Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Lábjegyzet Görömbei András Németh-kötetéhez

"Görömbeinek, az elszakított magyarság irodalmának kutatójaként létfontosságú volt Németh László azon tétele, amely a minőség forradalmát olyan eszmének hitte, amelyik modellként szolgálhat a közép-európai kis nemzeteknek, 's a minőség elve alapján segíti mindezeknek a kis nemzeteknek az összefogását, védelmét a sorsközösség jegyében'."

A Görömbei András emlékére 2015-ben összeállított kötetben megjelent Görömbei András Németh László-képe című írásában Monostori Imre vetette fel: „Ez a munkája is annak az egyik jele, hogy szakmailag felkészült volt egy Németh-monográfia megírására. Készült rá, tudjuk. Erre – sajnos – már nem kerülhetett sor. Éppen emiatt egy kötetbe kellene szerkeszteni a Némethről szóló írásait (az el nem készült monográfia alappilléreit)...”1

Bár kívánhatnánk, hogy Monostori Imre minden javaslata ilyen gyorsasággal válhasson valóra, hiszen alig öt év múltán kézbe vehetjük Görömbei András Németh Lászlóról szóló tizenhat írásának és egy köszöntésének gyűjteményét. A kötetet Papp Endre utószava zárja, amely az időközben kötetként is megjelent Görömbei András című könyvének egy részlete, amelyben ismerteti mestere életútját.

Görömbei András irodalomtörténészi, közéleti és egyetemi tanári pályáját a kezdetektől az utolsó tollvonásig végigkísérte Németh László, az első – 1971-es, az akkor hetvenéves –, írót köszöntő „tanúságtételétől”, születésének 110. évfordulóján Németh László és a harmadik út címmel tartott akadémiai székfoglalójáig.

A 26 éves, aspirantúráját éppen megkezdő irodalomtörténész deklarációja világos és egyértelmű Németh László ügyében, mely „tanúságtétel” egész életére meghatározó lesz, és munkásságán vezérelvként végighúzódó, számon kérhető nyilatkozat: „Mit adott nekem Németh László? A legtöbbet, amit szellemi és etikai vonatkozásban ember embernek adhat: példát és ösztönzést. Példát arra, hogy századunk kibogozhatatlannak tetsző szellemi káoszában is van értelme és lehetősége a teremtő küzdelemnek. Példát arra, hogy alázattal és lelkiismerettel szüntelenül átgondolva a megtett utat, olykor szomorú tapasztalatok ellenére is reménykedő hittel és töretlenül kell építenünk a jövőt. Lenyűgöz érdeklődésének széles horizontja, eredményeinek mindig eleven és elgondolkodtató biztonsága, mélysége. [...] Tőle tanultam, hogy csak az önmagát legszigorúbb mércével vizsgáló, önmagát megújító, műveltebbé, értékesebbé tevő ember élhet méltó életet [...] Ezért lett a Bibliám, ezt köszönöm meg neki hetvenedik születésnapján.”2

Görömbei Andrásnak ennek ellenére – talán mondhatjuk, hogy hála Istennek – mindig voltak fontosabb témái a Németh László-monográfiánál: Sinka Istvánnal kezdte a hetvenes évek elején, amely aztán a kötet zárását követően csak öt év múlva, 1977-ben jelenhetett meg, majd Sütő Andrással folytatódott a sor (1986), hogy később Kiss Ferenctől kényszerűen átvegye a stafétát és megírja a Nagy László-monográfiát (1992). Aztán pályatársai és barátai életművének feldolgozásai következtek, Csoóri Sándoré (2003) és Nagy Gáspáré (2004). Mindeközben megszülettek az elszakított országrészek magyar irodalmáról szóló művei is, így a csehszlovákiai magyar irodalmat (1982), a romániai magyar irodalmat (1983), a napjaink magyar nemzetiségi irodalmát (1984) bemutató kötetek.

Hadd magyarázzam meg, miért is mondom, hogy hála Istennek mindig voltak fontosabb témái Németh Lászlónál. Mert mi lehetett fontosabb? Hiszen vezérlőcsillaga Németh László írói életműve és emberi tartása. Hogyan lehetséges akkor, hogy bár két-három életműre elegendő monográfia kerül ki keze alól, végül nem jut hozzá a már fiatalon is meghatározónak ítélt életmű feldolgozásához? Látva az előttünk ma már egészként álló irodalomtörténészi és kutatói életművet, tudhatjuk, hogy Görömbei András egész egyetemi oktatói pályafutása során élve eltemetett alkotókat, műveket, irodalmi országrészeket szabadít fel romok alól, sírokból ássa elő a magyar költészet és irodalom értékeit, menti át őket a jövőbe az enyészet elől. Nem illett volna akár ebbe a sorba is tökéletesen a mindenkor félremagyarázott és részben évtizedekig eltitkolt és hajófenékre szorított Németh László-i életmű?

