Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hogyan veszítettük el a 20. századot? – Trianon az újabb szakirodalom tükrében

 

Trianon az újabb szakirodalom tükrében


 

A trianoni békeszerződés külföldön megjelent irodalmában a polemikus, elfogult írások mellett a leginkább tárgyilagos munkák magyar szerzőktől vagy szerkesztőktől származnak. Ma is jól használható alapmunka az újvidéki születésű és az 1930-as évektől az Egyesült Államokban tanító nemzetközi jogász és történész Deák Ferencé.1 Király Béla, az 1956-os nemzetőrség parancsnoka Amerikában tekintélyes történésszé válva létrehozta az Atlantic Research and Publications, Inc. vállalatot, amely három könyvet adott ki Trianonról.2 Az utóbbi példamutatóan alapos elemzését az egyik elsőszámú szakértő, Zeidler Miklós végezte el.3 Itthon az 1919-es párizsi békekonferencia magyar tárgyú döntéseit L. Nagy Zsuzsa 1965-ben megjelent úttörő munkája után sok oldalról, a nagyhatalmak szerepe alapján vizsgálta tárgyilagosan Ormos Mária, Galántai József, majd Arday Lajos, tehát a téma már nem volt tabu. A rendszerváltozás után Romsics Ignác összegezte a régi és az újabb kutatások eredményeit, ez több kiadásban is megjelent.4 Ugyancsak Romsics írta meg a minden bizonnyal legfájóbb veszteség, Erdély sorsát.5 Tizenhét éve Zeidler Miklós egy vaskos kötetben közölte az 1919-es békekonferencia Magyarországot érintő tárgyalásainak fontosabb dokumentumait, a revíziós törekvések irodalmával bővítve6 Szidiropulosz Archimédesz a békeszerződés magyar nyelvű irodalmának részletes bibliográfiáját készítette el, melyben helyet kaptak a propagandisztikus kiadványok és térképek is – sajnos annotációk nélkül.7 Azonban ezt a hiányosságot Zeidler említett könyve pótolta, a külföldi irodalmat is földolgozva. Szidiropulosz kitűnő ötlete volt a Trianon-kérdést tárgyaló régi és újabb munkák bemutatása mai (2003-as) szemmel – nagy kár, hogy zömmel fiatal szerzői elemzés helyett tartalmi összefoglalást készítettek, helyenként háborgó kommentárokkal.8 E sorozat harmadik kötete a nem történész politikusok, írók, közéleti emberek véleményét, megnyilatkozásait gyűjtötte össze.9 A közvélekedés – nem is alaptalanul – a francia politikában látja a trianoni határok elsőszámú felelősét, ennek bizonyítékait – az árnyalatokkal együtt – Ádám Magda és Ormos Mária mintaszerű forráskiadványa tartalmazza.10 Szigorúan véve nem Trianonról szól, valójában azonban annak alapját és kiáltó igazságtalanságát demonstrálják a földrajztudós Kocsis Károly részletes és szavak nélkül is beszédes etnikai térképei.11 Számos külföldi szerző foglalkozott alaposan vagy érintőlegesen az I. világháborút lezáró békerendszerrel, van közöttük sok tárgyilagos, ugyanakkor nem kevés, magyar szemmel nézve bántóan elfogult munka. Bryan Cartledge, korábbi budapesti brit nagykövet, az egész történelmünkről kitűnő szintézist író professzionális történész pártatlanságával együtt érti, mit jelent a magyaroknak ez a tartós békétlenséget eredményező szerződés.12 Az itt említetteken felül az elmúlt 25 évben a fenti szerzők és mások további értékes írásokkal gyarapították ismereteinket Trianon előzményeiről,13 okairól, a békeszerződés megalkotásáról és következményeiről. Sajnálatos, hogy idegen nyelven a hazai szerzők közül Ormos könyvén kívül csak tanulmányok jelentek meg.14


 

A századik évforduló elé


 

Nagy tévedés lett volna megelégedni a bőséges hazai Trianon-irodalom eddigi termékeivel és eredményeivel, volt és bőven van még kutatni és feltárni való. Tehát nem csupán a közelgő századik évforduló indokolta, hogy a témáról nagy sikerű könyvet író Ablonczy Balázs15 kezdeményezésére a Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóintézete 2016-ban létrehozta a „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoportot.16 A program eddigi eredménye tucatnyi könyv, jóval több tudományos, illetve népszerűsítő cikk és tanulmány, konferenciákon pedig több tucat előadás.17 Remélhető, hogy a következő hónapokban várható megemlékezéseket és rendezvényeket nem a bűnbak-keresés és a délibábos mesék fogják jellemezni. Hiszen nem lehet az a célunk, hogy újra meg újra „eldaloljuk fájdalmunkat”, az viszont indokolt, hogy hiteles dokumentumok és elemzések alapján az eddiginél is alaposabban megismerje a Trianon-témára fogékony közönség a magyarság számára tragikus következményekkel járó két világháború okait, valamint a rossz döntések, a feszültségeket állandósító békék születési körülményeit. Még fontosabb volna, hogy írásban és szóban, a médiában közvetített vitákban is keressük a tanulságokat, azt, hogyan lehetne túllépni a sérelmeken, hogyan lehetne gyógyítani a trianoni traumát. Jelen írásom célja a kevésbé ismert előzmények összefoglalása, majd néhány újabb kiadvány bemutatásával ösztönözni a „kancsalul festett egekbe” néző ábrándozás vagy a még veszélyesebb tervezgetés helyett a józan gondolkodást, annak elősegítését, hogy a magyar nemzet által elveszített 20. századból tanulva a 21. századunk sikeres legyen.

