Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az új népfront?

Thüringiára gondolva az embernek sok pozitív képzettársítása támad: szép, erdős-hegyes tájak, a német kultúra sarokpontjai és kulcsfigurái – így a Wartburg, Árpád-házi Szent Erzsébet a rózsáival, a kultikus favázas ház, amelyben Luther a schmalkaldeni cikkelyeket fogalmazta, az arnstadti orgona, melyen Bach játszott, aztán Goethe és Schiller, a klasszikus Weimar irodalmi barát-párosa, Liszt Ferenc mint Weimar ezüstkorának zenei lángelméje, ismét Weimar a 2019-ben ünnepelt százéves Bauhaus-zal, és így tovább. Ám napjainkban efféle pozitív képről szó sincs: a média a napi politika thüringiai eseményeitől harsány, amelyek villámgyorsan begyűrűztek az országos politikába. De mi is történt tulajdonképpen?

A thüringiai, 2019. október 27-én tartott tartományi parlamenti választáson az addigi kormánykoalíció pártjai elvesztették többségüket. Ez első látásra nem földrengető esemény, sőt, a demokráciában a normalitás része. De a választás után nem sikerült kormányképes többséget létrehozni 2020. február 5-ig, amikor a tartományi gyűlés új miniszterelnököt választott, és így a történet bonyolódni kezdett. A thüringiai kormány élén addig Bodo Ramelow, (a választás óta ügyvezető) miniszterelnök állt. A politikus szakszervezeti funkcionáriusként érkezett nyugatról Erfurtba, és miniszterelnökként egyedi jelenség volt: az egyetlen német kormányfő, aki a Die Linke (Baloldal) tagja, ugyanakkor a posztkommunista utódpárt pragmatikus, a szociáldemokraták politikai közelségét kereső szárnyának képviselője. Megnyerő modorával, a pártok felett álló „országatyai” politikai stílusával gyorsan komoly népszerűségre tett szert – egy közvéleménykutatás szerint, ha a miniszterelnököt közvetlenül választanák, akkor 71 százalékos többségre számíthatott volna. A választóközönség nagy része nem rótta fel neki, hogy pártján belül olyan szervezetek működnek, mint a „Kommunistische Plattform”, amely a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal (a Szövetségi Belügyminisztérium alárendelt szerve) 2018. évi jelentésében a „Die Linke párt szélsőséges struktúrái” fejezete szerint a „párton belüli legnagyobb tagságú szélsőséges társulás”.1 A jelentés szerint a platform célja a „kommunista társadalom felépítése”, a marxista-leninista hagyományhoz kötődik, és az NDK-t történelmileg legitimnek tartja. Hasonló a „Geraer / Sozialistischer Dialog”, nevében egy thüringiai várost idéző szervezet, amely önjellemzése szerint a párton belüli „marxista-kommunista-szocialista áramlatok és platformok nem lényegtelen része”.2 Ramelow a választás után koalíciós tárgyalásokat folytatott partnereivel, a zöldekkel és a szociáldemokratákkal. Ez utóbbiak a keletnémet tartományokban már hosszú ideje – szégyenletesen megfeledkezve saját, a kommunisták általi „szocialista egységpártba” kényszerítésükről – koalíciós kormányokban szerepelnek a posztkommunista utódpárttal. A szocdemek (a zöldekkel együtt) a jobb időket látott, de kengyeltartói szerepével szemmel láthatólag elégedett főnökükkel, Wolfgang Tiefensee volt szövetségi építésügyi miniszterrel az élükön Ramelow miniszterelnöki újraválasztását tételezték fel.

