rémi Brague: Ou va l'histoire? Entretiens avec Giulio Brotti. Éditions Salvator, 2016, Paris, 161.

4 Az alcím Paul-François Paoli könyvének a címe: Malaisede l'Occident. Versune révolution conservatrice? Éditions Pierre Guillaume de Roux, 2014.

5 Párizsi szójáték az újságírói körökben. Először a Le Figaro szerkesztőségében hallottam. Jelentése, átvitt értelemben: az iszlám közösséget reklámozza a kommunista, újbaloldali l'Humanité. Umma, azaz muszlim közösség, a L'Huma a l'Humanité beceneve.

6 Pascal Bruckner: Cette gauche qui va défiler aux cdtés de tous les extrémes de l'islam (Ez a bal együtt vonul az iszlám minden szélsőségével). In Le Figaro, 2019. november 8.

7 Jacques Julliard: Aux sources de l'islamo-gauchisme (Az iszlamista baloldaliság forrásainál). In Le Figaro, 2016. május 2. 18.

8 Bruno Retailleau: Refondation. L'Observatoire, 2019, Paris.

9 Sir Roger Scruton, gentlemen conservateur. In Le Figaro, 2018. május 24., 14. A további Scruton-idézetek is innen származnak.

10 A beszélgetés a Le Figaro 2019. március 13-i számában Roger Scruton: En France, l'intellectuel de gauche est un pretre sans Dieu címmel jelent meg. Kérdezett Eugénie Bastié.)

11 Nimby, azaz Not In My Backyard betűszava. Jelentése: Nem az én kertemben.


« vissza