A Trianonhoz vezető út az Oszmán–Török Birodalom hódító törekvései ellen évszázadokon át vívott, védekező jellegű háborúkkal kezdődött. Mátyás király halála (1490) és a karlócai béke (1699) között a Magyar Királyság döntően magyar nyelvű népessége (4 és fél millió) mintegy egyharmaddal csökkent. A hadjáratok, a rabszolgának elhurcoltak és a járványok következtében az Alföld jelentős része elnéptelenedett, Erdélyben a folyóvölgyek magyar lakossága pedig megritkult. A bécsi udvar és a magyar földbirtokosok által betelepített szerb, román és német (sváb) telepesekkel 1790-re több mint kilencmillióra nőtt a népesség, de ebből már csak 3,4–3,7 millió, 37–40 százalék volt magyar. A következő században újabb német hullámok mellett nagyszámú zsidó menekült érkezett az üldözések elől a Habsburg Birodalom területére, így 1890-re Magyarország lakossága (Horvátország nélkül) 15 millió lett, ennek nagyjából a fele volt nyelvében, tudatában magyar. Az ezredéves ünnep, a Millennium idején úgy látszott, hogy a magyarság a mohácsi tragédia és a szabadságharc leverése után, a kiegyezés révén föltámadt. A rohamosan növekvő népességű Budapest impozáns épületeivel már Bécs riválisa volt, az ország vasúthálózata egységes vérkeringésbe kapcsolta a gazdaságot, lassan, de biztosan növekedett a magyarul beszélő (és hazafias érzelmű) lakosság száma és aránya, az Osztrák–Magyar Monarchia pedig Európa egyik nagyhatalma volt. A végül megnyert 19. század után azonban egész Európában a 20. század legnagyobb vesztese a magyar nemzet volt – területben, népességben és (1956-ig) tekintélyben is. Ennek számos oka közül a legfontosabb a rosszul megválasztott szövetségekben vívott két világháború volt, nem pedig – ahogy ma sokan hiszik – ellenségeink, a szomszédos népek és a nagyhatalmak gazsága. Nem igaz, hogy történelmünk során bennünket rendre cserbenhagytak, hogy „egyedül vagyunk,” ahogy a szélsőjobb tehetséges publicistája, Oláh György és lapja hirdette.

Öt éve folyamatosan emlékezünk az I. világháború századik évfordulójára. E szörnyű és értelmetlen vérontás és az azt lezáró rossz békék nélkül ma biztosan jóval nagyobb lenne a magyarság létszáma, Magyarország határai tágabbak lennének, nem lett volna II. világháború, nem szállja meg hazánkat a náci Németország, nem ölik meg félmillió honfitársunkat náci haláltáborokban, nincs szovjet megszállás és kommunizmus. Történelmünk sok évtizedes tanulmányozásából azt szűrtem le, hogy a magyarságot leterítő Trianoni Békeszerződést – és az 1947-es második Trianont is – elsődlegesen nem a balsors, hanem a balítéleteink, a magyar bel- és külpolitika rosszul megválasztott lépései, a baráti személyek és országok elidegenítése és elveszítése okozta.


 

A Nyugat kedvencétől a fölosztásig


 

Sallustius, az ókori Róma neves történetírója jól látta: „Az országok biztonságának legjobb zálogai nem a hadseregek vagy a kincsek, hanem a barátok”. Ez nekem is külpolitikai credóm, ezt idéztem Clinton elnöknek 1998 szeptemberében, megbízólevelem átadásakor. Nyilvánvaló, hogy a Magyar Királyság földarabolásához a háború, annak elveszítése vezetett, de a hihetetlenül részrehajlóan meghúzott határokban jelentős szerepe volt annak, hogy a döntéseket előkészítők és meghozók szemében a magyar egy dölyfös, nemzeti kisebbségei mellett saját parasztságát és munkásosztályát is elnyomó kasztnak tűnt, aki az Európát uralni akaró német Junkerekkel szövetkezett. A velünk szomszédos népek képviselői ráerősítettek a magyarság torzképére, egyben pedig a világháborúban győztes nagyhatalmak tartós szövetségeseként az újonnan létrehozott európai államszerkezet fönntartását ígérték. A békeszerződés következtében katonailag tehetetlen Magyarország számára az új határokat fegyveres úton megváltoztatni reménytelen volt, erre csak barátok szerzése, a nagyhatalmak politikusainak a meggyőzése kínált némi esélyt. Ezzel a két háború közti magyar vezető politikusok mellett valamennyi felelősen gondolkodó magyar tisztában volt. De voltak-e barátaink, akikre számíthattunk?

