Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Isten angyalai és a testvéri tankok

"Nem nagyon tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy Zrínyi szerint a hadi és a költői derékség együtt, de ugyanoda vezet: a halhatatlansághoz. Vagyis mivel keresztény katonáról és keresztény költőről van szó, nem akármilyen halhatatlansághoz, hanem az üdvözüléshez. Valami olyan állapothoz, amelyet kivételes esetben már Isten szentjei a földön is elérhetnek: ezért használja például a Jókai-kódex a dicsőséges vagy dicsőült jelzőt az élő Szent Ferencre is."

Nagyon-nagyon szeretem Zrínyit, sokáig mégsem értettem, hogy most dicső akar-e lenni vagy hírneves?! Ugyanis van egy rendkívül érdekes kompozíciója, amely nem része az Adriai tengernek Syrenaia-kötetnek, hanem egy kalligrafikus másoló vagy íródeák kézírásában maradt ránk, Zrínyi Vitéz Hadnagy című művének egyik kéziratában, a Bónis-kódexben. A nemrég elhunyt nagy Zrínyi-kutató, Kovács Sándor Iván 2006-ban megkockáztatott egy szerintem rendkívül elmés és igaz feltevést, mely szerint ez a kalligrafikus kompozíció tulajdonképpen egyúttal képvers is, amely egy kelyhet vagy serleget formáz. (Mint tudjuk, az ókori görög költészet óta a technopaignionoknak, azaz a képverseknek a kehelyforma volt az egyik legkedveltebb fajtája.) Közöljük tehát mi is most ebben a formában (megjegyzendő: a szögletes zárójelbe tett címek nem a költőtől származnak, hanem a fölfedezés óta az irodalomtörténészek adták a versnek, illetve a vers részleteinek):

 

[Az IDŐ SZÁRNYON JÁR.]

Az idő szárnyon jár,

Soha semmit nem vár,

És foly, mint erős folyás;

Visszá soha sem tér,

Mindent a' földre vér,

Mindeneken hatalmas;

Ő gazdagot, szegént,

Öszveront egy szerint,

Nincs néki ellenállás.

 

Csak egy van, időtűl

S az ő erejétűl

Aki békével marad;

Nem fél kaszájától,

Nem sebes szárnyától,

Üdő rajta elolvad:

Az tündöklő hirnév,

Mely dicsősségre rév,

Az mindenkor megmarad.

 

[Nem ÍROM PENNÁVAL.]

Nem írom pennával,

Fekete téntával,

De szablyám élivel,

Ellenség vérivel,

Az én örök hiremet.

 

[Befed ez a kék ég.]

(Második változat)

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,

Órám tisztességes csak légyen utolsó.

Akár farkas, akár emésszen meg holló:

Mindenütt fellyül ég, a' föld lészen alsó.

 

Akárhányszor olvastam, egyre jobban tetszett, mégsem értettem, hogy mi lehet az a valami, amelyet a költő „tündöklő hirnév”-nek nevez, és amely az egész világon csupán egymaga képes szembeszállni az idő rettenetes hatalmával, amely irgalmatlanul és kivétel nélkül mindent és mindenkit elpusztít. Ez a valami ráadásul létmódjával tökéletesen tagadja az időt, mert hiszen semmi köze hozzá, örökkévaló, azaz „mindenkor megmarad”. Zrínyi nyilván nem fulladt bele egy értelmetlen tautológiába, így nem akarhatta azt állítani, hogy az örökkévaló dicsőség az egyetlen maradandó erő az idő ellenében, és ehhez a hozzájutást, az odaérést, a rátalálást, vagyis a réven való átkelést egyedül a „tündöklő hirnév” biztosítja. Tehát akkor leszünk híresek, ha nevezetesek vagyunk. Ez így hülyeség.

