Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A követ minden követ követ – Fejezetek a nagyköveti éveim emlékiratából

 

Jacques Chirac és a magyarok

 

Jacques Chirac fiatalon, harminchárom éves korában lett miniszter, Georges Pompidou elnöklése idején. 1974-ben a következő elnök, Valery Giscard d'Estaing 1974-ben miniszterelnöke lett és két éven át töltötte be ezt a posztot. Miután lemondott, ügyes húzással a párizsi főpolgármesteri címet pályázta meg. Közel két évtizedig volt főpolgármester, s egyúttal a gaullista RPR nagy tekintélyű vezetője is. Amikor 1981-ben Mitterrand győzelmével a baloldal jutott hatalomra, Chirac két pozíciójának birtokában komoly ellensúlyt képezhetett a szocialista hatalommal szemben. Magas, jó kiállású, jóképű férfi, és közvetlen, aki könnyen hangot talált mindenkivel, természetesen mozog a tömegben, mosolyog, kezet ráz, egy szóval: népszerű. Előttem van az a fénykép, amely 1993 szeptemberében, Antall-lal való találkozója előtt készült: az ismerősnek kijáró széles mosollyal, jobb karját kézfogásra készen előre nyújtva közelít felém, csupa lendület, határozottság, jóindulat.

Pártja, az RPR már 1989 őszén felvette a kapcsolatot az MDF-fel. 1990 nyarán, első nyugat-európai útján, a magyar miniszterelnök vele is találkozott. A városházán a külügyi osztály vezetője, Didier Quentin foglalkozott a magyar kapcsolattal. Maga Chirac a jobbközép pártok 1991. szeptemberi konferenciáján találkozott ismét Antall Józseffel. 1993. augusztus végén látogatott újból Budapestre, a jobbközép pártok vezetőinek találkozójára. Egyetlen kísérője Pierre Lellouche RPR képviselő volt, aki akkoriban a párt külkapcsolataival foglalkozott. Otthon voltam, így én fogadtam őket a repülőtéren. Lellouche a Horthy újratemetésről kérdezett, s nem tetszett neki, hogy a szertartás félhivatalos jelleget kapott, hogy kormánytagok is jelezték részvételüket. De Chirac letorkollta, a barátaink tudják, hogy mit tesznek, mondta, Horthy nem kap állami temetést.

Este tévéadásban szerepel, mondtam Chiracnak – miközben szállásuk, a Hilton felé tartottunk, a konferencián részt vevő többi vezetővel együtt –, hat-hét percet kell majd beszélnie, elsősorban a francia-magyar kapcsolatokról. Az nehéz lesz, válaszolta Chirac, hiszen nem tudok eleget a magyarországi helyzetről. Tudja mit? Felteszek most néhány kérdést, azután meglátjuk. Tíz-tizenkét kérdést tett fel, röviden válaszoltam mindegyikre. Chirac két-három percig töprengett. Jó lesz így? – kérdezte, és előadott egy hét-nyolc perces összefüggő szöveget, amelyben minden lényeges problémára kitért. Tökéletes szöveg volt, minden tekintetben. Érződött, hogy a franciák nem hiába tanulják már a középiskolától kezdve a retorikát: a forma, amit ilyen helyzetekben rögtönöznek, valóban tökéletes.

Még volt annyi időnk, hogy megtudakolja, kik vesznek részt a konferencián. A legfontosabb résztvevő Helmut Kohl, feleltem, mire ő: Tudja, Kohl nagyon rendes ember, de nem igazi gentleman. De miért? – kérdeztem. Mit jelent az, hogy nem gentleman? Nem gentleman, folytatta Chirac, mert hölgytársaságban is képes letenni a zakóját. Chirac konzervativizmusa meglepett, mert nem volt rá jellemző, hogy bármely témában maradi módon viselkedjen. De annyi bizonyos, hogy ő maga elegáns megjelenésű férfi volt, Kohl viszont testes, lomha, nehézkes, igaz, rendkívül erőteljes, nagy hatású szónok.