A reformkortól az I. világháború kitöréséig, sőt még az után is Magyarországon nagyon erős volt az érdeklődés és a rokonszenv Nyugat-Európa, különösen pedig Anglia és Észak-Amerika iránt. Nem volt ez viszonzatlan szerelem, a szabadságharc, kivált a tavaszi hadjárat sikerei, majd a vereség és a brutális megtorlás óriási szimpátiát keltett az egész művelt világban. Az emigráns Kossuthot tömegek ünnepelték Angliában és féléves észak-amerikai körútján. Az 1867-es kiegyezést a nyugati közvélemény és a kormányok a lehető legjobb megoldásnak tartották, mint ami a jogos magyar törekvések kielégítése mellett stabilizálja a hatalmi egyensúlyban nélkülözhetetlen szerepet betöltő Habsburg Monarchiát. A kiegyezést követő magyar kormányok liberális elvei és gazdasági eredményei megújították és tartósították a szimpátiát. Sehol nem volt a magyarok iránti baráti érzés olyan erős, mint Angliában, hivatalos nevén Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságában, még a 20. század elején is a világ vezető hatalmának számító világbirodalomban. A szigetország volt a legjobb minőségű és a legtöbb olvasóval rendelkező sajtó hazája, ahol az általa befolyásolt közvélemény érdemben tudott hatni az egymást váltó kormányok politikájára. Az európai hatalmi egyensúly elve a Habsburg Monarchia fönntartásában tette érdekeltté az angolokat, s míg ez 1849-ben Magyarország függetlensége ellen szólt, a század végére a Monarchiát fölbomlással fenyegető nemzeti mozgalmak ellen hangolta mind a közhangulatot, mind a politikusokat. A Monarchia Lajtán túli felében kiéleződő nemzeti (osztrák-cseh, olasz-osztrák, lengyel-ukrán) ellentétek idején érthető rokonszenvvel fordultak ezért a stabilitást képviselő és így a nagyhatalmi státust garantáló Magyarország felé. A Millennium ünnepségeire Budapestre látogató nagykövetek és külföldi laptudósítók Magyarország csodálatra méltó fejlődéséről számoltak be. „Ez egy remek nép és minden bátorítást megérdemel.”18 „Liberális és kivételesen tehetséges államférfiak által vezetve Magyarország mintaszerű alkotmányos állammá fejlődött.”19 „A Magyar Királyság mellett országunkban megnyilvánuló erős rokonszenv a tények elfogulatlan mérlegelésén alapul. Az angolok az 1848-as események által támasztott mély együttérzéstől függetlenül is kiváló tulajdonságokat ismertek meg a magyarokban. Hála ezeknek, Magyarország magatartása általában a szabadság ügyét szolgálja. [...] Ezért az angolok nem csupán baráti érzelmekkel viseltetnek Magyarország iránt, de bíznak is jövőjében.”20 Azt is várták az angolok a magyar politikától, hogy a külpolitikában fékezze szövetségesét, a Britanniát minden területen túlszárnyalni akaró Németországot.

A magyarokba vetett nemzetközi bizalom 1905-ben megingott. Az Ausztriával szemben nagyobb politikai és gazdasági önállóságot követelő ellenzéki pártok koalíciója többséget szerzett a választásokon, de a magyar vezényleti nyelv bevezetését a közös hadsereg magyarországi újoncai kiképzésében az uralkodó – „hadserege” egységét féltve – elutasította. A győztesek viszont „nemzeti engedmények” nélkül nem vállalták a kormányzást. A közjogi vita közel másfél éven át tartó válságba vitte elsősorban Magyarországot, de áttételesen az egész Monarchiát.

A következő években a brit gondolkodást egyre jobban a Németországgal való gazdasági, kereskedelmi és politikai rivalizálás határozta meg. A Franciaországgal szembeni gyarmati ellentéteket a londoni konzervatív kormány 1904-ben rendezte, a következő évben azt fölváltó liberálisok 1907-ben a régi nagy vetélytárssal, az autokratikus berendezkedésű Oroszországgal is entente-ot, baráti egyezményt kötöttek. 1905 után a britek figyelme és rokonszenve a Monarchia szláv és egyéb nemzeti kisebbségei felé fordult, „fölfedezték”, hogy a nemrég még annyira elismerőleg emlegetett magyarok rosszul bánnak velük.

