Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Robespierre-ről, másképp

Ez a szoba volt annak idején Gallimard úr rezidenciája? – kérdeztem Marcel Gauchet filozófust, a Le Débat folyóirat főszerkesztőjét, miközben sorra dedikálta könyveit. (Hetekkel előtte egyeztettünk, hogy itt, a Gallimard Könyvkiadóban fogad engem, mikor még nem sejthettük, hogy ez a kora délután majd a Notre-Dame katasztrófája utáni napra esik.) – Gaston úr rezidenciája nagyobb volt ennél, az ő szobája balra a harmadik volt – válaszolta. puhatolózott, hogy mit tudok a nagy alapítóról, de érdeklődése nem ért váratlanul. Olvastam ugyanis pierre Assouline könyvét Gaston Gallimard életművéről.1 Azok közül, akik a 20. század elején belevágtak a könyvkiadás szép, de veszélyes kalandjába, Gallimard (1881-1975) volt az, aki élete alkonyán, a könyvkatalógusait forgatva elmondhatta: a francia irodalom az én vagyok. Senki sem sejtette, hogy ez a fiatal dilettáns burzsoá sarj kora egyik legnagyobb könyvkiadó-tulajdonosa lesz. 1911-ben a Nouvelle Revue Français alapítói azért alkalmazták, hogy a folyóiratuk anyagi ügyeit kezelje. Menetközben tanult bele a mesterségbe, és kiadót alapítva ötletes rögtönzésbe kezdett. Nemcsak a könnyű olvasmányokat írók könyveit adta ki, hanem az örökkévalóságtól megigézett szerzőkét is. Kockáztatott, hiszen nem tudhatta, hogy e művek később mekkora példányszámban fogynak. Olyan szerzőkről van szó, mint Gide, Claudel, Valéry, Proust és Aragon, hogy csak a legismertebbeket említsem. Gallimard úr az első világháború után olyan ismeretlen fiatalokat támogat, mint Sartre, Malraux, Aymé, Jouhandeau, Camus, Kessel, Saint-Exupéry.

A Gallimard-nál megjelenni ma – a formális demokrácia kultúrát felvizező, nagyfröccsös időszakában – is rangot jelent. Amíg Gauchet úrra vártam a lépcső aljában, végignéztem az itt megjelent írók földszinti arcképcsarnokát. Nem volt épületes élmény: napjaink felé közeledve hatványozottan nőtt az ismeretlen szerzők száma.

A 74. évét taposó filozófus 1985-ben lett híres az atlanti világ szakmai köreiben A varázsától megfosztott világ. A vallás politikai történelme2 című könyvével. Műveiben több értelmező fogalmat is teremtett. Ilyen például a társadalmi törésvonal fogalma, amely Jacques Chirac elnökjelölt sikeres kampányának jelszava volt 1995-ben. A demokrácia kiteljesedése3 című négykötetes műve a nyugati civilizáció alapműveinek egyike. Bár minden könyvét nem olvashattam, követtem televíziós megnyilatkozásait, olvastam írásait a Le Débatban és máshol, tehát tudtam, ha valamilyen témába belefog, abban maradandót alkot. Ilyen a Robespierre-ről írt monográfiája is, amelynek alcíme sokatmondó: Az, aki a legjobban megoszt minket.4

Hozzávetőlegesen hány Robespierre-életrajz jelenhetett meg eddig? – kíváncsiskodtam tovább. – Pontos számot nem tudok mondani – válaszolta –, de úgy ezerkétszáz körül lehet. Sokat elolvastam közülük, és arra a következtetésre jutottam, hogy életrajzírói nem érezhettek különösebb szakmai beteljesülést. Életéről keveset tudunk, és amit igen, az a forradalomig a banalitások sorozata. A kevés adatból nem érthető meg, hogy miért ő lett a forradalom fókuszpontja. A korunkra jellemző triviális pszichologizálás helyett, én a tizenegy kötetre rugó beszédeiből indultam ki. A francia forradalmat filozófiai szempontból közelítettem meg, és nem a társadalmiból, ahogy azt eddig mások tették.

