Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Haszontalan idióták? – Egy régi Koestler-regény mai olvasata

Vége!” Ez a ténymegállapítás az első – a főbb szereplőket bemutató – jelenetben hangzik el annak a szájából, akinek a temetése Arthur Koestler A vágyakozás kora című – gondosan megkomponált – regényét zárja. Az elbeszélő hozzáfűzi, nem tudni, minek van vége. Ám a történet egyértelművé teszi a szó jelentését: vége mindannak, ami a „vágyakozás korát” – a regénybeli ötvenes éveket – megelőzte. Vége annak az Európának, melyet a Bastille lerombolásával kezdődő két évszázad formált a maga képére, miután megvalósíthatónak hitték a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” híres jelszavát, s ebből kifolyólag sokan lelkesedtek a Kommunista Kiáltvány, a bolsevik forradalom és a Spanyol Köztársaság eszmei céljaiért. (A ténylegesen történtekről pedig csak annyiban vettek tudomást, amennyiben föltételezéseiket igazolta.) Közben a vezető szerepet játszó baloldaliak minden erkölcsi kötöttséget elutasítva rombolták le a hagyományos értékek világát. (Ami majd '68-ban teljesedik ki.) Ennek eredményeként ismeri el kétségbeesetten az egyik hangadó szereplő: immár a „liberalizmus” – a szocializmussal, a kapitalizmussal és minden más izmussal együtt – „csatornabűzt” árasztó szó lett.

Az első fejezet „Bastille-napi”1 tűzijátéka szemkápráztató, az utca népe önfeledten táncol, noha a háttérben sűrűsödő világvége hangulat miatt mindenkinek aggódnia (és cselekednie) kellene, de teljes az általános kiábrándultság és tehetetlenségérzés. Ám a nagyszabású tűzijáték technikai megvalósítóinak nem sikerül megformálni a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavát, amiből a petárdák a szabadság szó francia megfelelőjének első három betűjét – LIB – írják csak ki.

A „vége” korai kimondása és a befejező rész kiúttalanságot hangoztató szónoklatai (szebben: töprengései) közötti történetben nagyrészt balliberális értelmiségiek ellentmondásos – gyakran szószátyár – eszmefuttatásait olvashatjuk. A szereplők önkörükben forognak, csak néha találkoznak az utcákon számukra ismeretlen célból tüntetőkkel, s az olvasóban az a benyomás alakul ki, hogy az ő véleményükön kívül csak a külső tényezők számítanak, a demos, a szavazó nép a dolgok alakulásának nem alakítója, csak elviselője és kiszolgálója. De a békés élet hátterében ott lebeg a háborús fenyegetettség: légitámadás és ejtőernyősök érkezésének a veszélye. Várható Párizs, Franciaország – és talán Európa – behódolása.2 Ám nem valamely meghatározatlan „totális diktatúra” fenyegetéséről van szó, ahogy a magyar kiadás hátsó borítójának könyvajánlása állítja. A történet idején – a szöveg szerint 195-ben3 – Hitler birodalmát rég megsemmisítették. Pillanatnyi kétségünk sem lehet, a végveszély előidézője a „létező szocializmus”, az Erőszak rettenetes világa, a Szovjetunió. Fegyveres erőivel, agymosott ügynökeivel, hatásos propagandájával, amiben sok – önmagát mindenkinél kiválóbbnak tartó – baloldali világhíresség is részt vesz. Koestler szókimondó művét közel hét évtizedes késéssel olvasva, leleplezéseinek történelmi hitelessége megrendítő.

