Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az 1849-es szepességi cipszer vadász-zászlóalj – Wilhelm Roxer visszaemlékezései

Az Erinnerungen szerzője, Wilhelm Roxer1 az 1848/49-es szabadságharcban az úgynevezett Cornides-féle cipszer vadászbataillon egyik kapitánya volt, a hadszintéren tehetséggel és bátran helyt álló honvéd és szemtanú. Roxer szeretett parancsnokánál, Ludwig Cornidesnél2 húsz évvel fiatalabb lehetett, saját szavai szerint éppen röviddel a harcok felvétele előtt nősült meg. A kiegyezést követően még viszonylag fiatal volt. A fegyverletétel után 38 évvel, magasabb korba érve ragad először tollat, hogy a '49-es harcok élményeit papírra vesse. A hadszíntéren megélt történések Roxer lelkét az évek során szakadatlanul foglalkoztatták, nem hagyták nyugodni, miközben emlékezetében érlelődött a ránk maradt, forrásértékű memoár. Különleges lélekrajz bontakozik ki benne, láttatja a cipszer vadászok lelkének metamorfózisát, amíg végül szabadsághősökként megjelennek a történelem színpadán. A közösnek megélt nemzeti sorsban, függetlenségi álmaikban összefonódik a német és a magyar szabadsághősök sorsa.

A Tátra övezte táj a cipszer vadászok szülőföldje volt. (A szepességi szász, úgynevezett cipszer lakosság nyelvi szigeteken élt a Felvidéken, innen a kiemelés: „Zipsen”.) Minden rejtett ösvény, barlang az ő vadászterületük volt, a sziklás átjárók minden zegzugát megjárták. Az 1849-es cipszer hadszíntér erről is szól. Miképp torpantak meg, hogyan futamodtak meg a vadász-zászlóalj elől az ismeretlen hegyvidékre vezényelt osztrák katonák. Az osztrák csapatok tévelygő vadakként könnyen célponttá váltak, amikor a szülőföldjüket, erdeiket, szántóföldjeiket, falvaikat védő honvéd vadászokkal szemben találták magukat. Nem létezhetett zászlóalj, bármilyen jó kiképzést kaphatott is, amely a cipszereknél jobban ismerte volna a hegyvidéki útvesztőket, akik számára a hadicselek ne adódtak volna olyan természetességgel, mint a Cornides-bataillon számára. A szemtanú Wilhelm Roxer, cinkos vadászszemmel láttatja a hadműveletek minden magával ragadó, izgalmas mozzanatát.

Ludwig Cornides már fiatalon széles körben tisztelt cipszer polgár volt, nemcsak mint vadász, hanem mint bányamérnök és közéleti ember, ahogyan ezt a szepességi honatyákról szóló Ehrenhalle-Verdienstvolle Zipser des XIX. Jahrhunderts című, 1901-ben Iglóban kiadott Festschriftből is kiemeli.

Ludwig von Cornides portréja az „Ehrenhalle“ című, honatyákról szóló kötetben

Ludwig Cornides 1848-ban, közvetlenül a szabadságharc kitörése előtt Göllnite város polgármestere volt. Miután azonban a Hadügyminisztérium Debrecenben megbízta őt, hogy szervezze meg a „Vadász Zászlóaljat”, lemondott közéleti szerepéről. A zászlóalj rövid idő alatt felállt. Felvették a kapcsolatot a szabadságharc felvidéki térségében harcoló más honvéd alakulatokkal. Mégis, Roxer szavaiból úgy tűnik, hogy mint németajkú alakulat, Görgey hadvezér közvetlen irányítása alatt álltak. Cornides és Görgey többször is találkoztak egymással. A viszonylag független operatív státusz a zászlóalj irigylésre méltó hadszíntéri helyismeretét vette számításba. A hadvezér felismerte, hogy milyen fölényt jelent a csatában a cipszer katonák kivételes állóképessége, bravúros mobilitása, akik hegymászásban, hótalpas túrázásokban és vadászatokban edződtek.

