Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egy konferencia margójára

 

A végzetes nap, amikor rám osztatott a feladat, hogy szervezzem meg az MMA Művészetelméleti Tagozatának művészetkritikai konferenciáját, még valamikor nyáron volt.1 Nyáron az ember derűlátó, jóhiszemű, hajlamos érzéki csalódásokra is, például az október fényévnyi távolságra van.

Ennek ellenére tüstént nekiláttam; füzetem tele volt a kollégák által javasolt nagyobbnál nagyobb szaktekintélyek névsorával, és abban is megállapodtunk, hogy az 1990-es év utáni időszak műkritikája lesz a téma, és hogy párbeszédre törekedvén, megkérdezzük az alkotókat is, és próbálunk nem tudomást venni az ilyen-olyan oldalakról, úgy csinálunk, mintha egy normális országban élnénk. Magam erre különösen törekszem – mármint így tenni-, és még azt sem mondanám, hogy túl nagy erőfeszítésembe kerül. Érzékeny lévén a minőségre, soha nem érdekel, hogy az alkotó melyik kormánytól kapta, vagy nem kapta kitüntetéseit. Nézzük a művet magát. Ha kilóg a lóláb, az úgyis esztétikai, morális problémává válik, hiszen „A jó műben nem lehet hazudni” – mondta B. Nagy László filmkritikus, akinek ezzel az ars poeticával mégiscsak sikerült életművet írnia, heti penzumokból.

Nyolc művészeti ág szorozva hárommal, az annyi, mint huszonnégy referátum. Nem tudom miért, a képzőművészettel kezdtem, de egyetlen múzeumigazgató, egyetlen kurátor sem ért rá októberben (a képzőművészeti tagozat Erdélyben szervezett kiállítást akkorra). Úgy tűnt, semmi sem áll távolabb a képzőművészettel foglalkozóktól, mint hogy a műkritikára akár csak gondoljanak is. Én művészettörténész vagyok – mondta valaki, mint ha ez kizáró tényező lenne, holott én azt gondoltam, ez a minimum, hogy valaki képzőművészeti kritikát műveljen, vagy arról szakszerű véleménye legyen. Felhívtam egy tagozattársamat. Majd' leejtette a telefont, amikor mondtam, hogy X.Y. gondolkodási időt kért, lehet, elvállalja. – Te nem tudtad, hogy ő az Akadémiára a lábát nem teszi be, s ha elvállalja, a feleségét is meg kell hívni? – mondta döbbenten. Persze nem vállalta, így a feleség problémája is megoldódott. Na, majd a nagy öregek – gondoltam. Kutyakomédiában nem veszek részt – zárta rövidre egy koszorús szobrász. Egy jó nevű festő igent mondott, de később megbetegedett (valóban beteg volt). Már utószezon volt, amikor Feledy Balázs azt mondta, nagyon érdekli a téma. Valóban érdekelte, mert alapos, kitűnő előadást tartott a képzőművészek megmentője. Nem akarom csökkenteni az érdemeit, de elfogulatlanságához, őszinteségéhez az is hozzájárulhatott, hogy nyugdíjas lévén semmilyen háttérintézményhez nem kellett igazodnia.

Az irodalmárokkal az volt a baj, hogy mindenki épp most írta élete fő művét, és ilyen apró részkérdésekkel, mint a kritika, nem akart foglalkozni. A színészek, nos, ők mint a leggyöngébb láncszem, vagyis a kritikának priméren kiszolgáltatottak, köszönték szépen, de inkább nem.

Nem untatom tovább az olvasót a körülményekkel, de egyként tapasztaltam az érdektelenséget, a reménytelenséget, a cinizmust, a vélemény nem vállalását, a következményektől való félelmet, az adott szó semmibevételét és még sorolhatnám. Az elutasításokban volt egy közös nevező. „Annyira rossz a véleményem, hogy azt nem szeretném elmondani.” A legbecsületesebb az volt, aki azt mondta: „Nincs jogom kiállni és bírálni a kritikusokat, amikor sokszor én sem írtam meg, hogy X.Y. könyve dilettáns. Igaz, az ellenkezőjét sem mondtam, de mégis elhallgattam a véleményemet”.

Innen szép nyerni – ahogy mondani szokás. Mert azért nyertünk is ezzel a konferenciával. Voltak ugyan előadók – akik átbújtak a léc alatt, de a többség élt a lehetőséggel, és alaposan áttekintette az elmúlt harminc év műkritikájának problémáit, amelyek gyökere majd' mindegyik művészeti ágnál hasonló.