Az operaszerűen – „felvonásokra” és áriákra – felépített regény meghatározó szólamait azok a kiábrándult baloldaliak adják elő, akik rádöbbentek, hogy a Szovjetunió világhatalommá válása előtt féligazságokban hittek. A Mennyek Királyságáról szőtt álmok önkényuralomba torzultak, egykori hívei „bukott angyalok”, „félszüzek”. (Mint a történet elején „a lány”, Heydie.) A fogadásnak nevezett előkelő, a szereplőket összehozó társasági események házigazdája (Monsieur Anatole) azzal szembesíti vendégeit és olvasóit, hogy többé nem tekinthetik magától értetődő igazságnak sem a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” megvalósíthatóságát, sem a szabadságjogokat. Hamis az a fölszólítás: „Szavazzatok a jelöltjeinkre, az igazságosságra, a haladásra, a szocializmusra”, mert e szólamok „mocskos (pornográf) képeslapok, mind csak mocskos képeslapok [...]”. A szándékok végzetesen kisiklottak. Mit tegyen az, kérdezi a regény – túllépve az ideológiákon –, aki általában nem tud tovább hinni a világképét, ezen keresztül a világban rá váró szerepet meghatározó eszmékben és eszményekben? Árulóvá kell lennie? Ne szépítsük: Koestler belépett a kommunista pártba, dolgozott a „szocializmust építő” Szovjetunióban, harcolt a spanyol polgárháborúban (akárcsak a regény jó néhány szereplője), főleg pedig mélyen átérezte a szegények és elesettek, a „Fekete város”(-ok) nyomorultjainak egy jobb világ utáni vágyát. Csakhogy a forradalom legendája végzetesen eltorzult, a nemes eszmékből borzalmas bűnök lettek. Az „ész” nevében a marxizmus kiiktatta az emberlétből a „szívet”, tudományos magyarázattal igazolta az osztályharc gyűlölködését, amely magában foglalja a könyörtelenséget. Érvénytelenítette a „régi” erkölcs szabályait – a „ne ölj” parancsától a szánalomig, együttérzésig és a szerelemig.

Senkit nem érdekel – fejtegeti a talán legrokonszenvesebb szereplő –, ha elárulod az emberiséget, de ha kilépsz a klubból, akkor árulónak tekintenek, és az árulókat senki nem szereti, akármilyen okból váltak is árulóvá.”4 Máshol hozzáteszi: valójában nem ők árulták el az eszmét, hanem az eszme árulta el őket. Az árulás kérdésének erkölcsi felelőssége nagy szerepet kap a történetben. Megfelelve a kommunista szellemű liberalizmus alapvető önellentmondásának, miszerint minden vallásnál szigorúbban kéri számon saját dogmáit és bélyegez meg minden másként gondolkodni igyekvőt.5 Az árulás azonban nem csupán a klubtagsággal járó előnyök elvesztése. Valamiben hinni kell, különben nem élhetünk teljes életet. „Félszüzekként” vágyunk „igazi” beteljesülésre. A késői olvasó azt gondolhatja, a világ olyanná vált körülöttünk, ahogy azt a posztmodern szem látja: minden mozog, minden mozgásban van, nincs biztos pont. De miben higgyünk, hiszen – e gondolatkörben – a vallás sem ad a megváltozott feltételek között érvényesnek elfogadható válaszokat? Talán az erős, magabiztos, cselekvőképes egyénben?

A vágyakozások regényében a tehetetlenség állapota uralkodik: hiába menekülnek az írók és filozófusok öntudatos és önellentmondásos – az olvasó egyetértését és ellenmondását egyaránt megmozgató – áriák mesteri előadásába, ez nyilvánvalóan álcselekvés, önbecsapás. No meg lehetőség különböző kedvezmények elnyerésére, mert a közvélemény félrevezetését jól megfizetik azok, akik tudják, mit akarnak. A cselekmény időszakában magyarországi osztálytársaimmal nagyokat röhögtünk, amikor kivezényeltek az utcára, hogy „tüntessünk” az „imperialisták” ellen, a világ békéjéért és szabadságáért. Ennek megfelelően olvastuk az újságokban a Nagy Békekongresszusok névsorait. A Boszorkányszombat című fejezetben könyörtelen gúnnyal kifigurázott tanácskozás részvevői közül Koestler ironikus – vagy inkább karikatúraszerű – portréit a szakirodalom (némi fenntartással) jó néhány modell esetében azonosította.6 De gondolataimban ma sem tudom letörölni Joliot-Curie, Merleau-Ponty, Sartre, Beauvoir hírnevéről a „szovjetbérenc” jelzőt, amit a regény is sugall. Koestler eredeti jellemmozaikjainak átformálásaiban ők is megszólalnak. Áriáik üres szavakkal töltik meg a tehetetlenség állapotát. Regénybeli gondolatviláguk meghatározó eleme a „neonihilizmus”. Mégis hatásos propagandának bizonyul ez: mindenki tudomásul veszi, hogy a „Szabadállam” (a Szovjetunió) megszállja „Nyusziországot”. És nem hisz annak az – áruló – orosz vadászpilótának sem, aki fényképes bizonyítékot szolgáltat a szovjet atomrobbantásra (egyúttal egy új város megsemmisítésére). A hatásos kommunikáció elhiteti, hogy ilyet csak az „ellenség” tehet: a bűnös tehát „Amerika”.

