Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Trianonról öt tételben, 2010-2020

"Azt hiszem, senkinek sem fájt úgy költőink közül Trianon vesztesége, mint Babits Mihálynak, aki nyaralójából, az esztergomi hegyről átlátott Párkányba, ahonnan még a kakasszót is áthozta a víz csendes hajnalokon. Egyetlen klasszikus költőnknek a verseit sem csonkíttatta meg annyira a kommunista cenzúra, mint Babitséit..."

 

Nagyon fáj


 

Sosem írtam arról, hogy Trianon nekem mennyire fáj. Említettem ugyan nemegyszer nagyenyedi édesanyám családját, felmenőit, a zilahi Asztalosokat és a Békésből kacskaringókkal Erdélybe került Veresseket. Emlegettem a kolozsvári irodalmi nyelv szépségét, amelyet anyámtól gyerekként Budán kaptam meg, majd pedig ismét, a modern magyar irodalom kolozsvári mesterei, Áprily Lajos és Jékely Zoltán közelségében. De azt sosem írtam le, hogy nagyon fáj a mesterséges határ, amely életem java részében, legalábbis 1990-ig, mindettől elválasztott engem. Nagybátyáimtól és unokatestvéreimtől, Erdély bűvös tájaitól és embereitől. Illetve elválasztott volna, ha mindez nem élt volna bennem. Elválasztott volna egy múló francia imperialista érdek, egy múló szovjet imperialista érdekkel megtetézve. Elválasztott volna később a kisnépi sovinizmus, meg Ceauşescu titkosrendőrsége, mert e képtelenség és gyalázat enyhítésére szólni és tenni mertem a nagyvilágban.

Talán azért nem szóltam a magam fájdalmáról, mert oly sokan szóltak, szólnak mások, mintegy hivatásukká téve a seb emlegetését. Talán azért, mert – ebben is anyai családom szellemiségét követve – a sebek és fájdalmak emlegetését a költészeten kívül nem tartottam sem igazán illő, sem igazán hasznos dolognak.

De jó beidegződéseink is válhatnak rögeszmékké, görcsökké. Eljön a pillanat, amikor felismerjük, hogy a visszafogottság is lehet ilyen görcs. Amikor igazán nagyon fáj, s amikor úgy érezzük, hogy e fájdalom feltárásával előbbre jutunk. Mert nagyra nyílt a tér, amelyben mások is átérzik ezt a fájdalmat, és gyógyíthat a szabad kibeszélés lehetősége, mert a másik görcstől, a fájdalom görcsétől is megszabadíthat. Méltón, felemelőn.


 

Babits Mihályról


 

Élet-halál harca idején, súlyos betegségével küzdve Szabados György barátom említette, hogy Babits Mihály Eucharistia című versében merült el: újra s újra olvassa, és egyre mélyebben halad benne. Mint a Bibliához, úgy fordulunk kedves költőinkhez is a mélypontok és felszökkenések pillanataiban. S ha azt mondom, fáj, József Attila jut az eszembe, hisz ki kiáltotta el még annyiszor, olyan mélyről, hogy fáj, nagyon fáj? Róla pedig eszembe jut nagy rokona és mestere a fájdalomban és az életörömben, Babits Mihály. Az a Babits Mihály, akit az ifjú költő zsenitudatának elszabadult apagyilkos dühével ócsárolt durván egy versében. Hogy Babits valójában mennyire mestere volt a fájdalomban József Attilának, az a kései bocsánatkérő versből derül ki, amely, mint tudjuk, így kezdődik: „Magadat emésztő szikár alak. Én megbántottalak.”

Ha Babits önemésztésének, vívódásainak forrását keressük, nem csak az olimposzi díjosztó és pénzosztó örök magányát találjuk ott, egy érzékeny lélek halmozódó sérüléseit, nem csak kései éveinek halálos gégerákját, de Trianon fájdalmát is. Azt hiszem, senkinek sem fájt úgy költőink közül Trianon vesztesége, mint Babits Mihálynak, aki nyaralójából, az esztergomi hegyről átlátott Párkányba, ahonnan még a kakasszót is áthozta a víz csendes hajnalokon.

Egyetlen klasszikus költőnknek a verseit sem csonkíttatta meg annyira a kommunista cenzúra, mint Babitséit – amikor egyáltalán újra kiadták őket. Egész verseket hagyattak ki a szerkesztőkkel a gyűjteményes kötetekből, és egyes versekből is, vonalakkal jelzett stanzákat, kipontozott sorokat. Ezek a kitiltott – betiltott – versek, verssorok szinte mind a trianoni feldarabolásról és következményeiről szóltak.


 

Nőjünk ég felé


 

Az említett Eucharistia című vers azt a gondolatot fejti ki, hogy a krisztusi kenyér és bor, hús és vér átlényegülése hogyan emeli egész vallási érzésvilágunkat egy szellemibb, a rituálisnál magasabb szférába. Ezt a verset Babits 1939-ben, halála előtt két évvel írta, más nagy versek szomszédságában. Felparázslik benne az életvágy és a remény, és az utolsó versszakban a gondolat, megbicsaklás nélkül, a trianoni seb szellemiesítéséhez fordul, abban látva gyógyulásunk útját: „hogy szellem és ne hús tegyen / magyarrá, s nőjünk ég felé / testvér-népek közt, mint a fák, / kiket mennyből táplál a Nap”.

