Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A lengyel-magyar barátság dimenziói a kommunista diktatúra idején

"Az 1981. december 13-i szükségállapot bevezetése után azonban a hatalom a lengyel ügy iránti érzékenységet nem a tűrt, hanem tiltott kategóriába sorolta, és minden, a lengyelekkel való szolidaritás kifejezéséről szóló próbálkozás a belügyi szervek közbeavatkozását vonta maga után. Pákh Tibort, aki azonnal Lengyelországba kívánt utazni, a határon feltartóztatták, az útlevelét elkobozták. Válaszul éhségsztrájkba kezdett."

 

A lengyel-magyar barátság dimenziói a kommunista diktatúra idején1


 

Az európai nagyhatalmi politika – amelybe az első világháború után az Amerikai Egyesült Államok is bekapcsolódott – a nagyhatalmi kategóriába be nem sorolt népek számára az idegen érdekviszonyoknak való alárendeltséget, a nagyhatalmi játszmák kereszttüzében formálódó háborúkba való belesodródást és állandó küzdelmet jelentett a saját önrendelkezési jogaikért.

Kelet-Közép-Európában többször is megfogalmazódott, hogy a politikai összefogás, vagy akár egy föderatív alapon való összekapcsolódás olyan tényezővé tehetné a térségét, ami a nagyhatalmi nyomást ellensúlyozhatná. De ez az együttműködésre épülő elképzelés soha nem tudott realitássá válni, ehelyett az egymással való szembehelyezkedés vált valósággá: az első világháborút lezáró békék döntéseiből fakadó, egzisztenciális téttel bíró érdekellentétek. A második világháború után kialakult status quo pedig már nem csupán a nagyhatalmi érdeknek, hanem a kommunista diktatúrának is kiszolgáltatta a térséget. Ez a diktatúra nem csak az érdekszférájába tartozó területek szuverenitását kérdőjelezte meg, de a fennhatósága alá tartozó országok életének minden vonatkozását uralma alá vonta. Kelet-Közép-Európa népei között az együttműködés csak abban az esetben volt elfogadható, ha azt a Szovjetunió jóváhagyta és a kommunista pártok koordinálták. Ha ez alulról, a hivatalos állami vonalat megkerülve történt, akkor az egymáshoz való közeledés már ellenzéki tevékenységnek számított.

Ebben a szovjetek által uralt játéktérben a nagy tradíciókra visszanyúló lengyel-magyar barátság emlegetése már önmagában irritálta a párthatalmat. Ennek ellenére e sorsközösségre épülő baráti hagyomány a két ország között az egyik legintenzívebb önszerveződő kapcsolatrendszert és szellemi áramlást teremtette meg a szocialista blokkon belül.

De nem csak a kötelezően előirányzott barátságokon túlmutató bizalom volt az, amiben ez a két ország kitűnt a blokk államai közül, a kommunista korszak négy évtizede alatt a megszállással és az egypárti diktatúrával szemben a „legtartósabb, legjelentősebb és legaktívabb”2 ellenállás Lengyelországban és Magyarországon szerveződött, még ha ezek az ellenállások igen más természetűek voltak is.

1956-ban, a Sztálin-rendszer ideje alatt felhalmozódott feszültség és megaláztatás mindkét országban óriási intenzitással tört felszínre, sokszor nyíltan egymásra reflektálva. „A magyar és a lengyel október szinte egy ütemre mozdult.”3 Az 1956-os forradalom magyar és lengyel zászlók alatt indult el a Bem-szobortól. „Újra tudatosodott a magyar-lengyel barátság hagyománya, a nemzeti függetlenségért vívott közös harcok emléke”4 – írja Kiss Gy. Csaba. Október 23-a egyik jelszava: „Lengyel-magyar barátság – függetlenség, szabadság!” – „Minden magyar együtt halad, kövessük a lengyel utat!”5 Lengyelországban – a szocialista táboron belül egészen egyedülálló módon – a magyar forradalom hírére számos önként jelentkező akart harcolni a magyar szabadságharcosok oldalán, és a külföldről érkező segélyek közül a lengyeleké volt a legnagyobb mértékű. „Az egész világ segélyének közel egyharmada érkezett tizenegy évvel a háború után, a szegény, földig rombolt Lengyelországból. Közel két héten át egymillió zlotyt gyűjtöttek a magyarok megsegítésére akkor, amikor az országos átlagfizetés 800–1000 zlotyt tett ki.”6

1956 után azonban a hatalom és a társadalom viszonya igen különbözően alakult. Magyarországon hosszú évekig tartó kegyetlen megtorlás kezdődött, majd ezt követte a konszolidáció, amely a társadalommal való kiegyezésre törekedett. A hatalom az „ahhoz képest jobb” életérzés kialakításával igyekezett oldani a társadalmi feszültségeket. A megfélemlítésre épülő napi terror oldódása, a viszonylagos jólét és stabilitás érzete, ha nem is feltétlenül együttműködővé, de beletörődővé tette a magyar társadalom széles rétegeit.

