Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Genius loci – és eszmék találkozása

A Duna partján fekvő Zebegényben 1910-ben avatták fel a Havas Boldogasszony-templomot, amely a magyar szakrális építészet egyik éke és mérföldköve. Zebegény ma is egy kis falu, akkor is az volt, de a fekvésének és a jó vasúti közlekedésnek köszönhetően egyre népszerűbb üdülőhellyé vált, amit a gyarapodó számú szép villák is jeleztek. Az új templomra az igény a hosszabb-rövidebb időt itt töltő közösségben fogant meg. A falu régi templomát 1813-ban építették, úgy, hogy a szentélyét a Kálvária-domb oldalába mélyítették, és ez elé falazták fel a gyülekezeti teret. „Februárban szólt nekem Györgyi Dénes, hogy sürgősen készítsek vázlatot egy Zebegénybe építendő katolikus templomocskára. A zebegényi nyaralók (Györgyiék is azok voltak) azt szeretnék, ha oda egy magyaros templom épülne”1 – írta Kós Károly, aki a felkérés miatt elutazott a községbe. „Ez a táj – emlékszem – a maga hatalmas méreteivel eleinte idegenszerű volt szememnek, aztán megszoktam, és végül megkedveltem.”2

A zebegényi új templomot megpillantva azt mondhatjuk, hogy láthattunk már hasonló formákat, melyek különösen ismerősek lehetnek akkor, ha jártunk Erdélyben és megfordultunk Kalotaszegen. Ennek ellenére nem érezzük idegennek a Börzsöny lábainál elterülő vidéken sem. Harmonikus az a lépték, ahogyan a templom kiemelkedik a környező lakóházak közül, a két utca közötti kis kiöblösödő előtere kellően felkészíti a templom felé közeledő látogatót. A mély patakmeder és a távolabbi hegyek emlékeztetnek minket az épített és természeti környezet ellentmondására, amely ellentét itt harmonikus egymáshoz illeszkedésben oldódik fel. A szürke, magas küklopsz falazású lábazat, felette a fehérre meszelt vakolt fal, és legfelül a cserép vörösségét az örökzöld fenyők és az ég változó színessége teszi teljessé. A bejárat fölötti háromszögű orommező a nyeregtetős falusi házakat idézi, méretéről a környezetében levő lakóházak árulkodnak. A torony, összenőve az épület tömegével is, őrzi a különállását, keskeny ablakaival, felső körbefutó, szűk nyílásával erődszerű hangulatot áraszt, és a rajta levő nyolcszög alapú, cseréppel fedett toronysisak is komor hangulatú. A torony különállóságát a mellette levő, tornácos előtérrel kiemelt és védett bejárata is hangsúlyozza. A homlokzat aszimmetriáját csak fokozza a harangtoronnyal átellenes oldalon megbújó kis méretű, hengeres, kúptetővel fedett kápolna. Az oldalhajó végén levő keresztelőkápolna és az apszis magassága és kapcsolata a hosszhajókkal véletlenszerűnek, esetlegesnek tűnik. A templom oldala derűsebb arculatú, amely megmutatja a belső tér három hajójának arányait. A tágas, boltíves ablakok fölött félnyeregtető, amely ablakos falban folytatódik, amelyre legfelül a nyeregtető került. A hármasság a tér hosszirányú osztásában is látható a vaskos pilasztereknek köszönhetően. „Az új templomba lépve egyszerre érezzük, hogy faluban vagyunk. Azaz rögtön hozzánk szól a genius loci az ő kedves, zamatos nyelvén”3 – írta Lyka Károly. Falusi templom, méretében nem vetélkedik a városi plébániatemplomokkal. Falusi azért is, mert az építészeti szerkezetekben, megoldásokban az egyszerűség és őszinteség jelenik meg. Az oldalhajókat vaskos oszlopok választják el a főhajótól, amelyekre erőt mutató, teherhordozó boltívek kerültek. Az oszlopfők alsó sarkainak levágása csak annyiban fontos, hogy átmenetet teremt a henger és a hasáb között. A boltívek súlyos tető hordozását is zokszó nélkül viselnék, azonban itt a konzolokról könnyed szarufák lendülnek a magasba, amelyek között a falmezőt színes képek díszítik, felettük ablaksor és a legfelső falsáv fölött vízszintes gerendák tartják a mennyezetet. Az alacsony oldalhajók is vízszintes fedésűek. A belső tér és egyben az építészeti teremtés központi kérdése a fény, amely látni enged és láthatóvá tesz. A sötét előtérből egy olyan főhajóba léphetünk be, ahol a legvilágosabb az apszis, amelyen három ablak van. Az oldalhajók ablakai is tágasak, de az alacsony boltívek miatt onnan kevesebb fény érkezik, míg a felső ablaksor több világosságot enged be a középső hajóba.