A thüringiai alkotmány a miniszterelnök megválasztására szükség esetén három fordulót irányoz elő. Az első két fordulóban a szavazatok abszolút többsége szükséges. Ha ezt egyik jelöltnek sem sikerül megszereznie, akkor a harmadik körben az a jelölt nyert, aki a legtöbb szavazatot kapta, függetlenül attól, hogy ezzel elérte-e az abszolút többséget vagy sem. 2019 óta a 90 tagú parlamentben a Linke 29, az AfD 22, a CDU 21, az SPD 8, a zöldek 5 és az FDP szintén 5 képviselővel szerepelnek. A korábbi koalíció tehát csak 42 képviselőt tud felsorakoztatni, ugyanakkor az újraegyesülés óta – időnként koalícióban – 2014-ig kormányzó CDU a választáson súlyos vereséget szenvedett, és az FDP-vel együtt is messze volt attól, hogy polgári kormányt alakítson. Számszerűen, elméletben az AfD, a CDU és az FDP mint a ház jobboldalát és közepét alkotó pártok alakíthattak volna kormányt. Ez az eshetőség azonban teljesen elméleti, és jó okból: az AfD valóban szélsőjobboldali pozíciókat képvisel és demokratikus pártokkal nem koalícióképes. A párt thüringiai vezetője, Björn Höcke, elfogadhatatlan nyilatkozatokkal „tündököl”, melyek legkirívóbb példája a 2017. január 17-én, Drezdában tartott beszédében hangzott el. Akkor a berlini Holocaust-emlékműről a következőt mondta: „Mi németek, tehát a mi népünk, a világ egyetlen népe, amely a szégyen emlékművét állította fővárosa szívébe”.3 A nyilatkozat iróniája, hogy szövegösszefüggése nélkül lehetne az emlékmű alkotói szellemében is értelmezni, vagyis: a német nép önmagát akarja emlékeztetni a saját maga által okozott, maradandó szégyenére – Höcke szándéka ezzel szemben pontosan az volt, hogy hallani sem akar többet erről a szégyenről. Szabadon, Talleyrand nyomán fogalmazva, bűnön túltevő ostobasággal Alexander Gauland, az AfD frakcióvezetője a nácikról így nyilatkozott a Bundestagban: „Hitler és a nácik mindössze madárszar (sic!) a több mint ezer évnyi sikeres német történelemben”.4 A két idézet talán elegendő is az AfD jellemzésére. A meiningeni közigazgatási bíróság 2019. szeptember 26-i határozata alapján Höckét jogosan lehet a „fasiszta” jelzővel illetni. A fasizmus Georgij Dimitrov „klasszikus” kommunista meghatározása szerint „a finánctőke legreakciósabb, soviniszta és imperialista elemeinek terrorisztikus diktatúrája”. Ennek a német nemzetiszocializmus realitásához – Götz Aly fogalmával „Hitler népállama” és a holokauszt leírhatatlan szörnyűsége, mint annak két véglete – nem sok köze van, és éppen ezért a „fasizmus” szó használata ezen összefüggésben valójában a nácik teljesen indokolatlan bagatellizálását jelenti. Jellemző azonban a mai Németország szellemi légkörére, hogy a fasizmus fogalmát még a polgári sajtó jó része is a nemzetiszocializmus szinonimájaként használja. Polgári megfigyelő számára, de még szocdem szimpatizánsok számára is (akiknek bizonyára még a fülében cseng a kommunisták által pártjuk „szociálfasisztának” bélyegzése) igencsak elgondolkodtató, hogy a marxizmus mekkora mértékben gyakorol még mindig kulturális hegemóniát, s ez a napi politikában is érvényesül, ami a bizonytalan többségek új konstellációjában „népfronti” politikára próbálja kényszeríteni a polgári pártokat.

Visszatérve a miniszterelnök-választásra: a február 5-i választás első két fordulójában Ramelow nem kapott abszolút többséget. Ellenjelöltje az AfD részéről, mint utólag kiderült, gyakorlatilag csak bábu volt a politikai játszmában: Christoph Kindervater, egy pár száz lakosú falu polgármestere, a harmadik fordulóban egyetlen szavazatot sem kapott. A CDU nem állított ellenjelöltet, a liberális FDP viszont frakcióvezetője, Thomas Kemmerich személyében a harmadik fordulóban pályázott – és mindenki nagy meglepetésére a 90 szavazatból 45-öt kapott, eggyel többet, mint Ramelow. Így az alkotmány rendelkezései szerint, valamennyi előírás betartásával, Thüringia miniszterelnökévé választották.

