Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Végső búcsú Roger Scrutontól, a kortárs brit konzervativizmus klasszikusától

Életének utolsó évtizedében Roger Scruton egy személyben testesítette meg mindazt, amit ma a konzervativizmus hagyománya jelent a britek számára. Ahogy a brit konzervativizmus atyjának a mélyen tisztelt Edmund Burke-öt tekintjük, úgy ezen hagyomány örököse korunkban nem más, mint Sir Roger Scruton. A két kiemelkedő életművet hídként kapcsolja össze Michael Oakeshott bölcseleti hagyatéka. Hármuk – Burke, Oakeshott és Scruton – munkássága a modern brit konzervativizmus teljes eddigi történetét felöleli.

Scruton valódi jelentőségét tehát az adja, hogy neve eggyé vált a brit konzervativizmussal, amely általa kapott új erőre. Mindebben tagadhatatlanul szerepet játszott nem pusztán számos elméleti kötete, hanem személyes karizmája is, de úgyszintén a méltóságában és tartásában is kimért, illendő és kifogástalan, mégis természetes viselkedésmódja, amit Cicero óta decorumként emlegetünk. Vegyük hát sorra Scruton életének e három különböző vetületét: művét, személyiségét és viselkedésmódját.

Több mint ötven könyvet megírni már önmagában sem kis teljesítmény. Csakhogy ezek a munkák nem pusztán okos belátással, jól felépített szerkezettel, tudományos igénnyel íródtak, hanem olyan stiláris bravúrral, amelyre méltán hivatkozhatunk egyedi, semmi mással össze nem téveszthető „scrutonos” stílként. A feldolgozott központi témák között kiemelten a konzervativizmust találjuk: egyre-másra születtek tollából olyan írások, melyek a konzervativizmus jelentésének és jelentőségének újabb és újabb rétegeit tárták fel. Természetesen vállalkozása ugyanannyira lehetetlen volt, mint amennyire önellentmondásos, hiszen tárgya egy olyan ideológia, a konzervativizmus, amely ellenáll bármiféle fogalmi meghatározásnak. Scruton kimeríthetetlen elméleti érdeklődéssel fordult a művészetek titkainak, az azokból fakadó esztétikai öröm rejtélyének megfejtése irányába is. Amikor művészeteket emlegetünk, tudnunk kell, hogy Scruton ide sorolta az építészet, irodalom és zene mellett – talán Platón, Montaigne vagy Nietzsche teljesítményére figyelemmel is – a filozófiát is. Nem pusztán az utolsó reneszánsz embert tisztelhettük benne, de egy ízig-vérig alkotó szellemet is, aki regényei mellett operát is írt. Ebből következik, hogy ellentétben nagy elődjével, Eliottal – aki szintén akadémiai filozófus volt, egyben költőként a felszínesen ábrázolt érzelmek legszigorúbb kritikusa –, Scruton a romantikusok követőjének tartotta magát. A klasszicizmus híveként írta a magyarul is olvasható, A szépről című, kiemelkedő erényekkel felvértezett esztétikai munkáját, amelyben a klasszicista eszmékhez való visszatérést sürgette, különös tekintettel a palladianizmus keretében értelmezett klasszikus építészet tekintetében.

Az emberi természet avatott megfigyelőjeként tűpontos kritikával szemlélte a hétköznapi emberi élet rezdüléseit, s talán éppen innen ered epikureista életvitele. Ennek bizonyságául érdemes fellapozni az emberi természetről és a testi vágyról szóló, vagy éppen a rókavadászat és borfogyasztás kultúrájának szentelt műveit. Élete alkonyán fokozott érdeklődéssel fordult a vallások felé, a közösségi hitélet filozófiája és gyakorlata egyaránt foglalkoztatta, bárha a hit kegyelme nem is nagyon adatott meg neki. Mégis, mindenekfölött és elsősorban hazája, Anglia hagyományai iránt érzett szenvedélyes odaadása jellemzi őt leginkább. Képtelenség keserédes nosztalgia nélkül fellapozni az Anglia, egy eltűnő ideál, illetve A nemzetek szükségességéről című könyveit. A lelkületében gyökeret vert mély elköteleződés a szülőföld iránt már-már konzervativizmusának határait feszegette: szorosabban kötődött szűkebb hazájához, mint magához az Egyesült Királysághoz. Amikor utoljára láttam, a londoni magyar követségen, együtt hallgattuk a magyar és az angol himnuszt: a szíve mélyén őrzött nemzeti érzület, a betegsége miatt meggyötört arcára kiülő átszellemült emelkedettség örökre emlékezetes marad számomra.