A zebegényi templom tervezésével hivatalosan Jánszky Bélát bízták meg, azonban a tényleges tervezés Kós Károly műve volt. A kivitelezés 1908-ban kezdődött, és a befejezett épületet 1910 júliusában szentelték fel. „A templom kivitelezése kapcsán csupán Jánszky tervező-építészeti tevékenysége érvényesült annyiban, hogy a torony felső részének külső formája és sisakja nem az én eredeti tervem, hanem az ő módosításával valósult meg, véleményem szerint az enyémnél esztétikusabban.”4

A zebegényi Havas Boldogasszony-templom formavilága a középkort idézi, különösen az alacsonynak ható félköríves bélletes kapu. Ősi forma – a virágkora úgy nyolcszáz évvel korábban volt – és örökifjú, mert amikor a zebegényi templom tervét rajzolták, ekkor készült el a Halászbástya, ahol ugyanezt az ívet, formát fedezhetjük fel. Az ellentmondás könnyen feloldható, hiszen a 19. század második felének historizáló építészete szívesen használta a különböző korok építészeti formáit. A zebegényi templom azonban mégis más, nem a historizmus divatos középkor-felidézése teremtette. Kétségtelen, hogy a kész műben különböző hatások jelennek meg, többek között az erdélyi népi építészet, a finn, valamint az angol építészet egy-egy ötlete, azonban Kós Károly alkotása egy új stílus megjelenésének az első reprezentatív alkotása. Ezt népi romantikának nevezzük, amely a Fiatalok építészeti világára ekkor jellemző volt. Az építészet a századfordulón szívesen használta a történelmi múlt formáit, ahogyan ezt jól ismerjük Schulek Frigyes és Steindl Imre művészetében.

Ez egyetemes építészeti nyelv volt, amelyet az építész karon oktattak, és ez az eklektika volt az összeurópai stílus, a kor hiteles művészete. Azonban ezzel az egységesülő építészeti világgal szemben óhatatlanul megjelent az egyediség keresése. Ehhez is, mint a művészetben minden újításhoz, természetesen előképekre volt szükség. Ilyen előképeket keresett Antoni Gaudí a katalán modernizmusához és Lechner Ödön a nemzeti stílusához, aki a keleti építészetben és a magyar díszítő népművészetben vélte megtalálni, és megalkotta a nemzeti építészetet, amelyet magyaros szecessziónak is nevezünk. Lechner formavilága sokak számára kiindulópontot jelentett. Azonban az 1896 utáni évtizedben egyre több ismeret jelent meg a népi kultúráról. Medgyaszay István építészeti kutatásai, Bartók Béla 1906-ban kezdődő népzenei gyűjtőútjai és Malonyai Dezső többkötetes magyar népművészetről szóló műve a műveltség részévé tette ezt az archaikus kultúrát. Ehhez a törekvéshez csatlakozott Kós Károly és később Zrumeczky Dezső is. Ennek első kézzelfogható jele egy tárlat volt, amelyet Kós talált ki. Az 1906-1907-es tanév telén a műegyetemi építészhallgatók megrendezték a kiállításukat, amely később a Fiatalok első bemutatkozása néven rögzült a művészettörténetben. Kós ekkor az erdélyi népi hatásokat mutató „Kis családi ház” tervét mutatta be. Ez megjelent a Művészet című folyóiratban, kifejezve Lyka Károly rokonszenvét az új építészeti törekvés iránt.