Nőjünk ég felé és úgy győzzünk mi vesztes magyarok, mondja Babits Mihály. Mert akkor táplál bennünket a Nap. Nem is beszél veszteségről, csak a növekedés esélyéről, amely a szorongattatásban, veszteségben megadatik. Ugye ismerős a gondolat? A harmincas években sorra születtek klasszikus megfogalmazásai. 1938-ban az illyési „haza a magasban”. Már korábban, az évtized elején, megszületik Németh László idevágó gondolata is, a minőség forradalma, amely egész munkásságának mottója lehet. Ezen a nyomvonalon, Babits, Illyés, Németh nyomán haladva írja meg Bibó a háború után nevezetes esszéit a közép-európai kisnépek sorskérdéseiről. Majd pedig Mészöly Miklós fogalmazza újra ezeket a gondolatokat terjedelmes esszében a hetvenes években. Azért említem őt, mert nem szokás emlékezni az ő gondolkodásának erre az oldalára. Mint ahogy éppen az ezoterikusnak tartott Babits szól a fenti versben, fiatal tanítványaival egy hangon, testvériségről. Nem vigasztal, hogy kevés rokonhang visszhangozta ezt a szomszédok értelmiségétől. Nemrég egy chicagói román értelmiségi méltatta nekem angol levélben a Hungarian Review-t, mondván, milyen teljesítményekre képes ez „a sokat szenvedett magyar nemzet”...

A magasra növekedés gondolata mindenütt ott található a két háború közti építkezés legjobbjainál, a hivatalosság olyan képviselőitől kezdve, mint Klebelsberg vagy Bethlen István, Bartók, Kodály, Hamvas.

Mindig úgy gondoltam, hogy a magyar gondolkodás harmincas- negyvenes-ötvenes években beérő nagy teljesítményei ebből a vertikális, minőségi törekvésből fakadtak ki. Egy olyan oktatási rendszerből, melyet áthatott ez a tudat. Annak tanáraiból. Bay Zoltán, Oláh György, Szent-Györgyi Albert és az űrjárművek tervezői Amerikában, a MÁVAG-os Jendrassik Svájcban. Veress Sándor, Végh Sándor, Fricsay Ferenc és ki tudja, még hányan, muzsikusok Nyugat-Európa minden táján, és persze oly sokan, csak azért is, itthon. Amikor e neveket hallottam, alkotásaikkal szembesültem, mindig arra gondoltam, ha ki nem is mondhattam: ők az ég felé törekednek, és tudják, mi mindenért.


 

Akit becsül az ellenfél


 

Milovan Đilas, a kitért és volt elvtársai által lecsukott jugoszláv kommunista, két korszakos könyvet adott ki Nyugaton a hatvanas években. Az egyik Az új osztály volt, amely elsőnek ábrázolta és elemezte a kommunista uralmi elitek zárt világát, egy olyan időben, amikor még a létezésüket említeni is tabu volt. A másik a háborús évekre visszanyúló Beszélgetések Sztálinnal, amelyből például megérthetjük, miért viselkedett oly kegyetlenséggel a szovjet hadsereg és a moszkovita magyar vezetés a magyar nemzettel, minden rétegével, osztályával, mindkét nemével. Kincsként csempésztem haza őket, az elsőt londoni magyar íróbarátaim jóvoltából, a másikat angolul, egy amerikai antikvárium polcáról, s forgattam itthon.

Nick Thorpe, a BBC budapesti tudósítója idézett fel 2008-as könyvében egy másik, '80-as évekbeli alkalmat, amikor Đilas Belgrádban beszél neki a magyarokról, majd pedig Sztálin respektusáról a magyarok iránt. A magyarok, állapítja meg szerbként Đilas, „erős és büszke nép”. Majd így folytatja: „És Sztálin is, gondolja csak meg, meglehetősen becsülte őket. Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy az olyan nemzetek, amelyeken erős arisztokráciák uralkodtak, mint a magyarok és a lengyelek, erős népek. Sztálin csodálta az erős államokat és az erős intézményeket akkor is, ha ellenségnek tekintette őket.” S ha meg is tizedeltette népeiket, tegyük hozzá.