Természetesen én vagyok a hülye mint olvasó, és ezért segítségre van szükségem. Ezt szótárakból próbáltam meríteni, mégpedig régi szótárakból, mert az újabbakból a megfelelő szócikkeket talán már elpusztította a szárnyas idő. Így tehát megnéztem egy speciális egyházi latin-német szótárt, a gloria címszónál, ahol is megtudtam, hogy van egy különleges jelentése is, ez pedig nem egyéb, mint a lélek! Ez a különleges jelentés pedig összesen három műből szűrhető le, ez a Szent Jeromos-féle latin bibliafordítás, a Vulgata 29. zsoltárának 13., 56. zsoltárának 9. és 107. zsoltárának 2. sora. Azt is közli a szótár, hogy csúfolkodjék, ha már föllapoztam, hogy ez ráadásul egy téves fordításból keletkezett: Szent Jeromos – vagy valaki, akitől ő átveszi – egy héber szót, amelynek látszólag dicsőség a jelentése, félrefordít, holott az tulajdonképpen lélek jelentésű. Na, mondom, akkor nézzük meg a revideált latin fordítást, azaz a Neo-Vulgatát, amelyet ma használ a katolikus egyház, és amelyhez viszonyítva alakítják ki az összes nemzeti nyelvű változatot is. Az ebben a revideált latin Szentírásban található zsoltárokat először Sík Sándor fordította magyarra, és ő már el is simította a félreérthetőséget. Nézzük meg például az egyik legismertebb zsoltárnak, amelyet kezdőszavai latin fordítása alapján Misererének is szoktak nevezni, az 56.-nak ezt a modernizált latin alapján készült fordítását (1961):

 

Ébredj, én lelkem,

citera, hárfa, ébredj!

a hajnalt pirkadni keltem.

 

(Még szerencse, hogy nagybátyám, Szörényi Andor írta a fordításhoz a jegyzeteket, és ő óvatosabb volt, mert megjegyezte, hogy az „én lelkem” kifejezés a héberben körülbelül annyit jelent, hogy „minden, ami a bensőmben van”.)

Tehát érthető, hogy a régi fordító vagy fordítók (mert Szent Jeromos legalább háromszor nekirugaszkodott a zsoltároknak) aszerint fordították ezt a szöveghagyományozásban többféleképpen is kibetűzött szót, amilyen nézetet éppen formáltak ezek az ős- és ókeresztények arról, hogy miképpen kell, lehet és illik dicsőíteni az Urat. Hogy világos legyen, mire gondolok, nézzük a hely régi fordítását, a teljes szövegkörnyezetben, mégpedig Káldi György magyarításában:

 

Kész az én szívem, istenem, kész az én szívem,

Éneklek és zsoltárt zengedezem.

Kelj fel, dicsőségem,

Kelj fel, koboz és lant!

Hadd keltsem fel a hajnalt!

Hálát adok neked, Uram, a népek között.

Zsoltárral dicsérlek a nemzetek között.

 

Tehát akkor érthetővé válik az, hogy Szent Ágoston, akinek egy-egy művét Zrínyi bizonyíthatóan olvasta, más műveire pedig sűrű hivatkozást talált az általa forgatott Petrarca-kommentárokban, úgy magyarázta zsoltárkommentárjában ezt a három helyet, hogy itt a „dicsőség” fogalma úgy jön elő, hogy tulajdonképpen az örökkévalóságot, az idő semmisségét másképpen nem is lehet kifejezni, mint azzal, hogy nemcsak a lélek él szerencsés esetben, azaz ha üdvözül, örökké, hanem a test is a feltámadáskor majd dicsően megújul. A test és a lélek különbözőségét és együttesét jelképezi a két említett hangszer, vagyis az ének és a zsoltár mögött rejtőző citera és lant. Az üdvözült ember tehát olyan lesz, mint maga Jézus, aki szintén elszenvedte a legrettenetesebb halált, de föl is támadt.

Úgy kell tehát értelmezni a Zrínyi-vers ezen helyét, hogy a hírnév azonos a mai magyar nyelvben már túlnyomóan dicsőség szóval kifejezett nevezetességgel, ismertséggel, derékséggel, kötelességteljesítéssel, erényességgel, vitézséggel; pedig a Zrínyi által használt dicsőség egyszerűen az üdvözültséget jelenti, mint ahogyan a kései latinságban – Alexander Souter először 1949-ben kiadott oxfordi szótára (A Glossary of Later Latin) szerint – Kr. u. 600 előtt fő jelentése immár nem a fama szóval, tehát a mai hírnévvel megadottal azonos, hanem „gloria (görög doxa): az a megbecsülés és boldogság, amelyet Isten biztosít a hívőnek; annyiban hír és dicsőítés, amennyiben a többi keresztény üdvözli és dicsőíti ezt a hívőt; valamint az a dicsőség, amellyel Istent és Krisztust magasztalják az emberek és az egész teremtés.” Ezt a jelentésváltozatot örökölte a középkor, és a latin nyomán természetesen a kereszténység felvétele után kiformálódó magyar irodalmi nyelv. Zrínyi tehát azt mondja, hogy a – félreértések elkerülése végett – talán derékségnek nevezhető emberi magatartás az, amely dacol az idővel, és utat – azaz révet – nyit a mennyei boldogsághoz, azaz a dicsőséghez.