A válasz nyilvánvalóan igen, és azt is leszögezhetjük, hogy Görömbei számára Németh László mindig is sarokkő, eligazító és viszonyítási pont, a most megjelent kötet minden sora ezt bizonyítja, egész élete, kutatói és oktatói példája, eszméi és hite a tanúk erre. De Németh László életművével sokan foglalkoztak, ha szabad azt mondanunk, jó kezekben (is) volt, Vekerdi Lászlótól Grezsa Ferencig, Monostori Imrétől Bertha Zoltánig, Füzi Lászlótól Sándor Ivánig, Cs. Varga Istvánig említhetnénk a szerzőket, és a sor hosszan folytatható. De ki írt volna monográfiát az elátkozott, antiszemitának bélyegzett, a műveit betiltott zseniális parasztköltőről, Sinka Istvánról? Ha nincs Görömbei, talán ma sincs hiteles Sinka-életmű összefoglalásunk. Létkérdés volt, hogy Ceausescu Romániájában a puszta létért, megmaradásért küzdő erdélyi magyarság egyik leghitelesebb és legnagyobb hatású drámaírójáról, szépírójáról és gondolkodójáról, Sütő Andrásról, az erdélyi magyar irodalom minden értékét felmutató kortárs életművéről monográfia lásson napvilágot azon a Magyarországon, ahol az elszakított magyarságról alig eshetett szó, s a velük kapcsolatos szerzők és műveik jószerével tiltott zugárunak minősíttettek! Könyve a kisebbségi magyar irodalom, a kisebbségben létükért és magyar megmaradásukért küzdő nemzettársaink üldöztetése ellen szót emelő, velük közösséget és értük felelősséget vállaló segélykiáltás. Az erdélyi magyarság és minden nemzetiségi közösség értékeinek és nyelvének védelmében fellépő Sütő Andrásért érzett felelősség, erkölcsi kiállás azért az íróért, aki „rendíthetetlenül teljesíti értelmiségi hivatását, az igazság szellemének ébrentartását bármilyen körülmények közepette is”.3

Nem véletlenül készültek akkor – és nem máskor! – azok a hiánypótló és mondhatjuk nyugodtan, hogy a huszonnegyedik órában megjelenő alapművei, amelyek a kisebbségi, így a csehszlovákiai és a romániai magyar irodalmat, napjaink magyar nemzetiségi irodalmát mutatták be. E feltáró és az anyaországi magyarság tudatát felébresztő kötetek nélkül a kisebbségi magyar irodalomról való tudásunk bizonyosan szegényebb, önbecsülésünk pedig egész biztosan sérültebb volna. Ezek a munkák fiatalok sorát indították a határon túli magyar irodalom és íróik kutatása és megismerése, megismertetése felé, Pécsi Györgyitől Bertha Zoltánig, Elek Tiborig, amelynek máig érezhető hatása szintén felbecsülhetetlen értéke a Görömbei-életműnek.

S aztán a Nagy László-monográfia, amely lényegében a betegsége miatt munkaképtelenné váló barát és mester Kiss Ferenc munkájának kényszerű folytatása, a kézből kihulló toll elkapása, becsületbeli kötelesség. És ugyanígy, a Kiss Ferenc által megkezdett munka – a Csoóri Sándorról szóló kötetnyi Kiss Ferenc-írás ma is eligazító értékű – beteljesítése a Csoóri-életrajz. S ha Sinkánál azt mondtuk, Nagy Gáspár esetében is életmentő a monográfia megszületése, hogy a testvéri barátnak és pályatársnak még életében elkészülhessen a visszaigazolás költői életművéről, vitathatatlanná téve – túl a vállalt közéleti szerep egyedülállóságán – a költő, a versek irodalmi jelentőségét és költészetének unikális értékét. Mintha előre látta volna, hogy ezt a költői életművet megpróbálják majd kikezdeni, jelentőségét, esztétikai, irodalmi értékét kétségbe vonni.

De azt is biztosan tudjuk, hogy e pótolhatatlan és leletmentő munkái mellett Németh László művei, erkölcsi útmutatásai mindig hatottak gondolkodására, és mint egy búvópatak, időről időre felbukkantak az életmű egy-egy szeletével foglalkozó írásai, amelyek igazolták, hogy a Németh László-i gondolatok és életmű folyamatosan a tudós érdeklődésének homlokterében állnak. Monostori Imre írta, tudták, hogy Görömbei Németh László-monográfiára készült.

Még egy dolog a kötetben megjelent írásokon túl, az el nem készült monográfiához. Úgy gondolom, hogy a 2010-es évek elején Görömbei András újra elővette a Németh László-monográfia megírásának ötletét. Erre utal, hogy a debreceni egyetemen a prózaíró, a drámaíró és az esszéíró Németh Lászlóval foglalkozó témakörökben is speciálkollégiumot hirdet és indít, amelyekben a teljes életmű szegmenseit kívánja, tanítva-tanulva, ismételve feldolgozni. Nem véletlen, hogy az egyik utolsó írása is vele foglalkozik, hogy akadémiai székfoglalóját is Németh László és a harmadik út címmel tartja. De az írások, az anyaggyűjtések, az egyetemi előadások és speciálkollégiumok mellett is ezt a folyamatos felkészülést, a Németh László-i életmű ébren- és naprakész állapotban tartását láthatjuk nyilatkozataiban, vagy éppen a tv Mindentudás Egyeteme nyilvánossága előtt, a népi irodalomról tartott nagyívű, hibátlan és professzionális egyszemélyes műsorában!

