Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Élhetetlen volt-e Csontváry?


 

Borszesz készletem hatóságilag megvizsgáltatván, az jónak ismertetett el.

Ezen kijelentéssel szemben tisztelettel figyelmeztetem a nagyérdemű közönséget,

hogy sós-borszeszem nemcsak árban sokkal jutányosabb,

hanem minőségre nézve is valamennyinek koronáját képezi.1


 

Csontváry személyes ismerőse, híve volt Lehel Ferenc művészeti író, aki elsőként írt könyvet róla. E kortárs szemtanú szerint a festő „[...] élhetetlen volt, a legnagyobb mértékben”.2 A gazdag Csontváry-irodalomban sok kritika érte Lehelt, ezt a megállapítását azonban senki nem kifogásolta.

A festő egyik levelének részlete meglepett:3 Csontváry 1903-ban arra készül, hogy megfesse a Hortobágyot, ezért levélben, ismeretlenül felvilágosítást kér egy helyi fényképésztől, elsősorban a puszta látványelemeiről. A megszólítás a jóindulat megnyerésére szolgál: „Ön rendkívüli szakértelemmel a hortobágyi pusztáról felvételeket bámulatraméltóan készít”. Mellékesen tesz fel két kérdést: „[...] egy hónapi tartózkodás a pusztán lehetséges? Nem kell-e a polgármester ajánlása stb.” A kérdés azért furcsa, mert a választ ő maga is sejtheti: bárki festegethet a pusztán, ajánlás nélkül is. Lehetséges, hogy a kérdés valójában üzenet: a levélíró, ő maga, olyasvalaki, akinek nem jelent nehézséget például egy polgármesteri támogatás megszerzése. Hozzáteszi: jelenleg Boszniában, majd egy hónapig Szigetváron fest, aztán következik a Hortobágy. Tehát a festő behízelgő megszólítással felvilágosítást kér, egyúttal sejteti saját személyének fontosságát és mintegy beharangozza érkezését. Ha ez a feltételezés nem téves, úgy a festő jó előre, nagyon is kiszámítja tetteit. Talán fejében már kész a jövendő kép is, kérdései annyira egybevágnak a később megfestett kép motívumaival. A fényképésztől talán inkább csak megerősítést vár. S lehet, hogy nem is lesz szüksége rá, mégis a lehető legelőnyösebb színben tünteti fel magát. Mai szóhasználattal arra törekedik, hogy helyzetbe hozza magát, mégpedig burkoltan. Mindez az élelmes ember jellemzője.

Ez a levélrészlet arra indított, hogy átnézzem Csontváry mintegy 389 nyomtatott oldalt kitevő írásait, az élhetetlenség bizonyítékait, esetleg cáfolatát keresve.

Önéletrajzában a festő megírta, hogy 12 éves korában „[...] a gymnáziumi igazgatóval a sors összehozott, [...] napi sétáinál engem soha ki nem hagyott”. A kisiskolás és igazgatója együtt gyűjtöttek anyagot egy természettudományi múzeum létesítése céljából.4 Kiderül azonban, hogy a sorsot ő maga is segítette: „különleges rovarokkal, pillangókkal és növényekkel gazdagítám gyűjteményem párját, mellyel a későbbiekben megszereztem az igazgató barátságát.”5 Ez a mondat szerepel az önéletrajzához készített kéziratában, azonban azt a végső, nyomtatásra szánt változatból kihagyta. Ezt leszámítva a szövegkörnyezet mindkét változatban nagymértékben megegyezik.

Az lehet egy ártatlan, természetes gesztus, hogy a kisiskolás átnyújtja gyűjteményének egy fölös példányát igazgatójának. Ezért túlzás lenne őt született cselszövőként láttatni, aki képes gyerekként, számítóan lekenyerezni feljebbvalóját. Amikor a festő idős korában önéletrajzát szerkesztette, a fenti epizódot mégis önmaga cenzúrázta, ködösítve a sorsra hivatkozott.

19 éves korában apja tiszalöki gyógyszertárában gyakornokoskodik. A Tisza-parton rengeteg gyógyfüvet vett észre. Ezeket összegyűjtve „[...] lényegesen szaporítottam atyám gyógyszertárának jövedelmét”. Ebből arra is jutott pénz, hogy húszéves korában eljusson a bécsi világkiállításra.6 A gyógynövények adta lehetőséget a szintén gyógyszerész apja is felismerhette volna. Atyja egyébként hatvanéves korában elkezdte az orvosegyetemet, s „élhetetlen” fia sokirányú, beleértve anyagi segítségével, azt sikeresen el is végezte.