Chirac külön is tanácskozott Antall Józseffel. Érdekes volt a beszélgetésük, melynek során sorra vették a korabeli problémákat: Európa helyzetét, az Unió tervezett bővítését, Magyarország lehetőségeit, a transzatlanti összefüggéseket. A felsoroltakban teljesen egyezett a véleményük, akár még részletkérdésekben is. Viszont az orosz témában, amely a legvégén került terítékre, élesen eltért a felfogásuk. Jacques Chirac az oroszokkal való kiegyezésről beszélt, arról, hogy ideje bizalommal közelíteni az új orosz vezetéshez. Antall minden pontban ellentmondott neki. A magyarság történelmi tapasztalata, fejtegette, épp az ellenkezőjét sugallja, nem szabad készpénznek venni az oroszok ígéreteit, ha a Szovjetuniót most már Oroszországnak is hívják, nagyhatalmi ambícióiról akkor sem fog lemondani. Vagyis nekünk, magyaroknak, a lehető legóvatosabban kell eljárnunk, amikor az oroszokkal tárgyalunk, ki kell tapogatnunk, mi rejlik a látszólag békés gesztusok mögött, nem szabad felednünk 1849-et, s még kevésbé 1956-ot. Chiracot láthatólag meglepte Antall okfejtése, azt mondta, alaposan el fog töprengeni mindazon, amit most hallott.

Könnyedebb hangnem jellemezte azt a találkozót, amely két évvel előbb Párizs és Budapest főpolgármesterét ültette tárgyalóasztalhoz. Jacques Chirac meghívására érkezett Párizsba 1991 júniusában Budapest főpolgármestere, Demszky Gábor. Magyarországon a politikai ellentétek erősen kiélezettek voltak a kormánytöbbséget adó erők és az SZDSZ között. Mindkét főpolgármester, a párizsi is, a budapesti is, ellenzéki támogatással szerezte posztját, így Demszky nemcsak Budapest képviselőjeként, hanem az Antall-kormány ellenzékeként jelent meg a párizsi városházán, amelynek vezetője viszont nemcsak Párizst képviselte, hanem egyúttal az RPR párt elnökeként az MDF szövetségesének is számított. Kifejezetten a két fővárost érintő témák megtárgyalása után, nem véletlenül terelődött a szó a magyar pártpolitikára. Az első téma a Budapestre tervezett világkiállítás kérdése volt: akkor, 1991-ben még az SZDSZ is támogatta a tervet, amelyet aztán 1994-ben, kormányra kerülve pillanatok alatt meghiúsított. Vagyis ebben teljes volt az egyetértés Chirac és Demszky között, mint ahogyan azokban a kérdésekben is, amelyek a két főváros különféle együttműködéseire vonatkoztak. De amikor ezekkel a témákkal végeztek, Chirac elérkezettnek látta az időt, hogy kissé megszorongassa kollegáját.

Chirac: Szeretném, ha elmagyarázná nekem, mi a különbség a két nagy párt, az MDF és az SZDSZ között. Első látásra ugyanis nem tűnik fel, hogy bármiben is különbözik a programjuk.

Demszky: Pedig lényeges az eltérés, az MDF konzervatív-kereszténydemokrata párt, az SZDSZ viszont szociálliberális.

Chirac: Szociálliberális? Az mit jelent?

Demszky: Alapvetően liberális, ugyanakkor erős szociális érzékenységű. Tagja vagyunk a Liberális Internacionálénak, partnereink az olyan pártok, mint például a német FDP.

Chirac: Ez nagyon érdekes, hiszen a Liberális Internacionálét mi úgy tekintjük, mint amelyik tőlünk – az EPP-ben tömörült pártoktól, amelynek, mint tudják, a magyar kormánypártok is tagjai – jobbra áll. És akkor melyik az a francia párt, amelyikkel szorosabb kapcsolatban vannak?

Demszky: A Szocialista Párt.

Chirac: Valóban?

Demszky: Hogy jobban megértessem – az MDF etatista gazdaságpolitikát gyakorol, mi viszont egy erősen liberális gazdaságpolitika hívei vagyunk.

Chirac: Rendkívül érdekes. De akkor miért a leginkább etatista francia párttal kötöttek szövetséget?

