Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ultraszubjektív tűnődések

"...valamikor a múlt század 70-es éveiben néhány történészkollégámmal Trianonról csevegtem, és ők megmosolyogtak, mondván: „Fáj neki!” Fáj bizony, talán van okom rá. De a mai botorság is egyre jobban fáj, az, amit felejthetetlen atyai barátom, Vekerdi László – a legnagyobb magyar tudománytörténész, akit a tudományuk tisztaságát féltő aktuális illetékesek gondosan igyekeztek akadályozni a tudományművelésben – a trianonizmus nyavalyájának nevezett."

 

Ultraszubjektív tűnődések1


 

1. rész


 

Mondd, nem félsz, hogy megírlak?”

Faludy György


 

Rejtő Jenő, akinél senki sem jellemezte pontosabban globalizálódó világunkat, A szőke ciklon című klasszikus művében pontosan jelzi, hogyan kell kotyvasztani: „[...] a regényírás bizonyos fajtáit már nem is iparszerűen, hanem a konyhaművészet szabályai szerint, kész receptek alapján főzik ki. Például: »Végy két ifjú szerető szívet, törd meg, forrald fel a szenvedélyeket, hintsél a tetejébe egy kis édes egyházi áldást, és jól megfőzve vagy félig sületlenül bármikor feltálalhatod az olvasónak.«" Ennek a receptnek gyakorlati megvalósításával találtam magam szemben az Élet és irodalom karácsonyi számában, egy sokféle visszhangot kiváltott cikket olvasva. A jeles kulináris termék egy, a Trianon-szindrómáról született cikk, minősítését nem sértésnek szánom. Hiszen a jelzett cikk elkövetője némi kis hamis realizmus-sémáihoz adagol néhány melodramatikus mozzanatot és kellő szcientizáló komolykodással jól megkavarja az egészet a historiográfiai unalom ragacsos nedveiben. Ezt a főzetet persze nem minden magyar gyomra veszi be, sőt inkább kiokádja, hogy aztán nagyot tapicskoljon benne, miközben borzalmas hazaárulást kiált, ezzel szemben viszont akad, aki kéjesen fogyasztja. Én csak röhögök, mint amikor valamikor a múlt század 70-es éveiben néhány történészkollégámmal Trianonról csevegtem, és ők megmosolyogtak, mondván: „Fáj neki!” Fáj bizony, talán van okom rá. De a mai botorság is egyre jobban fáj, az, amit felejthetetlen atyai barátom, Vekerdi László – a legnagyobb magyar tudománytörténész, akit a tudományuk tisztaságát féltő aktuális illetékesek gondosan igyekeztek akadályozni a tudományművelésben – a trianonizmus nyavalyájának nevezett. Ezért a fentebb említett kulináris termék recepciójához szeretnék néhány adalékkal szolgálni, mintegy érzékeltetve a posztmodern relativizálás – majdnem kötelező nagyképűséggel szólva – antinómiáit – ebben a mi táguló, de egyre jobban szorító világunkban, amelynek jellemzésére nem lehet Albert Camus-t eleget idézni: „A reflex felváltotta a reflexiót.”

Érdemes talán néhány reflexen eltűnődni, persze nem többet a kelleténél, mert orvosilag ellenjavallt, de az ilyen tűnődések akkor is némileg kiegészíthetik a nemzeti öncsonkítás kórtanáról való ismereteinket.

Nem tagadom, kicsit mindig szíven üt, ha éppen Jászi Oszkárból fabrikálnak trianoni szálláscsinálót. Amikor a Gondolat Kiadó borzalmas Közös dolgaink című sorozatának szerkesztője lettem Pamlényi Ervin kegyelméből, kivel lehetett volna kezdeni, mint Jászi Oszkárral. Az ő 1912-es klasszikus műve, A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés 1986-ban jelent meg. Az előszót Litván György írta, akit alapvetően azért szerettem, mert 1956 után együtt ült egyik néhai kedves barátommal, Atzél Ede azon fiával, aki Sárközi Márta fiához intézett – madárnyelven írt – levelében olyan – közelebbről meg nem nevezett – báróként említtetik, aki a rabkórházban ott feküdt „Pistu”, azaz Bibó István mellett, és feltehetően sérüléseiből lábadozott, mert időnként megverték a hőslelkű fegyőrök.

