Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A Német-Római Birodalom egyházfejedelmei – A hercegprímási cím párhuzamai és előzményei

Az újkori magyar történelemben egy tipikusan magyar egyházi és közjogi méltóság jött létre a hercegprímás intézményével. Érdekes, hogy amennyire elterjedt és mára a magyar általános műveltség részét képezi ennek a méltóságnak az ismerete, olyannyira nem világos, hogy honnan ered, illetve hogy mi a történelmi párhuzama az egyszerre egyházi és világi címnek. Paradox módon az utolsó hercegprímás, Mindszenty József bíboros történelmi szerepe révén erősödött meg és rögzült a köztudatban, hogy ez a méltóság mennyire elválaszthatatlan a politikai minőségétől, hiszen Mindszenty mint a megkoronázott király nélküli Magyarország első zászlósura, önmagát tekintette az ország egyedüli alkotmányos államfőjének, és nem csupán 1956-ban és azt követően, hanem már jóval korábban, beiktatásától számítva. Ez a jogtörténeti és politikatörténeti kérdés nem tárgya a tanulmányunknak, ezzel szemben a magyar hercegprímási méltóság eredetéről és annak hallatlanul gazdag, ám annál kevésbé ismert történelmi és kultúrtörténeti előzményéről, a Német-Római Birodalom egyházfejedelmeiről szeretnénk egy, a lehetőségekhez képest átfogó képet nyújtani.

A Német-Római Birodalmon belül egyedi és sajátos szereppel és befolyással rendelkeztek a különböző jogi státusú és érdekű, de bizonyos tekintetben mégis egységes egyházfejedelmek. Politikai, kulturális és tudományos tevékenységükkel jelentősen formálták a középkori és kora újkori birodalom történelmét, amelyre közvetetten és közvetlenül is hatottak – ahogy a magyar történelemre is.

Tanulmányunk keretei csupán arra adnak lehetőséget, hogy egy rövid áttekintő szintézist nyújtsunk ezen főpapokról és territóriumaikról, kiemelve egy-egy emblematikus eseményt, személyt, melyeken keresztül bepillantást nyerhetünk világukba, s amely prizmán keresztül más megvilágításba kerül talán maga a birodalom is – melyről Voltaire azt állította, hogy szent egyáltalán nem volt, sőt német, római, de még igazán birodalom sem. Nem tisztünk a felvilágosodás fogadottan fogadatlan prókátorával vitába szállni, de ezt a kijelentését határozottan cáfolandó állítjuk, hogy a Német-Római Birodalom mint imperium igenis szent volt és a translatio imperii révén nemcsak ideálisan, hanem reálisan is örököse volt a romanitasnak és a germanitasnak egyaránt.

Az 1356-os német aranybulla lehetővé tette az autonómiát, a birodalmon belüli viszonylagos önállóságot, elsősorban azonban a királyválasztás rendjét és az interregnum idején szükséges teendőket határozta meg. III. Frigyes császár és V. Miklós pápa kötötték meg 1447-ben a birodalmi egyházzal kapcsolatos pápai jogokat kodifikáló Concordata Germanica-t. 1521-ben az úgynevezett birodalmi matrikulák (Reichsmatrikel) szabályozták, hogy melyik fejedelemnek, illetve tartománynak milyen arányban kell kivennie a részét az adóterhekből és a katonaság kiállításából, a harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai (münsteri és osnabrücki) békék a területi változások mellett a birodalom berendezkedésével kapcsolatos változásokat is rögzítették. Az egyházfejedelemségek a többi renddel együtt megkapták az önálló szövetségi politizálás lehetőségét, azzal a kitétellel, hogy az nem irányulhatott a császár, illetve a birodalom valamelyik tagja ellen.1

Az 1803-as Reichsdeputationshauptschluss2 következménye az egyházi birtokok szekularizálása lett. Noha a birodalom még 1806-ig vívta haláltusáját, ezzel a rendelettel a birodalmi egyházfejedelemségek története lezárult, kivéve a Mainzi Választófejedelemséget, amely egyes területeit – amelyek Karl Theodor von Dalberg hercegérsek politikai lépéseinek következtében, aki jó viszonyra törekedett Napóleonnal – egy rövid ideig még megőrizte. Ez a perszonális reláció és kivétel önmagában egy paradoxon, hiszen Napóleon fejezte be a felvilágosodás és a francia forradalom rombolását, alapvetően ennek a tendenciának, illetve neki és csapatainak köszönhető a ma jobb esetben múzeumként, iskolaként, esetleg szociális otthonként, rosszabb esetben pedig börtönként funkcionáló, vagy üresen álló, omladozó, egykor virágzó, valódi mikrokozmoszt alkotó kolostorok kifosztása, megszüntetése.