20 évesen gyakorlatiasan, ügyesen cselekszik önkéntesként a szegedi nagy árvíz nehéz viszonyai között.7

24 éves korában ír a minisztériumoknak arról, hogy a selyemhernyó-tenyésztést fel kellene lendíteni Magyarországon, iskolai népszerűsítés útján. Több mint negyven éven át várja a választ erre az épkézláb javaslatára és soha nem veti el a megvalósítás lehetőségét.8

27 évesen, gyógyszerészként lerajzol egy ökrös szekeret. A rajzot ő is, főnöke is sikerültnek nyilvánítja. A rajzot véleményezésre megküldi a legismertebb fővárosi művésztanárhoz. A kísérő levélben mindjárt meg is kéri őt, hogy szerezzen be számára utánvéttel mindenféle rajzeszközöket. Csontváry több levele, okmánya tanúsítja, hogy az emberi viszonyokkal, a társasági és udvariassági formulákkal tökéletesen tisztában van. Kérése ebben a bemutatkozó levélben azonban túlzott élelmesség, modortalanság. Erre később maga is rájön, következő levelében ezért az önfeledt kéréséért bocsánatot kér.9

Röviddel ezután már festői motívumot keres: „[...] nagy rajztáblával járom a vidéket”. A közeli kolostorba is betér. A kolostor főnöke fogadja, aki korábban évekig Rómában magyar gyóntató volt. Ebédre is meghívja a „betévedt” vándort, s a látogatás végén Rómába szóló ajánlólevéllel látja el.10 Véletlenül vetődött volna hősünk a kolostorba, rajztáblával a hátán? Aligha, mivel az ezt követő 14 évben még egyetlen ecsetvonást sem tesz. A rajztábla csupán jelmez lehetett, egy alaposan kitervelt látogatás része, a cél pedig római kapcsolat szerzése. Leírta ugyanis, hogy Rómába érkezvén már másnap felkereste az ajánlólevél címzettjét. „Ugyanaz nap már azt is tudtam, hogy az osztrák-magyar zarándokszálláson magyarokat föl nem vesznek.” Feltehetően ez volt az otthoni kolostori, „jelmezes” látogatásának remélt célja: ingyenes zarándokszállás. Ezért aztán kénytelen volt Rómában olcsó szobát bérelni, önellátásra berendezkedni. Egyébként a magyar követségtől szabadjegyet kapott, ami hónapokig biztosította számára az ingyenes bejárást Itália műkincseihez.11

Később, szentföldi útja során sikerült befogadtatnia magát Betlehemben a barátok klastromába. Mint írja: „[...] a karácsonyi éjjelt impressziók megszerzése céljából” töltötte ott.12 A kolostor ihletet is adhat, de valószínűleg nyugalmas, biztonságos, olcsó szállásnak sem utolsó.

Harmincéves korában olvassa az újsághírt, hogy Magyarországon gyógyszertárakat lehet létesíteni. „[...] Tisztán láttam, hogy ez az út, ahol én vagyoni függetlenséget szerezhetek, s zavartalanul a festészetnek élhetek.”13 Egy év múlva a Felvidéken, Gácson falusi gyógyszertárat nyit. összes induló tőkéje egy cimbalom, amit pénzzé tesz. Patikája egy év múlva nyereséges. Tíz év szorgos munkájával elég pénze gyűlik össze, a gyógyszertárat bérbe adja. Az általa szerkesztett bérlői szerződés számára ugyancsak kedvező lehet. Bérlője több levelében felpanaszolja, hogy képtelen a szerződés feltételeit teljesíteni.14

41 éves korában végre megkezdhette festő-tanulmányait.15 Az őt irányító titkos Égi Hatalommal is előrelátóan megalkudott, midőn megfogalmazta életprogramját. „[...] Alkuba bocsátkoztam a végzettel, mert tudtam, hogy az ő segítsége nélkül semmit sem érek el, felajánlottam az életemből 20 esztendőt e munkának begyakorlására illetőleg kifejlesztésére. [...] Évente csak négy festményt festek [...], s a nyolcvanadik festménynél a technikának minden fortélyával képes leszek a nagyokkal versenyre kelni s őket a napút távlattal megelőzni. A sors beleegyezését adta, ha nem érném el a célt, visszatérek feltűnés nélkül a polgári otthonomba.”16 Egyébként patikáját előrelátóan úgy adta bérbe, hogy egy szobát fenntartott magának. Ha később úgy hozta a sora, ismét patikusként dolgozott.