Amire természetesen nem volt válasza Budapest főpolgármesterének. De láthatólag nem nagyon vette a lelkére a froclizást, vidáman követte Chiracot a nagyterem felé, ahol ebéddel folytatódott a francia-magyar program. Párizs méretei, gazdasági és kulturális jelentősége révén valóságos állam az államban, vezetője, függetlenül a kormány politikai irányultságától, mindig hatalmi tényező. A Városháza hatalmas, pazar épülete pontosan jelzi, és nem csak szimbolikusan, a városi vezetés fontosságát. Osztályok irányítják a várospolitikát, amelyeknek a vezetője valóságos kis miniszterként működhet. A nemzetközi kapcsolatok vezetője akkor Didier Quentin volt, aki természetesen részt vett, ugyanúgy, mint magyar részről Konrád György és a szociológus Kemény István, az imént felidézett tárgyaláson.

Az ebéd egyik meghökkentő mozzanata a párizsi főpolgármester elé helyezett sörösüvegek sorozata. A francia étkezések dramaturgiája többnyire mindig ugyanaz. Aperitif, ami az ilyen helyeken mindig pezsgő, aztán előétel, jobb helyeken kétféle főétel, az egyik hús, a másik hal, desszert, kávé, esetleg még egy pohárka alkohol. A borok közül az első fehér, a második vörös. Chirac terítékéből azonban hiányzott a két borospohár, söröspohár volt a helyén, abba töltögette a negyedliteres kis üvegből az elzászit.

Az előétel és a főétel közt következett a pohárköszöntő. Chirac igyekezett tovább ugratni a magyar főpolgármestert. Azzal kezdte, hogy Magyarországot a térség legsikeresebben fejlődő államának tartja, amelyet egyrészt ezeréves hagyománya, másrészt az egy év óta folytatott ígéretes politikája tökéletesen alkalmassá tesz arra, hogy az új Európa építésének egyik meghatározó tényezője legyen. A magyar miniszterelnökhöz, folytatta Chirac, személyes barátság fűzi, s külön kiemelné, hogy az új párizsi magyar nagykövettel is különlegesen jó kapcsolatokat alakított ki.

Mit lehet erre válaszolni? Nyilván semmit. Emeltük poharunkat, jöhetett a következő fogás.

Persze Jacques Chirac udvarias ember. Amikor 1993 szeptemberében Budapesten járt, igaz, akkor nem főpolgármesteri, hanem pártelnöki minőségében, ügyelt arra, hogy ne sértse meg kollégáját. Ahogy utána nekem előadta: a Vörösmarty téren futott össze Demszky Gáborral. Véletlenül? Vagy meg volt szervezve a rögtönzött találkozó?

Chirac két évvel később, 1995-ben tért vissza a nagypolitikába; akkor választották meg Franciaország elnökének. Nem volt egyszerű dolga, ugyanis az elnökválasztáson saját párttársa, régi barátja, az 1993 és 1995 közti miniszterelnök is indult ellenében. De Chirac jól vette az akadályokat, a második fordulóban fölényesen diadalmaskodott. Szabó Ákos festőművész barátunknál vacsoráztunk aznap este. Ákosnak a felesége is festő, mindkét fia ugyancsak festő, nővére pedig, a Budapesten élő Szabó Kinga, neves iparművész. A vacsoránál számolt be Ákos arról, hogy nemsokára Normandiába költöznek, ahol jóval nagyobb élettér jut nekik, mint itt, Párizs 19. kerületében, ahol alig jutott hely mind a négy festőnek. Vacsora után hazafelé a Concorde tér közelében letettük a kocsit, meg akartuk nézni, hogyan ünneplik a győzelmet Chirac hívei. Rengetegen voltak, szinte megtelt a roppant méretű Concorde tér. Rögtönzött utcabál alakult ki, sokan táncot roptak, diadalmas volt a hangulat. 2002-ben Jacques Chiracot újraválasztották, tizenkét éven át volt Franciaország elnöke.