Hosszabb közbevetés következik. A Közös dolgaink sorozat születéséről biztos lehet valamit valamelyik levéltárban találni, én utólag úgy látom, hogy miután Aczél György már készült a pluralizmusra, a közép-európai gondolatból ki akart sajátítani egy szeletet. A sorozat olyan lett, amilyen lehetett, érdekes, hogy H. H. Stahl és Hadrovics László munkáinak kiadására tett javaslataimat inkább szabotálták, mint támogatták. Lehet, hogy tudtak valamit. És okkal, mert amikor 1983-ban bukaresti otthonában meglátogattam Stahlt, és a kísérőm távozott, az öreg közölte, hogy végre elment a hülye fasiszta, és hosszan leszidta a Nicolae Iorga nevét viselő történettudományi intézetet, viszont dicsérte a névadót, mert ha kilépett a heroikus modellből, hétköznapi élettel és társadalmi struktúrákkal is foglalkozott. Egyébként Stahl magát nem nevezte történésznek, hanem szociológusnak, a marxizmust módszernek tekintette, amit a kommunisták nem szerettek, hiszen nem ismerték a marxizmust. Stahl viszont ismerte az archaikus román falu világát is, és igazi történeti munkákat írt, olyan szemlélet jegyében, amelyek méltán rokoníthatók Marc Bloch és az Annales-iskola szemléletével. Aztán az 1980-as évek elején írt egy kemény könyvet, többek között Mircea Eliade fasisztoid mitológiája ellen, és amikor mondtam a kiváló tudósnak, hogy a nagy íróknak joguk van reakciósnak lenni, és különben is a nagy írók reakciósok, mint Balzac és Dosztojevszkij, nevetve közölte: „Nekem is jogom van megírni, ha hülyeségeket írnak.” És miután Bukarestben is nem egy helyen már baljós előérzeteket tápláltak a nacionálkommunizmus élettartamával kapcsolatban, okkal gondolták, nem baj, ha tesznek ellene, átengedve egy olyan szerző – Stahl – könyvét, akit Nyugaton már elismernek. (Miután a Közös dolgaink eltűnt a köztemetőben, a könyv azért megjelent, ahogy szerzője nevetgélve megjósolta: halála után).2

Hadrovics Lászlóval is volt némi baj. Az egyik legjobb magyar szlavista volt, aki azért a biztonság kedvéért az 50-es években kitanulta a cipészmesterséget, viszont az orosz-magyar szótár összeállítása miatt védett vadként fújhatta az MTA Történettudományi Intézet énekléssel egybekötött ülésén „az amuri partizánok” nótáját, csak éppen saját változata szerint „az úri partizánok”-ról, a szokásos „Szabadság!”-köszöntésre pedig így válaszolt: „Az kéne, meg kis eső.” Sőt, ha megkérdezték, mit szeretne, lakonikusan csak ennyit: „Oszoljon fel a Párt”. Ezek után az egyetemre tették át, ahol vigyázott a nyelvére, mert a fiatalság megrontásáért már felelősségre vonhatták. Kérdéses könyve, amelyet ki szerettem volna adni, először franciául jelent meg, és aztán szerbül is. A 17. századi szerb társadalom teokratikus jellegéről szólt. Ez a teokrácia pedig a Szovjetunió miatt kényes kérdés volt, hiszen a kommunizmus laicizált teokrácia. A kommunizmus vallásos alapjairól Bergyajev értekezett, jómagam Párizsból hoztam haza idevágó könyvét, egy szemétládában találtam, és amikor utaltam Hadrovicsnak erre, jelezte, hogy ezt még nem meri megírni. De hagyjuk a sorozatot, Hadrovics műve is végül napvilágot látott,3 és miért bántsam a régi Gondolatot, eleget nyomasztott engem, igaz, némi vigaszdíj fejében, így tehát kvittek vagyunk.