Máskor is készített tartalék tervet, mérlegelvén a kedvező és a kedvezőtlen kimenetel lehetőségét. Festői motívum után kutatva „[...] kétezer korona segélyre volt szükségem, s ezt a kultuszminisztérium útján gondoltam kivihetőnek, »sürgős esetben« kölcsönképpen, de onnan felelet nem jött; én kénytelen voltam hazautazni s a pénz kérdését drogistám útján [...]” egy hitelbank csekkjeivel megoldani.17

Ami pedig a festést illeti: „titkos találmányaként” egyéni festési technikát dolgozott ki. Színeiről szakértők is elismerően nyilatkoztak.18

Életrevalóságát, egyúttal komolyan vett festési terveit bizonyítja, hogy neves festőkkel került kapcsolatba, barátságba. Ők tanácsolták számára festészeti tanulmányaihoz a kor kiváló tanintézményeit Németországban, Párizsban. Megtalálta az utat a korszak művészeti életének híres helyszínéhez, a Japán kávéház művészasztalához. Ott a fő tekintélyekkel, Lechner Ödönnel, Szinyei Merse Pállal tegező viszonyban volt.19

Egész életében szigorúan takarékoskodnia kellett, minden költségét maga fedezte. Nagy képeinek kiállítása például igen költséges feladat lehetett, amely eredeti megoldásokat igényelt. 1907-ben az Iparcsarnok kiállítási helyiségeiben szokatlan időben, télen valósította meg kiállítását. 1910-ben a régi Műegyetem helyiségeiben a nyári vakáció alatt állíthatta ki képeit, a rektor jóindulatából. Lehetséges, hogy ingyen.20

A művészek érdekcsoportjai nem fogadták be. Ebben a korban kezdődik hazánkban a művészek állami támogatása. Csontváry tudta, kiket kell megkörnyékeznie. Szimpátia megnyerésére törekvő, behízelgésekkel tarkított négy segélykérő levele fennmaradt. Sajnos, válaszról nem tudunk.21

Levelei, feljegyzései bizonyítják, hogy minden lehetőséget meg kívánt ragadni ahhoz, hogy az állam, a király, a főváros segítse művei bemutatását. Tisztelte az uralkodót, de egyúttal furfangos számítás is vezethette. Felkutatta a király, Ferenc József ifjúkori rajzait, hogy azokat saját képeivel együtt, közös kiállításukon mutassa be a király védnökségével, ily módon biztosítva a hatalom apparátusának támogatását.22

Bár egyébként a portréfestés műfajáról lebecsülő módon nyilatkozott, levél-fogalmazványa szerint fel kívánta ajánlani az uralkodónak, hogy megfesti arcképét.23 A királyt ábrázoló két rajza fenn is maradt.

A háború alatt képeiből kiállítást kívánt rendezni a rokkantak és hadiárvák javára.24 A jótékonykodás mellett számítás is vezethette, hogy a kegyes céllal is képeinek kiállítását segítse elő. Mert egyébként képei bekeretezésére sem volt elég pénze.

1915-ben levelet ír a hadügyminiszternek arról, hogy a gyarmatokról, a tengerentúlról származó kávét és teát hazai gyógynövényekkel pótolni lehet, és ezt meg kellene szervezni. Válaszról nem tudunk, így nincs arra adat, hogy a hadvezetés is ilyen előrelátó módon gondolkodott volna arról, hogy a beszerzési útvonalakat, a pótlást a háború veszélyeztetheti.25