Könyve igazi élményt nyújt, és kiszabadít a manicheista szemléletből, amellyel a francia forradalmat – főleg annak szereplőit –, és egyáltalán a múltat szemléljük. Az ember azt hinné – különösen, ha világpolgárrá erőltetett francia –, hogy Robespierre emlékéről nem érdemes letörölni a port. Hiszen ő a vérszomjas és mindenható zsarnok, akit egykori kollégái neveztek el így, ráhárítva a felelősséget a kollektívan bevezetett erőszak minden túlkapásaiért. Vagy ő az elvhű és önzetlen forradalmár, ahogy a 19. századi baloldaliak egy része látta, nem beszélve a 20. századi kommunistákról, akik a forradalmi terror és diktatúra képviselőjét tisztelték személyében. Gauchet sok új szempontot vet fel a forradalommal, és Robespierre-rel kapcsolatosan. Az utóbbiról két dolgot emelnék ki. Egyrészt: az arrasi ügyvéd „populista” volt, a szónak abban az értelmében, hogy istenítette a népet, amelyet – úgy hitte – ő képvisel igazán. Másrészt ő volt az egyetlen a kortársai közül, aki „halál komolyan” vette, és szó szerint alkalmazni akarta Az emberi és polgári jogok nyilatkozatának cikkeit. Mi több: megpróbált úrrá lenni a forradalmi erőszakon, és gyakori kilengésein. Még a jakobinus diktatúra időszakában is kettős hatalomról beszélhetünk. Vidéken az ő nevében, de gyakran a tudta nélkül követtek el borzalmakat. Kémhálózatot kellett szerveznie, hogy ellenőrizhesse a vidékről jövő hírek valóságtartalmát.

Robespierre-t általában vagy zsarnoknak, vagy a forradalom megmentőjének tekintették. Az ellene összeesküvők a saját múltjuktól is szabadulni akartak, amikor minden rosszat és szörnyűt az emlékére aggattak.5 Gauchet szerint közelebb jutunk a történtek megértéséhez, ha abból indulunk ki, amit ő később be is bizonyít: Robespierre az emberi jogok szigorú alkalmazója, őre, és egyben megtestesítője. Ezzel arra is figyelmeztet, hogy az emberi jogok radikális erőltetése hová vezethet. Különös és későn beérő népszerűsége épp abban rejlett, hogy ő volt a megszavazott emberi jogok számonkérője, szóvivője. A politikát alakítgató kortársai ezeket az elveket jó esetben irányadó útjelzőknek, de gyakrabban érvényesülésük és meggazdagodásuk magasugró-rúdjának tekintették. Erre mondta Henri Guillemen irodalomtörténész mintegy fél évszázada a Robespierre-ről tartott előadásában: „Liberté, égalité. propriété privée!”6

Robespierre minden meghozandó törvényt az 1789 augusztusában kimondott nyilatkozat elveihez kötött. Mindig igyekezett – bár legtöbbször sikertelenül –, hogy azok maradéktalanul érvényesüljenek. Ezért nőtt a népszerűsége, főleg 1791-től. Mindig az elvekből indult ki, és a végrehajtás során is az elveknél végezte. Nem volt különösebb személyes karizmája, feltűnő megjelenése, a hangja sem sztentori. Hosszú országgyűlési beszédeit felolvasta, sokan nem is tudták, vagy nem volt türelmük követni jogi-filozófiai fejtegetéseit. Megvetette a Danton-féle utcai hordószónoklást, egy háromhetes intermezzót kivéve nem vett részt semmilyen parlamenti bizottságban. Ő a szavak embere volt az országgyűlésben és a jakobinus klubban is. Kezdetben liberális és monarchista lévén a király bukása őt is meglepte. Körömszakadtáig küzdött a háború megakadályozásáért, fellépett az keresztények ellen lázítókkal szemben. Lehetne folytatni: általános választójogot, teljes sajtószabadságot követelt, és síkra szállt a halálbüntetés eltörléséért. Gauchet paradox kifejezése szerint Robespierre egy „mérsékelt radikális” volt.

Robespierre „populista” volt, hiszen idealizálta a népet, amelynek többsége kis vagyonú és vagyontalan. A politika vezérelvének – akárcsak mestere, Rousseau – a népszuverenitást tartotta, de azt megtoldotta egy kard-lépéssel, az erény erkölcsi követelményével. A szegény népet vitán felül erényesnek tekintette, mert a magánérdekét képes feláldozni a közérdek oltárán. A gazdagok, a pénzmágnások ezzel ellentétben tovább gyarapítanák meglévő vagyonukat, politikai befolyásukat egészen addig, míg át nem veszik a gyeplőt és az ostort a lovak fölött.