Az egész Monarchia, de különösen Magyarország bírálatában élen járt a Times, az akkoriban a legbefolyásosabb világlap éles szemű és félelmetes tollú bécsi tudósítója, H. W. Steed, egyesek szerint kora legjobb újságírója.21 Rövidesen csatlakozott hozzá egy Oxfordban történelemből diplomát szerzett, idealista lelkületű skót fiatalember, a kezdetben Scotus Viator (Utazó/Útonjáró Skót) írói nevet használó R. W. Seton-Watson. Ő újságcikkekben, majd könyvekben adott hangot a magyarországi viszonyok, elsősorban a nem magyarokkal szembeni politika fölött érzett, morális indíttatású fölháborodásának. Kezdetben azonban mindketten kifejezetten magyarbarát érzelműek voltak. Steed a budapesti politikai atmoszférát Bécsnél sokkal rokonszenvesebbnek, a magyar politikusokat, kivált Tisza Istvánt pedig toronymagasan az ausztriaiak fölött állóknak találta. A '67-es magyar politikát támogató Steeddel ellentétben a Kossuth csodálatában fölnőtt Scotus Viator 1905 őszén az ellenzékből alakult koalíció híveként érkezett Budapestre és a Ferenc Józseffel szemben folytatott vitában a magyarok, „a nemzetek főnixe” győzelmét remélte. A függetlenségi párti politikusokkal találkozva, majd szlovák, román és erdélyi szász írókkal és papokkal megismerkedve azonban ő is mind jobban kiábrándult a magyarokból. Előbb mindketten baráti hangú bíráló cikkekkel próbálták a koalíciót az uralkodóval és a magyarországi nemzetiségekkel egy új kiegyezésre bírni, de a magyar sajtó többsége fölháborodással fogadta a kioktatást, a „bécsi szemüveget,” és sértő vádakkal illette a kritizálókat. Az eredmény előbb e két személy, majd nyomukban a brit közvélemény szimpátiájának elveszítése, az 1867-es kiegyezés helyett a Monarchia tucatnyi nemzetisége valamiféle föderációjának a szorgalmazása lett. A változást jól illusztrálja két idézet. „Az európai kontinensen nincs még egy nép, amely állandóbb jelleggel bírta volna az angolok rokonszenvét és tiszteletét, mint Magyarország népe. Kivívták csodálatunkat és élvezték erkölcsi támogatásunkat küzdelmeikben. [...] Régi barátságot és őszinte figyelmet érzünk e lovagias nép iránt, amely hitünk szerint a miénkhez hasonló politikai eszméket vall, éppen ezért figyeljük rendkívüli aggodalommal és nyugtalansággal a budapesti nagy alkotmányos válság menetét. [...] Ausztriától leválva Magyarország azonnal egy másodrangú vagy harmadrangú hatalom szintjére süllyedne, amely ugyan rendelkezhetne a kedvére való nemzeti intézményekkel, de nemzeti függetlensége és helyzete azoknak az erős és agresszív szomszédoknak az irgalmától függene, akik éhesek a területekre és a kereskedelemre, miközben sem otthon, sem határaikon túl nem becsülik sokra az alkotmányos szabadságjogokat.”22 „Célom nem annyira a magyarországi rezsim leleplezése, hiszen annak reakciós és oligarchikus jellege ma már jól ismert külföldön, inkább azoknak a honfitársaimnak a meggyőzése, akik hajlamosak Britanniát a magyar klikk iránti szimpátia mellett kötelezni el, ezzel elősegítve a Habsburg Monarchia elpusztítását és egy európai tűzvész kirobbanását. Be akarom bizonyítani nekik, hogy a magyar szabadság csak legenda, legföljebb a magyarokra vonatkozik, de még ők is csak akkor részesülnek belőle, ha nem teszik magukévá a szocializmus vagy a munkásság ügyét. Amit a magyar uralkodó osztályok képviselnek, az anatémát jelent a mi országunk felvilágosodott politikusai számára, legyenek azok konzervatívok, liberálisok, munkáspártiak vagy (ír, skót, velszi) nacionalisták. [.] A nem magyar nemzetiségek a civilizált Európában példa nélkül álló elnyomó politika áldozatai.”23

Francia részről korábbi és gyorsabb volt a változás. Az 1848/49-ben erős szimpátia 1879, a Monarchia és Németország közötti kettős szövetség megkötése után elenyészett, az Oroszországgal 1893-ban kötött (Németország ellen irányuló) szövetség után pedig a francia szerzők (A. Chéradame, L. Léger, E. Denis, L. Eisenmann) a szlávokat népszerűsítették – az osztrákok és a magyarok rovására.24 A Függetlenségi Párt törekvései iránt az 1900-as években még érdeklődést mutatott a francia diplomácia (elsősorban Vicomte Joseph de Fontenay budapesti főkonzul), sőt a politikusok részéről többek között Georges Clemenceau25 – egyértelműen Németország szövetségesének gyöngítése céljából –, de Tisza István Nemzeti Munkapártjának az 1910-es választásokon szerzett győzelme után ez a próbálkozás okafogyottá vált.

Az Egyesült Államok minden más országon túltett a magyar szabadságharc iránti lelkesedésben. 1849 nyarán Dudley Mann személyében követet küldött ki a függetlenségét kinyilvánító Magyarországhoz – ő azonban a világosi fegyverletétel miatt küldetésének már nem tudott eleget tenni.26 Kossuth és emigráns társai az Egyesült Államok Kongresszusának meghívására tudták elhagyni a törökországi internálás színhelyét; a volt kormányzó amerikai körútja óriási személyes siker volt.27 A magyarok iránti rokonszenv egészen az Egyesült Államok 1917. évi hadbalépéséig megmaradt.28

A skandináv országokban is hasonlóan alakult a magyarság-kép: 1848-tól erős rokonszenv, majd a nemzetiségi kérdés kapcsán a bírálat került előtérbe. Ebben nagy szerepe volt Björnstjerne Björnson költőnek, a norvég himnusz szerzőjének.29

A nyugati világban 1848-tól az 1900-as évek közepéig Magyarország és annak magyar népe iránt megnyilvánuló tartós rokonszenv hirtelen megváltozása csak kis mértékben tulajdonítható a két pólusra, két szembenálló szövetségi rendszerre oszló Európának, ez legföljebb megkönnyítette és erősítette az elfordulást a magyaroktól. Az elsődleges ok a magyar belpolitikában rejlik: a szűk választójog, a szociális kérdések elhanyagolása, mindenekelőtt pedig a nem magyar nemzetiségekkel szemben mind türelmetlenebb politika váltott ki egyre erősebb kritikát a világsajtóban és a demokrácia felé haladó kormányokban. A kezdetben javító szándékú bírálatra a magyar sajtó és a társadalom szűklátókörű része agresszív hangon reagált, ez pedig ellenszenvvé változtatta a korábbi rokonszenvet.

Mire a világháború kitört, a liberális, szabadságszerető magyarok idealizált képe elenyészett, s helyére az elfogult bírálat lépett: egy anakronisztikus társadalmi berendezkedésű, a népet, mindenekelőtt a nem magyarokat elnyomó oligarchia leegyszerűsítő sztereotípiája. A háborúban az ellenséget gyűlölni és megvetni kell – eme ősi alapelvtől az I. világháborúban is kevés emelkedett szellemű ember tért el. A háborús Angliában a spontán is létező, de felülről támogatott tömegérzelmek elsősorban a németek ellen irányultak, de a hivatalos propaganda és a sajtó döntő többsége a többi ellenféllel szemben is hasonló hangulat megteremtésére törekedett. Ez alól nem képezett kivételt Magyarország, pontosabban a magyarság sem.