Jó száz éve talán a célközönség mai fogalmát is kitalálta. Nagy képét Párizsban egyszerűen Baalbek címmel állította ki. Budapesten viszont Baalbek, Naptemplom Szíriában címmel szerepelt a kép, tükrözvén azon elméletét, hogy az ottani Naptemplom a magyarok őseinek, a hunoknak áldozati oltára lehetett Attila idejében. A korban a hun-magyar rokonság egy népszerűvé váló elképzelés volt, felkelthette a magyar néző figyelmét. Ugyanezen kép Berlinbe tervezett címe: Baalbek (Szíriában). Naptemplom Bacchus, Antonius és Vesta-templommal, egy 21 méter hosszú áldozati kővel és II. Vilmos császár lépcsőjével. A képen nehezen lelhető fel egy igencsak aprócska részlet az említett lépcső öt kis korlát-oszlopával, de a képcím arra alkalmas lehetett, hogy a német néző figyelmét – bálványozott császáruk felemlítésével – a képre és kiállítására ráirányítsa. A francia és a magyar katalógusban a lépcső nem is szerepel.26

Arra is volt gondja, hogy a német katalógusban saját nevét németes írásmóddal, fonetikusan, szótagolva írja le, a következőképpen: „Tschont – waari – kost – ka”.27 Ez a német néző számára megkönnyítette nevének kiejtését, ezáltal befogadását. Párizsi katalógusában neve Csontváry-Kostka, a franciák általi kiejtése jól megközelíti a magyar hangzást.28

Különleges szerepet szán egyik képének, mely nagy valószínűséggel azonos Az áldozati kő Baalbekben című festménnyel. A kőtömb saját felfogása szerint ősi hun, s ezáltal magyar kegyhely is. „A festmény nem túlságosan nagy s így könnyen beállítható volna mindenütt ott ahol a belépő díjjal pénzt tudunk csinálni; – lehet (fénykép) reprodukálni s minden magyar házba iskolába beállítani mint történelmünk energiánk forrásának eredményét”.29 „Őseink energiája ősi művelődésünk [.] bátorítólag, kiengesztelőleg s összetartásra buzdítólag hat.”30 Mindezt hazafias cél érdekében, de talán némi anyagi haszonért is.

Komolyan szervezte azt, hogy a parlamenti képviselőket, valamint – saját kifejezésével – „az irányadó művészeket” saját költségén, különvonaton villásreggelire hívja meg felvidéki műtermébe, tátrai képének bemutatására. Az utaztatással nyilvánvalóan a döntéshozók támogatását kívánta elnyerni. Tervét csak az 1905-ös politikai bonyodalom, a képviselőház katonaság általi feloszlatása akadályozta meg.31

Véletlenszerű kapcsolatait is megkísérelte kiaknázni. Képkiállításán beszédbe elegyedett Herczeg Ferenc íróval-parlamenti képviselővel. Később a képviselőházban felkereste, kihívatta az ülésteremből (!), támogatását kérte, hogy az országgyűlés építtessen kultúrpalotákat, egyet Budapesten, egyet a Kárpátokban.32 A helyszín keltheti fel az utókor gyanúját, hogy ezek az épületek valójában főleg az ő művei befogadására készültek volna.

Száz magyar művész számára ingyenes művészkolóniát tervezett, azonban a bentlakás elnyeréséért úgy írta körül a személyi feltételeket, hogy azoknak maradéktalanul szinte csak ő maga, a példátlan aszkéta életmódot folytató festő felelt meg.33 Lexikonok tanúsága szerint a korban egyébként éppen 100–110 ismertebb képzőművész tevékenykedett.

1913-ban még egyszer, utoljára elutazott Konstantinápolyba, s a Japán kávéház művészasztala, melynek mindennapos vendége volt, képeslapot kapott tőle, a következő mondattal: „Keleti utam teljes eredménnyel végződött”. Ekkorra megelégelte az ottani asztaltársaság értetlen magatartását, az ugratásokat, sőt igen goromba tréfákat, végleg otthagyta a kávéházat. A képeslap valószínűleg egy utolsó, dacos üzenet lehetett részéről a „művésztársaknak” címezve, mert valójában nyoma sincs konstantinápolyi „eredménynek”. Ellenkezőleg, ott súlyosan megbetegedett, végrendelkezett is, hazatérve pedig súlyos állapotban kórházba került. A visszavágás érdekében az idős művész tehát valószínűleg tudatosan füllentett. Ha menteni kívánjuk turpisságát, jóindulatúan úgy is értelmezhetjük önmagát dicsérő mondatát, hogy az nem kizárólag az 1913-as útról szólt, hamisan, hanem összefoglalóan értékelte összes Közel-keleti utazását, ott született nagy képeit, s mindezzel joggal lehetett elégedett. Ezt tükrözné a „teljes eredmény” megfogalmazás.34 Mai szemmel nézve a művészasztal egyes tagjai mindenképpen rászolgáltak Csontváry részéről ilyesféle fricskára.