Az egyházfejedelmek élén az egyházi választók álltak: a mainzi, a trieri, és a kölni érsek. A mainzi érsek viselte a németországi főkancellári tisztséget, ő hívta össze a királyválasztó gyűlést, ezen ő elnökölt. A többségében Frankfurtban történő koronázást is ő végezte (előfordult azonban hogy a kölni érsek koronázott, például 1742-ben, amikor Kelemen Ágost kölni érsek Károly Albert császár fejére tette a koronát, aki a fivére volt).

A trieri érsek helyettesítette a mainzi választót a királyválasztó gyűlés meghirdetésében annak akadályoztatása esetén, míg a kölni választó az itáliai főkancellári címet viselte, és ha nem a mainzi érsek, abban az esetben ő végezte a koronázási szertartást és celebrálta a koronázási szentmisét.3

Az egyházi választók után következnek a hercegérsekek, hercegpüspökök. 1800-ra két hercegérsekség, Salzburg és Olmüte és 25 hercegpüspökség állt a birodalom területén (pl.: Bamberg, Eichstatt, Konstanz, Münster, Speyer, Passau, Worms, Würzburg).

A hercegpüspökségek után a sorban a hercegesített apátságok, illetve prépostságok következtek. Rangsorban a következők: a fuldai, kempteni, weissenburgi, muri, ellwangeni, murbach-lüdersi, corvey-i, stablo-malmédy-i, berchtesgadeni és prümi apátságok (1576-tól perszonálunióban a Trieri Választófejedelmséggel) és prépostságok.4 Ezek mint hatalmi jelvényt, heraldikában és reprezentációban használhatták a fejedelmi jelvényeket, úgy mint a hercegi koronát, jogart, a pallosjogra utaló kardot, emellett természetesen az infulát és a pásztorbotot. Ezenkívül egyénileg adhatták le a szavazatukat (Virilstimme), míg a többi prelátus és gróf kúriákba tömörülve (Kurialstimme).5 Egyes apátságok csak rövidebb ideig birtokolták a hercegi címet: St. Blasien 1746–1806-ig, St. Emmeram 1752–1803-ig, St. Gallen 1798-ig. Illetve két hercegapátság püspöki rangra emelkedett, mint Fulda 1737-ben, majd Corvey 1792-ben. Külön nem térünk ki a számtalan kolostorra, amelyeket már a reformáció és a vallásháborúk időszakában szekularizáltak, illetve jelen tanulmány terjedelmi lehetőségei miatt nem részletezem, mely kolostorok voltak „birodalmiak” korábban és veszítették el idővel ezt a jogállásukat. Fontos megemlíteni nagyságuk és hatalmuk miatt a svájci államszövetséggel szemben álló, önálló politikát folytató, a mai Svájchoz tartozó St. Gallen-i apátságot és einsiedelni bencés apátságot. Az előbbiről még lesz szó.

A rangsor végén a birodalmi apátságok, prépostságok álltak (beleértve a női kolostorokat is). Többségében bencés, ciszterci, premontrei, egy ágostonrendi, egy klarissza, egy minorita és rendkívüli módon egy birodalmi karthauzi kolostor: Buxheim. Ők a birodalmi gyűlésen a sváb prelátusi és a rajnai prelátusi táblában foglaltak helyet. Kollektíven, mint egy-egy tábla, adták le szavazatukat. A rajnai kollégium igazgatója a werdeni apát,6 a sváb kollégiumé a weingarteni apát volt, annak ellenére, hogy ez utóbbiban a rangsorban első kolostor a salemi ciszterci apátság volt.