Hogyan talált erre az útra egy kezdő építész? Kós azt írja, hogy professzorától, Schulek Frigyestől fontos útmutatást kapott, amely megerősítette őt a választott úton. „Az építész lásson, tanuljon mindenkitől, de ne utánozzon senkit. Járjon a földön, ne ugorjon a levegőbe. Ne csaljon, ne hazudjék, mert az építészet nem kulissza, nemcsak forma, hanem azzal egyensúlyosan az ember szükségleteit szolgáló anyag és szerkezet.”5 Meghatározó élményt jelentettek az építész számára az erdélyi utazások. Ezek mellett a nemzetközi tájékozottság – finn és a vidéki angol építészet – is megerősítette abban, hogy a nemzeti művészet megteremthető, és annak az alapjai a népi építészetben fellelhetőek. Azonban Kós úgy gondolta, hogy azok az európai stílusok, amelyek az elmúlt ezer évben a magyar építészetben megjelentek, és amelynek a formanyelvét a magyar építészet átvette és ezt a helyi viszonyokhoz igazítva alkalmazta, arról nem leválaszthatók. Így a nemzeti építészetben megjelenő és ott alkalmazott romanika, gótika és más irányzatok is a magyar építészet szerves és elválaszthatatlan részeivé váltak. Ebben a gondolatban érhetjük tetten Kós Károly egyetemi professzorai és a fiatal építész közötti látásmódbeli különbözőséget. Schulek és Steindl az európai építészetet jól ismerve, annak eszköztárát és formakincsét szabadon használta, ahogyan az épület azt megkívánta. Ha észak-itáliai illett oda, akkor azt, ha dél-francia, akkor pedig azt. Kós azonban, ha a romanikára jellemző kapu- vagy toronyformát használ, a kiindulás a magyar építészet régmúltban megalkotott műve volt. Kós és társai új építészeti korszakot nyitottak a magyar művészetben, és ennek az újnak nagyon jó fogadtatása volt. Nem véletlen, hogy legjobb kollégájával, Zrumeczky Dezsővel együtt tervezhették a budapesti állatkert számos pavilonját, a Wekerle-telep néhány épületét és több fővárosi iskolát. Ennek a felívelő korszaknak a háború és az utána következő európai stílusváltás vetett véget.

Az 1910-ben felszentelt zebegényi Havas Boldogasszony-templom még befejezetlen volt, mert hiányzott a belső tér képi díszítése. Terveit 1912–13-ban készítették el, a kivitelezésre pedig a következő év nyarán került sor. A boltívek fölötti falsíkon, a torony felőli oldalon, három képen Szűz Mária, a templom tituláris szentje iránti hódolatot jelenítették meg. A másik oldal festményein a Szent Kereszt diadalát és felmagasztalását láthatjuk. Ez Nagy Konstantin 312-ben vívott győztes milviusi csatájának állít emléket, amelyben az uralkodó a „kereszt jelében” győzte le Maxentiust.