Lehel szerint 1919-ben az immár 66 éves festő határozottan szemben állt a vörös rendszerrel,35 de feltehetőleg alkalmazkodni próbált a változásokhoz. Halála előtt egy héttel teljes szellemi tisztasággal, némi humorral megfogalmazott nyílt levelezőlapját így címezte kedves testvérhúgához: „Bódogh Zsigmondné nyugalmazott táblabíró neje elvtársnőnek”.36

Lehel Ferenc írta meg, hogy a kommünben „az éhezés végre elvitte a művészek szakszervezetébe”.37 Nehéz helyzetében ismét megpróbált egy lehetőséget. Tény, hogy végül is a forradalom-ellenes, köztudottan királyhű Csontváry volt az első művész, aki a vörös elvtársaktól pénzsegélyt kapott. Ügyét az is segíthette, hogy a Japán kávéházból jól ismerte a szakszervezet vezetőjét.38

1919 áprilisában készült interjújában megemlíti, hogy fogadta őt az új hatalom képviselője. „Fent voltam a népbiztosságnál, K. elvtárssal tárgyaltam”.39 Előadta neki 42 évvel korábban felvetett, évtizedekig válasz nélkül maradt tervét a selyemhernyó-tenyésztés lehetőségeiről. Erről a megbeszélésről többet nem tudunk, de pár hét múlva, 1919. június 24-én a Népgazdasági Tanács rendeletben szólt a selyemhernyó-tenyésztés előmozdításáról.40 Azt nem tudjuk, tudott-e a festő a fenti interjú megjelenéséről, illetve az említett rendeletről. 1919. május 13-tól belgyógyászati osztályon feküdt. Száz éve, 1919. június 21-én meghalt. Hamvai jelöletlen, közös sírban nyugszanak.

A fentiekben a Mester 29 élet-epizódját vázoltam. Írásaiban összesen 119 olyan mozzanatot leltem fel, amely valamilyen módon élelmességét bizonyítja. Ezzel szemben mindössze öt olyan eseményt, tényt találtam, amelyet meggondolatlanságnak, rossz döntésnek, esetleg élhetetlenségnek is minősíthetünk. A fenti elemzések érvényességét gyengíti, hogy többségében csak Csontváry saját elmondására támaszkodhatunk. Fájó módon hiányzanak a dokumentumok, független külső megfigyelők adatai.

Csontváry élhetetlensége egy látszólag másodrendű, jelentéktelennek is tekinthető kérdés. Mert nyilvánvalóan alkothat kiemelkedő életművet egy festő akkor is, ha egyébként élhetetlen, nincs üzleti érzéke, nem képes saját hírét kelteni, növelni. Sajnos, Lehel idézett kritikájában tovább megy, mert Csontváry sikertelenségéről is beszél. Ki is fejti, hogy „a sikerhez több élelmességre és üzleti szellemre van szükség, mint mesterségbeli képességre. Élhetetlenségének, önadminisztrálási fogyatékosságának következménye lett aztán, hogy halálakor összes hátrahagyott művének értéke ócska ponyva árában állapíttatott meg.” Még tovább is megy, amikor azt mondja: Csontváry „tragédiájáért nem lehet senkit sem felelőssé tenni, sem a társadalmat okolni. A hiba egyedül benne rejlett”.41 Ez súlyos megállapítások sora, főleg olyasvalakitől, aki önmagát Csontváry legjobb barátjának42 nevezte. Szerencsére Lehel esztétikai értékekről nem beszél. Ezért véleményét értelmezhetjük eufemisztikusan olyképpen is, hogy ő Csontváry sikertelensége alatt csupán a festő társadalmi befogadottságának, anyagi elismertségének kudarcát érti.