Jászi viszont az univerzalizmus és a partikularizmus egyeztetésének reformkori hagyományát próbálta folytatni egy olyan korban, amelyben óhatatlanul a demokratikus kultúra patologikus formái feszültek egymásnak. Kétségtelen, balszerencsés politikus volt. Útkeresése olykor szánalmas. Nem is indult jól. Nem tudta összeszedni azokat, akiket több gyakorlati érzékkel áldott meg a Jóisten. Például Torma Miklóssal megbomlott a barátsága, márpedig ez a kiváló Böhm Károly-tanítvány olyan gyakorlati ember volt, szolgabíró, aki a román közigazgatási nyelv bevezetéséért állt ki, ahogy azt az 1868-as nemzetiségi törvény is kilátásba helyezte. Jászi 1912-es könyve éppen erről szól, ennek alapján is kereste a modus vivendit, egyben a nemzeti kérdés nemzetközi tudományos irodalmát dolgozta fel. Mindezt máig tanulságos módon. Amikor pedig Tisza István a román vezetőkkel tárgyalt annak érdekében, hogy engedmények fejében valamiféleképpen együttműködjenek a kormánnyal, Jászi nem szállt be a miniszterelnököt kárhoztató görög kórusba. És miközben a miniszterelnökre kígyót-békát kiabáltak a társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség bajnokai, „egyedül – olvashatjuk az Erdély rövid történetében – Jászi tett kísérletet arra, hogy a kérdést, mint a nem egyenesvonalú fejlődés problémát feldolgozza”.4 Ady is támadta Tiszát, de közben baljós sejtelmek is kísértették: „Elpirulok – írta 1912 végén – a magam, látszó romantikájától, de leírom, hogy Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, eddig se csinált mást, s az ő ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magyarok s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az őrült militáris világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyítni bennünket.”5

Jancsó Benedek nem kacérkodott a szociáldemokráciával, valamikor Bánffy Dezsőhöz állt közel, viszont még 1914 februárjában is Torma Miklósnak írt levelében döfött egyet a kormányba: „Végtelenül és örvendetesen meglepett az az őszinte liberális és demokrata szellem, amellyel te az úgynevezett erdélyi kérdést fejtegetésed tárgyává teszed. Tökéletesen egyetértek veled abban, hogy ezt a kérdést nem lehet helyesen kezelni, ha nem állunk teljesen arra a liberális és demokrata progresszív álláspontra, amely sarkalatos posztulátuma annak, hogy Európa közepén a művelt Nyugat határain belül lakunk és a 20. században élünk.

Régi meggyőződésem, hogy egyik fő oka annak, hogy a magyarság helyzetét az erdélyi részekben nem tudtuk az elmúlt majdnem félszáz éves időszak alatt annyira megerősíteni, hogy az biztosítva legyen a román nemzetiségi mozgalmak – amelyek egy természetes és az adott helyzetből logikai szigorúsággal következő fejlődés eredményei – állandó hullámverései ellenében, az volt, hogy az erdélyi részekben összes kormányaink az arisztokrácia és a jobb módú birtokos nemesség hatalmi és osztályérdekét nézték magyar nemzeti érdeknek. Arról teljesen megfeledkeztek, hogy magát – fájdalom, a nem sok milliónyi, hanem csak egy pár százezer főnyi magyar népet hogyan kellene Erdélyben: számban, vagyonban és műveltségben intézményekkel és okos beavatkozással folyton erősítve, alkalmassá tenni arra, hogy mint egyenlő ellensúlyozó erő, gát lehessen a román nemzetiségi tömegmozgalmak ellen.

Hogy még az erdélyi részekben hitem szerint nem vesztettük el a háborút, annak oka egy részt abban van, hogy a természetes fejlődés következtében a pár százezernyi magyar nép számban egymillióra emelkedett, vagyonban és műveltségben is erősödött, másrészt az, hogy a román nemzetiségi vezetők sem csináltak igazi demokrata politikát, hanem a magyar példát követve, összes gazdasági és társadalom-politikai eszközöket arra használták, hogy ez erdélyrészi birtokos nemességnek mindenben megfelelő román birtokos középosztályt teremtsenek önmagukból. Az erdélyrészi magyarságnak még az is szerencséje volt, hogy volt német városi polgársága is, amely igaz, hogy idegen beolvadók, örmények és zsidók segítségével, mint városi polgárság igen értékes elemét alkotja az erdélyi magyarságnak és sok tekintetben igen jól betölti a pusztulásnak indult dzsentri hajdani társadalmi és politikai szerepét, sőt a lateiner értelmiség segítségével nagyobb kulturális, sőt merem mondani nemzeti öntudattal is. Viszont, a románságnak egyáltalán, némileg Brassót és Szebent kivéve, nem sikerült magából csak némileg számba vehető városi polgárságot is fejleszteni. Egyszóval, Kedves barátom, a régi mondás ez esetben is igaznak bizonyult: fennmaradhatunk nem a magunk okossága, hanem az isteni gondviselés jóakarata és ellenségének ostobasága következtében.”6

Isten elfordította arcát? Az Ördög mindenképpen örült.