A szepességi lakosság csodálta a vadászbataillont, egy emberként álltak mellette, minden tőlük telhető támogatást megadtak neki. A „Cornides-Bataillon” minden tagja egészen a fegyverletételig, utolsó leheletéig, minden erejét a szabadságharcnak szentelte.

A fegyverletétel híre a távolságok miatt is késve érkezik meg hozzájuk, így az utolsók között teszik le a fegyvert az arra kijelölt orosz alakulatoknak.

A fegyverletétel után a cipszer honvédek, mint országszerte minden szabadságharcos, megtorlások célpontjai lettek. A cipszer zászlóalj őrnagyára halál, vagy, ha életben akart maradni, akkor menekülés várt. Megindult a hajtóvadászat mindenki ellen, aki parancsnoki rangban volt. Többek fejére vérdíj lett kitűzve. A közlegények nem kerültek közvetlenül életveszélybe, de őket besorolták az osztrák hadseregbe, és gondoskodtak arról, hogy ezzel szenvedéseik ne érjenek hamar véget.

Ludwig Cornides – a családi szájhagyomány szerint is, és a memoárban ezt Roxer megerősíti – álruhában, gabonát szállító kocsisnak öltözve menekült Lengyelországba. Jó kapcsolatok és szerencsés véletlenek hosszú sorának és kivételes lélekjelenlétének köszönhette, hogy Szilézián keresztül nyugat felé kiutat talált, és épségben áthajózott a La Manche csatornán. Angliában 46 évesen, a londoni Hammersmith városrész Szent Istvánról elnevezett, újonnan felépült evangélikus templomában harmadszor is megnősült. Felesége, Elisabeth Pickworth, egy régi világjáró, hajós-kereskedő dinasztia sarja volt. Házasságlevelük a családi hagyatékban megtalálható.

Elisabeth szülei, korukra való tekintettel éppen visszavonulni készültek a városi élettől. Vejük, aki házassága előtt már bejárta Angliát, éles szemmel kiválasztotta az egyik anglo-normann szigetet a Jersey-szigetekből lakóhelyül, amelyek közvetlenül a királynő, akkor Viktória királynő irányítása alatt álltak, saját parlamenttel. Így a Pickworth-család Cornides Ludwig tanácsára átkötözött St. Heliez-be, ahol minden családtag felettébb jól érezte magát.

Nemsokára nem várt fordulatot hozott az osztrák udvar politikája. A fiatal osztrák uralkodó a Monarchia külföldi megítélésén változtatni kívánt, és ennek eredményeképpen megszületett az 1867-es kiegyezés.

Ludwig Cornides sorsa ekkor kedvezően alakult. Feleségével és három gyermekével visszatérhetett szeretett szülőföldjére, Magyarországra, ahol visszakaphatta korábban elkobzott szerednyei és mádi birtokait.

A már magas kor felé közeledő családfő regényes és eseménydús élet távlatából ismét nagyszerűen választ, felismeri a tokaji borvidék különleges életminőségét és mádi birtokát választja otthonául. Utolsó éveiben a szőlészet és a tokaji élet aranyozza be napjait, és hoz kényelmes megélhetést a családnak.

Ludwig Cornides halála után3 felesége, az angol alattvaló Elisabeth Pickworth elköltözött lányukhoz, Wilhelmina Cornideshez, aki unokájával, Dora Eminsonnal élt Bécsben, az 1870-es évektől. Ebben az időben kerülhetett valamilyen módon Wilhelmina kezébe Wilhelm Roxer kézírásos memoárja.

A képen Carl Cornides látható esküvői vendégei között, 1890 körül. Wilhelmina Cornides balról az ötödik

Nincs kizárva, hogy Wilhelmina Cornides Bécsben Wilhelm Roxerrel személyesen is találkozhatott, a két család ismerte egymást. Tudjuk, hogy a Szepességen maradt rokonok és barátok látogatóban többször megfordultak Bécsben. Roxer öccse, Johann, annak idején, a Cornides-bataillonban szolgált. Azt is tudjuk, hogy Johann Ludwig Cornidessel együtt menekült el a felvidéki hadszíntérről a fegyverletétel után.