Görömbei András Németh László-kötete nem időrendben – az első megnyilatkozás a már említett 1971-es köszöntés volt, az utolsóként keltezett írása a kötetben pedig 2011-re datálódik –, hanem tematikusan rendezi sorba az írásokat. A könyv élére két összefoglaló jelentőségű tézis-tanulmánya kerül, majd a szépíróról, a regény- és drámaíróról szóló tanulmányok következnek, azután a közéleti szerepvállalásra is kész tanulmányíróról, végül pedig az életmű gondolati rétegeinek egy-egy részével, fő vonásaival és örökségével foglalkozó esszék sorakoznak. Az első tézistanulmánya a 2003-ban megjelent A minőség forradalmára című, amelyben elképesztő tömörséggel, szinte pontokba szedve foglalja össze a teljes Németh László-i életművet és az alkotó gondolati alaprétegeit, mutatja fel annak jelentőségét, követendő örökségét, az életmű legalapvetőbb vonásait, rendkívüli nyitottságát, enciklopédikus műveltségét, az „új nemesség” kiemelt fontosságát, a harmadik út eszméjének meghatározó jellegét, a tanulmány- és esszéíró, a regényíró és a drámaíró életművének felépítését, helyét a magyar és az európai irodalomban, a holtig pedagógus elkötelezettségét, és az „életmű lenyűgöző méretű és gazdagságú organikus világát”.4

A kötet másik nyitótanulmánya az 1990-ben készült, szinte az első nagyszabású Görömbei Németh László-esszé, a Modell értékű nemzeti minőség, Németh László: Sorskérdések. Az írás jellegét tekintve egy recenzió az évtizedek óta könyvtárak zárolt részlegein álló, a Németh László-i életmű legjelentősebb darabjait összegyűjtő, jobbára 1945 előtt született esszéi és tanulmányai tovább már nem halogathatóan megjelentetett, az életműsorozat zárókötetéről. Görömbei másfél évtizeddel később így emlékezett erre: „A Németh László-életműkiadás magának az életműnek a rendjét kuszálta össze, a legfontosabb kötet csak az író halála után másfél évtizeddel láthatott napvilágot. Az általuk fölvetett nemzeti problémák pedig sorra a nacionalizmus bélyegét kapták.”5 A Domokos Mátyás leletmentésének köszönhető kötet Görömbeinek nem is lehetett volna jobb alkalom a Németh László-irodalomba, mint az évtizedekig eltemetett írások jelentőségének és az elhallgatás képtelenségének bemutatása. „Azt, hogy Magyarországon több mint négy évtizeden keresztül a nemzet érdekeit semmibe vevő politika uralkodott, Németh László a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írásainak most megjelent kötete egymagában is igazolhatná.”6 Ismét idézzük Monostori Imrét, érzékletesebben ennek a Görömbei-esszének a lényegét és hangulatát úgysem tudnánk kifejezni: „[...] egy magabiztos szellemi erőművész nyugalmával és szaktudásban abszolút a helyzet magaslatán állva veszi elő, oldja meg és helyezi vissza a maga természetes közegébe az egyes »neuralgikusnak« hitt, gondolt, minősített Németh László-»problémákat«, összességében az író esszéisztikájának, tanulmányírásának úgyszólván legfontosabb darabjait. Frissen, nagy tudással és beleéléssel, szinte jókedvűen. Süt ebből az írásból a megértés öröme.”7 A rendszerváltás idején a Sorskérdésekről már szabadon, cenzúra nélkül szólva, lényegében saját addigi két évtizedes kutatói munkája ellehetetlenítésének okait is összefoglalja, miért is irtózott ezektől az írásoktól az a politikai és kulturális hatalom, amelyik „idegen érdekek szolgálatában tékozolta a nemzeti önismeretet, nemzeti kultúrát és gazdaságot, magát a nemzetet.”8 A tanulmány-recenzió kulcsfontosságú, nemcsak a Németh László-életmű feldolgozásában, hanem Görömbei András irodalomtörténészi magatartása, elvei, végső soron az ember szempontjából is. Kordokumentum, hiszen abból a rendszerváltó értelmiség, a népi-nemzeti eszmei kör legjobbjainak várakozásaira, elvárásaira is fény derülhet. Itt rögzíti Németh László kapcsán azt a sosem feladott reményét és várakozását, hogy Németh Lászlónak a magyarság sorskérdéseit elemző írásai végre – amikor a magyar nemzet önmaga gazdája lehet – „tárgyilagos mérlegeléssel értékük, lényegi üzenetük szerint beleépülhetnek a magyar közgondolkodásba”. Akkor is folytatódtak a fantomháborúk, ahogyan fogalmazott, „szégyenletesen kiújultak a magyar szellemi élet önroncsoló régi ellentétei”. Mégis úgy gondolta, hogy Németh László írásainak éppen az utópisztikus – tehát nem az írások esetleges elemei, nem az azokból kiragadott félmondatok, hanem azok egész szellemisége – vagy inkább az az értelmiségi karakter biztosíthatja időszerűségét. Görömbeinek, az elszakított magyarság irodalmának kutatójaként létfontosságú volt Németh László azon tétele, amely a minőség forradalmát olyan eszmének hitte, amelyik modellként szolgálhat a közép-európai kis nemzeteknek, „s a minőség elve alapján segíti mindezeknek a kis nemzeteknek az összefogását, védelmét a sorsközösség jegyében”. E mintaország megteremtése érdekében sürgette Németh László és ebbe a gondolatba kapaszkodó Görömbei András azt a gyökeres magyar reformot, amely létrehozhatta volna a közép-európai államok „tejtestvériségét”. A népi-nemzeti ellenzéknek, akkor rendszerváltó mozgalom identitásának meghatározásakor, a szovjet birodalomtól éppen szabaduló nemzetnek kulcsfontosságú volt Németh László harmadikutassága, „a fasizmus és a szovjet rendszerű szocializmus közötti harmadik út elképzelése, amelyik a nemzeti sajátosságokat a minőség forradalma alapján értelmiségivé nemesített társadalomban közép-kelet-európai modellé, példává, szervező erővé”9 emelhette volna a magyarságot.