 

Antall Párizsban, Antall Strasbourgban


 

1990-ben Antall József háromszor is járt Párizsban. A beiktatása utáni első útja, júniusban, Bonnba és Párizsba vezetett, világosan megjelölendő azt az értékrendet, amely az új magyar külpolitikát vezérli. Ezen még nem vehettem részt. A másodikra szeptember végén került sor, amikor a Défense-ban tartott díszvacsora utáni napon Michel Rocard miniszterelnök fogadta Antallt a Matignon palotában.

Ezután jött a taxisblokád. Antall kórházban feküdt a krízis pillanataiban, de már a műtét másnapján bevetette tekintélyét; interjút adott a televízióban, ez volt a sokszor emlegetett pizsamás interjú, ahol megpróbálta helyükre tenni a dolgokat. Úgy gondolom, sikerrel. Erre mutatott ugyanis a harmadik párizsi útja során lejátszódott Eiffel-tornyos jelenet. Az EBEESZ konferenciáján vett részt november első napjaiban. A második munkanap után közös program éppen nem volt, és a küldöttség azon tanakodott, mit nézhetnénk meg a városban. Jó volna fölmenni az Eiffel-toronyra, mondta Antall. Esteledett már, de még világos volt, Párizsban egy órával később sötétedik, mint Budapesten. A torony már nem fogadott látogatókat, de hamar sikerült elintézni, hogy a magyar miniszterelnök zárás után is megtekinthesse Párizs legfőbb nevezetességét. Amikor az Eiffel-torony lábához értünk, épp a liftből szálltak ki az utolsó látogatók. Egy magyar csoport jött kifelé, meghökkenten vették észre a velük szemben érkező Antallt. Pillanatnyi csend után spontán tapsvihar tört ki. Antall zavarba jött, de gyorsan erőt vett magán, odalépett a turistákhoz, kérdezte, honnét jönnek. Győriek voltak, egyhetes párizsi kiránduláson. A szituáció szokatlan volt, ugyanis a taxisblokád után a sajtó majdnem teljessége nyíltan kétségbe vonta a kormány legitimitását, és azt éreztette, a társadalom többsége azon a véleményen van, hogy a taxisblokád is erről szólt. A párizsi váratlan ünneplés mást jelzett, egy olyan politikus sikerét, aki sohasem élt népszerűséget hajhászó gesztusokkal.

Előzőleg, október elején még Strasbourgba is elutazott egy napra. Strasbourg az Európa Tanács székhelye, azé a parlamenti formájú testületé, amely elsősorban a demokratikus alapjogok, a sajtó- és gyülekezési szabadság, s valamennyi emberi jog érvényesülésének a védelmezője, és amelybe Magyarország az új kormány megalakulása után rögtön felvételre jelentkezett. Akkor a NATO és az Unió még csak távoli cél volt, s a miniszterelnök fontosnak tartotta, hogy Magyarország elsőként lehessen az ET tagja a volt kommunista országok közül. A testület főtitkára a francia szocialista Catherine Lalumiere volt, aki pár hónappal előbb már járt Budapesten, és akivel akkor Szabad György társaságában én is találkoztam.

Kocsival mentünk le Strasbourgba még előző este, mert Antall gépét kora reggelre vártuk a repülőtéren. A repülőteret biztosító egység parancsnoka arra kért, tanítsam meg legalább egy magyar mondatra, hogy méltóan fogadhassa Magyarország miniszterelnökét. Isten hozta Strasbourgban, ezt a mondatot próbáltam megtanítani az ezredesnek, nehezen ment, de gyakoroltuk szorgalmasan, míg vártunk a gépre. Sikerült elmondania. Első utunk a városházára vezetett, a miniszterelnök udvariassági látogatást tett Catherine Trautmann polgármesternél. Trautmann, aki polgármestersége előtt, majd utána miniszteri posztot is betöltött, kitüntető kedvességgel fogadott bennünket. Antall bókokkal halmozta el, örül nagyon, mondta, hogy Franciaország legszebb városának a legszebb városhoz illően szép asszony a polgármestere. A polgármester asszony úgy fogadta a bókok sorozatát, mintha azok valóban kijárnának neki, boldog mosollyal nyugtázta valamennyit. Nincsen nő, aki a bóknak ellent tudna állni.