Hydie, A vágyakozás korának legalaposabban megrajzolt személyisége – „a lány” – a Háborúgyőztes Amerikában született. Nem saját elhatározásából szingli – a szexuális forradalom vélt kirobbanása előtt –, még kevésbé feminista öntudat sugallatára az. Az apjánál lakik, aki egyetlen cselekvőképes hozzátartozója lehetne. Az „Ezredes” katonai-diplomáciai feladata miatt tartózkodik Párizsban, s ugyan udvariasan beszélgetnek egymással, de képtelenek szót érteni. Mindketten egy-egy „zárt telefonfülkében” érzik magukat.7 Hydie-t a megélhetési gondok ugyanúgy nem foglalkoztatják, ahogy a hivatástudat bármely változata sem merül föl benne. (A pénz hiánya csak a munkatáborok Párizsba menekült áldozatát érinti, más szereplőt nem.) Noha a szereplőkről általában nem tudható, miből élnek, sok pénzt költenek el a bárokban, a kávéházakban, a kiválóan főző vendéglőkben. Az összejöveteleken is irigylésre méltóan finom ennivalókat kapnak, és elképesztő mennyiségű italt fogyasztanak. (E sorok írója mindig erről a Párizsról álmodott, noha a regény első megjelenésekor legföljebb a „calvadosok városáról” olvashatott Erich Maria Remarque regényében.) Csak a lány apjának (az ezredesnek) jut eszébe, hogy Amerikában, hazatérésük után a történetben korlátlan szabadidővel rendelkező – jószándékokkal, segítőkészséggel telített – Hydie valamilyen állással köthetné le energiáit. Egyébként a kávéházakban ődöngők, összejöveteleken vitázgatók, az utcákon beszélgetve sétálgatók körében mintha még a „professzor” és az „atya” is csak puszta cím lenne. Szó sem esik arról, hogy a professzor tanítana, az atya lelkeket gondozna. Hitelesen csak a költő magyarázza meg, miért nem tud írni. Koestler személyes hivatástudatával vallja: írni a közösség számára a legveszedelmesebb gondokról, jelenségekről, személyekről kell. A művek mozaikképeinek megalkotáshoz azonban az írónak először meg kell emésztenie a téma elemeit. Erre azonban a véleménymondó a legfelháborítóbb, legborzalmasabb esetekben (mint a „sarkkörön túli munkatáborok” létezése) képtelen.... Koestler viszont képes volt erre, regényeiben alaposan földolgozva személyes megfigyeléseit.