A háttérben nyilvánvalóan az a tény áll, hogy a festő egyetlen képét sem adta el. Lehel ezt a tényt egyoldalúan, egyúttal tévesen úgy értékeli, hogy Csontváry nem tudott képet eladni, ezért ő sikertelen és egyúttal felelős is kudarcáért. Lehel mintha nem venné észre, hogy valójában Csontváry nem akart képet eladni. Tudhatjuk például, hogy 1908-ban a festő komoly vevőt is elhárított, bizonyítottan Feszty Árpád rokonának személyében.43 Erről Feszty így adta vissza Csontváry magyarázatát: „Én nem adok el a képeimből. Ha sejtené, mit fáradtam, küzdöttem, míg küldetésemet, hogy nemzetemnek a festészet terén is, világviszonylatban elismerést szerezzek, akkor igazat adna nekem. Nem hiszem, hogy festő ezt előttem már végigcsinálta volna, vagy utánam akadna, aki vállalkozna erre. Egész életem célja, fájdalmaim öröme képeimben van megörökítve, és csak így tudnak igazán kifejezni engem.”

Csontváry másutt leszögezte, hogy például jótékonysági céllal reprodukálásra kölcsönadott képét visszakéri, „hogy a többivel láncszemet képezzen”.44 Vagyis festészete teljességében egy megbonthatatlan egységet képez, éppen ezért egyetlen képe sem eladó.

Lehel a hagyományos, általános felfogás talaján áll: a festő fest, képeit egyéni és csoportos kiállításokon bemutatja, azokat eladja, ha kell, műkereskedők bevonásával, ebből megél és ennél fogva sikeres. A legjobb művek gyűjteményekbe is bekerülnek. A másik minta a polgári, pénzkereső főfoglalkozást űző, úgynevezett „vasárnapi festő”, aki szabad idejében, kedvtelésből fest, jellemzően saját magának.

Mindenkiétől eltérő, más utat jár be Csontváry. Patikusként pénzt keres, hogy függetlenül alkothasson, mégpedig a Teremtő segítségével. Így elkészült napút-festészetével „világtörténelmi jelentőségű” műveket alkot, ezeket egyben megőrzi. Ez a különálló gyűjtemény többek között arra is alkalmas, hogy nemzete nagyságát és a Teremtő létezését igazolja.

Valójában jellemezhető-e Csontváry életműve élhetetlenségére visszavezethető sikertelenségként? Lehel Ferenc kortárs, személyes ismerős, a festővel rokonszenvezik, róla máig érvényes megállapításokat is tesz. A fentiekben mégis példák sora tanúsítja, hogy a Mesterre vonatkozó, itt idézett jellemzése téves következtetésen alapul, és annak éppen az ellenkezője igaz: Csontváry nem volt élhetetlen, sőt tudott nagyon élelmes lenni. Céljai megvalósításában, érdekei védelmében időnként alaposan átlépte még az illendőség, esetleg az erkölcs határait is. Ha kellett, elhallgatott, füllentett, alakoskodott, ügyeskedett, fondorlatosan másokat megtévesztett, talán ki is használt, manipulált, kegyes ügynek álcázta egyéni terveit.

Több, a fentiekben már idézett adat bizonyítja, hogy jó üzleti, pénzügyi érzéke is lehetett. Megemlíthetjük példaként, hogy tanulóként érkezik Hollósy müncheni festőiskolájába, rövidesen Hollósy tanársegédjévé válik, végül a festőiskola pénzügyi egyensúlyában is szerepe van.45

Gyógyszerészként bizonyíthatóan művelte a reklámot. A mottóban idézett hirdetését körmönfontan, jogászi tudással fogalmazta meg. Abban azt sugallja, hogy portékája mindenek közt a legjobb, amellett olcsóbb is.46 Nem szó szerint mondja ezt, hanem szinte virágnyelven fejezi ki, az összes hasonló szer „koronájáról” beszél. A konkurencia ily módon nehezebben kifogásolhatja reklámja szövegét. Valószínűleg még a törvény előtt is sikerrel védhetné meg hírverését. Érdemes idézni önjellemzését: ő „szakértő kereskedő”,47 továbbá „jogot végzett okleveles gyógyszerész”.48

Kerülte azt, hogy saját műveit dicsérje. Ehelyett gondosan feljegyezte a képeire vonatkozó, általában a kiállításain elhangzott szóbeli dicsérő megjegyzéseket, továbbá írásos véleményeket, és azokat ismételten idézte, közreadta szóban, röpirataiban. Kiállításairól értesítést küldött a napilapoknak, kérve azok közreadását. 1907-es párizsi kiállításán is így járt el, a rövid francia nyelvű híradás fennmaradt.49 Tudta tehát, hogy hírnevének ápolása fontos, és gyakorolta azt, ezért (is) írhatta önéletrajzait.