Korunk típuskérdése: Robespierre populizmusa őszinte vagy csak csábító eszköz, mint számos „egokrata” politikusé napjainkban? Marcel Gauchet szerint sok mindent szemére lehet vetni Robespierre-nek, de azt nem, hogy ne lett volna őszinte. Ő mindenekelőtt a meggyőződések embere volt, és azonosult a néppel. Egy szent laikus, aki mindent feláldozott a „nép ügyéért”. A végzete is ezt bizonyította. Az ilyen hozzáállás viszont nem tűri meg az ellentmondókat, a politikai ellenfeleket. Mi több, aki nem erkölcsös, az szerinte nem is tartozott a nép soraiba. Mivel a gazdagok ilyenek, ők képtelenek jó polgárokká válni a korrupcióra való hajlamuk miatt. Gauchet nem ad igazat mindenben a „megvesztegethetetlennek”, de véleményének ezt az aktualitását nem vonja kétségbe. Az érem másik oldala viszont, hogy Robespierre meggyőződésének ereje abból a narcisztikus hitből táplálkozott, miszerint ő maga a nép megtestesítője. „Nem vagyok a népnek sem hírvivője, sem közvetítője, sem tribunja, sem védelmezője; én maga a nép vagyok!”7

A „diktátori” hatalmat a Közjóléti Bizottságon keresztül gyakorolta, alig több mint egy évig. A kivégzése után nyomban tücsköt-bogarat terjesztettek róla taktikai ellenfelei és hajdani társai, és e sztereotípiák jó része ma is tartja magát. Pestiesen: Robespierre vitte el egyedül a „balhét” egy egész politikai közösség vétkéért, balfogásaiért, öntetszelgéséért. „Girondista” ellenfelei a centralista hatalommal szembenálló társasággá, jóságos forradalmárokká szelídültek az amatőr emlékezetben. Nem csak Franciaországban, ahol újabban a filozófus Michel Onfray eszményíti őket, de a magyar irodalomtörténetben is.8 Holott a girondisták éppolyan forradalmárok, mint Robespierre és hegypárti társai, csak nem annyira következetesek. Könnyelműen tolták háborúba az országot, hogy kiutat keressenek a belpolitikai válságból, majd az első vereségek után belegabalyodjanak tetteik következményébe. És – tetszik, nem tetszik – az országot éppen Robespierre és a Hegypárt vakmerő határozottsága mentette meg. Nem Robespierre volt a girondisták elleni 1793 júniusában szervezett államcsíny szervezője, ő csak akkor került helyzetbe. És itt érzi az olvasó először, hogy a mérleg másik serpenyőjére a szerző kevesebb súlyt helyez. Hiszen igenis kiemelendő, hogy a párizsi Jakobinus klubban Robespierre ellenhatalmat hozott létre, és onnan manipulálta mesterien a közvéleményt, a Nemzeti Konventet. 1793. május 26-án a Jakobinus Klubból szólította fel a párizsi sans-culotte-okat az új felkelésre, és ezzel előkészítette a Gironde vezetőinek június 2-i letartóztatását.

A „terrorért” nagy felelősség terheli őt, de – helyesbít a szerző – az államcsínynek Robespierre később adott elméleti megalapozást, és olyan feltételek között improvizált, amelynek nem volt teljesen az ura. És közben Franciaországon kívül is, belül is dúlt a háború. A nyaktilót is azért vezették be Dantonék javaslatára, hogy ne a fanatizált és felfegyverzett tömeg tegyen igazságot a maga kénye-kedve szerint. Gauchet viszont nem emeli ki, hogy a hatalommal járó veszély megront. A nagy, vagy a hosszantartó hatalom pedig még jobban. Különben mivel magyaráznánk azt, amit joggal emelt ki Hahner Péter,9 miszerint Robespierre végül már csak azokat tűrte meg közelében, akik teljesen alárendelték magukat neki, mert fiatalabbak voltak (az öccse, Joseph Robespierre, Saint-Just és Le Bas képviselők), vagy fogyatékossággal éltek (mint Auguste Couthon képviselő) vagy feltétel nélkül rajongtak érte.

Marad a kérdés: hogyan egyeztethető össze a terror, vagy a folyamatos szükségállapot Robespierre-je az emberjogi képviselővel? Az 1792. augusztus 10-i felkeléssel, amely véget vetett a királyságnak Franciaországban, brutális követelményként lépett fel az új köztársasági rendszer megalapozása. Mi már tudjuk, hogy a forradalom megváltoztatta a rendszert politikai, gazdasági, társadalmi értelemben is, de sokáig képtelen volt magának megfelelő kormányzati formát találni. Marcel Gauchet szerint a jakobinus kormányzat terrorját Robespierre átmeneti időszaknak tekintette az ember jogok által legitimizált köztársaság felé vezető úton, egyfajta korai „proletárdiktatúrának”, amely leszámol a „túlzókkal”, az „elnéző magatartásúakkal”, és keresi hatalmának eszmei megalapozását. Ezt szolgálta a Legfelsőbb Lény kultuszának bevezetése. „A társadalom mesterműve volna – mondta Robespierre –, ha kialakítana egy gyorsan működő erkölcsi ösztönt, amelynek hatására az ember az okoskodás nehézkes segítsége nélkül tenné a jót és kerülné a rosszat.”10