A lány” magától értetődő egyenrangúsággal ül filozofáló férfitársaságban. Modern nő, de nem olyan fintorgó, durcás teremtés, mint „Milet atya unokahúga”, aki a közösülés aktusát is a legnagyobb közönnyel gyakorolja. Széles látókörét, rendkívüli műveltségét mutatja, hogy egy már alkotni képtelen költő nevéről azonnal eszébe jut régen megjelent verseskötete: az emlékezetes című Óda a Csekához. A szellemi értékek keresése is része annak, hogy gondolatai elsősorban az elvesztett hitéből adódó hiányérzetének betöltésére irányulnak. Hydie az egyedüli szereplő, aki nem a baloldaliságból, hanem annak – a regény szerint – egyetlen ellentétéből, a vallásos hitből ábrándult ki. (Végzetes veszteségének szemléltetése a regény legkevésbé hiteles eleme: a vallás kérdésében az író idegenként – megemésztetlenül – keresi a magyarázatokat.) „A lány” (így szerepel a történetben, noha elvált asszony) legfőbb vágya, hogy megtalálja azt a szeretőt, aki – mivel az eddigiek erre képtelennek bizonyultak – eljuttatja a kielégülés csúcspontjára. Ennek sikerét előre ugyan nem tudhatja, de ehhez választ ki egy magabiztos, tehát föltételezhetően eszmények és célok megvalósítására képes – ruhája alatt is kemény izomzatú – férfit. Vagyis – noha a regényíró minden konzervatív megoldást lehetetlennek tart –, olyan férfit keres, aki a hagyomány eszményei szerint megfelelő férj (élettárs) lehetne. Balszerencséje az, hogy akire rátalál, a szexuális aktus végrehajtásában tökéletes ugyan, de érzelmi képességeit gyökeresen kiirtották. Annyira, hogy néhány találka után a „lány” rádöbben, őt csak – könnyen helyettesíthető – gyönyörszolgáltatónak tekinti. Óriási csalódás ez, amit csak kiteljesít, hogy a férfi küldetése nem marad előtte titokban: diplomáciai fedésben a „Szabadállam” titkosügynöke.

Talán a regény legjobb fejezete ismerkedésük leírása. Fegya, a „Szabadállam” párizsi követségének kulturális titkára operába hívja Hydie-t, mert ott a zene, a játék és a történet összhangja érthetően szemlélteti a „kapitalista” világ romlott művészetét, miközben még a műveletleneket is elvarázsolja – magyarázza. Ám „a lány” ehelyett inkább egy olcsó, sokszor kipróbált, jó vendéglőt választ, ahol csigát, borjúfejet és pezsgőt rendel. Mert nem szórakozni akar, hanem megismerni azt, akinek férfiassága megragadta a képzeletét. A férfi nem érzi rendezésének kifinomult rafinériáját, neki az italból csak a mennyiség a fontos. Sorsában parancsoló kényszer, hogy mindenben győzni akarjon. (Vesztesekre – és hibázókra – a Rendszernek nincs szüksége.) Jól begyakoroltan eljátssza a nő birtoklásához, a gyors gyönyörhöz vezető – otthon tanult, eddig sikeres – szertartásjátékot. Közben meglepő módon megemlíti az Átokföldjét, de nem lehetünk biztosak abban, hogy saját olvasmányélménye alapján. (Inkább az „átok” szó tetszhetett meg ideológiai kiképzőjének.) Miközben elkápráztatja beszélgetőtársa – vélt – műveltsége, „a lány” lelkiállapota kifejezésére pontosan idézi T. S. Eliot East Coker című verséből: „Az melegít, ha megfagyok / S jeges tisztítótűzben reszketek”. Udvarlója ezt végleg nem érti, értheti. Nem ugyanazon a nyelven beszélnek. Mesteri, ahogy Koestler a két különböző neveltetés, ízlés és gondolkodásmód ütközéseit – lenyűgöző iróniával, ugyanakkor a tetszeni akarást is beleszőve – párbeszéd formájában szembesíti. Érvelnek, igyekeznek önmagukat érdekessé tenni. Noha Párizsban franciául beszélnek és ez egyiküknek sem okoz nehézséget, beszédmódjuk egyéniségükre jellemző különbözősége a másik számára föltörhetetlen titkokat hordoz. A kulturális és nemzeti hagyományok által formált személyiségük kölcsönösen rejtve marad. Abban az erotikus légkörben, amely mögött az izzó szexuális vágy – eltérő mértékben – beteljesülést sürget, az olvasó világosan érzékeli a kettőjük közti szellemi, intellektuális és morális távolság áthidalhatatlanságát. Mivel Hydie-re bénítóan hat a túl sok ital, ezen az estén képtelen a szeretkezésre, de annyira vágyik rá, hogy a folytatás elkerülhetetlen.