Mindkét, a regényíró Németh Lászlóval foglalkozó tanulmány, a Gyászról és az Iszonyról szóló írások láthatóan nem alkalmi, de szisztematikus, monografikus mélységű feldolgozások. Görömbei írásában feltárja a Gyász születésének forrásvidékét, számba veszi a korabeli kritikák legfontosabb mondanivalóját, majd, ahogyan Monostori Imre fogalmazott, világossá teszi a regény kapcsán, hogy „itt valami nagy irodalmi esemény történt”, azonosítja tehát a regény 20. századi magyar regényirodalomban elfoglalt jelentőségét. „A görög tragédiák ösztönzése nyomán megteremtett jelképiség és az elemző társadalomrajz egyaránt a legfőbb célt, egy nagyformátumú személyiség lélekábrázolását szolgálja a Gyászban. Németh László éppen azáltal teremtette meg a lélektani regény új változatát, hogy lélekrajz, társadalomrajz és mítosz egységét hozta létre.”10 A másik nagy Németh László-regényről szóló tanulmánya még az előbbinél is aprólékosabban kidolgozott munka, amely Móricz Zsigmond 1942. újév napi hívó szavától követi nyomon a regény keletkezéstörténetét, az írás félbeszakadásától a későbbi, a világégést követő befejezésig (1947), feltárva az Illyéssel és Illés Endrével folytatott levelezésen keresztül az újrakezdés lélektani helyzetét. „Az Iszonyt írom – azaz helyesebben végrehajtom, mert a hangulatába nehéz visszatalálnom. Nem az öt év sok; az emberiséggel békültem össze azóta annyira, hogy nehéz az eltervelt kegyetlenséggel beszélnem róla.”11 Részletesen kitér a regény korabeli fogadtatására – s bár Németh László a politikai csatározásoktól történő félrevonulás szándékával, az 1945 előtt képviselt eszméi miatti támadások elkerülése érdekében éppen a szépirodalomba szeretett volna visszavonulni – arra a rendkívüli baloldali ideológiai-politikai felzúdulásra, amely a regény megjelentését fogadta. „Még meg sem jelent könyv alakban a regény, amikor 1947 decemberében Lukács György a NEKOSZ akadémiáján már súlyos támadást intézett ellene. [...] A hallgatás új fajtájának, az új demokrácia elleni néma tiltakozásnak nevezte az Iszonyt. Révai is azt írta róla, hogy szabotálja a demokráciát.”12 Mindezen vélemények ellenére Görömbei világossá teszi, hogy az Iszony a Móricz utáni magyar regényirodalom egyik legnagyobb teljesítménye, amely a nagy európai elbeszélők sorába emeli szerzőjét, és amelyben Németh László a kommunista diktatúra berendezkedésének idején a „függetlenségét vesztett nemzet legégetőbb sorskérdésére is válaszolt, midőn bekebelező erőszakkal szemben a belső értékeket és a személyiség autonómiáját vette védelmébe”.13