A freskókat Körösfői-Kriesch Aladár (1863–1920), a gödöllői művésztelep alapítójának jóváhagyó irányítása mellett, Leszkovszky György (1891–1968) az Iparművészeti Iskola tanára és tanítványai festették. Leszkovszkyt ekkor, 1913 szeptemberében az iskola tanársegédjének nevezték ki, aki ebben az évben bekapcsolódott a gödöllői művésztelep tevékenységébe is. A zebegényi templom különleges építészeti kvalitását egy másik eszme megtestesülése teszi teljessé, az, amely a gödöllői művésztelepen kristályosodott ki. A gödöllőiek őszinte hittel és rajongó szellemiséggel igyekeztek egy olyan világot teremteni, amelyben a művészet közösségi célokat szolgál, és az emberi világot szebbé és teljesebbé teszi. Körösfői-Kriesch Aladár 1901 őszén költözött Gödöllőre, aki ekkor már sikeres festő volt, az Országházban a Vadászterem két képét ebben az időben fejezte be. A következő évben odatelepült Nagy Sándor, és később csatlakozott hozzájuk többek között Medgyaszay István építész és Sidló Ferenc szobrász. A művésztelep az angol Art and Craft mozgalom eszméjét, a középkori kézművesség ideáját állította központba. 1904-ben szövőműhelyt létesítettek, az erdélyi Németelemér bezárt szövőműhelyét költöztették át, és a művészek által tervezett faliszőnyegeket betanított lányok, asszonyok szőtték meg. A műhely 1907-ben az Iparművészeti Iskola szőnyeg-tanműhelyévé vált, és ekkor Körösfői-Kriesch Aladárt az iskola tanárává nevezték ki. „A művészetet igenis lehet tanítani – csak tudni kell: mit és hogyan? [...] a középkori céhrendszert – az inas és mester viszonyát, ahol a tanulás mindig a legszorosabban összefüggött az élet követelményeivel – többé fel nem támaszthatjuk. Ennek elmúltával keletkeztek a művészeti akadémiák, és az egész művészeti tanítást egyszerre teoretikussá, elvonttá, vértelenné tették.”6 A gödöllői kísérlet ezzel a teoretikussá váló művészettel való szembeszegülést hirdette meg.

A gödöllőiek és a népi romantika építészeinek világ- és művészetértelmezésében alapvető különbségek voltak. „Első elnökünk Kőrösfői Kriesch Aladár, midőn 1914-ben a Céhbeliek Művész Csoportját útnak indította, a régi nagy művészi korok lelki szervezettségét akarta példának állítani a jelen ígéret teljes, de lelkileg széteső áramlatai elé. A középkor fegyelmezett, erőteljes szervezetének: a céhrendszernek szimbóluma alatt mi ennek visszaállítására törekszünk. Mert a művészi értékek folyamatosságának megőrzése külsőséges eszközökkel meg nem születhet. Ehhez a középkor emberének hite, az ebből táplálkozó lélek ereje és e lelkierők összefogása szükséges. Gondolatunk: nem a forma és nem az eszközök a fontosak, a formát, a stílust úgy is magával ragadja és átformálja az idő; de fontos a külön-külön, igaz hittel, hívő lélekkel alkotók egyesítése, egy cél, a haladás, a művészet újjászületésének érdekében” – fogalmazta meg Csánky Dénes a Céhbeliek Jubiláris kiállítás-katalógusának előszavában. Kós Károly és társai nem a múlt eszményi világába vágytak vissza, számukra a múlt alkotásai, az új művek előképeiként és inspiráló formáiként jelentek meg. Az építészetet a jelen kihívásaira adott adekvát válaszként használták, ezért terveztek szívesen iskolákat és lakóépületeket is. A Fiatalok az építőművészetet megújítani szerették volna, nemzeti emlékek felhasználásával, míg a gödöllőiek a művészet újjászületésének érdekében fogtak össze.