Magam is próbálkoztam hasonlóval egy évvel korábban. A budapesti francia nagykövet, Christiane Malitchenko adta át azt a kitüntetést, amellyel a francia állam kulturális közvetítő tevékenységemet díjazta, a Palmes Académique lovagi címét. A nagykövetség kertjében zajlott a ceremónia; Malitchenko rögtönzött méltató szavaira nekem is rögtönözve kellett válaszolnom. A nagykövet asszony, mondtam, hazája szépséges szimbólumának, Marianne-nak az inkarnációja, úgy hogy különösen megtisztelő számomra, hogy a szépség tüntet ki munkámért. A nagykövet asszony csak úgy itta szavaimat.

De vissza Strasbourghoz. A polgármester után következett a másik Catherine, az Európa Tanács főtitkára. Catherine Lalumiere valóban szép nő, nála nem volt szükség különleges bókokra, érezhető rokonszenvvel fogadta az új demokrácia miniszterelnökét. Párizsi nagykövetünk fogja képviselni Magyarországot az Európa Tanács mellett, mondta tárgyalás közben Antall, számomra teljesen váratlanul, mert előzőleg egyetlen szóval sem utalt rá, hogy újabb feladattal akar megbízni. Örülök neki, felelte a főtitkár, hiszen jól ismerem már a nagykövet urat. Néhány héttel később, a taxisblokád pillanatában tanújelét is adta, hogy komolyan gondolta, amit látogatásunk során Antallnak mondott.

1991 májusában újabb párizsi út következett, talán a legérdekesebb valamennyi közül. François Mitterrand elnök azért hívta meg a magyar miniszterelnököt, hogy tanácsot kérjen tőle, hogyan kezelje a jugoszláv válságot. A Trianon idején összetákolt délszláv állam szétesőben volt, a két legnagyobb tagköztársaság, a szerb és a horvát, éles konfliktusba keveredett, polgárháború fenyegetett. Az európai vezetők tanácstalanok voltak, és megosztotta őket az is, hogy a franciák inkább a szerbekkel, a németek inkább a horvátokkal rokonszenveztek. Az elnök munkaebédre hívta meg Antallt, s azt üzente, hozza el magával öt miniszterét is, hogy azok – a fő tárgyalással párhuzamosan – szakpolitikai kérdésekről tárgyalhassanak. Még ebéd előtt egy órát szántak a megbeszélésekre. Az Elysée palotában a magyar miniszterelnök bevonult az elnök dolgozószobájába, az öt magyar miniszter pedig külön-külön tárgyalt francia kollégájával. A közjogi különbségek miatt azonban nem mindenkinek jutott partner, a francia miniszterelnök, Edith Cresson elveszetten téblábolt az elnöki dolgozószoba előtti folyosón, nem volt kivel tárgyalnia.

Az ebéden aztán már ott volt velünk. Mitterrand, és akkor még Antall is, a jugoszláv állam egységének megőrzését remélte. Antall a szövetségi miniszterelnök erőteljes támogatását javasolta az európai hatalmaknak. Egy új Titóra volna szükségünk, mondta váratlanul a francia elnök, majd, látva a megdöbbent arcokat, gyorsan korrigált, vagyis egy nem kommunista Titóra. Ennél többre azonban nem jutottak, az első világháború után létrehozott délszláv állam egységét lehetetlen volt megmenteni.