A drámaíró Németh László munkásságát feldolgozó három tanulmány is helyet kapott a kötetben. A hatalmas terjedelmű és kiemelkedő értékű életmű egyik kulcsműve, magaslati pontja az 1953-ban írt dráma, a Galilei, és erről szól a Németh László két Galileije című tanulmánya, melyhez az alkalmat az szolgáltatta – bár a könyvkiadó Illés Endre mindkét változatot ismerte –, hogy csak 1994-ben jelent meg a dráma eredeti, negyedik felvonása, addig kizárólag a javított változat volt ismert a nagyközönség előtt. Az első három felvonást a szerző ugyanis változatlanul hagyta, de a negyediket megváltoztatta, amellyel a dráma mondandója is átalakult, Németh László szavaival éppen az eredeti változat ellentétét írta meg. A tanulmány e felfedezés folytán elvégzett, Monostori Imre által oknyomozásnak nevezett kutatás, vagy éppen rekonstrukció eredménye, amelyben Görömbei évtizedek múltán igyekszik – tegyük hozzá teljes sikerrel – felderíteni ennek az irodalomtörténeti szempontból is jelentős kettősségnek az értelmét és mozgatórugóit, és teszi fel a mindenkit izgató kérdéseket: „Melyik hát Németh László Galileije? A diadalmas vagy az összeroskadó? Hogyan lehet egy darabnak két, egymással ellentétes befejezése?”14 Galilei történetében Németh László arra talált modellértékű mintát – nyilván a maga élethelyzetére keresve a választ, hiszen a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején Németh László is szembekerült a mindenható kommunista párthatalommal, eredeti alkotások közlésétől eltiltva, a műfordítás „gályapad”-jára kényszerítetten élt –, hogy „egy nagyobb cél érdekében, s a nyilvánvaló igazság ismeretében vállalható a magas mértékű erkölcsi elvek külsőleges megsértése is”. Az ilyen vétség ugyanis azt a közeget minősíti, amelyik kikényszeríti annak megsértését. A dráma eredeti változatában Galilei valóban az „új tudomány diadalmas hőse”, s e változatnak „a kathartikus hatását a szennyből kiemelkedő, igazságában bízó, a jó ügy szolgálatát mindenáron vállaló személyiség belső megrendülése teremti meg: az, hogy igazságát csak ilyen áron képes képviselni egy hozzá méltatlan világban”.15 Ha pedig mindez így igaz, s így élte meg Galilei életét Németh László, akkor joggal merül fel a kínzó kérdés, miért írta át a történet befejezését? Németh László látta Galilei döntésének helyességét, darabjával tökéletesen igazolta őt, és „Galilei utolsó mondataiban talán az az írói gondolat is hangot kapott, hogy Németh Lászlóhoz is méltatlan az a közeg, amelyik gyötri őt”.16 Ugyanakkor az is világossá vált számára, hogy valahogy neki is át kell mentenie megírandó műveit. Ahogy Görömbei András fogalmazott: „Németh László a maga abszolút érzékenységével gyakran előre átélte a rá váró megpróbáltatásokat, s előre megadta a választ műveiben azokra. Ez a válasz korábbi műveiben az igazságszeretet hőseit mindig erkölcsi maximalizmussal kapcsolta össze: inkább a halált vállalták, mint a megalkuvást, vagy ha a kényszerűség közepette megalkudtak, akkor belehaltak erkölcsi vétségük okozta gyötrelmükbe.” Ezért írta újra Németh a Galilei dráma negyedik felvonását. Nem véletlenül volt a drámának az ötvenes évek közepén óriási jelentősége, szinte társadalmi jelentősége, s nem hiába volt oly sok huzavona a bemutatása körül, hiszen először mondta ki benne Németh László, hogy a „kompromisszum igazság és hamisság között nemcsak nem lehetséges, hanem mindenféle szubjektív indok és indíték csak még jobban leleplezi a kompromisszum valóságos sivárságát”.

A Drámaíró Németh László – Felülnézetből című tanulmány már a drámák, azok dramaturgiájának összefoglalása, és annak a kérdésnek a megválaszolására tett kísérlet, hogy mit jelentett Németh László a magyar és európai drámairodalomnak. A felülnézetben körülhatárolja a Németh László tájékozódásában álló jelentősebb, a századforduló és századelő európai drámairodalmában alkotó szerzőket, Ibsent, Csehovot és Strindberget, akik ihlető hatást gyakorolhattak rá. Ezen elemzések alapján Görömbei dramaturgiai szempontból Németh László drámaművészetét ebben a klasszikus vonulatban helyezte el, megállapítva, hogy kísérletezése nem lépett túl a klasszikus változatokon. Miközben szinte a teljes Németh László-i drámaírói szakirodalmat feldolgozta, hibátlanul mutatott rá, hogy a magyar szellemi élet organizátori szerepére készülő fiatal író a színpadot is társadalomformáló erővé kívánta alakítani. Görömbei három, egymástól elválaszthatatlan tényezőben határozta meg a Németh László-i dramaturgia alapvonásait: „az erős gondolati jelleg, a tömör, megemelt drámai nyelv és az egyetemes távlat igénye”, melyek révén képes volt megújítani a magyar társadalmi és történelmi drámát egyaránt, s az európai irodalomnak is egy sajátos, időtálló mintát adott, ahogy Görömbei írta, a gondolat színházát akarta megteremteni. A gondolat igényének ez a fajta kiemelése a színésztől és a befogadótól is kivételes teljesítményt igényel, mutat rá Görömbei, hiszen eszméinek hiánytalan épségét féltette a színháztól, s ezért volt oly kritikus a rendezőkkel, színészekkel szemben, ezért volt oly nagy kihívás darabjait sikerrel színpadra állítani.