Nagyobb médiafelfordulást okozó választás Németországban a háború óta aligha volt – hiszen a titkos szavazás evidenssé tette, hogy saját liberális párttársain és a CDU-n kívül az AfD szavazhatott Kemmerichre. Ezen a ponton, mondhatni, elszabadult a pokol. Merkel kancellár február 6-án, hivatalos dél-afrikai látogatásán pretoriai sajtókonferenciáját azzal kezdte, hogy Kemmerich megválasztását megbocsáthatatlannak bélyegezte, mely „a demokrácia számára rossz nap”, és követelte, hogy „az eredményt vissza kell csinálni”.5 Merkel ezzel megütötte az alaphangot, amelyet – vérmérséklet szerint variálva – gyakorlatilag az egész német nyelvű média követett, noha ezzel éppen nem tett szolgálatot az AfD elleni politikai érvelésnek. Ellenkezőleg: nagy valószínűséggel az AfD szavazóközönsége megerősítve érezhette magát azon hitében, hogy a média egy húron pendül a kormánnyal, objektív híradás helyett annak szócsövévé süllyedve. (A szélsőjobboldal egyik kedvenc, tüntetéseken ordítozott jelszava a „Lügenpresse”, a „hazug sajtó”). Ez az állítás az esetek nagy többségében – legalábbis e sorok írójának szubjektív benyomása szerint – igazságtalan. Ezúttal a svájci sajtó „zászlóshajója”, a Neue Zürcher Zeitung maradt a német nyelvű „minőségi” újságok között szinte az egyetlen, amely ellenállt a fősodor konformizmusának. Érdemes Benedict Neff cikkét idézni a 2020. február 5-i esti online kiadásból: „Erfurtban egy FDP-politikust választottak miniszterelnökké, és Berlinben a rémület határtalannak tűnik. Tabusértésről írnak, a demokrácia szégyenéről és megbocsáthatatlan gátszakadásról. [.] Mindazoknak, akik most gondban vannak a demokrácia miatt, az ember azt mondaná: ez a demokrácia! Ami az erfurti parlamentben történt, az szabad választás, és ezen felül liberális és polgári jelölt nyerte a választást. [.] Más lenne a helyzet, ha Kemmerich a thüringiai AfD-főnökkel akarna kormányt alakítani. De ő egyértelműen és félreérthetetlenül elhatárolta magát Björn Höckétől és pártjától. [.] Nem az ő feladata megmondani az AfD-nek, hogy az kire köteles szavazni. Inkább az lenne a nyugtalanító, ha polgári politikusok Németországban nem jelöltetnék magukat, attól félve, hogy az AfD rájuk szavazhatna. [.] Ha van Erfurtban történelmi tabusértés, akkor azt 2019 őszén a polgárok követték el a parlamenti választáson, amikor az AfD-t és annak nacionalista emblematikus alakját, Björn Höckét második legerősebb pártként beválasztották a tartománygyűlésbe [.]”.6

Időzzünk el kicsit ennél a kérdésnél: a népet leváltani köztudomásúlag kissé bonyolult, és mivel feltételezhető, hogy egy sajnos javíthatatlan „kemény magtól” eltekintve, az AfD szavazótáborának legalábbis jó része nem megvadult náci, hanem frusztrált tiltakozó, a hagyományos pártoknak fel kell maguknak tenni azt a kérdést: mit vétettek, hol hibáztak olyan mértékben, hogy a választók tömegesen „dezertálnak” a szélsőséges pártokhoz? A gazdasági helyzet nem ad kielégítő magyarázatot (és ebben gyökeresen különbözik a helyzet a harmincas évek elejétől), hiszen Németországnak anyagilag sosem ment olyan jól, mint most – munkanélküliség alig van, a rekord adóbevételek pedig egyre nagyvonalúbb (a fiskális fegyelem hívei szerint: pazarlóbb) szociális juttatásokban öltenek testet. Lehetséges magyarázatként marad tehát az állampolgárok paternalista stílusú lekezelése (amelyről a szerző a Magyar Szemlében már írt, ezért itt nem ismétli), valamint a hagyományos pártok programjainak kiürülése.

