Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Világutazás

A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált, amelyet hatodik alkalommal, idén februárban rendeztek meg, lényegében Sós Ágnes, a magyar dokumentumfilm egyik sikeres alkotója „gründolta” össze.

Annyi nemzetközi fesztiválra hívták meg filmjeivel – főleg a Szerelempatakkal és a Pusker nővérekkel –, hogy szöget ütött a fejébe, miért ne lehetne Budapesten is dokumentumfilm-fesztivál, hogy legalább a szakma és az érdeklődő pályakezdők megismerhessék a nemzetközi termés javát, és a hazai alkotók is bemutatkozhassanak a nemzetközi közönség előtt. A még fiatal rendezvény egyre sikeresebb, egyre gazdagabb a mustra választéka, és jönnek a sztárok is az Oscar-nominált és Sundance-díjas filmjeikkel. Aztán, amikor kiürül a Cinema City Aréna, és a vendégek elutaznak, Sós rághatja a körmét, hogy ugyan mikor tudja majd elutalni a díjazottak szerény pénzjutalmát, hiszen a szponzorok nem a precizitásukról híresek. Elgondolkodtató számadat, hogy az egyhetes fesztivál – több tucatnyi külföldi meghívottal, hat szakmai zsűrivel, számos rendezvénnyel – hatmillió forint támogatást kap, a Magyar Filmszemle háromnapos rendezvénye az évi termés felvonultatásával 160 milliót. így azután nem csoda, hogy rengeteg önkéntessel dolgoznak.

Tematikusan és a filmek hossza szerint is külön szállnak ringbe az alkotások, hiszen az itthoni dokumentumfilm-szemlék keserves tanulsága volt, hogy bár mindkettő zöldség, nem lehet a fokhagymát a cukkinivel összemérni. ízelítő a tematikákból: Harc az identitásodért, Harc a szabadságodért, Harc a gyermekedért, Harc az álmaidért.

Kína egygyermekes családpolitikájáról, s annak következményeiről több drámai film is készült. Kiemelt téma volt a sérült anya-gyermek kapcsolat, megrázó a dél-koreai gyerekanyák drámája, akik többségükben kénytelenek örökbe adni gyerekeiket. Nemkülönben szívfájdító a Dániában élő, thai származású „kerítőnő” által összeboronált házasságok története, hiszen lehetetlen teljesen idegen kultúrákban élő embereket egymás mellé rendelni, csak mert az egyik szegény, a másik magányos. Tíz éven át követi négy pár sorsát a dán-svéd film.

A politikai anomáliákról szóló filmek éppúgy helyt kapnak a programban, mint a magánéleti drámák. Putyin és Hodorkovszkij harca, a szabad sajtó a diktatúrában, az afgán filmrendező és családjának migránssá válása és még sorolhatnám. Ha valaki rászánja az időt, már féltucatnyi film megnézése után úgy érzi, hogy egy világutazáson vesz részt.

Tíz film után valószínűleg azt érzi: én kiszállok. Magam a macedón – bocsánat, észak-macedón – versenyfilm, a Mézkirálynő után hagytam abba a filmnézést, mert úgy éreztem, ennél jobbat úgysem találok, és szerettem volna a belőle áradó humanizmust, csöndes békességet, a főszereplő macedón nő, Hatidze példaértékű életét minél tovább dédelgetni magamban. A filmet megelőzte a híre, s természetvédő munkaként reklámozták, no meg az Oscar-jelöléssel és a Sundance-nagydíjjal.