Látjuk a családi levelezésből, hogy a családtagok és barátok milyen különleges szeretettel vették körül egymást. Wilhelmina neveltetésében természetesen érvényesül a családtörténet iránti nemes tisztelet. Apja iránti csodálata idővel még erősebbé vált. Nem véletlen, hogy az édesanyjától örökölt angol pennát kézbe vette, és Roxer gótbetűs kézírással írt memoárját hűen lemásolta, majd szekretere mélyén megőrizte a rokonok számára.

Ez a Wilhelmina Cornides-féle kézirat másolat halála után lányára, Dora Eminsonra szállt.

Dora Eminsonnak nem volt utóda. Nemigen tett említést a kéziratról osztrák barátainak sem, akik közül két családot ezen sorok írója jól ismert, hiszen a tartalma éppen arról szólt, hogy az osztrák hadvezetés miképp esett áldozatul mindössze néhány ezer leleményes cipszer vadász hadicseleinek.

Amikor Dora Eminson, Cornides Ludwig unokája, a II. világháború után, a '60-as években végre viszontláthatta a vasfüggöny mögött, Budapesten élő unokatestvéreit, Cornides Jolánt és Cornides Lajost, ekkor adhatta át Lajosnak az írásos családi ereklyéket és fényképeket.4 Dora Eminson, amíg kora engedte, többször járt Budapesten, és a család is örömmel látogatta meg őt Bécsben.

Dora Eminson. Bécs, Gentzgasse, 1962 körül

Cornides Lajos5 túlélte nővérét, Jolánt, és végrendelete úgy szólt, hogy halála után a családi iratokat legidősebb unokahúga, dr. Balogh Gyuláné sz. Ortutay Katalin kapja meg. Az ő hagyatékából került a családi levelezés és a Roxer memoár lányához, e krónika írójához.

Ez a hagyaték levelezést, fényképeket és okiratokat tartalmazott, ezeket már korábban megismertük. Egy jelentéktelennek látszó, felbontatlan csomagra azonban e sorok írója csak röviddel ezelőtt, 2018 decemberében váratlanul talált rá, ebben volt elrejtve a hagyaték minden bizonnyal legértékesebb darabja, a Cornides vadász-bataillon története. Korábban senki a családban nem tett említést arról, hogy egyáltalán létezik ez a cipszer témájú, német nyelven írt, kéziratos, kiadatlan feljegyzés. Aki átélte az '50-es éveket Budapesten, sejti, hogy miért. Ma már köztudott, hogy a németajkú polgár Budapesten két évtizeden át nem mert németül még megszólalni sem, sokakról még csak sejteni sem lehetett, hogy németajkú családban születtek.

A cipszereket, mint ismeretes, tömegesen telepítették ki a II. világháború után a Szepességről, ugyanúgy, mint a svábokat például Baranyából, vagy Budakesziről. Házaikat ilyenkor elkobozták. Ez utóbbi mindenki életében és az egész felvidéki cipszer nyelvi sziget életében nem más volt, mint egy kulturális genocídium, pótolhatatlan veszteségekkel. A kitelepítést követően idegenek foglalták el a cipszerek házait, megsemmisültek a családok írásos emlékei, hiszen a vagyonuktól megfosztott emberek szinte minden holmijukat hátra kellett hagyják. A véletlenül mégis a Felvidéken ragadt cipszerek már biztosan nem mertek németül sem írni, sem beszélni. A máig vissza nem vont Ben-dekrétumokat követően, a kollektív bűnösség elvének jegyében minden cipszer üldözötté vált. A német eredetű helységnevek teljesen eltűntek a használatból, a szlovák feliratok általánossá váltak. A történelmi Gács helyett immár Halic áll a családi levelezés címzésében a levelezőlapokon. Eltűnnek olyan ősi helységnevek, mint Nagyberezna, Kassa, Csiz, Poprád-Felka, Losonc. Wilhelmina ironikusan teszi fel a kérdést bátyjának: akkor én most egy csapásra szlovák lettem?