Marcel Gauchet esszéjében példásan illusztrálja azt az antinómiát, amely szétfeszítette Robespierre életművét, és amely majd a modernitást is gyötörni fogja. A liberalizmus és a demokrácia eltérő követelményeinek összeegyeztetéséről van itt szó. Tiszteletben kell tartani a személyi jogokat, amelyeket az emberi jogok garantálnak. Ez a liberalizmus hozadéka. Pusztán erre a kívánalomra azonban lehetetlen közösségi politikát építeni. Kormányozni is kell, ráadásul hatékonyan. A kommunista világ összeomlása után Nyugaton azt hitték, hogy az emberi jogok elégségesek egy hatékony politika működéséhez. Ez „a történelem végének” az álma: liberalizmus demokrácia nélkül, vagyis a Jog és a Piac. Ennek isszuk most a levét. A történelemnek nem, de a Nyugatnak, Európának ilyen hozzáállással elhozhatja a véget. Eme oligarchikus víziónak a megtestesülése a technokrata Brüsszel. A sokfajta válság és annak a koronája, a bevándorlás fájdalmasan ráébresztette a tanácsosztogató Nyugatot, hogy az emberi jogokra nem lehet politikát alapozni. Egy új világ felé tartunk, ahol egyre élesebb konfliktusba kerül a politika logikája és a jog – önmagában is ellentmondásos, és limitált – logikája. (Ez utóbbit példázza a különféle és szűznemzéssel szaporodó, jogaikat a többségi társadalom rovására követelő kisebbségek léte. Nem elég gond az anarchiába hajló törekvéseik kielégítése, hanem ők időnként még egymás nyakának is esnek. Meglepődve forgattam a minap Marie-Josèphe Bonnet könyvét. A feminista és leszbikus történésznő a nők jogát újabban a homoszexuális mozgalmároktól félti. Felrója nekik, hogy ők hamis kisebbségi útitársak, hiszen a homoszexualitás „koncentrált férfiuralom”!11)

Marcel Gauchet több helyütt is azt nyilatkozta,12 hogy ha nem találunk a két logika között valamilyen kompromisszumot, akkor nem tudjuk elkerülni a legnagyobb bajt, az illiberális demokráciát.

Ezek szerint Maxmilien Robespierre is illiberális demokrataként fejezte be?

(Marcel Gauchet: Robespierre. L'homme qui nous divise le plus. Paris, Gallimard, 2018)


 

Jegyzetek:

 

1 Pierre Assouline: Gaston Gallimard. Un demi siécle d'édition française, Balland, 1984, Paris.

2 Marcel Gauchet: Le désenchantement du monde. Une histoire politique de religion, Gallimard, 1985, Paris.

3 Marcel Gauchet: L'Avenement de la démocratie, tome 4, Le Nouveau Monde, Gallimard, 2017, Paris.

4 Marcel Gauchet: Robespierre. L'homme quí nous divise le plus. Gallimard, 2018, Paris.

5 Jean-Luc Mélenchon face a Robespierre. https://www.youtube.com/watch?v=u3M7FVURS6I

7 Peter McPhee: Robespierre. Yale University Press, 2012, New Haven, London, 118.

8 Pomogáts Béla: Magyar girondisták. Széphalom kiadó, 1993, Budapest.

9 Hahner Péter: 13 diktátor. Fejezetek a forradalmak történetéből. Animus kiadó, 2017, Budapest, 101. Itt egy kis pontosítást kell tennem. A szerző a Robespierre-ről írt portréja végén a következőket jegyzi meg: „Párizsban mindössze egy metróállomás viseli a nevét 1936 óta, de a városi tanács baloldali tagjai többször is felvetették (legutóbb 2011-ben), hogy utcát vagy teret kellene elnevezni róla. Ezeket a javaslatokat mindig elvetették.” Nem helyreigazítani kívánom a neves történészt, de létezik Robespierre utca a Párizshoz tartozó Montreuil városrészen. Az említett metróállomásból a felszínre jövet a Robespierre utcában találjuk magunkat, amely hosszú, és észak-dél irányban halad. Egy éve sétáltam rajta, igaz: okosabb nem lettem tőle. Van Robespierre utcája több vidéki városnak is.

10 Maximilien Robespierre: Elveim kifejtése. Fordította: Nagy Géza. Gondolat, 1988, Budapest, 206.

11 Marie-Josèphe Bonnet: Adieu les reblles! (Isten veletek, lázadók!) Flammarion, 2014, Paris.

12 Például: Le Figaro, 2018. október 18.


« vissza