A francia elnök azon fáradozott, hogy az új demokráciákkal szorosabbra fűzze a kapcsolatot. Ennek első lépéseként szerződést kívánt kötni, egyenként, valamennyi közép-európai állammal. Francia részről ez fordulatot jelentett a már közel egy évszázados Közép-Európa-politikában, amelynek Magyarország addig állandó vesztese volt. A kisantant-politika, amely mellett a Quai d'Orsay makacsul kitartott, Magyarország számára a lehető leghátrányosabban alakította át a közép-európai viszonyokat. Most, vagyis 1991-ben, a francia állam a térség legnagyobb államával, Lengyelországgal kötött elsőnek szövetségi szerződést, majd másodiknak, a megszokott rendet felborítva, Magyarország következett. Szimbolikusan is jelezni kívánjuk, mondta a térséggel foglalkozó főosztály vezetője, Jacques Faure, amikor a külügyminisztériumban beszámolt nekem az előkészületekről, hogy új korszakot írunk, ezért a szerződés elnevezésébe belefoglaltam az antant szót. Traité d'entente et d'amitié, vagyis együttműködési és barátsági szerződés, ezt a címet kapta a létrejött szöveg, amelyet 1991 szeptemberében írt alá a két ország képviseletében Roland Dumas francia és Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter. A két állam eltérő közjogi rendszere volt az oka annak, hogy nem a legfőbb vezetők, hanem a külügyminiszterek írták alá a szerződést; a végrehajtó hatalmat egyikben az elnök, a másikban a miniszterelnök képviseli. Az aláírásnál persze mind a ketten jelen voltak, tanúsítva, hogy a nagy fordulat megtörtént.

A miniszterelnöki látogatások alkalmával a protokoll szerint a vendég a sorban a második kocsiban foglal helyet, a nagykövet mellett, elöl a konvojt felvezető rendőrautó, mögötte a delegáció többi tagját szállító kocsik, hátul még egy rendőrautó, és elöl, hátul, oldalt a rendőrmotorosok. Második látogatásakor Antall, kezét a szája előtt tartva, hogy a gépkocsivezető minél kevesebbet halljon, a toldys évek őt érintő megfigyeléseit mondta el nekem röviden. Akkoriban olvasta végig figyelmesen a hozzá került titkos anyagot. Azóta monográfia jelent meg, Rainer M. János munkája, idősebb és ifjabb Antall József titkosszolgálati megfigyeléséről, vagyis a közzétett dokumentumokból pontosan tudni, ki mikor, hogyan és mit jelentett. A legtöbbet és a legsűrűbben az egyik tanártárs, Mikus Gyula, és az egyik piarista gimnáziumi barát, Kiss György. Rainer könyvének egyik legerősebb fejezete annak a beszélgetésnek a leírása, melyet Antall az 1960-as évek közepén Mikussal és Kissel a budai hídfőnél, a hatos villamos megállójában folytat a jövőről, majdani kormányának összetételéről. Szürreális jelenet, mintha egy fantaszta csapongásait követnénk. De a jelenet megtörtént. Két jelentést olvashatunk róla, két önálló szöveget, ugyanis sem Mikus, sem Kiss még csak nem is sejti, hogy a másik is jelent, mindketten Antall megfigyelésével voltak megbízva.

De amit Antall nekem elmondott, az több volt, mint amit később Rainer munkájában olvashattam. Két olyan tanárt is megemlített, akik a publikációkban nem szerepelnek. Az egyik, a magyar szakos F., aki nem tanított bennünket, csak egyszer, helyettesítőként járt az osztályunkban. Alacsony, erősen kopaszodó középkorú férfi, nem tud fegyelmet tartani, zsibong az osztály, egyszerre beszél mindenki, senki sem figyel arra, amit mond. Aztán hirtelen kipenderül a tanári asztal elé, szembefordul az osztállyal, és elkezdi mondani, sztentori hangon, a Jónás könyvét. Bűnösök közt cinkos, aki néma. A zsibongás lassan elhalkul, a tanár úr csak mondja, folyamatosan, egyszer meg nem akadva, könyörtelenül. Következik a Jónás imája, a hozzám már hűtlen lettek a szavak, aztán a vers vége, elhallgat, néma csend. Fogja magát, és kimegy.