A győzelem érdekében (vagy a vereség elhárítására) a kormányok és a katonák mindkét oldalon minden eszköz használatára készek voltak, s ez a háború előrehaladtával, az áldozatok nagyságával és a vereség várható következményeinek felmérésével csak fokozódott. Az ellenfél belső kohéziójának aláaknázása, az osztály- és nemzetiségi ellentétek kiaknázása és fokozása általános és kölcsönös törekvés volt, amivel szemben eltörpültek mind a régi külpolitikai alapelvek, mind a hagyományos érzelmek és kapcsolatok, vagy éppen a jövővel szembeni felelősségérzet. A németek minden gátlás nélkül Oroszországba küldték Lenint, hogy csináljon ott forradalmat a cár rendszere ellen. Sikerült. Válaszként Németország első számú szövetségese, a Monarchia belső gyöngítésére elsősorban a nem német és nem magyar népek támogatására ígért eredményt, kézenfekvő volt nagy, önálló államot ígérni nekik. Ennél sokkal esélytelenebb, „rosszabb ló” volt a magyarok hagyományos osztrákellenességére, függetlenségi törekvéseire támaszkodva külön megegyezést próbálni elérni velük.

Mégsem volt azonban könnyű feladni az évszázados tételt, hogy a hatalmi egyensúly megköveteli egy közép-európai nagyhatalom létét. 1914 és 1918 között Angliában számos politikus és publicista – köztük Lord Robert Cecil helyettes külügyminiszter (Salisbury korábbi miniszterelnök fia), Jan Smuts, a Háborús Kabinet búr származású tagja, a részben magyar származású Leo Amer (Lloyd George miniszterelnök magántitkára és bizalmasa), és Arnold Toynbee, a később világhírűvé lett történész – azt remélte, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia átalakul egy demokratikus föderációvá, és így a háború után az európai béke szilárd lesz. Velük szemben az úgymond nemzeti államokra történő fölosztás melletti kampány két vezéralakja a magyarok két elidegenített és elveszített barátja, Steed és Seton-Watson volt.

A Szerbia elleni osztrák-magyar hadüzenet pillanatában Scotus Viator, addig a Monarchia megreformálásának ötletekben gazdag híve, a Habsburgok négyszáz éves birodalma elpusztításának fáradhatatlan élharcosává vált, aki vagyonát és egészségét sem kímélve küzdött azért, amit saját hazája, a kelet-közép-európai kis népek és az egész emberiség érdekének hitt. Steed, most már a Times külpolitikai szerkesztője és mint Northcliffe sajtómágnás és kinevezett propagandafőnök tanácsadója és jobbkeze, jelentékeny energiájával és meggyőző-képességével sietett Ausztria–Magyarország emigráns politikusai segítségére, abban a meggyőződésben, hogy ezt diktálja hazájuk érdeke, a német rivális jelentette veszély tartós kiküszöbölése. A kettőjük körül politikusokból, tudósokból és újságírókból szerveződött csoport újságcikkek százaiban és könyvek tucatjaiban érvelt amellett, hogy Közép-Európát a nemzetiségi elv alapján kell újjászervezni. Ennek érdekében számtalan gyűlést szerveztek, előadást tartottak, egyesületeket hoztak létre, létrehozták a New Europe című hetilapot, s minden vonatkozásban segítségére voltak a Monarchiából kimenekült emigráns politikusoknak, beleértve belső vitáik elegyengetését is.30

A brit kormány azonban csak azután tette hadicéljává a Monarchia fölosztását, hogy 1918 tavaszán meghiúsultak azok a remények és tárgyalások, hogy Károly császár-király hajlandó különbékét kötni. Az Oroszországgal Bresztben kötött béke nyomán a befolyásolható fiatal uralkodó mindent egy lapra tett fel, arra, hogy a keleti fronton fölszabadult német csapatok legyőzik Franciaországot, mielőtt még a friss amerikai haderő megérkezik és eldönti a mérkőzést. Ettől fogva hivatalos brit politika lett a Monarchia nemzeti alapon történő fölosztásának a terve, a „szövetséges és társult hatalmak” elismerték a még nem létező Csehszlovákiát és a Szerbia által létrehozni tervezett délszláv államot.31


 

Az önrendelkezési elv megcsúfolása


 