Ezzel szemben Lengyelország az 1956-ban kiharcolt szellemi mozgásteréből többet meg tudott őrizni, és ezt évtizedekig meg is tartotta. Władysław Gomułkának az 1956. október 30-i szovjet kormánynyilatkozat7 értelmében sikerült bizonyos önállóságot kiharcolnia Moszkvával szemben. A LEMP, a lengyel kommunista párt is veszített kizárólagos hatalmi státusából. Két meghatározó társadalomszervező erő – a katolikus egyház és a munkástanácsok – olyan tényezővé váltak, amelyek ugyan behatárolt, de mégis létező szuverenitással rendelkeztek.8 A felsőoktatásba visszatérhettek a politikai okokból eltávolított professzorok, visszaállították az önkéntes vallásoktatást az iskolákban, vidéken szétestek a termelőszövetkezetek.9 Mindazonáltal 1956-tól kezdődően ismétlődő politikai válságok rázták meg Lengyelországot.

A két nemzet ellenállása és ellenzéki csoportjainak küzdelmei e különbségből, valamint a különböző gazdasági, életszínvonalbeli adottságokból adódóan egészen más intenzitással működtek. Lengyelországban a 60-as évektől kezdve széles mozgalmi háttérrel bontakozott ki a társadalmi tiltakozás: „egyetemi tanárok, akadémikusok, szabad foglalkozású értelmiségiek, írók, papok, tudósok és katonák, fiatal költők és zenészek, nagyüzemi munkások, parasztok, valamint az egyetemisták, akik nem csak a kabaréműsorokban és színházi előadásokon hallatták a hangjukat, az alkotmány azon cikkelyét kifogásolták, amelyben a hatalom a Szovjetunió iránti barátságot egyenrangúnak tekintette a szuverén Haza jelképével!”10 A szamizdat-irodalom, az illegális munka szerves részét jelentette e tiltakozásoknak. 1976-tól 1989-ig 6506 szamizdat kiadvány jelent meg.11 „Szolidaritás létrejöttével Lengyelországban kialakult egy hierarchikusan alig szervezett, föld alatti állam a második világháborús időkhöz hasonlóan.”12 Ez a mozgalom pedig egy legális, nem kommunista intézményben, a katolikus egyházban biztos támogatóra talált.

Hatalmas lendületet adott a lengyel ellenzék küzdelmeinek, hogy 1978. október 16-án II. János Pál néven Krakkó érsekét, Karol Wojtyła bíborost választották meg pápává. „A lengyel pápa 1979-es hazai zarándoklatán elmondott üzenete – Ne féljetek! – sok millió lengyel ember lelkében már ekkor megdöntötte a rendszert”13 – fogalmazott a polonista Szalai Attila.

 

Magyarországon az 1956-os forradalom leverése után nem épült ki tömeges, szervezett ellenállás. Meghatározó értelmiségi körök, irodalmárok, művészek igyekeztek a legégetőbb nemzeti sorskérdéseket a felszínen tartani, de a legitimitás határát nemigen lépték át, és személyük köré sem szerveződött – nemhogy illegális, de még legális formában sem – széles társadalmi mozgalom. A nyolcvanas évektől megkezdődött ugyan egyfajta társadalmi mozgolódás, legális rendezvények keretei között mind több ember jelent meg a hivatalos hangtól elütő folyóiratok estjein, a rendszerkritikus hangnemet felvállaló klubmozgalmak, értelmiségiek találkozóin. Ekkortól a szamizdat folyóiratokhoz kapcsolódó kör Magyarországon is szerveződni kezdett, de tömegmozgalmi támogatás nélkül, csak pár száz fős hátországgal.

Különbözőségek ellenére a másik országban történtekre való érzékenység, az egymásra való hangoltság az egész korszakon át meghatározó volt. A hatvanas évek elejétől, amikor a blokkon belüli utazásokat engedélyezni kezdték, a fiatalok ezrével indultak Lengyelországba. Ezek az utazások a szellemi felszabadulást jelentették: „az emberek szabadon beszéltek, míg én a diákklubokban hátra-hátranéztem, hogy nem hallgatja-e valaki”14 – idézi meg emlékeit az egykori autóstopos diák, Engelmayer Ákos.15 A magyar fiatalokban Lengyelország a sorok között 1956 emlékét is megidézte, és az ottani ellenzéki mozgalmak példát és biztatást jelentettek. „Azt bizonyította, hogy lehetséges a szovjet birodalmi befolyás övezetében némi szabadság, különállás.”16 A lengyel kultúra iránti érdeklődés a rendszerrel való szembenállás kifejeződésévé vált. A budapesti Lengyel Olvasóterem17 rendezvényei zsúfolásig megteltek, nyelvtanfolyamain több százan akartak lengyelül tanulni. A Külügyminisztérium egy 1964-es feljegyzése szerint „a lengyel nyelvtanfolyamon évente átlag 1000 jelentkező van, de sajnos eddig csak a jelentkezők felének tudták biztosítani a nyelvtanulást helyszűke miatt.”18 A magyar fiatalok körében a hetvenes évek közepéig töretlen volt „a lengyel divat”.