 

Az őszirózsás forradalom tiszavirág-életűnek bizonyult. A magyar álmok szétfoszlottak. Aradon a románok megmondták: nem kérnek semmiféle svájci megoldásból, fittyet hánytak a kantonizációt célzó terveknek. Azon ügyködtek, hogy ne legyen népszavazás. Jászi pedig mit tehetett? Nagyokat bólogatva hallgatta, amint Veress Endre felolvassa neki eszmefuttatását arról, hogy Erdély „ezeréves állami létünk alatt egy percig sem élt valóságban különváltan Magyarországtól”, viszont „addig volt hatalmas és számottevő, amíg önálló volt”. A jövő érdekében a románok felejtsék el Gyulafehérvárt és az egyesülést, a magyarok és a szászok pedig hagyjanak fel a szervezkedéssel. Hiszen „bármily szépnek és magasztosnak ígérkezik is a Romániával való egyesülés terve, az hamarosan csődöt fog mondani, mert a közel jövőben az egész világ demokratizálódik, s amint Romániában is kitör a naponta várt forradalom és kikiáltják a köztársaságot, a hazai románság kárára fordul a helyzet, miután – a bojár uralom oligarchiájától és minden rossztól eltekintve – a földrajzi fekvés következtében Románia épp úgy elhanyagolná az új magyar-román-szász impérium érdekeit, miként elhanyagolták Erdélyét (az elmúlt évszázadon át) a budapesti országházból dirigáló urak! Ne erőszakolják hát a románok a gyulafehérvári határozat alapján való kialakulást, amely úgy sem lehet végleges, sőt nálunk is balkáni irredentizmust teremtene rövidesen.” E röpiratot románra is lefordították, és ha igaz, ötvenezer példányban szórták szét repülőről az erdélyi városok fölött, de még a magyar sajtóban sem keltett visszhangot.7 Jásziék pedig otthon szidhatták Linder Bélát, mert amikor Lukács György és Jásziné felkeresték Ritoók Emmát, és őt Jásziné arra kérte, „hogy az én körömben, a magyar középosztályban csináljak propagandát amellett, hogy a magyarság is vegyen részt az »újjáalakulásban«” s miközben a szomorú fejleményekről beszélgettek, Jásziné kifakadt: „Csak harmincezer katonánk volna! [...] Ó, az a félbolond, részeges Linder!”8

Jászi öröksége összetett. Az időbeni távolság hol jót tesz neki, hol nem. Kolnai Aurél, Jászi egyik híve és munkatársa – immár mély katolikus gondolkodóként – így jellemezte egykori mestere magatartását: „Nem, Jászi soha nem nézi el egy szovjetrendszer fölállítását, sem együtt nem működik vele, se nem helyesli. Csupán annyit tesz, hogy miután szétrombolta az ország történelmi építményét, s üdvözli a Forradalom fenséges kataklizmáját, szélesre tárja előtte a kapukat, bevonulását egyetértőleg fogadva; majd miután a katasztrófa teljessé válik, méltóságteljes helytelenítéssel visszavonul külföldre – gyászosan előre látva a legfőbb rossz: az ellenforradalom közeledtét.” Kolnai szerint az októberi forradalom könnyen elbánhatott volna a kommunistákkal, de „Károlyi és a radikálisok a forradalom bálványa előtt föláldozták az országot, s vele együtt a civilizációt és a demokráciát.” És ennek másnapján már „mennyire nem bántam volna, ha a következő reggel arra ébredek, hogy visszatért a választási igazságtalanságok, Tisza gróf, a »klerikális sötétség« és a »feudális« kegyuraság világa!” Kolnai barátja, a Londonban élő Menczer Béla rekviemje már rezignáltabb: „Tisza, Andrássy, Apponyi nemzedéke a finom, arisztokratikus, régi kultúra színvonalára kívánta emelni honát, Jászi a demokratikus átalakulástól, a paraszti és munkáselem nagyobb érvényesülésétől várta annak megújulását, fellendülését és szebb jövőjét.” De: „Jászi Magyarországa voltaképpen létre sem tudott jönni, némi jött-ment kunbélák elegendők voltak ahhoz, hogy azt elsöpörjék. A Tiszák, Andrássyak, Apponyiak régi Magyarországát pedig elvitte az első világháború ördöge. A restaurált Magyarországot, a Bethlenekét, a Telekiekét, a Kállay Miklósokét elseperték holmi jött-ment Szálasiak, akikről aligha hiszem, hogy akár szellemben, akár jellemben felette állottak volna a Kun Béláknak és Szamuelyeknek.”9