A helyzet abszurditása hihetetlennek tűnik, mégis a valóság az, hogy tűzzel-vassal irtják a magyar helyneveket a térképekről, a gácsi kastélyt sem így hívják már...

Miért volt minderre szükség? Miért nem lehetett megőrizni az ősi magyar helyneveket, amikor szabadabb államokban, mint az USA, a különböző eredetű – német, francia, holland, spanyol, indián stb. – helyneveket mindenhol megtartották?

Még ma is él az a generáció, amelyik emlékszik arra, hogy nagyszüleit mennyire elnémították ezek a szívbemarkoló igazságtalanságok. A cipszer családok leszármazottai, érthetően, csendes ellenállással, titokban őrizték fiókok, szekreterek mélyén a jobb időkre váró, féltett forrásokat.

A mi családunkban biztosan így volt. Cornides Lajos, nagymamám öccse, vasárnaponként sokszor vendégünk volt a családi ebédeken. Irántam érzett megbecsülésének és szeretetének ezer jelét mutatta, mégis, féltésből, vagy óvatosságból talán, egyetlen szót sem ejtett nekem, germanista diplomás tanárnak, arról az írásról, amelyet éppen akkoriban írógépén másolt le a gótbetűs eredetiről. Ismerve őt, el tudom képzelni, hogy azt remélte, hogy egy későbbi szabadabb légkörben a fiatal családtagok majd könnyebben tudják elolvasni ezt a családi ereklyét. De nem árulta el nekem akkoriban, amit nekünk szánt, és amiről oly szívesen beszélgettem volna vele.

Cornides Lajos ezen latin betűs másolata Wilhelmina Cornides múlt századi, gótbetűs másolatából 1969-ben készült el.

Wilhelm Roxer kéziratát ebben az eredeti megfogalmazásában és terjedelmében feltehetőleg sehol sem adták ki. Legalábbis internetes kereséseim során nem találtam sem a szerzőre, sem a memoárra. Nem kizárt természetesen, hogy más felvidéki, cipszer kultúrát érintő kiadvány szerzője ismerhette és felhasználhatta. Lehetséges, hogy a Monarchia más országába kirajzott cipszerek írtak valamit erről a korszakról, felhasználhatták mint forrást, de nem biztos, hogy hivatkoztak rá. A valaha volt cipszer polgárság többsége és leszármazottaik, ismert okoknál fogva, már nemigen élhettek tovább a Szepességen, mint egykori nyelvi szigetükön. Kis részük teljesen asszimilálódott a szlovák vagy szlovákiai magyar környezethez. Többségük, mint ahogyan a mi családunk tagjai is, elkerült szülőföldjéről, ki Budapesten, ki Frankfurtban, más Bécsben, Braziliában, vagy Ausztráliában kezdett új életet.

Wilhelm Roxer visszaemlékezései több szempontból figyelemreméltóak. Szemtanúként krónikása a '49-es cipszer hadszíntér eseményeinek. Ekképp a felvidéki jeles cipszer polgár, Cornides Ludwig mellett szereplőként és krónikásként részt vállal a nemzet nagybetűvel írt történelmében.

Értékesek és meghatóak ezek a visszaemlékezések a szabadságharc eddig ismeretlen cipszer hadműveleteiről. Értékesek, hiszen a lakosság körében csak szóbeszédben élt az események emléke, és nem tudni, milyen gyorsan felejtődött volna el a politikai elnyomás miatt. Roxer tudja és érzi, hogy a '49-es történések valós eseményeit honfitársai már-már elfelejthetik, kell valamit tennie, hogy ez ne következzen be. Emlékezéseiben tudatosan is fényt vet arra, hogy a cipszer vadász-zászlóalj honvédei kimagaslóan nemzeti érzelműek voltak. Hangsúlyt kap, hogy invenciózus és bátor harci bravúrokkal segítették a magyar hadsereg sikereit. A memoár közvetíti azt a hitet és meggyőződést, hogy a Szepesség és a Felvidék kétségkívül kiszabadulhatott volna az osztrák fennhatóság alól, ha az orosz armada hihetetlen túlerővel nem zúdul be a Felvidékre is, és nem avatkozik bele az osztrákok oldalán a magyar nemzet függetlenségének kivívásáért folyó harc eltiprásába.