Mielőtt elítélnénk ügyeskedéseit, túlzott élelmességét, felmerül a kérdés: van-e mentő körülmény számára? Hallgassuk meg a festőt: „engem senki egy fillérrel sem támogatott, festményeimből semmit el nem adtam [...]”, „[...] semmiből fejlesztettem ki mindent, emberi támogatást igénybe nem vettem sem anyagi sem szellemi tekintetben sohasem”.50

Tehát amit tett, azt egyedül, segítség nélkül kellett tennie. Mert külső segítséget alig említ írásaiban. 1919-es utolsó interjúja szerint: „Családja [értsd: házastársa, gyermeke] nincs, maga takarít, főz, varr, talpal, készíti az ingeit, lábravalóit párisi plakátokból.”51 Ahogyan ő maga ezt kifejezte: „[...]segített az Isten – az egyedüli aki segítségemre volt., mert az emberek az én dolgommal nem törődtek aminthogy még ma sem törődnek.”52 (Megjegyzései nyilvánvalóan nem vonatkoznak testvéreire, akik mindvégig támogatták őt.)

Élhetetlen lett volna tehát Csontváry, aki csak úgy sodródott az életében, az eseményekben? Határozottan nem! Ellenkezőleg: az információszerzés, az előrelátás, a tervezés, a részletek kimunkálásának és egyszemélyi megvalósításának, a logisztikának géniusza is lehetett. Dokumentumok, adatok híján valójában fogalmunk sem lehet arról, hogyan vitte mindezt végbe.

Ezzel a gyakorlati teljesítményével az utókor irodalma szinte alig foglalkozott. Erre példa a párizsi kiállítása. Ezt ottani katalógusa adatai alapján az 1900-as év világkiállítására épített egyik legfényesebb helyszínén, a Grand Palais kiállítócsarnok-együttesébe tartozó, úgynevezett Palais d'Antin-ben valósíthatta meg. Az épület a szecessziós építészet remeke. Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, hogy egy magyar falusi patikus önerejéből, egy szál magában ebbe az új párizsi csodapalotába bejuttatja műveit. S valóban, az utókor egyes elemzői máig kétségbe vonják, hogy valóban megtörtént-e ez a párizsi kiállítás.53 Ha a kétkedőknek igaza volna, akkor a Mester csalt, mert ott nem volt kiállítása. Továbbá többször nem mondott igazat, mert nem létező eseményről adott ki ismételten győzelmi jelentést. Tehát csalt és hazudozott?

Nincs alapos okunk arra, hogy kételkedjünk Csontváry szavában. Életműve minden bizonnyal úgy született meg, ahogyan ő arról ismételten, következetesen és nyilvánosan beszámolt, szóban és írásban.

Csontváry egyébként nem kérkedett azzal a teljesítményével, hogy Párizsban is képes volt kiállítást rendezni. Szárazon csupán annyit mondott: „a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem.”54 Továbbá: „bátran kibéreltem Párizsban egy Kristálypalotát és ott szellőztettem, teregettem ki keretek nélkül a nagy vásznakat”,55 „szárítás céljából”.56 Előbbi megjegyzéseivel összhangban úgy gondolhatta, hogy egy világhírű palotában kiállítani: esetlegesség. Azt bárki megteheti, akinek pénze van. Ezért azzal folytatta, ami viszont a dolog lényege: „e szellőztetés közben megjelentek a kritikusok és kinyilatkoztatták, hogy a világ minden munkája túl van szárnyalva”.57

Felkészült viszont arra is, jogosan, hogy mások nem fognak hinni neki, ezért hangsúlyozza: „az idemellékelt párisi katalógussal is igazolom, hogy a munka Párisban be lett mutatva”.58

Az utókornak el kellene ismernie, hogy Csontváry a festés tudománya mellett egészen rendkívüli életrevaló képességekkel, szervező- és cselekvőkészséggel is rendelkezett. Ennek köszönhetjük egyedülálló életművét.

Egy hozzá közelálló kortársa szerint Csontváry rendkívül élhetetlen volt. 389 oldalt kitevő írásaiban a festő leírta életének fontosabb történéseit. Közöttük számos epizód közvetlenül cáfolja azt, hogy élhetetlen lett volna. 119 olyan mozzanat deríthető fel, amely élelmességét bizonyítja, és csupán öt olyan epizód, amely esetleges élhetetlenségére utal. A történések egy részében még meglepő és túlzott élelmességére is fény derül.