Mondja ő ezt egy nagyon formás kis versben, amely ráadásul igen tömény és átgondolt Petrarca-idézetekkel van telezsúfolva, amelyeket most a könnyebbség kedvéért nem sorolok fel, de világos, hogy leginkább a Petrarca Triumphi (magyarul: Diadalmenetek) című (latin címe ellenére olasz nyelvű!), Dantét folytatni akaró vagy vele vetélkedő nagy költeményének A hírnév diadalmenete (latinul: Triumphus Fame) című énekére vonatkoznak; persze abban az összefüggésben, amely az egész Zrínyi-vers lényegét adja: hogy ez a diadal nem egyéb, mint az idő, a korábban már egyszer diadalmenetet tartott Idő legyőzésének ünneplése! Tehát az a teljesítmény, amelynek a derékségét a költő itt ünnepli, az nyilvánvalóan a költői dicsőség, azaz a jó költő neve örökké élni fog. Ezt hiheti minden jámbor olvasó, aki kiüríti a serleg öblét. Van azonban ennek az edénykének nyaka is; ott viszont kiderül, hogy a költő eléggé sajátos íróeszközt és tintát használ, penna helyett kardot, gubacsból főzött ténta helyett pedig az ellenség vérét. (Pedig világos, hogy a másoló deáknak megparancsolta, hogy igen jó téntát használjon, és nehogy már vérrel maszatolja össze a kódexet.) Ha ezt komolyan vesszük, és hát mi egyebet tehetünk, akkor kiderül, hogy Zrínyi csak úgy mellesleg ír verseket, főleg katonának, győztes vitéznek, igaz hazafinak tartja magát, és ettől reméli a halhatatlanságot.

De akkor miért használ olyan zsoltárokat, ahol a dicsőséghez rögtön társul két hangszer és két költői előadásmód? Talán arra gondol, hogy az olvasót meg kell hökkentenie, és egyúttal megnyugtatni, hogy derék, becsületes magyar nemesúr versét olvassa, nem valami széllel bélelt poétáét? Ha csak poénkodik, az se kutya, mert volt hozzá érzéke: tudjuk, hogy magának a Syrena-kötetnek az előszavát is egy enyhén szólva sikamlós célzással fejezi be, ahol is szerelem és vitézség összeférhetőségét mint két egymást – egyesek szerint – kizáró költői témát azzal szemlélteti, hogy Mars és Venus is olyan sokáig szerelmeskedtek, hogy közben kikelt egy egész fészekalj galambfióka a hadisten vetkőzéskor félredobott sisakjában. (Petronius-idézet; nem tudok arra példát, hogy valaki egy olyan szövegben, ahol az író előzőleg csak két költőnevet említ, tudniillik Homéroszét és Ovidiusét, Petroniusét tegye melléjük harmadiknak; igaz, hogy név nélkül, de félreismerhetetlen idézettel.)

 

In galea Martis nidum fecere columb,

Apparet Marti quam sit amica Venus.

 

Magyarul (Horváth István Károly fordítása):

 

Harci sisaknak mélyén raktak fészket a gerlék:

látszik, hogy Marsnak hű szeretője Venus!

 

(Megjegyzendő, hogy a Petronius-idézet viharos sikert aratott a barokk és rokokó festészetben, híres például a francia Lagrenée 1724-1805] képe, hiszen a téma rengeteg játékra adott lehetőséget, mind a „galambtenyésztő” ifjú pár, mind a „golubcsikok” bemutatása tekintetében. Az orosz szó ugyan azt jelenti, hogy „galambocska”, de Dosztojevszkij például mindig a lehető legdurvább szidalomként használja, magyarul talán leginkább a „tyúkeszű” feleltethető meg neki.)