Egyes dinasztiák, illetve nemesi családok különösen pozicionálták magukat egyházi javadalmak betöltésére, és az ehhez kötődő politizálásra. Legjelentősebbek közülük a Wittelsbachok, illetve a Schönbornok. Míg a Wittelsbachok a kölni választófejedelmi tisztséget töltötték be, a Schönbornok főként a bambergi, würzburgi, illetve speyeri, wormsi hercegpüspökségeket. A Wittelsbachok több, mint 150 évre biztosították maguknak a kölni hercegérsekséget. Miksa Henrik, József Kelemen és Kelemen Ágost választófejedelemségük alatt erősen franciabarát politikát folytattak. József Kelemen a spanyol örökösödési háborúban a franciák oldalán lépett be a küzdelmekbe, ezért birodalmi átokkal sújtották, és menekülnie kellett, a rastatti béke (1714) után visszahelyezték jogaiba. Kelemen Ágost szintén nagyhatalmi politikát folytatott, az 1734-es lengyel örökösödési háborúban 13 000 katonát vonultatott fel, melyek mind egyházfejedelmi kontingensek voltak.7 Hatalmát jellemző adat, hogy az 1742-es frankfurti Birodalmi Gyűlésre 1600 fős, 750 lovat számláló kísérettel vonult be, míg bátyja Károly Albert, akit aztán császárrá is választottak és akit ő koronázott meg, „csupán” 1293 fővel és 405 lóval.8 Emellett mecénási tevékenysége is hallatlanul gazdag.

Tekintsünk át néhány epizódot, mely érzékelteti az egyházfejedelmek politikai ambícióit, ugyanakkor korlátozott lehetőségeit. Christoph Bernhard von Galen, Münster hercegpüspöke az 1672–79-es francia-holland háborúban lehetőséget látott fejedelemsége számára németalföldi területek megszerzésére, emellett rekatolizációs szándékkal a franciákat támogatva, 1672-ben 25 000 katonája élén ostrom alá vette Groningen városát. A hercegpüspök egyébként haditechnikai újításként nadragulyát kevertetett a gyújtóbombák lőpor porciójába, mintegy vegyi fegyverként. A sorozatos gyújtóbombázások ellenére a szinte porig égett város ellenállását azonban nem sikerült megtörnie. Érdekesség, hogy a város a mai napig megünnepli ennek az évfordulóját.

A 18. század elején Svájcban az egyházi fejedelem és területei közötti konfliktus háborúhoz vezetett. A sankt gallen-i hercegapát, Leodegar Bürgisser, jogai érvényesítése és rekatolizációs törekvései következtében összeütközésbe került az 1460 óta az apátsághoz tartozó Toggenburg grófsággal, melynek lakossága a század elejére többségében protestánssá lett, és akik nem fogadták el a hercegapát centralizációs és „ellenreformációs” intézkedéseit. A toggenburgi háború az 1712-es aarau-i békével zárult, a hercegapátnak nem sikerült érvényt szereznie a grófság felett.

Wolf Dietrich von Raitenau, Salzburg hercegérseke egy személyben testesítette meg a harcos „ellenreformátor” érseket, az abszolutisztikus államférfit, a művelt mecénást és hadvezért. Gyönyörű, negyven darabból álló aranyozott, manierista stílusú dísz- és tornavértje szó szerint fémjelzi a késő reneszánsz lovagi kultúra továbbélését, és elénk idézi az érsek alakját, aki maga is páncélt öltött, ha kellett, többek között a lutheri tanok hatására felkelő alattvalói megregulázására.9 Salzburgi építkezéseivel nevéhez köthető az első egységes barokk városkép kialakítása az Alpoktól északra. Későbbi utóda, Paris Lodron hercegérsek nem csupán megóvta területeit a harmincéves háború pusztításaitól, hanem 1622-es egyetemalapításával is kivívta az utókor megbecsülését, amely felruházta őt a pater patriae címmel.10

A teremtés rendjében megnyilvánuló harmónia, a természet szépsége, amely végső soron a Teremtő végtelen és abszolút szépségét tükrözi (természetesen a maior dissimilitudo tételezésével11) folyamatosan táplálta az amor intellectualist, és ez a tudományok és a kultúra kölcsönhatásában és virágzásában nyilvánult meg az általunk tárgyalt időszakban, elementáris erővel, barokk szenvedéllyel és mégis skolasztikus akkurátussággal. Ennek jegyében az egyházfejedelmek nem csupán reprezentációs célzattal támogatták a tudományokat és a művészeteket mint a katolikus restauráció hathatós fegyverarzenálját, hanem maguk is művelték, nem egy esetben kiemelkedő módon.