Az 1918. őszi összeomlást követően megalakult Károlyi-kormány és számos, külföldi kapcsolatokkal rendelkező magyar dolgozott azért, hogy a függetlenné vált Magyarország a békében megőrizhesse történelmi határait.32 Az eredmény, a teljes kudarc ismert. A bűnbakkeresés kényelmes hagyománya mindenekelőtt Károlyi Mihályt, kormányát és a franciákat teszi felelőssé a kudarcért, de Wilson amerikai elnököt is hitszegőnek tekinti, hiszen híres 14 pontja még autonómiáról beszélt és a népek önrendelkezését ígérte. A győztes antant iránti magyar illúziók valóban megalapozatlanok voltak, de ezen ténylegesen nem múlott semmi. Az elveszített háború, a nélkülözés, és a terjedő anarchia táptalaja volt a bolsevik agitációnak, mindez kudarcra ítélte a fegyveres honvédelem létező és nem lebecsülendő próbálkozásait. Hatos Pál erről szóló könyve után33 ezt tagadni önbecsapás. Újnak, illetve kevéssé ismertnek mondható Romsics legújabb munkájának több megállapítása. Az Erdély megőrzésére, minimálisan a három etnikum önálló köztársaságára irányuló, részletesen bemutatott magyar erőfeszítések eredménytelenségét döntően az egyes francia katonai vezetők által támogatott – egyébként kezdetben alig 15 ezer reguláris katonából álló – román hadsereg fokozatos előrenyomulása hiúsította meg, s az, hogy a Belgrádban aláírt katonai konvenció sorozatos megsértését a győztesek Párizsban utólag jóváhagyták. Holott Franchet d'Esperay, sőt 1919. január 28-án maga Clemenceau is megállásra utasította a demarkációs vonalakat megsértő románokat. A magyarok számára utolsó mentsvárnak ott volt a független Székely Köztársaság gondolata is – arra az esetre, ha Erdélyt a békekonferencia Romániának ítélné. A Kelet-Alföld kiürítését előíró úgynevezett Vix-jegyzék vezetett a magyar ügyet még jobban kompromittáló Tanácsköztársasághoz, attól pedig óriási hiba volt elutasítani Smuts tábornok javaslatát a semleges zóna keletebbre helyezéséről.34

Kétségtelen, hogy magán a párizsi békekonferencián a francia politika volt a magyarokkal szemben a legellenségesebb, mivel ők Németországot a vele szemben tartósan ellenséges kisebb államok blokkjával remélték sakkban tartani. Ezért azon dolgoztak, hogy a cseh, román és délszláv állam olyan határokkal jöjjön létre, amelyek a maradék Magyarországot katonailag védhetetlen helyzetbe kényszerítik, szomszédjait pedig ráutalják a franciák védnökségére. Az angol és az amerikai határjavaslatok a megvalósultnál kedvezőbbek voltak, a mai határ túloldalán lévő, magyarlakta nagyobb városokat meghagyták volna nálunk. Számos kitűnő munka (elsőként L. Nagy Zsuzsa, majd Ormos Mária és Ádám Magda) már évtizedekkel ezelőtt bemutatta, hogy Magyarország új határait a békekonferencia 1919 márciusában megállapította, és májusban a nagyhatalmak külügyminiszterei ezt jóváhagyták. A Tanácsköztársaság a döntést nem befolyásolta, legfeljebb Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolása mellett volt további érv.35

Amikor az Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség 1920. január 5-én elindult Párizsba, Csehszlovákia már szilárdan berendezkedett a mai határtól északra fekvő, hadserege által megszállt területen, a román csapatok a Tisza vonalán álltak, a szerb hadsereg pedig még Pécset és Baját is megszállva tartotta. Nagy reményei nem lehettek a Párizs Neuilly külvárosában elszállásolt, Apponyi mellett két, Erdélyben született jövendő miniszterelnököt, Teleki Pált és Bethlen Istvánt is soraiban tudó delegációnak, de azt remélték, hogy tárgyalások során, etnikai, gazdasági és kulturális érveik nyomán a létrejött fait accompli jelentős mértékben módosítható lesz. A békeküldöttség tevékenységét két forráskiadványból napról napra nyomon követhetjük. Zeidler Miklós a békeküldöttség főtitkára, Praznovszky Iván hagyatékát, egész életútját, közte a Párizsban töltött kritikus időszakot bemutató iratokat és Praznovszky visszaemlékezéseit egy példamutatóan gondos jegyzetekkel gazdagított kiadványban dolgozta föl,36 majd kiadta a magyar békeküldöttség naplójának két, egymást néhány részletben kiegészítő változatát.37 A hivatalos naplót Wettstein János követségi tanácsos, a politikainak nevezett, több ponton eltérő naplót pedig gr. Csáky István (1938–41-ben külügyminiszter) vezette. Azt eddig is tudni lehetett, hogy a magyarokkal szemben a légkör bántóan fagyos volt, hogy a kitűnő érveket fölsorakoztató magyar jegyzékek, a statisztikák és térképek falra hányt borsónak bizonyultak, hogy Apponyi híres beszédét mint szónoki teljesítményt ugyan értékelték rangos hallgatói, de bármit és bármilyen módon fejtett volna ki, az nem változtatta volna meg a szomszédjaink által már birtokba vett területek státuszát. Több mint érdekesség az a magyar jegyzék és a 123. lapon szereplő térkép, amely a Szilágyságon és Kolozsváron át egy folyosóval kapcsolta volna össze a maradék Magyarországot a Székelyfölddel. Sovány vigasz, hogy 1920. márciusban David Lloyd George brit miniszterelnök rádöbbent az elszakításra ítélt magyarok nagy számára, és ezért a területi rendelkezések fölülvizsgálatát javasolta. Ezt Nitti olasz miniszterelnök is támogatta, de a merev francia ellenkezés, amit Curzon brit külügyminiszter és apparátusa is osztott, végül meghiúsította a méltányosabb, az etnikai viszonyokat figyelembe vevő békerendezést. Ugyanez lett a sorsa azoknak a titkos tárgyalásoknak, amelyeket magyar magánszemélyek folytattak Maurice Paléologue-gal, a francia külügyminisztérium vezértitkárával 1920 első felében, amikről Zeidler munkái is részletesen beszámoltak.

