Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Nyitra-vidéki falképfestészet a középkorban

A 2019-ben, a Teleki László Alapítvány kiadásában megjelent, Nyitra-vidéki falképfestészet a középkorban című könyv hat kisebb monográfiából áll: Gímeskosztolány, Nyitrakoros, Szádok, Nyitra, Zselíz és Poruba települések egy-egy templomának falképeivel foglalkozik. A könyv címében megjelenő Nyitra-vidék elsősorban földrajzilag értelmezhető területet jelöl: a Nyitra folyó mentén elhelyezkedő települések nem mindegyike tartozott a Nyitrai Egyházmegyéhez a középkorban. A helyszínek kiválasztásában az újdonság játszotta a legnagyobb szerepet: a könyvben szereplő falképek a közelmúltban előkerült vagy restaurált művek. A képek részletes ismertetése, a templomok történetének, és különösen az építéstörténetének bemutatása egyértelművé teszik, hogy Ilkó Krisztina behatóan ismeri a helyszíneket, alapos levéltári kutatások állnak mögötte és több esetben jelen volt a falképek feltárásánál, restaurálásánál is.

Mudrák Attila színes, nagyméretű képeit önmagában is jó lapozgatni, különösen az olyan kvalitásos falképek esetében, mint amilyenek a nyitrai Szent Emmerám-székesegyház 14. századi falképei, amelyek közül egy részlet, Mária alakja a könyv borítóját díszíti. A fotókhoz nagyon részletes, érthetően megfogalmazott leírások társulnak. Bár az ismertetett falképek között nem lehetett műhelykapcsolatokat kimutatni, a könyvben nem marad el az egyes művekhez tartozó egyéb, akár külföldi stíluskapcsolatok feltárása sem. Az elemzések fő erőssége, és egyben a kötet legnagyobb érdekessége egyértelműen a pontos ikonográfiai meghatározásokban rejlik. Egyetlen szál sem marad elvarratlanul. Az ismertetett képi és írott források meggyőzőek, a szerző művészettörténeti, történeti és hagiográfiai jártasságáról megnyerő képet festenek.

A borítókép kiválasztásában nemcsak a falkép minősége, hanem más is közrejátszhatott: a nyitrai falképek felfedezése egészen új megvilágításba helyezte a Magyar Királyság 14. századi falképfestészetéről alkotott képet. Úgy tűnik, mintha a szerzőnek is ez az alkotás lenne a kedvence: a teljes szöveg fénypontja egyértelműen a Mária utolsó imája és Mária koronázása kompozíció ikonográfiájának körüljárása. A képi párhuzamok felsorakoztatása mellett betekintést nyerünk a kor helyi forrásokkal is alátámasztott Mária-tiszteletébe, és a mögötte álló, általánosabb teológiai megfontolásokba is. Ami igazán újító, és egyben üdítő fordulat, az a liturgikus források beemelése a kutatásba. A falképek érdekessége nemcsak témájukban, hanem elhelyezkedésükben is rejlik: az alsó templom keleti végén felhúzott, ablakkal rendelkező falán láthatók.

Ilkó Krisztina egyrészt tisztázza ennek a falnak az építészettörténeti kontextusát, másrészt rávilágít arra, hogy az ábrázolásoknak köze lehetett a roráte-misékhez. Ebben a bátor gondolatmenetben a szerző összeköti az építészeti elemeket, a falképeket, a roráte misék szövegeit és a fény szerepét a liturgiában. Liturgiatörténeti szempontból ugyan kicsit pontatlan a miséket olyan ünnepélyesnek beállítani, mint „amelyet csak a karácsony szárnyalhatott túl emelkedettségében” (220.), hiszen a nagyhét szertartásai messzemenően felülmúlták a karácsonyi ünnepkört látványban, énekekben, és úgy általában mindenben, elég csak az úgynevezett sötét zsolozsmára, a kereszthódolatra vagy a gyertyaszentelésre gondolni. Összességében azonban meggyőző a hajnali misék fénnyel való játékának beemelése a falkép tárgyalásába.

A misztériumjátékok falképekkel való összefüggésbe helyezése általában nagyon találó, hiszen a templomot díszítő ábrázolásoknak és a templomtérben lezajló néhány perces misztériumjátékoknak végső soron közös célja volt: képekkel (legyen az falra festett vagy emberek által eljátszott) jelenítettek meg népszerű, vagy teológiailag kiemelkedő jelentőségű történetet. Ezt a külföldi szakirodalom már korábban felismerte, sőt, mondhatni divattémává vált a liturgikus dráma és annak kapcsolatai a képzőművészetekkel, melyre hivatkozik is a szerző. Ezeknek a törekvéseknek a veszélye azonban az, hogy a paraliturgia szélén mozgó misztériumjátékoknak túl nagy szerepet tulajdonítanak. Egy katedrális liturgikus életét legnagyobb mértékben mégis csak a napi zsolozsma és a temporális-szanktorális ünnepek határozták meg, amelyekhez csak elvétve társultak efféle különleges elemek – azok sem mindenütt és mindig a középkor folyamán.

A misztériumjátékok a porubai Szent Miklós-templom diadalívein ábrázolt okos és balga szüzek kapcsán is előkerülnek. Az eszkatologikus felhangú ábrázoláson különleges módon szentekkel azonosították az okos szüzeket, a balga szüzek képei pedig írás-szalagokkal egészültek ki. A fennmaradt töredékek alapján a balga szüzek az okosakat megszólítva olajat kérnek tőlük. A szerző egy 11-12. század fordulójáról való misztériumjátékot hoz párhuzamként, a húsvét vigíliájára írott Sponsus (A Vőlegény) című drámát, amely egy limoges-i kéziratban maradt fenn és szintén az okos és balga szüzek paraboláját dolgozza fel. A szerző azt az óvatos következtetést vonja le, hogy a porubai falképek utalhatnak arra, hogy a dráma ismert volt a Magyar Királyság területén is, és a feliratok ebből a játékból származhattak.