A thüringiai történetet röviden össze lehet foglalni addig a pontig, amíg Kemmerich miniszterelnök sorsa politikailag megpecsételődött. Christian Lindner, az FDP országos elnöke, már a választás másnapján Erfurtba utazott és lemondásra késztette párttársát (aki ügyvezető miniszterelnökként hivatalban maradt utódja megválasztásáig). Szögezzük le: Christoph Kemmerich a német történelem első, törvényesen megválasztott kormányfője, akit a balliberális sajtó kényszerített lemondásra, a polgári pártok aktív segítségével. Ez nem erkölcsi értékelés, hanem ténymegállapítás, ami nem jelenti azt, hogy bármilyen együttműködés elfogadható szélsőséges pártokkal. Az események ilyetén alakulásának viszont még beláthatatlan következményei lehetnek a német demokrácia jövőjére nézve. A baloldali-zöld-szocdem együttműködés ezen sikerén felbuzdulva a jövőben konok következetességgel ki fogja kényszeríteni, hogy az AfD szavazataival kormány soha ne jöhessen létre, még akkor sem, mint a jelen esetben, amikor semmiféle alku nem állt az AfD-támogatás hátterében. Ugyanakkor, megfordítva, a kommunisták utódpártja erős médiatámogatással kezdi lenyomni a CDU torkán, hogy ők az egyik kvázi normális, demokratikus párt, amit többé-kevésbé objektív megfigyelőként – a párt múltját és jelenét szemlélve – nem lehet elfogadni. Nincs nevetségesebb és álszentebb annál, mint mikor a posztkommunisták tetszelegnek a demokratikus és náciellenes erénycsőszök szerepében. Például 1939 és 1941 közt kommunista elődeik voltak azok, akik a nácikkal kollaboráltak, mint ahogy már a weimari Németország meggyengítésénél is dicstelen szerepet játszottak, és a szocdemeket még 1935-ig „szociálfasisztának” titulálták, miközben a mai CDU/ CSU elsősorban katolikus szellemi előfutárai naponta vártak a Gestapóra. így Clemens August Graf von Galen, Münster püspöke, aki már 1933-ban, majd 1934-től sorozatosan és nyilvánosan tiltakozott az állami antiszemitizmus és 1941 óta az „eutanázia” ellen. Galen csak azért úszta meg, mert a náci vezetők a háború alatt nem akartak mártírokat, és megölését a „végső győzelem” utánra halasztották. A kommunisták az embert eszközként és nem önmagáért való, méltósággal felruházott lényként kezelték, és ettől a szellemi hozzáállástól – aminek „eredménye” a Gulag milliós tömeggyilkossága lett – utódpártjaik mindmáig nem határolódtak el világosan. Ez az írás nem kíván történelemóra lenni, de néha érdemes emlékeztetni arra, hogy ki milyen erkölcsi alapokon áll.