A három megjelent, a drámaíró Németh Lászlóval foglalkozó írás mellett tudható, hogy Görömbei a teljes drámaírói életrajzot részleteiben is feldolgozta. Elemezte az 1945 előtti első drámaírói korszakot, kezdve a korai művekkel – amelyeket Németh „gyermekkori drámák”-nak nevezett –, a Bodnárnét, és a két kevésbé ismert-sikerült, sokáig készült művet, az Erzsébet napot (1940-46) és a Pusztuló magyarokat (1936-46). Majd a közvetlen eszménykeresés és társadalmi problematika összekapcsolása, az egyén és a harmincas évek magyar társadalmának kiútkeresése során született drámákat: Villámfénynél (1936), Papucshős (1938,) Cseresnyés (1939), Győzelem (1941,) Mathiász-panzió (1940-45). A történelmi drámákat is korszakolva, sorra vette a VII. Gergelyt, Bethlen Katát (1939), amelyek ugyan közvetlenebbül fogalmazták meg eszméit, de ugyanakkor nagyobb támadási felületet is jelentettek az író személyes vallomásának közvetlensége folytán. A második drámaírói korszakot 1945-1948 közé tette, amikor Németh László két régebbi drámatervének befejezése mellett (Erzsébet nap, Mathiász-panzió) megírta a Sámsont (1945) – mely csak jóval később jelent meg-, a Széchenyit (1946), az Eklézsia-megkövetést (1946) és 1948-ban a Huszt. S külön vizsgálta a „Galilei-pör” darabjait, az először a betegség közeledtével védekezésül készült két darabot az árulás vádja ellen, a Szörnyeteget (1953) és Az árulót (1954), majd a betegség (hipertónia) jelentkezésekor a II. Józsefet, és a Galileiből kiszakadt Petőfi Mezőberénybent, végül 1955-ben Németh László búcsúját a pedagógiától, az Apáczait, melynek terve Vásárhelyen készült. Az 1960-tól haláláig tartó utolsó korszakában Görömbei szerint Németh László visszatért a „papírszínház” koncepciójához. A drámákban – Apai dicsőség (1960), A két Bolyai (1961) Utazás (1961), Nagy család (trilógia: A kis család, 1962; Csendes szoba, 1962; A pihenő, 1964); Gandhi halála (1962), Négy próféta (1964); Csapda, 1966; Az írás ördöge (1969) –, ahogyan Csűrös Miklós fogalmazott, „csökken az önéletrajzi líraiság szerepe, és megnő az egyetemes problémákat vizsgáló tudatosságé.”17

A szakirodalom naprakész ismeretének és feldolgozásának nyomát látjuk abban a négy, vagy ha úgy tetszik, öt írásában is, amelyekben talán a számára legfontosabb kortárs irodalomtörténészek munkáit értékeli és elemzi: két írásában is foglalkozik Monostori Imre Németh László-munkáival, mesterének, témavezetőjének, Czine Mihálynak, és Grezsa Ferencnek egy-egy könyvével, és ide számíthatjuk a Németh László levelezését tartalmazó kötetről írt esszéjét. Ezek az írások már az esszé- és tanulmányíró, az organizátor Németh László gondolatvilágát kutatják. A Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei című, Monostori Imre-kötetet elemző írásában rámutatott a szerző fölöttébb összetett vállalkozására, hiszen az írói témavilág alaprétegeit összekapcsolta annak történeti alakulásával, s ezen túl a tematikai alaprétegek vertikális és horizontális bemutatásakor külön fejezetben tárgyalta a Kisebbségben és a Szárszói beszéd problémavilágát. A könyvismertetésében Monostori és természetesen saját maga téziseit is alkalma van rögzíteni, ezért az legalább annyira szól Görömbei Németh László-képéről, mint a vizsgált műről és szerzőjéről. Különösen fontosnak ítéli, hogy ez a Monostori-féle kalauz az idők során oly sok támadást megélt, félreértett és félremagyarázott Németh László-i minőségelvű nemzeti törekvést milyen körültekintő és gazdag ismereteken alapuló elemzéssel tisztítja meg az ellenfelei által rájuk rakott hordalékoktól.

A kilencvenes évek eleji Németh László-reneszánsz kibontakoztatásában Grezsa Ferenc kiemelkedő részt vállalt, amely egyszerre kívánt Grezsától „irodalomtörténészi, ideológia- és politikatörténészi, filológiai és poétikai, pszichológiai és társadalomtörténészi kompetenciát”.18 Talán ennek révén válik Grezsa a Németh László-életmű egyik első számú szakértőjévé, amelynek eredményeiről – ahogy Görömbei fogalmaz – két szintetikus igényű korszakmonográfiában ad számot; visszafelé haladva az írói pályán. E munka legfrissebb eredménye a harmadik Németh László-könyve, melyben a Tanú-korszakhoz méltóan összetett, teljességre törő és szakszerű elemzését adja. Görömbei ezt a munkát is eszmetörténeti szempontból jelentős áttekintésnek ítéli, amely monográfia amellett, hogy „leleplezi a »baloldal« állandó hisztérikus ellenségeskedését, s a »jobboldal« gyakori kirohanásait Németh László ellen, [...] rámutatott Németh László vállalkozásának kivételes igényességére és előremutató jelentőségére, aktualitására is”.19