Többen állapították meg, hogy a nyolcvanas évek végét, illetve a rendszerváltást közvetlenül követő éveket tekinthetjük a kritika aranykorának, mert sok fórum működött, és az újságírás kultúráját még nem rombolta le az internet. Emiatt egy kissé nosztalgikus hangulat uralkodott a hozzászólások egy részében. Volt, aki ki is kérte magának: nocsak, visszasírjuk a diktatúrát?! Nem, sőt! De a tényektől nem lehet elvonatkoztatni.

Továbbá jegyezzük meg, hogy nem csak az internet, még előbb a nyomtatott sajtó stílusa is mélyrepülésbe kezdett a Magyar Narancs megjelenésekor. Még 1996-ban tettem szóvá: „Ha valaki a kritikusi pályára adta a fejét, annak nem volt mese, a műről kellett írnia. Amikor beköszöntött a szabadság, és vele a Magyar Narancs, rögtön kiderült, hogy ennek a dogmatizmusnak vége. Valamirevaló kritikusnak meg sem szabad néznie, amiről ír. Legtanácsosabb a mellékhelyiségben időzni, és annak körülményeiről kell az olvasónak beszámolni. Ha azt írja, hogy a virágcserépbe hányt, ez alighanem azt jelenti, hogy ha megnézte volna a filmet, akkor sem tetszett volna neki. Ez a közvetlen, természetes stílus, amely barátjának, mi több, haverjának tekinti az olvasót, ragályként terjedt, és lassan bármilyen sajtóterméket nyitottam ki, a filmkritikus lelkiállapotával és annak testi következményeivel találkoztam a mű interpretációja és értékelése helyett.

Mintha az új kritikusok valamennyien Babits Mihály szavait értelmeznék félre: „Csak én bírok versemnek hőse lenni,/első s utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni,/de magamnál tovább még nem jutottam”.

A zenekritikusok tették szóvá ezt az alanyi költői attitűdöt a Fáy Miklós-jelenség említésekor, és az építészek is megerősítették. Bojár Iván András, aki sikeresen dolgozott az építészetkritika fórumainak megteremtésén, de épp az említett jelenség miatt, úgy két évtized után felhagyott a kritikaírással. „Alapos, empatikus és megerősítő értelmezés viszont soha semmiféle ingert az olvasókban nem ébresztett. Etikai kifogásaim támadtak ezzel...” Wesselényi-Garay Andor viszont úgy látja, hogy „a tízes évekre kikoptak a kritikák a lapból s higgadt méltatások váltották a korábbi vérfürdőket”. Érdekes, hogy Wesselényi-Garay az építészetkritika politikai polarizálódását viszonylag új jelenségként említi, holott más művészeti ágakban ez szinte a rendszerváltás pillanatától megfigyelhető.

A megosztottság gyökereit alapos kíméletlenséggel vázolta Gróh Gáspár: „A politikai rendszerváltás után azonban már nem értékteremtők álltak szemben kegyencekkel, a hivatalosság által kegyelt fél- (negyed és nyolcad-) tehetségekkel. A lényegében kétpólusúvá vált köz- és szellemi élet rivalizáló csoportjainak elismert nagyságai kerültek szembe egymással. Olyan alkotók, akik addig egy oldalon álltak, szemben az értéktelenséggel.” És valóban, ez volt a „tragikai vétség”, attól kezdve, hogy a művész-értelmiség a pártok mentén sorakozott fel, és nem az érték közös nevezőjét kereste. Érdemi kritikai viszonyulásról beszélni szükségképpen problematikus. Bérczes László a színházi világban szerzett tapasztalatai alapján erősítette ezt meg, s mivel kritikusból lett rendező, ezért jó rálátása van a pályára.

Az építészeti szekció annyi gondolatot vetett föl, hogy hosszas beszélgetés bontakozott ki a közönséggel, és mondhatom, drámai pillanat volt, amikor Sulyok Miklós építészet-teoretikus, – aki egyébként a korán elhunyt Vámos Dominika lapszerkesztő és kritikus példaértékű pályáját vázolta fel –, azt mondta: „Még magamban sem mondtam ki soha, hogy végül is senkinek nem érdeke az igazság kimondása”.