Mit pontosítanak, milyen ismereteket erősítenek meg még a témát ismerő olvasó számára is a most megjelent könyvek, elsődlegesen a két hiteles napló? Talán a legfontosabb, bár eddig is ismert volt, hogy három szomszédunk pontosan mennyivel több területet követelt a végül megítéltnél. Szombathely, Zalaegerszeg és Nagykanizsa környékével együtt (meg a mai Burgenland) alkotta volna a Csehszlovákiát és Jugoszláviát összekötő folyosót. A csehek az Északi-középhegységet is maguknak igényelték, Vác és Miskolc határváros lett volna. A román igény a Debrecent és Szegedet összekötő vonalig terjedt ki, a szerbek pedig annektálni szerették volna Barcs, Szigetvár, Pécs, Bátaszék és Baja városát. A magyar küldöttség, majd a kormány megtárgyalta, mi lenne annak a következménye, ha Magyarország nem hajlandó aláírni a békeszerződést. A konklúzió az volt, hogy ez katonai és gazdasági katasztrófához vezetne, a szomszédok támadása további területek megszállását, talán elcsatolását eredményezné, és még rosszabb helyzetbe kerülnének az elszakított magyarok. Halvány reményt kínált a szerződés úgynevezett kísérőlevele, amelyben Millerand, az új francia miniszterelnök a határok némi felülvizsgálatának a lehetőségét vetette fel. Ez megkönnyítette az aláírást nemcsak a magyarok, de az angolok és az olaszok számára is, azonban a továbbiakban kiderült, hogy a határmegállapító bizottságok utasítása csak minimális, néhány négyzetkilométernyi változást tett lehetővé. (így került vissza Somoskőújfalu, de a fölötte magasodó vár nélkül.) A brit jóindulatot és annak korlátait is pontosan dokumentálja a kiadott napló. A könyv jegyzetei, illusztrációi (korabeli fényképek és karikatúrák) és a naplót kiegészítő dokumentumok (magánlevelek, újságcikkek, személyes emlékek) még a témát alaposan ismerőknek is érdekfeszítő – és a szomorúságot tovább növelő – olvasmányt jelentenek.

A háború alatt és közvetlenül utána magyar részről reményeket tápláltak, hogy Olaszország – emlékezve az olasz egység megvalósítása során megmutatkozó jelentős magyar segítségre – támogatni fog egy esetleges magyar különbékét, majd ki fog állni a területi kérdések méltányosabb rendezése mellett. Ez utóbbi remények alapjait és végső eredménytelenségét mutatja be a Juhász Balázs válogatásában, fordításában, szerkesztésében és bevezető tanulmányával megjelent dokumentum-gyűjtemény.38 Nem a múlt emlékei, a két nép egy részében ténylegesen élő kölcsönös szimpátia számított, hanem a „sacro egoismo”, az önérdek. A nagy étvágyú Olaszország küzdött az 1915-ös titkos londoni szerződésben neki ígért területekért (tehát Dalmácia nagyobbik részéért is), ezért az 1916-os bukaresti szerződést sem akarta elejteni engedni, így a Bánátért Jugoszláviával vetélkedő Románia fontos és jó partner volt a számára. Ezért megpróbált közvetíteni a magyar-román vitákban is. De magyarországi képviselőjének, Romanelli ezredesnek a nyílt magyarbarátságát már nem tűrte, hazarendelte a Budapesten rendkívül népszerű katonát.39 Az Ausztria (majd pár év múlva már az ókori Római Birodalom) örökébe lépni akaró Olaszország egész Közép-Európában hegemón szerepet akart betölteni, ennek érdekében Csehszlovákiával is szoros viszonyra törekedett. (A frissen felállított csehszlovák hadsereget kezdetben részben olasz tisztek irányították – az 1919-es felvidéki hadjáratban nem valami fényes eredménnyel.) Magyarország tehát csak annyiban volt érdekes Rómának, hogy Jugoszláviával szemben hasznos lehetett, azzal is, hogy Fiuméről önként lemond az olaszok javára.

A közölt dokumentumok a fentiek mellett azt is tanúsítják, hogy olasz részről elleneztek minden olyan közép-európai gazdasági együttműködést, vámuniót, ami nélkülük fogta volna össze a térséget. Az Orlandót felváltó Nitti miniszterelnököt ugyan meghatották Apponyi érvei, és brit kollégájával együtt a magyar határok felülvizsgálatát szorgalmazta, de felült a Paléologue-ot felváltó Berthelot biztatásának, hogy a határmegállapító bizottság majd jelentősen módosíthatja a magyar határokat. Azonban 1920. június 4-én egyetlen aláíró sem gondolta, hogy Magyarország határai száz év múlva is lényegében véve a trianoniak lesznek.


 

Jegyzetek:

 

1 Deak, Francis: Hungary at the Paris Peace Conference. The Diplomatic History of the Treaty of Trianon. New York, Columbia University Press, 1942.

2 Kiraly, Bela K., Pastor, Peter, Sanders, Ivan (eds.): Essays on World War I: War and Peacemaking: A Case Study of Trianon. Highland Lakes, N.J., 1982; Romsics, Ignác (ed.): 20th Century Hungary and the Great Powers. Highland Lakes, N.J., 1995; Béla K. Király and Veszprémy László (eds.): Trianon and East Central Europe. Antecedents and repercussions. Highland Lakes, N. J., 1995.

3 Zeidler Miklós: „Egy Trianon-emlékkönyvre: Trianon and East Central Europe. Antecedents and repercussions”. In Aetas, 11. évf. 1. sz. (1996), 184–206.

4 Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, Osiris Kiadó, 2001, 3. bőv. kiad. 2003. (A korábbi szakirodalom bibliográfiájával.)