Egy filozófus karizmája azonban nem táplálkozhat mindössze néhány kitűnő könyv megírásából. Szókratész példája azt mutatja, hogy a karizma is feltétlenül szükséges, hiszen esete azt igazolja, hogy egy filozófust és bölcseletét elsősorban érett személyisége különbözteti meg korának más gondolkodóitól. Bár sem Szókratész, sem Scruton nem volt szent, osztoztak a bátorság, igazságérzet és mértékletesség tulajdonságaiban. A politika tudományának elkötelezett művelőjeként Scruton soha nem vállalt politikusi szerepet, így bizony a gyakorlati bölcsesség sem volt mindig sajátja. Magánéletében bizonyosan követett el hibákat, de gondolkodói életútja mindvégig példaértékű volt. Nem félt a legmegosztóbb témákban sem állást foglalni, miközben teljes felelősséget vállalt valamennyi kimondott, leírt szaváért. Mindig síkra szállt a közép-európai társadalmak szabadságjogaiért, és ebben egyedülállónak volt mondható nyugati értelmiségi körökben. Politikai értékítéletei néhány kivételtől eltekintve helyesnek bizonyultak, és a hibákat, tévutakat látva nem riadt meg saját táborának, a brit Konzervatív Párt szigorú bírálatától sem. Mégis, legkiemelkedőbb erénye az volt, hogy a politika világának jelenségeire nem egy politikai közösség harcos tagjaként, hanem a filozófus távolságtartó objektivitásával is tudott tekinteni. Erőfeszítései arra irányultak, hogy elméleti modelljeit mind jobban a változó valósághoz igazítsa, hogy a megszerzett tapasztalatok alapján (legyenek azok bár saját hibáiból fakadóak is) tovább pontosítsa bölcseleti belátásait. A jó filozófus holtig tanul, és Scruton éppen ezt tette, ebből táplálkozott filozófusi karizmája.

Végezetül szólnunk kell még Scruton és a már említett decorum kapcsolatáról. Scruton nem volt született nemes, így konzervativizmusa sem mondható arisztokratikusnak. Esetében sokkal inkább beszélhetünk egy mindennapi ember konzervatív beállítódásáról, mint valamifajta arisztokratikus eleganciáról. Kifinomult, általában tapintatos viselkedésmódját, ugyanakkor az igazság kimondására irányuló igyekezetét és árnyalt értékítéleteit tekintve azonban kitűnt kortársai közül. Újdonsült ismerősei első pillantásra általában nem, csak hosszabb társalgás után értették meg, hogy egy rendkívül kulturált, nagy tudású, kifinomult ízléssel megáldott, beleérző képességgel rendelkező úriembert, egy gentlemant ismerhetnek meg beszélgetőtársukban. Aki csak látta, milyen odaadással fordul fiához, Samhez, tisztában lehetett azzal, milyen mély érzésű és gondos apa volt életében. Humanizmusának köszönhette, hogy a legkíméletlenebb kritikai meglátásai sem voltak a másik személyiségét sértők – kivéve persze, amikor elragadta az indulat, ahogy az mindnyájunkkal megesik, ha igazságérzetünk sérül. Tisztában volt az emberi lét esendőségével, így szerénysége hajtotta az önvizsgálat útján. A tévedések belátó, szelíd megbánásra ösztönözték, képessé téve arra, hogy intellektuális céljait megvalósítsa, s közben emberi kapcsolatait is lehetőség szerint ápolja. Ebben rejlik a decorum igazi hatóereje, legalábbis abban az értelemben, ahogy azt Cicero megfogalmazta: „Ámde az ékesszólásnak is, mint minden egyébnek, a bölcsesség az alapja. Mert ahogy az életben, úgy a beszédben is, mi sem nehezebb, mint észrevenni, mi az illő. Ezt a görögök preponnak (illendő) nevezik; nos, mi mondjuk csak decorumnak (helyénvaló, szép, díszes).” Sir Roger Scruton rendkívül termékeny és sokakat meggyőző, de ellenfeleket is ébresztő gondolkodó, önmagát is kritikusan vizsgáló, hagyományokat tisztelő és mégis, olykor lázadásra is hajló személyiség és éles ítélőképességgel megáldott művészetkritikus volt, de mindenekfelett a mértéktartó és mértékadó viselkedés, valamint az ékesszóló, igazságra törő önkifejezés avatta mesterré. Nyugodjék békében

(A Hungarian Review 2020. januári számában közölt írást Hegyi Pál fordította.)


« vissza