Tragikus aktualitás okán ide kívánkozik a február 20-i szörnyű hanaui gyilkosságsorozat, melynek áldozatai migrációs hátterű helyi lakosok voltak: magától értetődőnek tűnik, de legalábbis a német közvéleményformálók nagy részében nem tudatosult, hogy a keresztény ember mélységesen elítél minden olyan bűncselekményt, amely az áldozat származásán alapul. Isten minden embert saját képére és hasonlatosságára teremtett, de a keresztény ember nem fogadhatja el, hogy a baloldali sajtó magának vindikálja a tragédia feletti erkölcsi ítélkezés jogát. Külön tanulmányt érdemelne a mind szélsőjobb, mind szélsőbal részről tapasztalható elvakult látszatérvelés a „szociális” (?) hálókban, amelyek néha egész bizarr virágokat teremnek. Így például Henryk M. Broder, a holokauszttúlélő szülőktől származó német publicista megbélyegzése az „erőszak előfutára”-ként7 pont azon Jakob Augstein német publicista által, aki a Simon Wiesenthal Center 2012. évi, az antiszemita és anti-izraeli rágalmazók kétes előkelőségű „top ten” világlistáján szerepel.8 Polgári oldalról nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy következetesen kell harcolni minden szélsőjobboldali propaganda ellen, amely az utóbbi időben szemlátomást több esetben véreskezű követőkre talált – még akkor is, ha a hanaui tettes ép elmeállapotát több tünet is megkérdőjelezi. A Frankfurter Allgemeine Zeitung február 20-i online kiadásában Nahlah Saimeh ismert német pszichiátriai orvosszakértőt idézi, aki a tettes „nagyon komplex, súlyos lelki betegségéről”, „akusztikai hallucinációiról” és „súlyosan zavart” állapotáról nyilatkozik, melyben a „szélsőjobboldali narratíva háttere” fontos szerepet játszott. Polgári politikusok, polgári média számára súlyos és felelősségteljes feladat labilis lelkületű polgártársak visszatartása a bűnözővé válástól, anélkül, hogy a baloldali média nyomása alatt öncenzúrát gyakorolnának és eltekintsenek a kétségkívül fennálló társadalmi problémák nyugodt hangnemben való megtárgyalásától.

Valószínűleg a társadalom nagy része még fel sem fogta azt a valóban történelmi gátszakadást, amely Thüringiában egész más irányú volt, mint ahogy azt a sajtó nagy része emlegeti: a szélsőjobbnak cinikus manővereivel akaratán kívül sikerült eljátszania a szélsőbal „hasznos idiótájának” szerepét. Ennek következtében „népfrontos” konstelláció fog kialakulni a Baloldal vezetése alatt, amelyben a polgári pártokat állandó bizonyítási kényszer alá helyezik a választóközönség mintegy ötöde-negyede politikai karanténba zárása mellett, míg a posztkommunista hatalmi részvétel magától értetődőnek számít – és nem csak Thüringiában. Félreértés ne essék: természetesen az AfD-t a politikai harc legitim eszközeivel távol kell tartani a hatalomtól, de ennek csak az lehet a megoldása, hogy a történelmi demokratikus pártok végre összeszedik magukat – mert az AfD nem más, mint az ő válságuk tünete – és megpróbálják az említett ötöd-negyed bizalmának visszaszerzését, nem pedig az, hogy a posztkommunistákat beemeljék a hatalomba.

A Baloldal egyébként március 3-án elképesztő betekintést engedett mentalitásába: az Instagramon található videó tanúsága szerint a Baloldal előző hétvégi stratégiai pártkonferenciáján egy felszólaló párttag az alábbiakat nyilatkozta: „Egy forradalom után, ha azt az egy százaléknyi gazdagot agyonlőttük”, energiafordulatra lesz szükség.9 A hallgatóságban több helyen derültséggel nyugtázták a nyilatkozatot, Bernd Riexinger pártelnök különösebb érzelmi megnyilvánulás nélkül hallgatta, majd utána a következőt mondta: „Nem lőjük őket agyon, hanem hasznos munkára fogjuk őket”. Később megpróbálta relativizálni a kijelentést és azt nyilatkozta, hogy az agyonlövéses hozzászólás noha elfogadhatatlan, de nyilván ironikus szándékú volt – a kommunisták különösebb irónia nélkül végrehajtott tömeges kényszermunka- és agyonlövetési „programjaira” gondolva, kissé nehezemre esik ezt elhinni. Hogy a Baloldallal való együttműködés a fentiek fényében is miért lenne politikailag erkölcsösebb, mint az AfD-vel, azt még nem sikerült belátnom, de burzsoá csökevény létemre nincs meg az ehhez szükséges szilárd osztályharcos álláspontom... Mindenesetre Adenauer és Kohl pártjától elvárni azt, hogy Thüringiában a kommunista utódpárt jelöltjét segítse nyeregbe – holott a Baloldal pontosan ezt szuggerálja –, nyilvánvalóan olyan abszurdum, amit csak politikai öngyilkosság árán tehetne.