5 Romsics Ignác: Erdély elvesztése 1918–1947. Budapest, Helikon Kiadó, 2018.

6 Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

7 Szidiropulosz Archimédesz (szerk.): Trianon utóélete. Válogatás a magyar nyelvű irodalom bibliográfiájából. Budapest, XX. Század Intézet, 2002.

8 Szidiropulosz Archimédesz (szerk.): Trianon utóélete. Házból-hazából kirekesztett. (Irodalmi szemle). Budapest, XX. Század Intézet, 2003.

9 Szidiropulosz Archimédesz (szerk.): Trianon utóélete. A magyar társadalom Trianon-képe az ezredfordulón. Budapest, Kairosz, n.d.

10 Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről 1918–1919. (Összeállította és szerkesztette Ádám Magda és Ormos Mária). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999.

11 Kocsis Károly–Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl – a Kárpát-medencében. Budapest, Tankönyvkiadó, 1991. (Angolul: Ethnic Geography of the Carpathian Basin. Budapest, Hungarian Academy of Sciences, 1998.) Legteljesebb változat: Kocsis Károly–Tátrai Patrik: A Kárpát-Pannon térség változó etnikai arculata. Budapest, MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont, 2012.

12 Cartledge, Bryan: Trianon egy angol szemével. Budapest, Officina Kiadó, 2009.

13 Kiemelem a román politikát partiumi születése, majd bukaresti, illetve párizsi diplomáciai megbízatásai alapján kiválóan értő és elemző Borsi-Kálmán Béla írásait, ezek közül is a románok fölemelkedését bemutatót: Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia – Egy állameszme etnogenezise. Budapest, Magyar Szemle Könyvek, 2018.

14 A hiányt aligha pótolja recenzióm: The Afterlife of the Treaty of Trianon in The Hungarian Quarterly, 47. (Winter 2006), 101–111.

15 Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Budapest, Jaffa Kiadó, 2010.

17 Szegeden e programtól függetlenül Trianon történetének a bemutatására egy hétkötetes sorozat terve született meg, ennek első kötete az idén jelent meg.

18 William Lavino, a Times bécsi tudósítója levele Moberly Bell lapigazgatónak, 1996. május 30. Ponting House Square Papers, Archives of The Times, Lavino Papers.

19 In The Times, 1897. december 2. 5.

20 In The Spectator, 1903. november 7. 755–756.

21 Liebich, Andre: Wickham Steed: Greatest Journalist of His Times. Bern etc.: Peter Lang, 2018.

22 In The Times, 1905. április 17. 9., vezércikk.

23 R.W. Seton-Watson: Racial Problems in Hungary. London, 1908. XIX–XX., 204.

24 Dany Deschenes: French Intellectuals and the Image ofAustria–Hungary in France: Prelude to the Break-up of Historic Hungary in Hungarian Studies Review, Vol. 33. nos. 1–2. (2006), 93–120.

25 Henri de Montety: Félreértésekből politika? – Clemenceau és a Magyar Szó. In Kommentár, 2011/5.

26 Pivány Jenő: Mann Dudley Ambrus küldetése Clayton M. János külügyminiszterhez in Századok, 44: (1910), 353–371, 653–658. A téma részletes ismertetése Jánossy Dénes: A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában 1851–1852. Budapest, 1940–1948.

27 Jeszenszky Géza: Kossuth's Challenge to American Isolationism in Hungarian Studies, Vol. 16. no. 2. (2002), 185–204.

28 Glant Tibor: Kettős tükörben: Magyarország helye az amerikai közvéleményben és külpolitikában az első világháború idején. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2008.

29 Bereteky Ágnes: Björnstjerne Björnson és Magyarország in Valóság, 44. évf. 2. sz. (2001), 62–74.

30 Kampányuk legalaposabb feldolgozását Scotus Viator két elfogulatlan történész fia végezte el: Seton-Watson, Hugh and Christopher: The Making of a New Europe: R.W. Seton-Watson and the Last Years of Austria–Hungary. London, Methuen, 1981, 6–17. fejezet.

31 Jeszenszky Géza: A brit külpolitika útja Ausztria–Magyarország felbomlasztásához in Századok, 153. évf. 1. sz. (2019). 5–40.

32 Színesen meséli el 1918 és 1920 közötti külföldi misszióit Bánffy Miklós: Emlékeimből. Huszonöt év. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 2001, 85–144., 174–179. A magyar erőfeszítések összegezésére: Arday Lajos: Térkép, csata után. 2. kiad. Generál Press, 2009, Budapest, II. fej. 54–82.

33 Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története. Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

34 Romsics: Erdély..., 125–180.

35 Deák, Nagy, Ormos, Ádám és Romsics hivatkozott könyvei után a határokat eldöntő tanácskozások szövegét közölte Zeidler Miklós Trianon dokumentum-kötete.

36 Praznovszky Iván: A Monarchiától Trianonig egy magyar diplomata szemével. A dokumentumokat és a képeket válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Zeidler Miklós. Budapest, OlvasóSarok, 2012.

37 Zeidler Miklós (szerk.): A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly–Versailles–Budapest. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont–Történettudományi Intézet, 2017.

38 Juhász Balázs (összeáll.): Trianon és az olasz diplomácia. Dokumentumok a békeszerződés előkészítéséről, 1919–1920. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont–Történettudományi Intézet, 2018.

39 Szabó Mária: A Romanelli misszió – La missione de Romanelli. Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2009, 116–126. Az alezredes budapesti működésének értékelését lásd 140–141.


« vissza