Kopár, szikár, mégis fenséges a macedóniai hegyek világa. Itt, a világ végén él Hatidze, egy ötven év körüli nő – ne kerteljünk, vénlány – mozgásképtelen, félig vak édesanyjával. Magányáról, kiszolgáltatottságáról, távolságáról a társadalomtól már az első nagytotálok sűrítetten fogalmaznak. Aztán kiderül, hogy csúnya is, afféle baltával faragott fej az övé. De van benne valami méltóság, valami határozottság, ami mégis vonzóvá teszi alkalmanként. S tud valamit, és ez megint csak javára billenti a mérleget. Méhészkedik, és ezt olyan magától értetődő hozzáértéssel és sugárzó elhivatottsággal teszi, hogy szó nélkül is nyilvánvaló, hogy ez valamifajta örökség. Méhkolóniái a sziklák között fészkelnek, abszolút nomádan, s ő szinte védőeszközök nélkül bánik velük. Énekelget nekik, soha nem fosztja ki a méhkast, a felét meghagyja, hisz tudja, hogy így lesz legközelebb is termés. Érdeke a gazdaságosság és a jó minőség, hiszen ebből él. Időnként bemegy a fővárosba, a bazárba, és ott eladja megbízhatóan jó minőségűként számon tartott termékét. Tíz euró egy kilogramm, nem sikerül feljebb tornászni az árat. Aztán az így kapott pénzből megveszi, ami kell, mindenekelőtt banánt az édesanyjának. Egyszer még egy hajfestéket is, gesztenyebarnát, bár hosszú haját mindig kendő takarja. Éldegél csöndesen, édesanyjával néha szigorkodik, de az ő érdekében próbálja mozgatni, mosdatni. Lényegében egy kunyhóban élnek, lámpával, gyertyával világítanak, vizet a forrásból hoz, télen havat olvaszt. Van egy kutyája és egy macskája is. Mélyszegénység? Az, bár egyelőre Hatidze ura az életének, nem szorul senkire, segélyre sem. Egy napon népes, zsivajos török család telepszik meg a szomszédságban, lakókocsikkal, hét gyerekkel, és vagy száz tehénnel. A család közelsége, gyökeresen eltérő mentalitása még nyilvánvalóbbá teszi Hatidze végtelen magányát. összebarátkozik a családdal, főleg a gyerekekkel, és néhány nagyon finom, visszafogott jelenet – Hatidze a hintában – sejteti, hogy ez a szomszédság örömet csempész életébe. Az egyik fiú, aki apja keménysége, anyja nemtörődömsége miatt különösen vonzódik Hatidzéhez, felnéz rá, tanul is tőle a méhekről, a természetről.

Megtanítja Husszeint, a családfőt méhészkedni, ő azonban gyors hasznot remél, és ezzel tönkreteszi Hatidze munkáját is. A gyerekek még alig munkára foghatók – sokan is vannak –, ötven borjú pusztul el hetek alatt. Megromlik a viszony a nő és a család között, s amikor azok egy napon felpakolnak és tovább állnak, egyre élesebben merül föl, mi lesz Hatidzével, ha gyengülő anyja sem lesz már mellette. Férjhez mész – mondja az anya, akiről sejteni, hogy mikor még volt/lehetett volna kérője, a család elüldözte. Hogy az ötvenen túli lány jövőjét csak a házasságban képzelik el, mutatja a hagyományok erejét. Jön a tél, az ágakkal fűtés, a hóléolvasztás, a sakálok ordításának ideje. Meghal a mama is. Egy tavasziasabb napon Hatidze hátizsáknyi ingóságával és kutyájával elindul a város felé.

A dokumentációs történetmesélés remeke a film, és ebben a két operatőrnek – Fejmi Daut, Samir Ljuma – épp olyan része van, mint a két rendezőnek, Ljubomir Stefanovnak és Tamara Kotevskának. Egy évekig, váratlan szituációkat követni képes film forgatásakor nyugodtan megszorozhatjuk az alkotókat kettővel.

A magyar nézőnek talán azért is olyan kedves ez a film, mert valahonnan régről, a hetvenes évekből, a Budapesti Iskola filmjeiből olyan ismerős ez a szemlélet, ez a módszer. Amit aztán később folytatott többek között Zsigmond Dezső is. A Csigavár hősnője többször is eszembe jutott a film közben, főleg magányba zártsága emlékeztetett Hatidzére.

Lehet, hogy nem véletlenül kapta a fesztivál életműdíját idén épp a Dárday István-Szalai Györgyi alkotópáros, akiket a Budapesti Iskola megteremtőiként tart számon a filmtörténet?


« vissza