Kulcsmondat ez, hiszen valós, érdemi kritikai kommunikáció csak ott jöhet létre, ahol valakinek, valakiknek érdeke az igazság kimondása. És akkor lépjünk hátra egyet: érdeke-e a művészetnek az igazság kimondása, és születhet-e ott művészet, ahol nem közérdek az igazság kimondása? A kritikus olyan, mint a folyondár, addig nő, mint a fa – tulajdonítják Szerb Antalnak a mondást. Meddig nőtt a filmművészet fája az utóbbi évtizedekben? Amerikanizálódott zsánerfilmek, romantikus vígjátékok, és néhány, fesztiváltrendet követő, és ott esetleg díjat is begyűjtő film. De hol vannak a valóságfeltáró filmek, amelyek arattak a kilencvenes évekig? Mit akarsz a valóságfeltárással most? Két választást kell nyernünk az idén – mondta filmrendező barátom. S akkor mihez fogjon a kritikus, akinek a Tanuljunk könnyen, gyorsan újságot írni kézikönyv egyértelműen tudomására hozza: „Az újságíró szabadsága addig terjed, hogy megválaszthatja, melyik lap szolgálatába szegődik.”

A lapszerkesztés a kihagyás művészete – hangzott el, és az előadó még csak a feltorlódott anyagra gondolt, hogy a minimum háromezer új épületből melyiket mutassa be a fénykorában létező nyolcvan építészeti orgánum. De gondoljunk az elhallgatásra is, amit művészi tökéllyel művelnek a pártsajtó katonái, mindkét oldalon. Amiről írunk, ha a földbe tapossuk is, az van, létezik. Amiről nem írunk, az viszont nincs. Nincs a köztudatban, nincs a piacon, nem lesz a kulturális örökségben és így tovább. Ez a legbiztosabb megoldás.

A másik kulcsszó az etika. A konferencia megerősített abban, hogy bizony ideje lenne a kritikai hivatás erkölcsi és magatartásbeli szabályait összegezni. Valahogy úgy, ahogy Bibó István összefoglalta a szabadságszerető ember politikai tízparancsolatát. Hogy azután ezt kevesen tartanák be? Persze, kevesen. De mégsem véletlenül került szóba Tóth Aladár, Babits Mihály, B. Nagy László neve, inkább miheztartás végett.

Az is igaz, hogy napjainkban fehér holló az olyan ember, aki kritikusként keresi a kenyerét. Csak kritikusként. Szükségképpen merült fel többször is a kritikusok egzisztenciális problémája, hiszen ha bedől a nyomtatott sajtó, és a maradékban irreálisra csökken a művészetre szánt terjedelem, akkor hogyan beszélhetnénk kritikusi életpályáról?

Az etika része a kritikus felelőssége, amit igen komoly hangsúllyal vetett föl egy kerekasztal-beszélgetésben Huszárik Kata, fiatal színészhez képest meglepően szépen, artikuláltan használva a magyar nyelvet.

A kritikával kapcsolatos kihívások legerősebbike az interneten zajló véleménynyilvánítás; ebben egyetértés volt. Dérczy Péter szerint a zsurnálkritika nagyon hiányzik a kritika intézményrendszeréből, de esetleg pótolhatja némelyik internetes portál. Szerintem az internet nemigen válhat a minőségi újságírás terepévé: elsősorban a nyelvhasználata riasztó némelyik fórumnak. (Persze mit finnyáskodom én, ha már a televízió képernyőjén is káromkodhatnak, mint a kocsis, véleményformálónak számító, konzervatív[!] újságírók). Ráadásul más a közönségük, az ötvenes-hatvanas és az idősebb korosztály szívesen tájékozódna a nyomtatott sajtóból, ha lenne. Jelzésértékű, hogy a televízió mint fórum, mint lehetőség a műkritika számára szinte fel sem merült, annyira átpolitizálódott a közszolgálati televízió. A rádió még csak-csak, ott a Bartók rádió tartja magát. Talán nem véletlen, hogy újságírás kategóriában a Prima Primissima mindhárom jelöltje a rádióból került ki.

Dérczy idézi – amúgy példaértékűen alapos referátumában – Margócsy Istvánt: „Ahogy azonban egymás értékválasztásait sem kétségbe kellene vonnunk, hanem inkább explikálva megvitatnunk, úgy egymás beszédmódját is megvizsgálhatjuk, kifogásolhatjuk, vitathatjuk, értékelhetjük fel és le stb. Egyet nem tehetünk: nem akarhatjuk azt, hogy a másik beszédmódja ne legyen.”

Ez nagyon fontos. Nemkülönben, hogy bár kétségtelen rezüméje a konferenciának az, hogy a művészetkritika az utóbbi évtizedekben nem képes érdemben áthatni a művészetről való gondolkodást, mégis törekednünk kell rá. Kinek-kinek lehetőségei, képességei, ambíciói és lelkiismerete szerint.


 

Jegyzet:

 

1 Párbeszéd a művészetkritikáról, 2019. október 21–22., Magyar Művészeti Akadémia.


« vissza