Természetesen Sztálin nem volt sem történész, sem szociológus, az ő kategóriái pusztán az uralkodás pragmatikus szempontjait szolgálták, amelynek mesterségében ritkán vétett hibát, és pontosan megfogalmazta, hogy kiktől tart, és kiket respektál. A szemében nyilván ugyanabba a sorba tartozott Kossuth, Görgey, vagy az 1944. szeptemberi-októberi titkos fegyverszüneti tárgyalások éjszakákon át folyó pókerjátszmáját Moszkvában végiggyúró Faragho Gábor vezérőrnagy és Szent-Iványi Domokos meghatalmazott miniszter, mint az arisztokrata Batthyány, az Andrássyak, Tiszák és Bethlen István. S persze ott ült annál az 1944. őszi moszkvai tárgyalóasztalnál gróf Teleki Géza, Teleki Pál fia is, ha éppen arisztokrata kellett. De Sztálin nem a születési arisztokráciáról beszél voltaképpen, hanem a történelmi hagyományt tudatosan, annyi viszontagság közt, évszázadokon át folytató, öntudatos és kiváló minőségű elitről, amely a nemzet politikai gerincét adja.

Mint Szent-Iványi nemrég megjelent memoárjaiból tudjuk, a tárgyalások Molotovval és a többi szovjet vezetővel mindig éjszaka folytak, heteken át. És valóban, Sztálin leinti Rákosit, amikor az Horthy Miklóst háborús bűnösként szeretné elítéltetni, és leinti őt Faragho Gábor kitelepítése ügyében is – így húzódhat meg a nyugalmazott tábornok végül is a saját, államosított, Kohári majori házának két szobájában családjával. Csekély vigasz, mondhatnánk, de életet mentett. Az ÁVO által lefogott Szent-Iványinak annyi jutott ki a sztálini respektusból, hogy börtönében 1947-ben magas rangú szovjet tiszti küldöttség vette szemügyre állapotát – meglehet, ezért úszta meg tizenöt évvel azt, ami különben életfogytiglan lett volna.

Mondjuk-e vagy ne, 1956-ban és 1989-ben a veszélyes magyarok igazolták Sztálin diagnózisát, erejük és büszkeségük ismét feltört a föld alól. Sztálin és Đilas szavaiból is kiderül, hogy ez az erő és büszkeség nem évtizedekkel múló tulajdonság. Olyan történeti és lélektani megfigyelés ez, amely felveti nekünk is, kocsmai és kávéházi bölcselkedőknek, hogy a híres pesszimizmusunkat derűvel és daccal ötvözzük. Hátha tényleg olyanok is vagyunk, amilyennek a két politikus, Sztálin és Đilas látott bennünket?

Netán ez az erő arra kötelez bennünket, hogy támasszuk fel magunkban, hozzuk fel szunnyadó mélységeinkből a derűt és a dacot, netán kötelez bennünket gerincünk kiegyenesítésére?


 

Bánffy Miklósról


 

Trianon évfordulóján emlékezzünk meg egy erős és büszke magyarról, akit feledésre ítéltek csaknem negyven évig, és akit mi magunk az eltelt szabad évtizedekben sem emeltünk méltó helyére a nemzeti emlékezetben. Gróf Bánffy Miklósra gondolok, aki, egyre tisztábban látjuk, egyik fényes embere volt 20. századunknak. Éppen egy kerek évfordulón, 1950. június 5-én hunyt el Budapesten, ahová néhány hónappal korábban engedték ki Erdélyből a román kommunista hatóságok, hetvenhét évesen, betegen, és minden vagyonától megfosztva. Elképzelhető-e, hogy Bánffy Miklós élete utolsó óráiban, hetven éve, nem gondolt a harminc évvel azelőtti tragikus napra? Elképzelhetetlen. S így vált azon a sorsdrámai napon észrevétlen maradt, s azóta is alig-alig felidézett halála kivételes történelmi súlyúvá.

Mert Bánffy Miklós volt a trianoni Magyarország első külügyminisztere. A megalázás konferenciáin kellett higgadtan és okosan képviselnie bennünket. Végigcsinálta, mégpedig a vezető politikusok szimpátiáját elnyerve, gőg és meghunyászkodás nélkül. Mennyi lelkierő kellett ennek végigviteléhez, mennyi dac és mennyi, a magasból kapott, Naptáplálta derű!

Bánffy a húszas évek közepén Erdélybe települt vissza, hogy szervezze a kisebbségbe szorult magyar közösségi életet. Megírta a nevezetes Erdélyi történetet, az öntudatlan sodródást megörökítő regénytrilógiát a világháború előtti magyar elitről, amely a közelmúltban nagy olvasói sikert aratott a világnyelveken. A trilógia kötetcímei ide illők emlékeztetőnek: Megszámláltattál; És hijjával találtattál; Darabokra szaggattatol... A második világháború éveiben pedig, mintegy a trilógia folytatásaként, Bánffy a magyar-román kiegyezés ügyében közvetített Horthy Miklós és a román király között, titkos misszióban.

E sokoldalúságában is rendkívüli tehetség fényes pályája különleges módon ért először csúcsra az 1910-es években. Az operaház királyi intendánsaként ő rendelte meg Bartók két nevezetes mesedrámáját, A kékszakállú herceg várát és A fából faragott királyfit, s ő is tervezte, festette meg színpadképüket. Majd ő alkotta meg IV. Károly király budapesti koronázó-ünnepségeinek koreográfiáját.

Róla ennyit mondani is kevés.

Bánffy Miklós olyan ember volt, akit becsültek az ellenfelei


« vissza