Jászi pedig emlékirataiban és a valóságban is némi Canossát járt, bár nem eleget. Azzal, hogy oly gyakran emlegette a magyar arisztokrácia és a zsidó nagytőke népellenes szövetségét, a magyar antiszemitizmus útját egyengette. Nem is beszélve arról, ahogy a pesti zsidó sajtót ostorozta, egy vérantiszemita sem tehette volna jobban. Ugyanakkor a népi mozgalom egyik szellemi atyjaként is számon tartható. Okkal szenvedett saját 1918-as élményeitől, kárhoztatta a kommunizmust, miközben szépen bemutatta, hogy azt miként tette népszerűvé a lövészárok-élet. A keserű poharat a régi „barátok” nyújtották át. Az Adyval fraternizáló, majd polemizáló Octavian Goga már 1914-ben úgy vélekedett Jászi Oszkár elképzeléseiről: „azért demokratizál, hogy aztán kolonizálhasson minket”.10 Viszont a bukott minisztert azok, akiktől még várt valamit saját magyar ügye számára, például olyan méltányosságot, amilyet ő tanúsított azok ügye iránt, lerázták, Benes pedig meg is mondta, hogy nincs rá szükségük, mert már hazájában nem gyakorol semmi hatást. Ez igaz, bár a Századunk című lap az ő szabadkőműves hagyományát is képviselte, és nem is rosszul. Ő pedig 1949-ben azzal vigasztalhatta ennek szerkesztőjét, Csécsy Imrét, hogy Orwell 1984 című regénye „valóságos apokalipszise a nyugati kultúrának. Helye a Gulliver utazásai mellett lesz az irodalomban. De nem úti élmény, hanem egyszerűen az emberi szabadság vége, még pedig nem Moszkvában, hanem Londonban.”11 Ekkortájt pedig Alexandru Vaida Voevod, aki Tisza Istvánnal tárgyalt, szinte nosztalgiázott, amikor emlékirataiban arról írt, hogy bár ő volt „ügyünk legmakacsabb ellensége, ugyanakkor az egyetlen ember a Monarchiában, aki tudott beszélni”. Elvesztvén a hatalmat, konkurensei elképzeléseinek és érdekeinek a káosza következett, a '48-as hazafiaskodók ellene irányuló gyűlölködése és a doktrinérek ostobasága, mit megkoronázott a tudós szociológusok grandomániája és a tömeg tudatlansága”,12 majd pedig a „degenerált” Károlyi Mihály gróf,13 „azért hogy becsvágyát kielégítse, Magyarországot szakadékba taszította”.14

(Folytatjuk)

 

Jegyzetek:

 

1 A jelen írás az NKFI pályázati („Magyar-román kontrasztív történetek”, 128 151) munkánkhoz is kapcsolódik.

2 Henri H. Stahl: A régi román falu és öröksége. (A bevezetést írta, válogatta és jegyzetelte Miskolczy Ambrus, az utószót írta Rostás Zoltán) Budapest, ELTE BTK Román Filológiai Tanszék, 1992.

3 Hadrovics László: Vallás, egyház, nemzettudat: a szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt. Budapest, 1991.

4 Szász Zoltán: Forradalmak és nemzeti mozgalmak a Monarchia összeomlása után (1918–1919). In Erdély rövid története. (Főszerk.: Köpeczi Béla) Budapest, 1989. 559.

6 id. Miskolczy Ambrus: Jozefinizmus Tündérországban. Erdély történeti demográfiájának forrásai a XVIII. század második felében. (CD-mellékletben a statisztikai táblákat készítette E. Varga Árpád, a források magyarázatát Miskolczy Ambrus) Tarsoly Kiadó, Budapest, 2013. 146.

7 Miskolczy Ambrus: Román nemzetgyűlés Gyulafehérvárott 1918. december 1. Magyar Szemle Füzetek, 2019, Budapest, 61.

8 OSZKK, Fond 473. Ritoók Emma: Évek és emberek. 233.

9 Jászi Oszkár és a két forradalom. In Katolikus Szemle, 1962. 2. sz. 118-119.

10 Idézi Peter Haslinger: Arad, November 1918. Wien-Köln-Weimar, 1993. 63.

11 OSZKK, Fond 106, Csécsy Imre hagyatéka. 2244.

12 Alexandru Vaida Voevod: Memorii. IV. Cluj-Napoca, 1998. 131.

13 Alexandru Vaida Voevod: Memorii. I. Cluj-Napoca, 1994. 151.

14 Vaida-Voevod: Memorii. IV. 25.


« vissza