Kapcsolatuknak azonban végzetszerűen kudarcba kell fulladnia, s ebből szerelmi tragédia is kifejlődhetne, ha Koestler ezt a szálat nem fordítaná tragikomédiába. Amikor a történet középpontjában álló „lány” rádöbben, hogy a szenvedély vakká, süketté és hitvánnyá tette, óriási elszántsággal indul el, hogy megölje szeretőjét. Felindultságában azonban elfelejti kibiztosítani a magával vitt pisztolyt, majd amikor végre meghúzza a ravaszt, csak jelentéktelen sérülést okoz. Mégis abban a tudatban távozik, hogy végrehajtotta szándékát. De hamar kiderül: ő is tehetetlennek bizonyult. Bonyolítja a helyzetet, hogy a tettre részben azért szánta rá magát, mert a törvényes rend legfőbb őre megtagadta – logikusan érvelve – kötelessége teljesítését, az ügynök leleplezését. Hydie kudarcát a származásával járó hagyományból fakadó szánalom finoman megbújó, öntudatlanul feltörő érvényesülése teszi teljessé. Valójában a kettőjüket elválasztó áthidalhatatlan szakadék mélypontja éppen a gyilkosságra való képtelenség és a gyilkosság önigazoló vállalása között húzódik. (Nem tudjuk meg, hogy a férfi egy kollektivizálást végző terrorosztag tagjaként gyilkolt-e, de készen állt rá.)

Ez a kaland azért rendkívül érdekes, mert az író gondosan fölépíti Fegya, a szovjet ügynök figuráját. Együttérzéssel mutatja be nyomorúságos gyermekkorát, amelyből csak a forradalom nyithatna kiutat a „Mennyek Királyságának” megteremtésével. Ehelyett jön létre a zsigerekig ható önkényuralom, amely – első lépésként létrehozza azt a „liberális” iskolát, ahol biztosított a diák és a tanár teljes tanulási és tanítási szabadsága. Nincsenek osztályok, mindenki az általa választott órákra jár (vagy nem), a képzett pedagógusokat pedig megbízható káderek váltják föl. (Akiket nem nyomasztott – mondja róluk az elbeszélő – „a tények lehangoló, végeláthatatlan pusztasága”, a múltban fölhalmozott tudás elsajátításának kényszere.) Itt kezdődik Fegya neveltetése, majd az egyetem és a Komszomol vele is elfogadtatja a korlátlan hatalom feltétlen kiszolgálásának könyörületet nem ismerő parancsait. A(z államvédelmi) „Szolgálatban” nyíló kiemelkedés lehetőségét diákkori szeretőjének elárulása árán ajánlják föl neki. (Kihallgatója, a „régi forradalmár” mentené, de nem hagyja magát. Erre mondja rég halott apja egykori harcostársa: „Egy nap talán megérted majd, hogy mit tettél! De valószínűbb, hogy soha.”) Az alapos agymosás után Fegyának ez valóban nem juthat eszébe. Egész gondolatvilágát hozzáidomították az idősebb honfitársaim által jól ismert marxista szemináriumok leegyszerűsített és hazug világképéhez. A fölemelt népfinek fejébe verték, hogy higgyen a beletáplált jövőképben, amikor minden jó lesz majd. Mert az „öléshez tiszta lelkiismeret kell”. Fegyát ízig-vérig meggyőzik, „a férfit erőssé teszi, ha tudja, hogy mit szolgál az élete.” Ehhez szükséges, hogy valós tények helyett mindent az osztályharc címkéivel ellátott keretben lásson. Megszokja, hogy minden érzést emberi gyöngeségnek minősítsen, és kész legyen akár a hozzá legközelebb álló elleni vádat is – hamisan – igazolni. Ember helyett parancsvégrehajtóvá kell válnia ahhoz, hogy a távoli hatalom fönnmaradásához nélkülözhetetlen véres erőszakot és szüntelen hazudozást vállalhassa.