Ennyi az emlék. A másik név mélyebben megrendített. Gy.-é, aki a régi tanárok kényszernyugdíjazása nyomán, 1957 őszén került a Toldyba. Ő lett az utolsó évre az osztályfőnökünk. Ellenérzéssel fogadtuk, próbálta oldani a feszültséget, több-kevesebb sikerrel. Történelem órán olykor heves viták robbantak ki, engedte, hogy aktualizáljuk a múlt történéseit. Ha az óráján Dosztojevszkijt olvastam a pad alatt, megdicsért, hogy milyen jól választottam. Az érdeklődőknek, magam is köztük voltam, Jungot, Freudot adott, ismerkedjünk a pszichoanalízissel. Amikor osztálykiránduláson jártunk a Börzsönyben, a Szondi-tesztet mutatta be nekünk, aki kérte, azt meg is próbálta kielemezni. Harmincas évei elején járt, anyjával lakott a külső Üllői úton, csak később alapított családot. Megtudtuk azt is, hogy egy időben papnak készült, járt is talán a szemináriumba, de aztán pályát változtatott. Ezzel zsarolták volna? Mai eszemmel tragikusnak látom mindkét históriát, nyilvánvalóan erkölcsi lény volt F. is, Gy. is, csak éppen gyengének bizonyultak abban a szituációban. Holott a megkörnyékezetteknek volt választási lehetőségük, ezt bizonyítja egy másik toldys tanár, a biológia szakos Horti József esete, aki megtagadta az engedelmességet, nem volt hajlandó Antallról jelenteni, és akit különösebb retorzió nem ért döntése miatt. Csak éppen a pedagógusi pályáról tanácsolták el. 1990-ben Antall kinevezte a lapkiadó igazgatójává. A sajtó egykettőre nekiment, a kényszerpályáján betöltött állása miatt halbiológusnak gúnyolták.

1991 szeptemberében a miniszterelnök japán útjáról hazatérőben állt meg két napra Párizsban. Kora reggel szállt le a gépe, a repülőtérről egyenesen a rue de Rivoli egyik elegáns szállodájába, a Hotel Meurice-be hajtottunk. A szalonban vártam, míg Antall lezuhanyozott és átöltözött. Kiss Gyuri kéri, mondtam neki, hogy hívd föl, holnap lesz a műtétje. Morgott valamit dühösen, aztán érthetőbben: nem hívom fel, és ha keres, mondd meg neki, hogy nem hívom. Kodolányi Gyula ugyanis az előző nap fölhívott azzal, hogy Kiss Gyurira nehéz műtét vár, szeretne előtte beszélni Antall-lal. Aztán maga Kiss György is hívott, tudta, hogy érkezik a miniszterelnöki delegáció. Komoly szívműtét várt rá, kétesélyes, mondta nekem, nem biztos, hogy megmaradok.

Kiss, a gimnáziumi barát, pszichológiát tanító műegyetemi docens, 1989 őszén tűnt fel Antall környezetében, afféle kabinetfőnöki feladatot töltött be, a legkülönfélébb ügyekben járt el az akkor még MDF elnök megbízásából. A kormányalakítás után a miniszterelnökségen működött mint tanácsadó, abban a csapatban, amelyet Kodolányi Gyula államtitkári rangban vezetett. Egészen addig, míg Antall át nem tanulmányozta a rá vonatkozó titkosrendőrségi jelentéseket. Amikor megtudta, amit legkevésbé sem sejtett, hogy Kiss György több mint húsz éven át jelentett róla, azonnali hatállyal kitette. Pontosabban, áthelyeztette a Művelődési Minisztériumba, az államtitkár, Biszterszky Elemér csapatába.

Rainer könyvéből tudjuk, hogy Kiss György a legelszántabb ügynökök közé tartozott, hogy valóságos grafomán módjára sokszor hetente három jelentést is írt barátjáról. Amikor az ügye kipattant, és eltávolították a miniszterelnökségről, infarktust kapott. Hogy miért jelentett? Nem volna túlságosan nehéz megjelölni a kiváltó okokat; a baráti kapcsolatban magát alárendeltnek érző fiatalember lázadása vitte rossz irányba. Az a gondolat, hogy így az övé a hatalom, végre föléje kerekedhet az addig erősebbnek, hogy talán őrajta múlhat barátja-ellensége sorsa. De vajon hogyan képzelte, hogy amit tett, az felfedezetlen marad? Azt remélte vajon, hogy eltűnnek jelentései a belügyi irattárból? Vagy, hogy a jó barát megbocsát neki?