Johann Cristoph Adelmann von Adelmannsfelden, Ellwangen hercegprépostja (1674–1687) matematikus és asztronómus volt, címerével díszített, nemzetközi színvonalon is kiemelkedő kivitelezésű barokk asztronómiai műszerei a mai napig tanúskodnak erről.12 St. Blasien hercegapátjának, az egyébként kiváló zenei teoretikusnak, Martin Gerbertnek nevéhez köthető a Német-római Birodalom egyházmegyéinek és kolostorainak történetét feldolgozó, mai napig működő monumentális egyháztörténeti kutatómunka és annak kiadványa, a Germania Sacra. A regensburgi Sankt Emmeram-kolostor utolsó hercegapátja a polihisztor Coelestin Steiglehner matematikus, fizikus és csillagász, illetve zeneszerző volt, és a sort hosszasan lehetne folytatni, de jelen tanulmányban pusztán emblematikus kiemelésre szorítkozhatunk.

Az egyházfejedelmek szerteágazó művészetpártolói mecenatúrájával kapcsolatban lehetetlen megemlíteni az összes megrendelőt, azokat a kastélyokat, zeneműveket, festményeket, műtárgyakat, amelyeket az ő megbízásukból készítettek. Ezek nem kizárólag a középkori és kora újkori, újkori művészet meghatározó értékei, hanem a német, és egyetemes európai kultúrtörténet maradandó, ma is gyönyörködtető kincsei.

A legkiemelkedőbb mecénások a Schönbornok voltak, akik kiépítették Bamberget és Würzburgot, és a mai napig a városképet meghatározó templomokkal, palotákkal és egyéb épületekkel gazdagították. A bambergi Neue Residenz-et Lothar Franz von Schönborn építtette Leonhard Dienteenhoferral a 18. század elején, a bambergi püspökök nyaralója, a Seehof kastély 1687–96 között készült el.

A würzburgi hercegpüspöki palotát, mely ma a világörökség részét képezi, és Európa egyik leghatalmasabb egységes barokk palotája, Johann Philipp Franz von Schönborn püspök kezdte építtetni, és a munkálatok Friedrich Karl von Schönborn-Buchheim alatt folytatódtak, végül Adam Friedrich von Seinsheim püspöksége alatt fejezték be, és olyan neves építészek dolgoztak rajta, mint Johann Maximilan von Welsch, Johann Lucas von Hildebrandt és a bajor egyházi építészet géniusza: Balthasar Neumann. A gyönyörű épületet Napóleon Európa legszebb plébániájának nevezte.

A bruchsali kastélyt Damian Hugo Philipp von Schönborn bíboros, speyeri hercegpüspök megbízásából, és Franz Christoph von Hutten alatt készült el. Az építészek csakúgy, mint Würzburgban, Maximilan von Welsch és Balthasar Neumann voltak.13 A stukkátori munkát az ifjabb Johann Michael Feuchtmayer végezte. Az 1600-as évek elején épült az aschaffenburgi Johannisburg kastély, késő reneszánsz, illetve kora barokk stílusban, a mainzi választók rezidenciájaként. Ez az épület megjelenésével szinte átmenetet képez a német és a skandináv, elsősorban a dán reneszánsz között, gondolva Kronborg, Fredriksborg és Rosenborg királyi kastélyaira.

A fuldai dóm Johann Dienteenhofer, az Orangeire Maximilan von Welsch nevéhez fűződik, de a hercegapátok a teljes várost a barokk arculatával ruházták fel, beleértve a hercegapáti kastély, az egyetem, és a könyvtár épületét. A Sank Gallen-i kolostort és apátsági templomot Peter Thumb alakította át, létrehozva ezzel egy hatalmas barokk kolostor-komplexumot, mely a szerzeteseknek és a hercegapáti hivatalok jelentős részének is otthonul szolgált. Az einsiedelni kolostort és templomát Caspar Moosbrugger tervei alapján építették újjá.