Az Életelvű irodalomszemlélet, Czine Mihály Németh László eklézsiájában című írásának tárgya sokkal inkább a mester és barát Czine Mihály, semmint Németh László. Igazságszolgáltatás az elnyomott és háttérbe szorított pályatársnak, akinél előbb az ideológiai, utóbb pedig az irodalomszemléleti kizárólagosság okozhatta azt, hogy többszörös jelölés ellenére sem válhatott akadémikussá, hiszen jól ismert volt, hogyan akadályozta meg a pártvezetés, elsősorban Aczél György, hogy elnyerje ezt az őt méltán megillető tudományos rangot. S Görömbeinél e ponton kapcsolódik egybe Németh László és Czine Mihály sorsa, hiszen Czine pályakezdésétől eltökélten és rendkívül magas szinten képvisel egy olyan – Németh Lászlóéval rokon irodalomszemléletet, amely semmiképpen sem hiányozhat a magyar irodalomtudományból, és amely szerint az „irodalom a közösségi tudat formálásának, a személyiség nevelésének legfontosabb eszköze, a nemzet kötőanyaga, a nemzeti öntudat és önismeret bázisa. Czine Mihály mindig együtt nézi a nemzeti irodalmat és történelmet, az írók és művek szerepét a nemzeti közösség sorsának kimondásában, alakításában.”20 Czine az 1997-ben megjelenő, Németh László eklézsiájában című tanulmánykötetébe is maradéktalanul átmenti előadásainak személyes varázsát, és ahogyan Görömbei megállapítja, tanulmányait olvasni jó érzés is, mert gazdag ismereteit érhető, világos és szép fogalmazásban adja elő, és mert írásaiból is az életszeretet, az erkölcsi-szellemi igényesség éthosza és a nemzet fölemelésének töretlen szándéka szól. Czine Mihályt joggal becsülték és becsülik a kisebbségi magyar irodalmak legjelesebb képviselői, mert az „internacionalista békés együttélés” korában sem fogadta el a magyar irodalom felosztását, szétdarabolását, mindenkor a magyar irodalom szellemi-lelki egységének visszaállításáért szállt síkra.

A kétezres évforduló egyik jelentős irodalmi eseménye Németh László háború utáni, fellelhető levelezésének három kötetbe szerkesztése és megjelentetése. Németh László élete és írói munkássága szokatlanul transzparens, hiszen életművét önéletrajzi írásai, műhelytanulmányok sora szegélyezi, így a levelek meglepő újdonságot nem tárnak fel az író életéből, ugyanakkor a róla alkotott képünket pontosítják, helyenként kiegészítik. Bár az új levelezésfolyam három kötete 1949-től kezdődik, Görömbei írásában visszatekint a kezdetekre is, a négy kötetet együtt kezeli, az 1945 előtti levelek jelentőségének értékelésével kezdi, a pályakezdés híres Osvát-i bejelentkezésétől. Ugyanakkor a levelezés regényes feldolgozása – ma már nem kideríthetően – 1959-cel véget ér. Ahogyan Görömbei írja, a „3838 levelet magában foglaló négy kötet a magyar kultúra egyik legnagyobb formátumú és legnagyobbra vállalkozó személyiségének az életét és életművét a levelek közvetlenségével mutatja meg”.21

Görömbei András a győri bencéseknél érettségizett, a szülői házból hozott katolicizmusa, élő hite végigkísérte életét, meghatározta gondolkodását, világképét – ha nem is magamutogató látványossággal – alapvetően befolyásolta, alakította. Természetes, ha Németh László életművében is kereste, ahogyan fogalmazott, az üdvösségügyet, az embert önmaga fölé emelő magatartás-minőséget. Hite szerint Németh László egész életműve „az emberlét magasabb értelméért, hivatásának betöltéséért, üdvösségéért való küzdelem nagy vallomása. Művészetének egyik meghatározó távlatosító és egyetemesítő vonatkozási rendszere a keresztény kultúra. Műveinek embergalériáját is jórészt keresztény terminológiával tipologizálta, midőn elkülönítette a szentet, a hőst és a szörnyeteget, és ezt a három alakot egyben három rangfoknak (paradicsom, purgatórium és pokol) minősítette.”22 Az egyetemes kultúrából nyert üzeneteiből, az életminőség emelésének vágyától hajtva alakított ki Németh László egy olyan „magatartás-ethoszt”, amelyik a 20. század embere számára is képes biztosítani az egyén és a közösség emelkedő minőségű életét.