Bár volt rá alkalma, Csontváry egyetlen képét sem adta el, de nem élhetetlensége miatt. Pontosan megindokolt érzelmi döntése és egyúttal tudatos, következetes alapelve ez. írásaiban lefektetett egyik legfőbb életcélja ugyanis az, hogy minden egyes festményét megőrizze és egyben tartsa az utókor számára.

Egyedül, minden külső segítség nélkül kellett létrehoznia különleges életművét. Szüksége volt tehát a kiváló tervező, szervező, kivitelező képességére, gyakorlatias gondolkozására, üzleti, pénzügyi érzékére és megpróbáltatásokban szerzett élettapasztalatára.



 

Jegyzetek:

 

1 A gácsi Kosztka patika reklámja. In Romváry Ferenc: Csontváry. Alexandra Kiadó, 1999, Pécs, 10.

2 Lehel Ferenc: Csontváry. Szellemkép Könyvek 2. (szerk. Miltényi Tibor), 1998, Budapest, 45.

3 Csontváry-emlékkönyv. (szerk. Gerlóczy Gedeon–Németh Lajos), Corvina, 1976, Budapest, 49.

4 Csontváry-emlékkönyv, 76.

5 Csontváry dokumentumok. I. (szerk. Mezei Ottó) Új Művészet Kiadó, 1995, Budapest, 54. (Kiemelés T. I. P.)

6 Csontváry-emlékkönyv, 78.

7 Uo. 79–80.

8 Uo. 79.

9 Uo. 37–42.

10 Uo. 82.

11 Uo. 83.

12 Uo. 88.

13 Uo. 85.

14 Csontváry dokumentumok. II. (szerk. Romváry Ferenc) Új Művészet Kiadó, 1995, Budapest, 147.

15 Csontváry-emlékkönyv, 85.

16 Csontváry dokumentumok. I., 66.

17 Csontváry-emlékkönyv, 87.

18 Csontváry-emlékkönyv, 86.

19 Herman Lipót: A művészasztal. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1958, Budapest, 94.

20 Lehel 1998, 169.

21 Csontváry-emlékkönyv, 52–59.

22 Csontváry dokumentumok. I., 156.

23 Csontváry-emlékkönyv, 107.

24 Uo. 112–113.

25 Csontváry dokumentumok. I., 173.

26 Uo. 120–127.

27 Csontváry-emlékkönyv, 124.

28 Uo. 120.

29 Csontváry dokumentumok. II., 177.

30 Csontváry-emlékkönyv, 73.

31 Csontváry dokumentumok. II., 191.

32 Csontváry-emlékkönyv, 138–139.

33 Herman 1958, 94.

34 Csontváry dokumentumok. I., 191.

35 Lehel 1998, 44–45.

36 Csontváry-emlékkönyv. Képmellékletek, 10–11.

37 Lehel 1998, 76.

38 Herman 1958, 96.

39 Lehel 1998, 170.

40 Temesvári István Péter: Csontváry és a selyemhernyók. In Magyar Szemle, 2018. Új folyam XXVII. 5–6., 86.

41 Lehel 1998, 45.

42 Uo. 41.

43 Csontváry-emlékkönyv, 137.

44 Csontváry dokumentumok. II., 177.

45 Csontváry dokumentumok. I., 77–86.

46 Romváry 1999, 10.

47 Csontváry-emlékkönyv, 78.

48 Romváry 1999, 6.

49 Gulyás Gábor: Csontváry, Várgondnokság Nonprofit Kft., 2015, Budapest, 10.

50 Csontváry dokumentumok. I., 160.

51 Lehel 1999, 168.

52 Csontváry-emlékkönyv, 172.

53 Lásd Németh Lajos: Csontváry Kosztka Tivadar. Corvina, 1970, Budapest, 181. és Molnos Péter: Csontváry. Legendák fogságában. Népszabadság Könyvek. Kieselbach, 2009, Budapest, 184.

54 Németh 1970, 182.

55 Csontváry dokumentumok. I., 168.

56 Uo. 75.

57 Uo. 168.

58 Csontváry-emlékkönyv, 104.


« vissza