A kölni választó, Kelemen Ágost (1700–1761) személye kiemelkedik kortársai közül. Műveltsége, hatalma, ambíciói kora egyik legmeghatározóbb alakjává tették, német nyelvterületen mint legnagyobb egyházi megrendelője, az ő megbízásából készült épületek közül kiemelkedik a róla elnevezett brühl-i Augustusburg, egy valódi főpapi maison de plaisance,14 amelyen a már említett Nemann dolgozott, illetve Clemenswerth vadászkastélya. A hercegérsek nem csupán szeretett vadászni, hanem szenvedélyes solymász volt, Brühlben a központi kastélyépület teraszát úgy alakíttatta ki, hogy onnan lehessen megszemlélni az éppen zajló sólyomvadászatot. Számos reprezentatív portréja közül, melyeken páncélban a Német Lovagrend nagymestereként, vagy bíborban és hermelinben mint legatus natus, világi herceg és érsek áll előttünk, kiemelkedik az egyszerű, kék solymász-uniformisban készült egész alakos képe, kedvenc solymával.

A vízi várak és a kastélyok tulajdonságait, illetve adottságait egyesíti a „vesztfáliai Versailles”-nak nevezett nordkircheni vízi kastély, amely a münsteri hercegpüspökök nyaralójának épült. A sort még sokáig lehetne folytatni, az előbbiekben csupán az ismertebbek felsorolására szorítkoztunk.

Végül, de nem utolsósorban elengedhetetlen azt a néhány magyar vonatkozást számba venni, amelyek kultúrtörténeti érdekességen túl a Magyar Királyság történetének alakulására is többé vagy kevésbé befolyást gyakoroltak. A birodalmi egyházfejedelmek (még ha egynéhány érsek, püspök, leginkább a Wittelsbachok, próbálkoztak is a császár ellenében önálló politizálással) alapvető védelmezői voltak a birodalomnak és intézményeinek, és a császárnak magának egyaránt. A törökök elleni háborúhoz óriási segítséget nyújtottak a Römermonat, illetve a Türkenhilfe különadó rendszeres fizetésével.15 Enélkül nem jöhettek volna császári kontingensek nagy számban hazánkba, nem szabadul fel Buda és az ország a 17. század végén a török uralom alól.

Feltétlenül meg kell említenünk egy rendkívül kalandos életutat bejárt főpapot, Bernhard Gustav von Baden-Durlachot. A protestánsként nevelkedő főnemes a svédek oldalán harcolt az északi háborúban (1655–1660), majd 1660-ban katolizált, harcolt a koalíciós erők kötelékében a törökök ellen Magyarországon a szentgotthárdi csatában, majd belépett a bencés rendbe, előbb Fulda, majd Kempten hercegapátja lett, 1671-ben bíboros, majd halála előtti évben részt vett a Magyarországért oly sok anyagi és diplomáciai áldozatot hozó Boldog XI. Ince pápát megválasztó konklávén. A szász Wettin-dinasztiából származó Keresztély Ágost életútja szintúgy több hasonlóságot mutat, protestánsként nőtt fel, küzdött a törökök ellen, részt vett Buda 1686-os visszavívásában, majd katolikus hitre tért, és több kisebb birodalmi stallum betöltése után előbb győri püspök, majd esztergomi érsek lett. Az ő kérésére III. Károly császár és király őt és minden utódját birodalmi hercegi címmel ruházta fel a prímási székben. Ennek mintája a birodalmi egyházfejedelmek titulusa-státusa lehetett, és így jött létre egy mégis sajátosan magyar egyházi és közjogi méltóság, a hercegprímás intézménye.

Mind a magyar, mind a német egyháziak, akik Rómában tanultak, visszatérvén szülőföldjükre, törekedtek az Örök Városban látottak szerint megvalósítani művészeti elképzeléseiket. A Collegium Germanicum et Hungaricum mellett a klasszikus műveltség és a romanitas forrása volt a birodalmi és magyar klerikusok számára az Accademia dell'Arcadia, melynek tagja volt a korban is kiemelkedő latin tudással bíró, és ezt tehetséges költői vénájával kamatoztató későbbi kalocsai érsek, Patachich Ádám is.