A tudatmódosító iskolában szexuális partnere, amikor magyarázatot keres vonzalmára, azt mondja: „mert olyan kemény és egyszerű vagy, mint azok a »proletár fiúk« a plakátokon.” Ez a plakáthős nyűgözte le Hydie-t is. A közösségi elkötelezettséget álmodta mögé, ami majd a párkapcsolatban is érvényesülhet. Ellentétben apja liberális fölfogásával, ami oly merev közönnyel tiszteli az egyén szuverenitását, hogy a legszorultabb helyzetben is – kölcsönösen – lehetetlenné teszi a bizalmi viszonyt. Feleségét, Hydie anyját is a magárahagyottság tette alkoholistává, beszámíthatatlanná, és juttatta zárt intézetbe. Lányát azért küldte zárdaiskolába, azért fogadta el rossz házasságát és válását, hogy ne kelljen beleszólnia az életébe. Sőt, még akkor sem változtat álláspontján, amikor egy „magasabb érdek” azt kívánná, leplezze le, ki is Hydie szeretője, a hivatalos szervek által szemmel tartott ügynök. Nem menti ki lányát a végzetes kapcsolatból. Bénultsága eltér a többi szereplőjétől, mert mögötte inkább konzervatív, mint balliberális szellem nyomja el az emberi kapcsolatokhoz nélkülözhetetlen képességeket.8 Lánya alkalmazkodik hozzá, azonos viselkedési mintát követ, belül azonban sürgető erővel hajszolja a valami más iránti vágy. Szabadulni akar a kényelmes, de zárt „telefonfülkéből”.

Apjától Fegya mindenben különbözik: megjelenésében, öltözködésében, gondolkodásában, viselkedésében. „A lány” azt reméli, hogy magabiztossága mögött eddig nem ismert értékek rejlenek. A vágy annyira elvakulttá teszi, hogy végül arra sem figyel föl, amikor Fegya fölizgatott állapotában egyszer – „szabályt szegve” – kilép a hazugságok világából, és beismeri, hogy (a „Jövő érdekében”) hazájában „ronda dolgok” is történnek. Hydie-nak mindvégig fölfoghatatlanok maradnak azok a tényezők, amelyek miatt Fegya kitüntető megbízásként vállalta ügynöki feladatát, hogy összeírja azokat, akik a majdani szovjet rendre veszélyesek lehetnek, s akiket ezért a teljes hatalomváltás végett likvidálni kell majd. Diplomataként azon a listán dolgozik, amit – ahogy Koestler jól tudta – a Magyarországot elözönlő vörös hadsereggel érkező kommunisták szintén magukkal hoztak, s a teljes tisztogatást 1951-re végre is hajtották. (Biztosra vehető, hogy az író jól ismerte Ignotus Pált is, aki úgy tért haza Londonból, ahogy a történetben Vardi professzor. Szerencséjére őt „csak” bebörtönözték, de nem végezték ki, ahogy a regény szerint Vardit és sokan másokat.)

Koestler a leggyakoribb meghatározás szerint magyar születésű brit író. Angolul írták róla a legtöbb életrajzot és elemzést, de sokfelé megfordult a világban, és több nyelven olvassák. Regényének mozaikkockáit különböző nemzetiségű szereplőkkel színesíti. Történetmondásában az anyanyelveknek nincs szerepe, magától értetődik, hogy ennek különbözősége nem játszik szerepet. Nem tudom, hány lengyel fiút hívnak – oroszosan – Borisznak, aki a történet egyik kulcsszereplője: neki kellene szörnyű sorsával mindenkit állásfoglalásra – szánalomra, segítésre, cselekvésre – késztetnie, de sokan közönyösek.9 Hadd tegyem hozzá: az utóbbiak máig azok maradtak, ha ugyan mindenestől nem törölték ki emlékezetükből a történelem eme eseménysorát. Borisz embertelen szenvedések árán túlélte, hogy az osztályharc nevében „sarkkörön túli” munkatáborba hurcolták, a feleségét és lányát viszont gyalázatosan megölték. Ezt nem képes – tehetetlen – bosszúvágy nélkül tudomásul venni. Fegya nagyszülei révén félig örmény, félig georgiai (oroszosan: grúz), apja orosz, de ettől még a „szovjet embertípusnak” olyan tökéletes megfelelője, akár példaképünk lehetett volna magyarországi iskolánkban: kemény, határozott, és vakon hű a párthoz. (Talán csak azért nem jelenti föl a szüleit, mert már nem élnek.) Orosz még a „vonalas” feladatteljesítésekből kitörni próbáló elkényeztetett író, akit a „szabadság világa” nem véd meg attól, hogy visszahurcolják a munkatáborok (vagy az öngyilkosság) birodalmába. A többi szereplő francia vagy amerikai, de ez mellékes.