A lengyel érdeklődést a hatalom is ellenzékieskedésnek fogta fel. A Külügyminisztérium 1960-as feljegyzése jól érzékelteti ezt: „Az Olvasóterem látogatóinak köre [...] politikailag bizonytalan személyek – akik a Lengyel Olvasótermet, ennek légköre és a lengyel események tisztázatlansága miatt előszeretettel keresték fel.”19 Meg is tettek mindent, hogy minél szűkebbre szabják a „lengyel befolyást”, és ezt a rossz hatásúnak ítélt barátságot negatív színben tüntessék fel. A téma iránt elkötelezett emberek pedig személyesen is érzékelhették a hivatalos oldalról rájuk sütött renitens bélyeget. A lengyel érdeklődés önmagában elég lehetett ahhoz, hogy valaki felkeltse az állambiztonság figyelmét. A lengyel irodalom, filmek, színdarabok alig-alig jelentek meg Magyarországon.

Jellemző példa, hogy tiltólistán szerepelt a második világháború alatt a lengyel menekültek mentésének története, melynek során ötvenezer katonát és ugyanennyi polgári személyt fogadott be Magyarország.20 1969-ben a lengyel menekültekről és e munka egyik fő szervezőjéről, idősebb Antall Józsefről film készült, amelyet Magyarországon nemhogy bemutatni nem engedtek, de a forgatásban segítséget nyújtó Engelmayer Ákost a varsói magyar nagykövetség megrovásban részesítette, mondván, hogy „fasiszta, aki fehérre akarja mosni a Horthy-fasizmust”.21 1980-ban a lengyel menekültek befogadásának negyvenedik évfordulója alkalmából magyar értelmiségiek a Kossuth Klubban tanácskozást tartottak. A klub zsúfolásig megtelt, és önmagában már a témaválasztás ellenzéki színezetet adott. A rendezvény fő szónoka Jerzy Robert Nowak, lengyel történész szóvá tette, „a kérdést Magyarországon homály övezi.”22 Az ünnepséget összehangolt sajtótámadás követte. A párt napilapjában, a Népszabadságban E. Fehér Pál, a lap vezértollnoka tisztázta a hivatalos álláspontot, és kifejtette, miért is vállalta a „fasisztoid” magyar kormányzat a lengyel menekültek befogadását: „Jól megfontolt szándékból, amelyben ötvöződött a nacionalizmus, a cinizmus és a felelőtlenség.”23

Az 1980. július 1-jén bejelentett áremelés hatására országos sztrájkhullám robbant ki Lengyelországban, élén Lech Walesával és a gdanski Lenin Hajógyár sztrájkbizottságával.24 A gyárak és az üzemek összefogtak, és tanulva a korábbi tapasztalatokból nem mentek az utcára, hanem a munkahelyeiken maradtak, és egymással összehangolva fogalmazták meg követeléseiket. A kormány végül tárgyalásokra kényszerült, s kénytelen volt messzemenő kompromisszumokat kötni. Legálisan megkezdhette tevékenységét a Szolidaritás önigazgató Független Szakszervezet, amely nemcsak érdekvédelmi szövetkezés volt, hanem a lengyelek döntő többségét felölelő, hatalommal szembenálló mozgalom. Ez az időszak azonban nem tarthatott sokáig, 1981. december 13-án Jaruzelski bevezette a szükségállapotot. Súlyos börtönbüntetés terhe alatt tilos volt sztrájkolni, tiltakozó megmozdulásokat szervezni, elvágták a telefonzsinórokat, közlekedni csak a katonai szervek engedélyével lehetett. Betiltották a Szolidaritást és más független szervezeteket. Ez azonban már nem hozott eredményt. A szabad szakszervezet illegálisan működött tovább.