Értékes a memoár mint felvidéki cipszer nyelvű dokumentum nyelvi, stilisztikai szempontból is. A szerző narrációja kifinomult, hangja jóravaló, hivalkodástól mentes, igaz nemzeti érzelmű cipszer polgáré.

Örvendetes, hogy két világháború, sorozatos viszályok és politikai elnyomás ellenére ez az írás nem veszett el. A Bécsben élő cipszer rokonok felelősséget éreztek, hogy segítsék a családot határokon átívelő összetartásban. Hittek abban, hogy a családtörténet mint szellemi ereklye, erőt ad és gyökereket véd. Nemes hagyomány, amelyet generációról generációra óvunk, ápolunk, megőrzünk a következő generációnak. Ilyen hagyományféltés élt bécsi rokonainkban, amikor tettek azért, hogy a család Magyarországon élő leszármazottai a cipszer hagyatékot6 más, szimbolikus erejű családi relikviával együtt kézhez kapják.

 


 

Jegyzetek:

 

1 A szerző eredeti, 1905 körül született kéziratának gótbetűs írással készült másolatát 1969-ben latinbetűre ülteti át Cornides Lajos, Ludwig Cornides unokája. Ez a ránk maradt jelen kézirat, mely a Magyar Szemle Online Írások rovatában olvasható, teljes terjedelmében. A fordítás dr. Borbély Mária munkája.

2 Ludwig Cornides családja a 17. században érkezik Németországból a Szepességbe, ahol a bányavárosokba toboroztak hozzáértő, diplomás vállalkozói réteget, miután a Felvidék sorozatos háborúk és viszályok során (török hódoltság, Rákóczi-szabadságharc) drámai módon elnéptelenedett. Ludwig Cornides maga is eredetileg bányamérnök volt, később vállalt Göllnite városa élén polgármesteri szerepet. A szabadságharc felvidéki harcaiban a Cornides-féle cipszer vadász-zászlóalj 1849-től széles körben elismerést aratott. A felvidéki hadszíntéren fegyverforgatásban kiváló vadászokként legendás hírnévre tettek szert.

3 Ludwig Cornides síremléke a mai napig megtalálható a mádi temetőben. Mád önkormányzata szabadsághősnek kijáró tisztelettel gondozza emlékét. Nem tudjuk jelenleg, hogy birtoka pontosan hol volt, ezzel kapcsolatban nem maradt ránk a levelezésben adat. Mád önkormányzata jótékony gesztussal talán segíthet ennek feltárásában.

4 Dora Eminson Cornides Lajossal már a II. világháború előtt is találkozhatott volna, de ez a találkozás akkor azért nem jöhetett létre, mert az angol alattvaló Dora Emisont Bécsben a hatóságok egy időre internálták.

5 Cornides Lajos már 1930-tól a Pesti Hazai Bankban dolgozott, a '40-es években magas, főtitkári rangban. 1949-ben, mint a régi rezsim főtisztviselője, megszüntették a munkaviszonyát. Egyidejűleg fizikai munkát kellett vállaljon a királyi vár ásatásainál, mert semmilyen más megélhetést nem engedélyeztek a hatóságok a három nyelvet beszélő, egykori cipszer polgárnak.

6 A családi levelezés a 19. század elején és első felében Bécs, Gács (ma Halic, Szlovákia), Mád, illetve Budapest között mozgott a családtagok között. Elisabeth Pickworth Bécsből írt angol nyelvű levelei fiához, Carl Cornideshez – a híres gácsi patika tulajdonosáról van szó, aki Csontváry-Kosztka Tivadartól vette meg a patikát –, szintén megtalálhatóak ebben a hagyatékban. Sznateky Anna, Cornides Károly felesége német nyelvű leveleket ír Gácsról fiának, Cornides Lajosnak Budapestre.


« vissza