Február 22-i hírek szerint a CDU egy „stabilitási egyezmény” keretében hajlandó erre a műveletre, további súlyos veszteségektől félve egy esetleges azonnali új választásoknál: március 4-én kész Ramelow újraválasztását támogatni, viszont csak 2021. április 25-én lesz új parlamenti választás, addig a Baloldal vezette koalíció bizonyos „projektjeit” a CDU támogatja. Ezzel meglehetősen sikertelenül próbálják elkenni a mind az AfD-vel, mind a Baloldallal való együttműködést kizáró párthatározatok megszegését. A március 4-i választáson a harmadik fordulóban – a CDU tartózkodása mellett – újra miniszterelnökké választották Bodo Ramelow baloldali jelöltet; ellenjelöltjeként Björn Höcke AfD-vezető csak az első két fordulóban lépett fel. Churchill diktumát variálva, visszatekintve a CDU eddigi gyászos szereplésére: a CDU választhatott az elvtelenség és a választási vereség között – az elvtelenséget választotta, és választási vereségben lesz része.

Ezzel azonban a politikai vihar nem ért véget. Annegret Kramp-Karrenbauer CDU-elnök szintén Erfurtba utazott és tárgyalt a CDU tartományi vezetőivel. Liberális kollégájával ellentétben azonban válság-menedzsmentje teljes kudarcba fulladt. Ezzel az eredetileg csak tartományi politikai válság országos méretet öltött: a CDU-vezető, realisztikusan felmérve saját csekély ütőerejét, lemondott arról, hogy a kancellári posztra jelöltesse magát, egyúttal kilátásba helyezve lemondását a CDU pártelnöki székéről is. Ez utóbbit ugyan ahhoz a feltételhez kötötte, hogy saját maga akarja a kettős jelölési folyamat irányítását átvenni (amit a kancellárjelöltség esetében tovább bonyolít a CSU magától értetődő beleszólási joga), viszont pillanatok alatt kiderült, hogy politikailag elérkezett a „béna kacsa” stádiumába, és nem sok esélye van saját utódlását befolyásolni. Ezzel meghiúsult Merkel koncepciója is a hatalom lépcsőzetes átadására. Afféle „déja vu” élményként ismét jelen vannak a jelöltek, akik már „AKK” (ahogy a CDU elnökét hosszú neve miatt becézik) megválasztásakor vetélytársai voltak: Friedrich Merz volt CDU/CSU-frakcióvezető, új jelöltként Armin Laschet észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök, és vele „tandemben” a helyettesi pozícióra pályázó Jens Spahn egészségügyi miniszter (akinek 39 éves létére ez ügyes húzása – ő a többiekkel ellentétben tud várni a legmagasabb posztra), valamint Norbert Röttgen, a Bundestag külügyi bizottságának elnöke is. Akárki is legyen az utód, pártpolitikai szempontból fő feladata a CDU profiljának konzervatívabb élezése lesz, mert nyilvánvalóan a profilvesztés hajtott sok választót vagy az AfD, vagy az egyáltalán nem szavazók táborába. Az utódnak azt kell elérnie, hogy Franz Josef Strauss tradíciójában a CDU/CSU-tól jobbra „csak a fal” legyen, ez pedig majdnem lehetetlen. Mindezt ugyanakkor úgy kell megoldania, hogy közben a CDU „merkelista” szárnya se vesszen el, vagyis kellő integrációs képességgel kell rendelkeznie. Egyszóval, az állás felér egy politikai öngyilkossági akcióval, de a CDU-pártközpont továbbra is elfogad pályázatokat.



 

Jegyzetek:

 

2 Uo. 164. (Ford. B. J.)

3 Ford. B. J., idézve a Focus online 2017. jan. 24-i, több más hasonló „bölcsességet” tartalmazó összeállításából.

4 Die Welt online-kiadás, 2018. jún. 2. (Ford. B. J.)

5 Idézetek a FAZ 2020. február 6-i online kiadása alapján. (Ford. B. J.)

6 Ford. B. J.


« vissza