A lengyel példa rémálom volt a magyar – és a térség összes – kommunista pártjának. A munkásság, melynek osztályuralmi státuszba helyezése a kommunizmus fő ideológiai jelszava, nem hálásan és vakon követi utasításait, hanem önszerveződő erővé és valóságos hatalmi alternatívává válik. A magyar kommunista párt részéről talán a legaljasabb taktika „a lengyel-kérdés kezelésében” az volt, hogy erre a kihívásra gondosan kidolgozott, közmédiában erősen felhangosított lengyelellenes hangulatkeltéssel válaszolt, azzal a demagóg szlogennel, hogy „a lengyelek lusta disznók, utálnak dolgozni, inkább mutyiznak, de leginkább sztrájkolni szeretnek.”25 A „rebellis lengyel” képét a „munkakerülő lengyel” sztereotípiájával igyekezett felváltani. A nyolcvanas évek elején terjedni kezdtek a lengyel viccek, amelyek gúnyt űztek a lengyelek szegénységéből és állítólagos restségéből (Mit kap a lengyel macska ebédre? Egérjegyet. – Ki dolgozik többet? Egy magyar vagy tíz lengyel?), és mindennaposak voltak a sajtóban a bántó, lekicsinylő írások. E propagandának kezére játszott a nyolcvanas évek elején meginduló tömeges lengyel feketekereskedelem, amely „lengyel piac” néven vonult be a magyar szóhasználatba.26 A hatóságok többnyire szemet hunytak e tevékenység felett, de a sajtóban ugyancsak elszaporodtak az ügyeskedő, lengyel bűnözőkről szóló cikkek,27 olyannyira, hogy azt már a LEMP KB is nehezményezte: „a magyar sajtó e témával sokszor foglalkozik nem kívánatos hangnemben és gyakorisággal. [...] A lengyel elvtársakat érzékenyen érinti minden, lengyeleket sértő, illetve sértőnek vélt megnyilvánulás.”28

De minden propaganda ellenére az 1980-as évekre, amikor az ellenzéki csoportosulások szerveződése egyre határozottabb formát kezdett ölteni Magyarországon is, Lengyelország szellemi atmoszférája példaértékű volt. A lengyel események komoly hatással voltak az itthoni „másként gondolkodók” (ahogy a hatalom a rendszerkritikus csoportokat nevezte) felbátorodására vagy elbizonytalanodására. Jó példa erre az 1981. december 12-13-i írószövetségi közgyűlés. A Kádár-korszak küzdelmeinek fontos állomása volt az írók e nyílt fórumon zajló fellépése. Az első napon a felszólalások – a Szolidaritás sikerein is felbuzdulva – parázs légkörben folytak, számosan fogalmaztak szokatlan élességgel, és nemcsak a hivatalos irodalompolitikát, hanem a rendszer egészét érintően is. A lengyelországi szükségállapot december 13-i bevezetésének híre azonban lehűtötte a kedélyeket, és a hatalom emberei is rögtön a magabiztosabb és fenyegetőbb arcukat mutatták. „December 13-án, a lengyel katonai puccs híre már eljutott a közgyűlés résztvevőihez. Ekkor Fekete Sándor, az Új Tükör főszerkesztő-helyettese éles, a Rákosi-korszak hangvételét felelevenítő támadást intézett. [...] Utána Lázár István kirohanása következett, rágalomnak minősítve a túlzott és fölösleges rémképet, majd az írószövetségi alapszabály körül kialakult vitát a »Köztársaság-téri zendüléssel« rokonítva lelépett az emelvényről. A vádat dermedt csönd követte”29 – számolt be az emigrációs Irodalmi Újság a lengyel események hatására történt hangulatváltozásról.

 

A Szolidaritás azonban nem csupán egy távoli szellemi ösztönző szerepet játszott, a két ország ellenzékének együttműködése szoros barátságokon és közös ügyeken keresztül nagyon is élővé vált. A lengyel szamizdat kiadványokban nagy számban jelentek meg (sokszor álnéven) magyar szerzők írásai.30 A magyar „második nyilvánosságban” színre lépő ellenzék a lengyelekhez járt tanulni. Tőlük tudta elsajátítani, hogy miként működik az illegális munka, a sajtótermékek előállítása, a szitanyomású nyomdatechnika. Az 1987–88-ban szerveződő magyar ellenzéki csoportok szinte mindegyikének hátterében ott álltak a lengyel kapcsolatok és a Szolidaritás példája. Számos személyiség meghatározó szerepét lehetne kiemelni. Kovács István, Kiss Gy. Csaba, Engelmayer Ákos, Szalay Attila, Pákh Tibor, Krassó György, Demszky Gábor, Lengyel Gabriella és még sorolhatnánk, ki mindenki vált „foglyává” a lengyel hatásnak és igyekezett élesztőleg a magyar világban is ezt a hatást érvényre juttatni. De a lengyel ügy talán legelső és legkiemelkedőbb szószólója Kerényi Grácia volt.