Émile Male-nak hasonló törekvései voltak 1922-ben, amikor a mára alapműnek számító L'art religeux du XlIe siecle en France-ban a franciaországi gótikus kapuk okos és balga szüzek-szoborcsoportokkal hozta szoros kapcsolatba a Sponsust. Male módszerének és az ebből származó következtetéseknek azóta számos kritikája született – a legkézenfekvőbb Clifford Davidson On the Uses of Iconographic Study: The Example of the „Sponsus” from St. Martial Cathedral című tanulmányára utalni, amelyben felhívta a figyelmet a szakadékra, ami Male szobrai és a dráma között időben és térben is tátong. A porubai falkép írásszalagjai valóban egy párbeszédet idéznek, de a szöveg sokkal közelebb áll a Vulgatához, mint a Sponsus bonyolult, költői párbeszédeihez, amelyek ráadásul részint okcitán nyelven íródtak.

A zselízi Szent Jakab-templomban feltárt, a lélekajánlást megjelenítő, nem mindennapi falkép elemzésénél a szerző újdonságként a Scala Salutis meghatározást alkalmazza, érvelése meggyőző, különösen a függelékben közölt párhuzamokkal együtt. A falképen Becsei Vesszős Györgyöt halála pillanatában láthatjuk, amint lelke gyermekalakban elhagyja testét. Lelkéért versenyez egy angyal és egy ördög, az elhunyt lelke megváltásért könyörög, amely könyörgés Mária és Krisztus közbenjárásával jut el az Atyaistenhez. Ahogy az a szövegből kiderül, az ábrázolt elhunyt családja, a Becsei család virágoztatta fel Zselízt a 14-15. századtól kezdve. A család tagjai fontos tisztségeket betöltő nagybirtokosak voltak, maga György pedig részt vett Nagy Lajos itáliai hadjáratában, mi több, az ő feladata volt megölni Aversában Anjou Károly durazzói herceget: lefejezte és a holttestet kidobta az ablakon. Kalandos élete után – ahogy azt a szerző is szellemesen megjegyzi – volt oka elmerengeni azon, mi vár rá a túlvilágon. A halálról és a különítéletről való középkori gondolkodást példásan fejti fel az ikonográfiai azonosítás kapcsán, de talán itt sem érdemtelen egy liturgikus párhuzamot megemlíteni: a commendatio animae-t, azaz a lélekajánlást, amelyet a liturgikus könyvek a temetéssel együtt szoktak közölni, és amely a lelket a haldoklás során, illetve az elhalálozás pillanatában kísérő imádságok sora. Igaz, a falkép írásszalagjain olvasható szövegek nem vezethetők le a commendatio animae szövegeiből, ugyanakkor a liturgikus cselekményhez kapcsolódó utasítások, a rubrikák gyakran jelölik ki a lélek távozásának pillanatát speciális, közbenjáró imádságokkal. Ezeknek a rubrikáknak gyakori szófordulata cum egressa fuerit anima de corpore, tehát „amikor a lélek elhagyja a testet”. Az olyan ábrázolások esetében, mint amilyen a zselízi, amelyen a halott szájából kibújik a meztelen lélek, az az érzésünk támad, hogy ennél konkrétabban már nem lehetne megjeleníteni ezt a rubrikát.

A liturgikus dráma-falkép párhuzamok közül kiemelkedik a gímeskosztolányi, amelynél a Csillagjáték (Tractus stellae) kerül bevonásra a Királyok imádása jelenet tárgyalásakor. Az ábrázolás érdekessége, hogy a bölcsek (inkább, mint királyok), hegyes, keleties sapkát viselnek, a csillagra néznek, ráadásul az egész falkép hangsúlyos szerepet kap, ami a korban nem volt jellemző. Erre a kiemelt szerepre kínálkozik magyarázatként a Csillagjáték, amely dokumentáltan jelen volt Magyarországon, és amely minden bizonnyal különleges súlyt adott vízkereszt vigíliájának.

Radocsay Dénes katalógusa óta (A középkori Magyarország falképei, 1954) nem született releváns szakirodalom magyar nyelven, amely ilyen átfogóan dolgozta volna fel a Nyitra-vidék falképfestészetét. A nagyméretű (sokszor egész oldalt kitöltő), jó minőségű képeket óvatosan adagolt szöveg köti össze. Szükség is van erre a sok képre, mivel a könyv nyelvezete meglehetősen tömör. A vállalkozás nagysága és a mögötte álló nagyszabású kutatómunka messzemenően megüti a művészettörténeti szakirodalom mércéit, a megfogalmazás mégis közérthető. Bár a kötet felépítése és nyelvezete inkább szól a tudományos közönségnek, nem érdektelen az avatatlan olvasó számára sem. Az elemzett falképek megannyi olyan ábrázolást vonultatnak fel, amelyekkel bárki találkozhat a valamikori Magyar Királyság területét járva, középkori templomokba betérve – legyen szó a Köpönyeges Madonnáról, a Maiestas Dominiről vagy a népszerű szentek: Szent Miklós, Szent Margit vagy Szent Lőrinc legendáiból vett jelenetekről. Ilkó Krisztina könyve segít abban, hogy megértsük ezeket az ábrázolásokat, és rajtuk keresztül betekintést nyerjünk a középkori ember gondolkodásába.

(Ilkó Krisztina: Nyitra-vidéki falképfestészet a középkorban. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2019.)


« vissza