Amikor Antall elkészült, leült velem, hogy megbeszéljük a programot. Nem hívom fel, mondta ismét, mintha a fél órával azelőtti mondatomra felelne. Talán mégis jobb volna, ha felhívnád, mondtam neki. Végigbeszéltük a teendőket. Egyszerre fölpattant, átment a hálószobába, hallottam, hogy tárcsáz. Beszéltem vele, mondta, amikor visszajött a szalonba. Megbocsátott volna neki? Aligha. De a szenvedőnek kijárt egy gesztus. Kiss Györgyről nem esett több szó. Kollégáitól tudtam meg, hogy a műtét sikeres volt.

Este a követségen adtam vacsorát a miniszterelnök tiszteletére, amelyre meghívtam Pierre Joxe-ot, mint a francia kormányban a magyar ügyek figyelésével megbízott minisztert. A beszélgetés természetesen a pillanatnyi európai helyzet körül forgott. Antall kíséretének két tagja is velünk vacsorázott; az időeltolódást nehezen bírták, mindkettőnek folyton le-lecsuklott a feje. Antall viszont elemében érezte magát. Egykettőre történelemfilozófiai kontextusba emelte a témát, a jelen történéseit összekapcsolta több évszázados folyamatokkal, hogy világossá tegye az összefüggések rendszerét. Joxe belement a játékba, volt, amit helyeselt, volt, amivel vitába szállt, míg Antall higgadtan, ő szenvedélyesen sorolta érveit. Izgalmas dialógus alakult ki, udvarias, de kemény vita. Joxe a végén megadta magát. Ön nemcsak nézte, hanem belülről át is élte, mondotta, ennyivel többet tud róla, mint én, aki csak kívülről figyeltem. Köszönöm, hogy megvitathattuk.

1991 szeptemberében az együttműködési szerződés aláírásával egy időben zajlott Párizsban az európai jobbközép pártok kongresszusa. Mitterrand-nak nem nagyon tetszett, hogy a két eseményt összekapcsoltuk, úgyhogy az aláírási ceremóniát a franciák nem nagyon reklámozták. Közben az európai jobbközép vezetői a városházán jöttek össze. Onnét indult Antall József egyenesen Strasbourgba a Robert Schumann-díj átvételére. A német-francia megbékélés és az európai együttműködés egyik legfontosabb előmozdítójáról elnevezett díj odaítélése Antall politikájának a megbecsülését jelezte. Az Orly repülőtérről induló strasbourgi járat több mint egy órás késéssel szállt föl. így Antallnak a repülőtérről egyenesen a városházára kellett mennie, mert máris kezdődött a ceremónia. Felesége, Klári szeretett volna előbb átöltözni, így vele együtt a szállodába hajtottunk, és onnét némi késéssel mentünk tovább a ceremónia színhelyére. A díjat a szenátus elnöke, Alain Poher adta át. Üdvözlő beszédében a közép-európai régió legfontosabb politikusának nevezte Antallt, aki döntően járult hozzá a térség Európához való visszatéréséhez. Antall, szokása szerint, rögtönözte a laudációra válaszoló beszédét. Rendkívül szuggesztív beszéd volt, ma is jól emlékszem gondolatmenetére. A liberté, égalité, fraternité, vagyis szabadság, egyenlőség, testvériség jelszóból indult ki, amely minden francia középületen ott olvasható. Az egyenlőség, vagyis az esélyek egyenlősége a megelőző század vívmánya, kezdte, a szabadság pedig a 20. századé. Nem csak Nyugat-Európáé, most már a mi régiónké is. De a világ csak akkor lehet teljes, ha az egyenlőség és a szabadság eszméjéhez hasonló fontosságot kap a harmadik nagy eszme is, a szolidaritás eszméje. A feladat a 21. századra vár, mondta, a szolidaritásnak központi elemmé kell válnia.

Kellene. Vagyis kellett volna. Visszatekintve is úgy ítélem meg, Antall diagnózisa pontos volt, igaza volt mindenben. De aztán az események korántsem úgy alakultak, ahogyan szerette volna, ahogyan a kilencvenes évek elejének eufóriája sejtetni engedte.


« vissza