Kerényi Károly világhírű klasszika-filológus leánya magyar-latin-görög szakos első éves egyetemistaként részt vett a nácizmus elleni diákmozgalomban. A Gestapo 1944. április 3-án letartóztatta, majd Auschwitzba deportálták. Amikor én ellenálltam című írásában rálegyintően emlékszik meg saját szerepéről (amely rálegyintés inkább a regnáló hatalomról, mint saját megítéléséről szól): „Ugyan miféle ellenállás volt az, [...] még arra se jó, hogy a telefonkérelmemben meghassa a minisztert.”31 1945 nyarán tért haza, mint írja: „nem csupán »történelmi tapasztalatokkal« gazdagodva, hanem lengyel nyelvismerettel is.”32 Életének innentől meghatározójává vált a lengyel nyelv és irodalom. 1949-ben az ő kezdeményezésére hívták életre a lengyel tanszéket. Műfordítóként a modern lengyel líra fő tolmácsolója lett itthon és a magyaré Lengyelországban. Neve fogalom ma is a lengyel értelmiség köreiben. „Úgy vélem, Kerényi Grácia működése gondviselésszerű volt a magyar és lengyel költészetre nézve” – fogalmazott a költő Tadeusz Novak. A lágerélmények után Kerényi Grácia 1952-ben járt először Lengyelországban, innentől Varsó a második otthonává válik, nem kis aggodalmat okozva ezzel úgy a magyar, mint a lengyel biztonsági szerveknek. Tucatnyi jelentés „dokumentálja” a lengyel és magyar irodalomért végzett munkáját, és e munkának a hivatalos kultúrpolitika irányvonalától eltérő szemléletét. „Kerényi Grácia önálló és a magyar kormánytól független irodalompolitikát folytat. [...] Fő jövedelmi forrásául már évek óta a lengyel irodalom magyarra fordítását és a magyar irodalom lengyelországi szervezését választotta. [.] Tevékenységét a kenyérharcon kívül politikai tényezők is motiválják. [...] Jelenleg hangsúlyozottan katolikus vonalat követ, [...] egyoldalúan az osztályharc frontját támogatja Lengyelországban. [.] Elbeszélés antológiát állított össze a katolikus Pax kiadó számára, melynek válogatása mintegy antipólusa a Sieroszewski-válogatta antológiának. Kerényi válogatásában Mészöly Miklóstól kezdve a Vigília írói köréig hangsúlyozottan polgári prózaírók szerepelnek. [...] A magyar költők közül egyoldalúan Weöres Sándort, Pilinszkyt stb., népszerűsíti. [...] Minden bizonnyal befolyásának köszönhető az az egyoldalúság, mely a lengyel fogadtatásban megnyilvánul a magyar irodalom terén”33 – állapítja meg egy 1969-es állambiztonsági jelentés.

A hivatalos szervek mindent meg is tettek, hogy akadályozzák lengyelországi utazásait. Azt azonban engedélyezték számára, 1980-ban átvehesse a lengyel PEN Klub díját a lengyel irodalomnak tett szolgálataiért. „Nem csupán az ünnepség volt különös – különös volt az az ősz is Lengyelországban. [...] A szolidaritás első hónapjai voltak ezek”34 – írta a lengyel költő és barát Wiktor Woroszylski.35

Kerényi Grácia volt az egyik szervezője a magyar ellenzék segélyakciójának, amelyben a Szolidaritást is támogatva a nehéz gazdasági körülmények között élő lengyeleket kívánták segíteni. A Szegényeket Támogató Alap (SZETA) segítségével gyűjtést szerveztek és lengyel gyermekek táboroztatását tervezték. Ennek során együttműködtek a Magyar Vöröskereszttel, az egyházakkal, sőt a Hazafias Népfronttal is, és ügyükről tájékoztatták a nemzetközi szervezeteket és a nyugati sajtót is. „A szervek – félve a várható nyugati sajtóvisszhangtól – az akciót nem merik megakadályozni”36 – gondolták a szervezők az állambiztonság jelentése szerint. Az 1981. december 13-i szükségállapot bevezetése után azonban a hatalom a lengyel ügy iránti érzékenységet nem a tűrt, hanem tiltott kategóriába sorolta, és minden, a lengyelekkel való szolidaritás kifejezéséről szóló próbálkozás a belügyi szervek közbeavatkozását vonta maga után. Pákh Tibort, aki azonnal Lengyelországba kívánt utazni, a határon feltartóztatták, az útlevelét elkobozták. Válaszul éhségsztrájkba kezdett. A viszontválasz gyors és radikális volt: Pákhot elmegyógyintézetbe zárták és kényszertáplálásnak vetették alá. A föld alá kényszerült lengyel Független Diákszervezet petícióban tiltakozott, amelyet több, mint kétezren írtak alá.37