Találtam olyan véleményt is, amely szerint a nyelvzseni Koestler az angol idiómák rejtelmeiben is messzemenően járatos volt. A vágyakozás korának már idézett fejezetcímei (Boszorkányszombat, Borjúfej és pezsgő) figyelemkeltően átvitt értelműek, ahogy a cselekmény is sokkal többet jelent a megjelenítetteknél. Az író jól meghatározott okokat mutat, amelyek következményekkel járnak. Jómagam a szakirodalom nélkül nem is gondolnék rá, hogy kulcsregény, mert szereplői részben azonosíthatók Koestler ismeretségi körének párizsi tagjaival. Nem ez ragadott meg, hanem a többértelmű beállítások időszerűsége. „Az időjárás már egy ideje mintha megbolondult volna” – állapítja meg az elbeszélő az egyik fejezet kezdeteként –, némi áthallatási szándékkal. Politizáló véleménye szerint a „meteorológusok” össze-vissza beszélnek.

Amikor a regény 1951-ben megjelent, nekem még két évem volt az érettségiig. Hajnali hatra kellett a bolt elé érnem, hogy a nagymamát, aki a húsnak nevezett mócsingért állt sorba, iskolakezdésig fölváltsam. Délután a rádiónk gombját csavargattam, hogy a rövidhullámon „kifogjam” a BBC erősen zavart magyar adását. Valamikor biztosan elhangzott Koestler neve, csak nem hallottam, s fogalmam sem volt róla, ki ő. Közel hetven évvel később abban a tudatban olvastam művét, hogy a világot máig a haszontalan idióták10 önmagukba zárt elképzelései, merev előítéletei uralják. Az itt megidézett történelmi korszak emlékei pedig levél- és könyvtárakban porosodnak.

(Arthur Koestler: A vágyakozás kora. Fordította Makovecz Benjámin. Joshua Könyvek, Budapest, 2018, 490 oldal, 4600 Ft)



 

Jegyzetek:

 

1 Ma is „Bastille-napot” ünnepelnek Párizsban, erőfitogtató katonai parádéval, mert a „forradalom' többértelmű fogalom, a Bastille-t viszont sikerült végleg lerombolni. (Helyén operaház áll.)

2 Hét évtizeddel később egy ízig-vérig „szabadszellemű” – és erkölcsi fölfogású – író regényében is a behódolásról olvasunk, de a hatalmat ekkor már a muszlimok veszik át.

3 Így jelöli a cselekmény fő részének időpontját az író.

4 A kor szóhasználatában a klub – természetesen – az egyedül üdvözítő pártot jelenti.

5 „Másként gondolkodni” csak a „jobboldali elhajlókkal”, konzervatívokkal szemben szabad. 1950 körül a rasszizmus elítélése még nem volt divatban, a homofóbia fogalmára senki nem gondolt, a fasizmus pedig megsemmisültnek látszott.

6 Lásd a Magyar Tudomány 2005/9. számának Száz éve született Arthur Koestler címmel összegyűjtött tanulmányait, különösen Körmendy Zsuzsanna írását: Vágyakozások és hitvesztések, 1091–1110.

7 Érdekes, hogy ennek okait Simone de Beauvoir franciául 1958-ban megjelent – Egy jóházból való úrilány emlékei című – regényes önéletrajzában boncolgatja egzisztencialista szellemben. Ezt a regénye írásakor Koestler persze nem olvashatta, de elég közeli társasági kapcsolatban álltak ahhoz, hogy hallhasson Simone élmény-értelmezéseiről.

8 Az említett műben de Beauvoir később ezt is részletesen kifejtette.

9 Körmendy Zsuzsa szerint ez az állásfoglalás a vízválasztó Sartre és a magyar forradalom mellé álló Camus között. Tegyük hozzá: a regényben Hydie is késznek mutatkozott Borisznak minden tőle telő támogatást megadni.

10 A görög idio- „szóösszetételek előtagjaként a vele összetett fogalomnak önmagára való irányultságát jelenti”.


« vissza