Valamelyest elégtételként tekinthetünk arra, hogy az 1971-es hitvallást követően, éppen négy évtized múltán, 2011-ben megadatott a lehetőség Görömbei Andrásnak, hogy Németh László addig ismeretlen, az 1956-os magyar forradalomról írt tanulmányát, a forradalom időszakát felelevenítő 1959-ben keletkezett önéletrajzi írásának (Magam helyett) utolsó fejezetét megismerhette, ezeket a hiányzó elemeket beilleszthette az életmű egészébe, és az első értékelő írásokat megjelentethette azok kapcsán. Az írások helyét a kutatók, így Görömbei is jól ismerték, ezeket az elemeket ott sejtették a Németh László-féle periodikus rendszerben, csak megtalálni nem sikerült 2011-ig. Azt gondolom, hogy a végül is meg nem írt Németh László-monográfia ellenére így és ezzel vált kerekké és zárttá Görömbei Andrásnak a Németh László-i életmű kutatása és feldolgozása.

Görömbei a legújabban előkerült írásokat a korabeli, 1956 novemberében megjelent – Emelkedő nemzet, Pártok és Egység, Nemzet és író – Németh László-írásokkal egységben értékeli és elemzi. A forradalom idején írt rövid cikkek és levelek mellett A magyar forradalomról címmel, tizenhárom fejezetre tervezett, de befejezetlenül maradt Németh László-tanulmányról alapos, az életműről és írói világról alkotott korábbi gondolatait is összegző, minden fontos kérdésre kitérő elemzést ír Görömbei. „Különleges tanúságtétel ez az írás az író erkölcsi és szemléleti bátorságáról. 1956 novemberében, közvetlenül a forradalom szovjet lerohanása után tesz tanúságot a magyar forradalom kivételes csodájáról, világtörténelmi jelentőségéről, sok szempontú árnyalt értelmezéséről és egyértelmű vállalásáról. Németh László 1943-ban Szárszón elmondott beszédéről írta Gombos Gyula, hogyha egész életében egyebet nem tett volna, csak ezt, akkor is emberi nagyságával emelkedne ki közülünk. Szándéka szerint a magyar forradalomról írt értelmező elemzése Németh László életművének újabb szárszói magaslata.”23 Görömbei ezekben a felfedezett írásokban azt a Németh Lászlót köszöntötte, aki az '56-os forradalom idején a harmadik út igényét és szükségességét fogalmazta újra, ahogyan az emigrációba kényszerült népiek, Borbándi Gyuláék is úgy hitték a Látóhatárban, hogy a Németh László-féle kibontakozási terv a magyar nemzet harmadikutas megoldásának kísérlete volt.

Igazságos volt a sors Görömbei Andráshoz, hogy a kényszerű búcsúra Németh László születésének 110. évfordulójának napján, 2011. április 18-án kerülhetett sor, a Németh László és a harmadik út címmel megtartott akadémiai székfoglalójában, habár októberben még szintén az akadémián beszélt Németh Lászlóról és az 1956-os magyar forradalomról.

S bár a búcsú kényszerű volt, Görömbei tanár úr akkor már harcot folytatott a betegséggel a test méltóságáért, mégis időszerűbb, a Görömbei-életműhöz illőbb tárgya aligha lehetett, mint Németh László és a harmadik út.

(Görömbei András: A minőség jegyében. Írások Németh Lászlóról. Nap Kiadó, 2020.)


 

Jegyzetek:

 

1 Monostori Imre: „Nekem Németh László életműve a legnagyobb szellemi élményem” (Görömbei András Németh László-képe). In memoriam Görömbei András, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2015.

2 In Hajdú-Bihari Napló, 1971. április 18. 28. évf., 91. sz. 5. (Lejegyezte: Márkus Béla; Imre László és Kun András köszöntőjével együtt.)

3 Görömbei András: Sütő András évtizedei. Sors és alkalom. Tiszatáj könyvek, 2008, Szeged, 56.

4 Görömbei András: A minőség forradalmára. A minőség jegyében. Uo. 12.

5 Görömbei András: Az irodalmi létértelmezéstől a közösségi felelősségtudatig. Elek Tibor beszélgetése Görömbei Andrással, Sors és alkalom. Ih. 283.

6 Görömbei András: Modell értékű nemzeti minőség, Németh László: Sorskérdések, Ih. 16.

7 Monostori Imre id. mű, 26-27.

8 Görömbei András: Modell értékű nemzeti minőség, Németh László: Sorskérdések, Ih. 17.

9 Idézetek uo.

10 Görömbei András: Egy magatartás buktatói. Németh László: Gyász. Uo. 36.

11 Németh László levele Illyés Gyulának 1947. június 30-án. Idézi Görömbei András: Az Iszony és az önismeret. Uo. 45.

12 Uo. 47.

13 Uo. 64.

14 Görömbei András: Németh László két Galileije. 68.

15 Uo. 71.

16 Uo. 72.

18 Görömbei András: Németh László Tanú korszaka. Grezsa Ferenc könyvéről. Uo. 119.

19 Lásd uo. 123.

20 Görömbei András: Életelvű irodalomszemlélet, Czine Mihály Németh László eklézsiájában. Uo. 143.

21 Görömbei András: Németh László élete levelekben. Uo. 124.

22 Görömbei András: Németh László kereszténysége. Uo.

23 Görömbei András: Németh László és a magyar forradalom. Uo. 166.


« vissza