Sok évszázados barátságunk, közös nemzeti hagyományaink végső feladását jelentené, ha mi magyarok e tragikus helyzetben elmulasztanánk együttérzésünk kifejezését lengyel testvéreink iránt”38 – kezdődött az ellenzék 1981. december 21-én kiadott felhívása, amelyben a szükségállapot bevezetése utáni adománygyűjtésüket jelentették be. A felhívást a Szabad Európa Rádióban (SZER) is közzétették, és a felajánlások folyamatosan érkeztek a megadott címekre. A hatalom azonban december 13-a után ezt a karitatív támogatást sem tűrhette. Miután a belügyi szervek megállapították, hogy „az akció szervezőinek társadalmi veszélyessége fokozatosan nő”, 1982. január 21-i keltezéssel „Kéregetők" fedőnéven tervet dolgoztak ki az ügy elgáncsolására.39 A rendszer atmoszférájának és a hatalom módszereinek érzékeltetésére néhány részlet az operatív kombinációk címen kidolgozott tervből: „Balczó András – aki erősen moralizáló személyiség, hívő katolikus – [...] a konkrét segélyezésre nem lát lehetőséget, ezért lelkiismereti okokra hivatkozva a szervezéstől visszalépett. [...] Az ellen viszont nem emelt kifogást, hogy nevét a SZER továbbra is a szervezők között említse. Ezért szükséges további leválasztása, a szervezőkkel való szembefordítása. Ennek érdekében első lépésként két levelet küldünk részére. Egy becsmérlő hangvételűt, melynek mondanivalója: olimpiai bajnokhoz méltatlan magatartás a SZER-ben olcsó népszerűséget kergetni. [...] Ezt egy volt falubelije nevében, névtelenül küldenénk. Egy sajnálkozó hangvételűt, melynek mondanivalója: a Vöröskereszt erőfeszítéseivel párhuzamosan zajló szervezéssel [...] árt a humanitárius tevékenység igaz ügyének.”40

A két fő szervező, Krassó és Kerényi szembeállítását a következőképpen gondolták megoldani: „Kerényi Grácia [...] az adományokat »szórakozottan« adminisztrálja. [...] Ezért ezt kihasználva, az adminisztráció pontosságára kínosan ügyelő [...] Krassó Györgyöt egy magát megnevezni nem akaró orvos nevében felhívjuk. Az orvos közölné, azért fordul hozzá, mert egy barátjától hallotta, hogy annak pénzküldeményét visszaigazolta. A saját maga által – Kerényi Gráciának – küldött 3000. Ft-ról viszont nem kapott visszaigazolást. [.] Felkéri, ezt az ügyet Krassó rendezze le, mert ő is van olyan, mint akárki.”41

Krassó az állambiztonsággal való viaskodás terén több évtizedes tapasztalattal a háta mögött jogosan ügyelt az ügyvitel precíz betartására. Jól sejtette ugyanis, hogy egy ilyen ügy kompromittálására a szervek a gazdasági visszaélés vádját kívánják használni. Ezt elkerülni azonban még a legakkurátusabb adminisztrálással is lehetetlen volt az állambiztonság ügynökeinek provokációja mellett: „Megfelelő időpontban »Katowice« jeligével levelet adunk fel. Ez 1000 Ft-os adományról szólna, de csak 500.- forintot tartalmazna. Egy másik levelet „Hittestvér” jeligével adnánk fel. Ez lengyel nyomorgó katolikusoknak szánt 800.- forint megküldéséről szólna, de pénzt nem tartalmazna. [.] Ezt követően „Katowice” telefonon érdeklődne, hogy megkapták-e a küldeményét. A hiány szóba kerülése esetén levélben Balczó Andráshoz fordulna [.] és felháborodva közölné vele, hogy meg fogja találni a megfelelő módot, hogy a csalást leleplezze. „Hittestvér” néhány napos késéssel ellenőrizné telefonon „az összekuporgatott” pénz megérkezését, a hiányt zavarodottan, kétségbeesetten venné tudomásul.”42

Ilyen előkészítés után tervezték az ügy államigazgatási hatáskörbe való átadását. „Dr Krassó György [...] kompromittálását a BM III/III-3. osztály hajtsa végre, az alábbiak szerint: »Kertész« fn ügynök saját nevén postai pénzutalvánnyal felad Krassó György címére 3000.- Ft-ot. [...] Ezt követően telefonon érdeklődik a Vöröskeresztnél, hogy Krassó felhívása azonos-e a segélyakciójukkal. Ezután [...] pénze visszakövetelése érdekében személyesen felkeresi a tanácsi szerveket. Az ügymenetet úgy alakítjuk, hogy a tanács bekéresse az akció során keletkezett jegyzékeket, listákat és elszámoltassa Krassó Györgyöt. [...] A tanács csalás bűntettének alapos gyanúja miatt feljelentést tesz és átadja az ügyet az illetékes rendőrkapitányságnak.”43

A hat oldalon keresztül, tucatnyi ember lejáratását és összeveszejtését a legapróbb részletekig kidolgozó javaslat a következő mondattal zárul: „Az egyre nagyobb társadalmi veszélyességű ellenzéki akció visszaszorítása, a szervezők bomlasztására és lejáratása érdekében kérjük a javaslatban foglalt intézkedések végrehajtását engedélyezni.”44