Hazug és egyenesen ostoba a marxista és liberális történelemszemlélet, mely elnyomókként, kizsákmányolókként, elmaradott jogi-politikai corpusként tekint az egyházi fejedelemségekre. A különböző birodalmi egyházi territóriumok (de jelen esetben különösen is a kolostorokra gondolva) őrizték és továbbadták egyszersmind a spirituális és szellemi örökséget, amely felhalmozódott a római-germán-keresztény Európában. Mindemellett a folytonos építkezésekkel, alapításokkal (manufaktúra, malom, nyomda stb.) anyagi stabilitást, gazdasági fellendülést is biztosítottak az uralmuk alatt élőknek, egyszerre voltak jó pásztorai, gondos urai a rájuk bízott szellemi-anyagi erőforrásoknak, és ezekből nem csupán ők, hanem alattvalóik, polgáraik is részesültek. Mindezt jól illusztrálja a közmondássá lett, és mélyebb jelentésrétegében teológiai-államelméleti kérdéseket intuitíve megvilágító német szólás: „Unter dem Krummstab ist gut leben!”, azaz a „pásztorbot alatt jó élni”.



 

Jegyzetek:

 

1 Poór János: A kora újkor története. Osiris Kiadó, 2009, Budapest, 169–172.

2 Birodalmi deputáció legfőbb határozata.

3 Poór 2009, 173–180.

4 Gerhard Köbler: Einleitung. In: Historisches Lexikon der deutschen Die deutschen Territorien vom Mittelalter bis zur Gegenwart, C. H. Beck, 1992, München, 13.

5 Poór 2009, 181.

6 Gerhard Köbler: Einleitung. In: Historisches Lexikon der deutschen Lander. Die deutschen Territorien vom Mittelalter bis zur Gegenwart, C. H. Beck, 1992, München, 13.

7 Herbert Grote: Die Politik Kurkölns im Polnischen Erbfolgekrieg (1733–35). Gummersbach, 1932, 46.

8 Hermann Fillite: Die Kaiserkrönungen von 1742 und 1747. In: Kurfürst Clemens August. Landesherr und Mazen des 18. Jahrhunderts. Köln, 1961, 203.

9 Matthias Steuer: Ihro fürstliche Gnaden... Die Fürstpröpste von Ellwangen und ihre Kultur. Ellwangen, 2011, 159–161.

10 Peter Keller–Johannes Neuhardt: Erzbischof Paris Lodron, Staatsmann zwischen Krieg und Frieden. Salzburg, 2003, 35–39.

11 A IV. Lateráni zsinat (1215) definiálta, hogy bármit állítunk a létezés analóg értelmében teológiailag-filozófiailag az Istenről, azt mindig a lehető legnagyobb különbséggel tehetjük csak az Ő abszolút és a teremtett létezők kontingens voltára való tekintettel.

12 Peter Krön: Fürsterzbischof Wolf Dietrich von Raitenau – Gründer des barocken Salzburg, Salzburger Landesregierung–Kulturabteilung, 1987, 364–366.

13 Rolf Toman–Birgit Beyer: Barokk stílus. Budapest, Vince Kiadó, 1999, 194–195; 211–213, 241.

14 Maison de plaisance vagy Lustschloss: a római villák és az otium filozófiáját továbbörökítő kastélyok, kisebb paloták, melyek a reneszánsztól a rokokóig, sőt egész a romantikáig-historizmusig közkedveltek voltak, ahová egy uralkodó, főúr, vagy főpap visszavonult egyedül, illetve bizalmasaival vagy baráti társaságával. A legnevezetesebb ilyen funkcionalitású magyar kastély a felsőtárkányi Furorcontrasti volt, amelyet Barkóczy Ferenc egri püspökként építtetett. Ha már megemlítettük a romantikát és a historizmust, akkor érdemes kitekintést tenni Ranolder János veszprémi püspök romantikus stílusú balatoni nyaralójára, vagy a paksi neorokokó Prelátus-villára, mely az egyik legkésőbbi ilyen típusú épület, 1934-ből. Vö. Dóbék Ágnes: Barkóczy Ferenc főpapi reprezentációja. Doktori (PhD) értekezés, Budapest, 2019, 85–87.

15 Poór 2009, 171.


« vissza