No de muszáj elkomolyodnunk, hiszen talpa is van a pohárnak, amely, mint tudjuk, szilárdan áll a földön. Mint egy koporsó. Ezért érthető a Lucanus-idézetből kifejlesztett záró része a képversnek, hiszen az tartalmazza a kulcsszót az egész kompozíció megértéséhez. Ugyanis, mint ahogy azt a katolikus egyház tanítja, a legutolsó óra döntő szerepet játszhat az üdvözülésben, tehát a halál minéműsége rengeteget eltörölhet akár a korábban elkövetett rettenetes bűnök büntetéséből is. A kulcsszó a tisztesség, amely a fentebb vázolt derékségnek felel meg. Ha tehát tisztességes lesz a halál, akkor út nyílik a dicsőséghez, vagyis az éghez, mert az mindenütt befedi a holtat, a föld, benne a pusztulással, a kárhozattal pedig alulmarad.

Nem nagyon tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy Zrínyi szerint a hadi és a költői derékség együtt, de ugyanoda vezet: a halhatatlansághoz. Vagyis mivel keresztény katonáról és keresztény költőről van szó, nem akármilyen halhatatlansághoz, hanem az üdvözüléshez. Valami olyan állapothoz, amelyet kivételes esetben már Isten szentjei a földön is elérhetnek: ezért használja például a Jókai-kódex a dicsőséges vagy dicsőült jelzőt az élő Szent Ferencre is.

Ideje, hogy feldübörögjenek a testvéri tankok. József Attila olyan tökéletes költő volt, hogy éppen ezért nem érdekelte a költészet, állítja legalábbis magáról az Ars poeticában. Teljesen igaza volt: ő már annyira nagy költő volt, hogy képes volt megérteni más költőket is saját magán kívül, vagy azon túl, amit ő akart kifejezni. Mivel költő volt, ezért a költő-lét izgatta, nem a költészet, hiszen azt művelte. Ezért nála mélyebben senki sem fedezte fel a jézusi példabeszéd tékozló fiúját saját magában és az őt szívére visszaváró „vagyonos atyát” Aranyban! Nem nagyon eshetett nehezére, hogy Zrínyit is megértse, hiszen olyan tanára volt, mint Dézsi Lajos, akitől nagyon sokat tanult, és aki őt sokra is tartotta. Meg hát Sík Sándor is Szegeden tanított, aki talán legjobb könyvét Zrínyiről írta. Pillanatnyilag azonban éppen nem a törökök tartották megszállva Magyarországot, hanem mi saját magunk, ezért úgy gondolta, hogy fel kéne szabadulnunk. Ezt nem Hitlertől vagy Sztálintól várta, mert ezekről túlságosan is tudta, hogy ikertestvérek. Kik vezethették volna tehát azokat a testvéri tankokat? (Ezt rábízta az Atyára, hogy majd szerez hozzá edzett angyalokat, mint ahogyan Zrínyi is rábízta az Atyára, hogy visszaszívja az első énekben kinyilvánított könyörtelen dörgedelmét a hűtlen és áruló magyarokkal szemben, és leküldje az angyalsereget; igaz, hogy nem tankon, hanem a leggyorsabb harci útvonalon, a „tejes-uton” érkeztek, és a „Göncös szekér” hozta utánuk a gönceiket.)

Fordítási hiba nyilván nemcsak Szent Jeromost fenyegette annak idején, hanem ma is bárkit, aki egyik nyelvről a másikra tesz át egy jelentős költeményt. Reméljük, Isten megóvja azt az eljövendő orosz műfordítót, aki majd lefordítja az Ars poeticát attól, hogy T-34-esnek fordítsa a „testvéri tankok”-at.

(Továbbá óva intek minden magyar versolvasót nemcsak attól, hogy elhiggye József Attila tehetségtelen és irigy moszkovita kommunista feljelentőinek azt, hogy a költő fasiszta volt, hanem attól is, hogy jósnak tekintse szegényt, aki 1945-öt, '56-ot vagy '68-at látta előre.)


« vissza