Így sikerült tehát az ellenzék egész országra kiterjedő szervezésének elejét venni. A lengyel gyűjtési akció átkerült a Vöröskereszt hatáskörébe a SZETA által összegyűjtött adományokkal együtt. Kerényi Grácia és barátai a gyerekek nyaraltatásáról azonban nem tettek le. Bő háromnegyed éves szervezés eredményeképpen 1982. augusztus 16-án 11:55 perckor érkezett volna negyven, nehéz körülmények között élő lengyel kisgyerek, akik családoknál elhelyezve két hétig nyaraltak volna Magyarországon. „Nagy lelkesedéssel készülnek a fogadásukra, amelyen szinte minden szervező meg fog jelenni”45 – állapította meg egy állambiztonsági jelentés. De a gyerekek nyári táboroztatása is több volt annál, mint amit a hatalom tolerálni tudott: „A lengyel állambiztonsági szervek kérésünkre intézkedtek a magyar-lengyel ellenzéki akció végleges megakadályozása érdekében”46 – olvasható a BM III/III-4a alosztályának beszámolójában. Indulás előtt a gyerekeknek nem adták ki a vonatjegyeket és a már kiállított útleveleket is érvénytelenítették.

Minden akadályozó és megfélemlítő akció ellenére a magyar ellenzék 1982. augusztus 30-án a lengyel munkások és a kormány közötti megállapodás második évfordulóján megemlékezést szervezett a Bem-szobornál. Száz-százötven tüntető és körülbelül mintegy kétszer ennyi munkásőr és rendőr nézett farkasszemet egymással. Miután Pákh Tibor rövid beszédben hitet tett a lengyel és a magyar nép szolidaritása mellett, a gumibotos rendőrosztag fenyegető mozgolódásának hatására a tüntetők szétoszlottak.

Kerényi Grácia e tüntetés szervezésében való részvételt követően már nem munkálkodhatott sokáig a lengyel-magyar barátság ügyén. 1984 őszén autóbaleset érte és a rákövetkező év húsvétján meghalt. Pákh Tibor búcsúztató szavai nem csak rá, de a két nép közti szolidaritásra is igazak: „Mert elmenekülhetett volna, mint a kiválasztottak, mint Lót, de itt maradt velünk! Nem kíváncsiságból, hogy sóbálvánnyá dermedjen, hanem együttérzésből, hogy velünk szenvedje át ezt a szodomai csapást.”47


 

Jegyzetek:

 

 

1 Az írás a Hervainé Szabó Gyöngyvér megjelenés alatt álló köszöntő-kötetében megjelenő tanulmányra épül.

2 Lásd: Konrad Sutarski: A lengyel és a magyar ellenzék 1956–90 közötti együttműködésének általános jellemzése. Kiss Gy. Csaba–Konrad Sutarski (szerk.): Lengyel nyár – magyar ősz. Lengyel-magyar szolidaritás 1956–1990 között. Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat, 1997, Budapest, 15.

3 Kiss Gy. Csaba–Konrad Sutarski: Bevezető. Kiss Gy.–Sutarski 1997, 8.

4 Kiss Gy. Csaba: A magyar-lengyel barátság hagyománya mint az ellenzékiség egyik formája. Kiss Gy.–Sutarski 1997, 24.

5 Engelmayer Ákos: A lengyelek iránti rokonszenv a magyar patriotizmus szerves része. Bogdanska–Szadai Bozena–Szalai Attila (szerk.): A magyar kapcsolat. Magyarországi Bem József Kulturális Egyesület, 2010, Budapest, 18–19.

6 Tischler János: A lengyel társadalom és az 1956-os magyar forradalom. In Múltunk, 1996/3, 20.

7 Gál Éva–Hegedüs B. András–Litván György–Rainer M. János (szerk.) L. A. „Jelcin-dosszié” – Szovjet dokumentumok 1956-ról. Századvég Kiadó–1956-os Intézet, 1993, Budapest, 65–67.

8 Részletesen lásd: Mitrovits Miklós (szerk.): Lengyel, magyar – „két jó barát”. A magyar-lengyel kapcsolatok dokumentumai, 1957–1987. Napvilág Kiadó, 2014, Budapest, 19.

9 Szalai Attila: Lengyelek, az istenért, hogyan csináljátok?! Juhász György–Domokos László (szerk.): Táborszemle. Különbségek, itt és ott. Antológia Kiadó, 2017, Lakitelek, 83–84.

10 Mieczyslaw Wieliczko: A magyar ellenzék a nem hivatalos lengyel kiadványokban. Kiss Gy.–Sutarski 1997, 89.

11 Wieliczko in Kiss Gy.–Sutarski, 1997, 89.

12 Kiss Gy.–Sutarski, 1997, 16–17.

13 Szalai 2017, 91.

14 Engelmayer in Bogdanska–Szadai–Szalai 2010, 23.

15 Engelmayer Ákos (1938–), 18 évesen részt vett az 1956-os forradalomban. 1961-ben Lengyelországba utazott. 1962-ben Lengyelországban megházasodott, Varsóban telepedett le. 1968-ban a Varsói Tudományegyetem néprajz szakán szerzett diplomát. 1970–1980 között az Interpress Sajtóügynökségnél megjelenő Polska című havi folyóirat magyar szerkesztője. Szorosan kapcsolódott a lengyel ellenálláshoz, közvetítő szerepet töltött be a magyar és a lengyel ellenzék között. 1980-ban a Szolidaritás tagja, majd az illegális Szolidaritás aktivistája. A kommunista rendszer bukása után 1990–1995 között a Magyar Köztársaság nagykövete.