Körösfői-Kriesch Aladár festészetében a Zeneakadémia szecessziós megfogalmazású falképei után a marosvásárhelyi Kultúrpalota (1911–1913) belső díszítésében vett részt. Ez az épület igazi összművészeti alkotás, amelyet két korábbi Lechner-követő, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezett. Ez a művük már eltávolodást mutat a mester szecessziós stílusától, és a helyi építészeti hagyományokra való utalások is felfedezhetőek benne, ami a nemzeti romantika sikerének a jele. A képzőművészeti alkotások a gödöllői mestereket dicsérik. Az üvegablakokat Nagy Sándor tervezte, Kriesch Aladár festményekkel, Sidló Ferenc a domborművekkel gazdagította az épületet. Körösfői-Kriesch képei 1912-ben készültek, amikor a zebegényi tervek előkészítése is elkezdődött. A marosvásárhelyi képek szerkesztése klasszikus, akadémikus mintát követnek. A kiegyensúlyozott kompozíció, változatos karakterű és mozgású figurák, valamint a természetbe helyezett jelenetek is ennek a szemléletnek felelnek meg. A zebegényi falképeken a tér szemlélete egészen más, mint a marosvásárhelyi táblaképeken. A fő jelenet középen húzódik, vízszintes sávot alkotva, amelyből Konstantin és Mária emelkedik ki. A közelebb levők lejjebb állnak, és a távolban levő formák stilizált dekorációvá oldódnak. A képek hangulata a középkort idézi. A szentélyrekesztő diadalíven a Szentháromság ábrázolása szintén a középkori ikonográfiát követi, ahogyan a frontális megjelenésű, egyforma arcú angyalok is. Az ívbélleteken burjánzó dekoratív madarak és stilizált növényi díszítések összekötő szereppel rendelkeznek a népművészet és a szecesszió világa között. Ezekben a képekben sikerült megidézni azt, amire a gödöllőiek és a Céhbeliek törekedtek. Közös tervezés és közös munka, a képeket az Iparművészeti Iskola hallgatói festették a nyári szünetben. A zebegényi templom művészi együttesében sajátos szintézist alkot az eltűnt múltba néző, arra ideaként tekintő, oda visszavágyó gödöllői művésztelep világa és a Fiatalok jövőbe tekintő, a múlt építészetéből élő valóságként merítő gondolkodása. Sajátos, de a templomban az épített szerkezetek és formák archaikusnak hatnak, míg a falképek közel állnak a szecesszió világához. Ezek az ellentmondások azonban feloldódnak az összhatás teljességében, és ennek is köszönhető, hogy a templom varázsa ma is él és hat.

A művészeti szemlélet különbségei mellett azonban egy lényeges, tényszerű hasonlóság áll fenn. Ez a két irányzat virágkora és elmúlása. Ahogyan a Gödöllői Iskola Körösfői-Kriesch Aladár 1920-ban bekövetkezett halála után, elveszítve vezető szellemi mentorát és irányítóját, lényegében megszűnt, a háború után a nemzeti romantika építészete ugyanúgy a háttérbe szorul. Azok az építészek, akik az első műegyetemi kiállításon szerepeltek, más irányzatok alkalmazóivá váltak. Kós Károly a Budapesten felkínált oktatói állásáról lemondva a háború végén visszatért Erdélybe, mert úgy gondolta, hogy ott nagyobb szükség lesz rá. Életművében ekkor kevés építészeti terv született, a nagy építészeti korszaka 1914-ben lezárult, azonban az írói munkássága ezután teljesedett ki. Részt vett az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó 1924-es megalapításában, és szerkesztője volt az Erdélyi Helikon folyóiratnak. Az életművét az építészeti írások mellett regények és színművek is gazdagították. Az 1883-ban született építész 1977-ben, Kolozsváron hunyt el. Építészetének egyik legszebb alkotása a zebegényi templom, amelynek homlokzatára a 2010-ben elvégzett felújításakor felkerült a tervezője által megrajzolt Magyarok Nagyasszonyának alakja.

 

Jegyzetek:

 

1 Kós Károly: Életrajz. Helikon kiadó, 2014, 110.

2 Uo. 130.

3 Lyka Károly: A zebegényi templom. In Új Idők, 1910, 16. évfolyam, 25–52. szám.

4 Kós Károly 2014, 114–115.

5 Uo. 61–62.

6 Körösfői K. Aladár: A zebegényi templom kifestése mint művészet-pedagógiai feladat. In Magyar Iparművészet 17. évfolyam (1914) / 9. szám.


« vissza