16 Kiss Gy. in Kiss Gy.–Sutarski 1997, 25.

17 A Magyar Népköztársaság és a Lengyel Népköztársaság között 1948-ban kötött Kulturális Egyezmény keretében életre hívott intézet. 1964-től Lengyel Kulturális és Tájékoztató Központ néven működött.

18 Mitrovics 2014, 249.

19 Uo. 164.

20 Magyarország területén 140 katonai és 114 polgári tábort hoztak létre. Az internált katonákat illegális úton Franciaországba, majd annak bukása után a Közel-Keletre szállították, ezzel majdnem negyvenezer katonát kapcsoltak be a németek elleni további harcokba. Magyarországon alakult meg a lengyel illegális katonai hálózat, amely az emigráns kormány és a lengyelországi katonai földalatti szervezet vezetése közötti fontos összekötő pontját, a futárhálózat főállomását jelentette. Mindez a magyar politikai elit tudtával és háttérszervezésével. Lásd: Konrad Sutarski: Lengyelország történelme magyar vonatkozásokkal. Méry Ratio, 2018, Budapest, 96.

21 Engelmayer, in Bogdanska–Szadai–Szalai 2010, 26.

22 A Kossuth Klubban zajló ünnepségről Kiss Ferenc, Illyés Gyula és Csoóri Sándor személye köré szerveződő kör egyik vezéregyénisége számolt be: Kiss Ferenc: Jegyzőkönyv egy tanácskozásról. In Élet és Irodalom, 1980. 01. 12: 3–4.

23 E. Fehér Pál: Megjegyzés egy jegyzőkönyvhöz, In Élet és Irodalom, 1980. 01. 12: 3.

24 Részletesen lásd Timothy Garton Ash: A lengyel forradalom. A Szolidaritás. AB Kiadó, 1990, Budapest; Szalai 2017, 63–109.

25 Szalai Attila: Lengyelország nevelt férfiemberré. Bogdanska–Szadai–Szalai 2010, 123–169.

26 Mitrovits 2014, 147–148.

27 Uo. 31.

28 Uo. 582.

29 Irodalmi Újság, 1982/1, 7.

30 Wieliczko in Kiss Gy.–Sutarski 1997, 92.

31 Kerényi Grácia: Amikor én ellenálltam. In Kritika, 1970/4. 20.

32 Kerényi Grácia: Azonosulások. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968, Budapest, 4.

33 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) 3. 1. 2. M–35897/1. 46. Sárdi fn. ügynök jelentése Kerényi Grácia tevékenységéről Lengyelországban. 1969. június 2.

34 Wiktor Woroszylski: Grácia. In Hitel, 1989/2. 30.

35 Wiktor Woroszylski 1956-ban Magyarországon élte át a forradalmat, Magyarországi napló címen írta meg élményeit. A napló csak franciául jelenhetett meg legálisan, 1976-ban szamizdat kiadványként lengyelül. Kerényi Grácia fordításában Krassó György nem hivatalos kiadója adta ki elsőként magyarul.

36 ÁBTL 2. 7. 1. NOIJ III/III – 82/1 /1981. 06. 02.

37 Wojciech Maziarski: „Koalíciós kormányra van szükség” – Beszélgetés Jacek Kuronnyal In Beszélő 1988/3. 72.

38 ÁBTL 3. 1. 5 O-19619/6. 352–353. Felhívás a lengyel nép segítésére. 1981. dec. 21. Aláírók: Kerényi Grácia, Balczó András, ifj. Bibó István, Krassó György, Iványi Gábor, Demszky Gábor

39 ÁBTL 3. 1. 5 O-19619/7. 70–75. Javaslat „Kéregetők” fn. ügyben operatív kombinációra. Szigetvári Árpád r. ezredes, Dr. Antal József r. alezredes. 1982. január 21.

40 Ua. 72.

41 Ua. 74.

42 Ua. 73–74.

43 Ua. 72–73.

44 Ua. 75.

45 ÁBTL 3. 1. 5. O-19619/7. 243. Jelentés „LIDI” fn. bizalmas nyomozás ügyében. Farkas Antal r. fhdgy. 1982. aug. 13.

46 ÁBTL 3. 1. 5. O-19619/7. 247. Jelentés a lengyel gyermeküdültetési akcióról. Nagy János r. fhdgy. 1982. aug. 16.

47 idézi: Csisztay Gizella: Szerelmem, Varsó – Kerényi Grácia utazásai. BN Kiadó, 1994, Nagyvárad, 58.


« vissza