Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

„Halandó szív nem bír többet” – Kölcsey emlékezete

A katolikusok nem fognak reformátust szentté avatni, a reformátusoknak pedig nincsenek szentjei. A szentség fogalma azonban független a vallásoktól. Ezért bátran mondhatjuk: lehetnek és vannak szentjei a kultúrának, a magyar kultúrának is.

Kölcsey Ferenc mindenképpen közéjük tartozik, de – felekezetektől függetlenül – akár a hite okán is beszélhetünk vele kapcsolatosan a szentségről. Kölcsey maga is sokat gondolkodott azon, miként teremthető meg a különféle hitek békessége, sőt egysége úgy, hogy mindegyik hű maradhasson önmagához. Maga a Himnusz is mintha ezt igazolná. Mai szóval azt mondhatjuk: ökumenikus, tehát a vallások megegyezését is magába foglaló ima – de egyúttal a nemzet imája is.

Alcímét többnyire nem szoktuk idézni – A magyar nép zivataros századaiból –, mintha nem volna fontos. Pedig egy költő soha nem ír költeményébe semmi fölöslegeset. Hajlok arra, hogy azt gondoljam: azért került a Himnusz elejére ez a néhány szó, hogy elterelje a figyelmet a címről, amely a katolicizmusra jellemző műfaj: vallásos óda. Itt a magyar történelem imába foglalt áttekintését jelöli. Mint minden imádság, az ember és az Isten találkozásának szellemi tere, és ekként fogalmaz meg erkölcsi programot. Mert a belső megigazulás nélkül hiába is remélnénk, hogy Isten teljesíti a hozzá áldásért fordulók kérését. Vagyis hiába a könyörgés, hiába az érdemek sorolása, a vétkek megvallása, a szenvedéstörténet: a magyarság nem reménykedhet Isten kegyelmében erkölcsi megújulás nélkül.

Kölcsey maga ennek a moralitásnak a hőse. De miért ne mondhatnánk, hogy a szentje? Olyan ember, aki folyamatosan küzd önmagával, és közben szellemével a maga esendő adottságai fölé emelkedik, a mások javát (a hazáét!) önérdekei elé helyezi. Költészetét, filozófiai töprengéseit, esztétikai nézeteit, a magyar politikatörténetben betöltött szerepét egyaránt a személyiségét meghatározó legmagasabb rendű, csorbíthatatlan, semmiféle megalkuvást nem tűrő erkölcsi emelkedettség jellemzi – amit, és ez is csodálatos, a kortársai is érzékeltek. Ezt a kiválóságot érzékeltette Wesselényi Miklós is, aki halála hírét véve azt mondta: „Nem közénk való volt”. Valóban: mintha egy magasabb szféra küldötte lett volna.

A legnagyobbak sajátja, hogy sohasem elégedettek magukkal. Kölcsey is többször ír arról, hogy maga is mennyit hibázik. Állandó munkában élve restségét panaszolja, ami annyiban nem csoda, hogy mindig mindenkit tettekre biztat. „Hass, alkoss, gyarapíts” – mondja, „s a haza fényre derül!” – folytatja. Azaz összeköti a személyes sorsot és a magyarságét. Másutt (Horatius nyomán) azt írja: „Gondolkozni jó, az jó! De cselekedni: ez [...] a legtöbb!”

Életében a kettő elválaszthatatlanul összetartozott. Olyan korban élt, amikor a nemzetek fogalma szerte Európában és idehaza is új értelmet kapott. Kölcsey gondolkodásában jól érzékelhető, hogy korszakhatáron állt. A magyarságot számára a tradíció jelenti, ebből formálódik egy másfajta nemzeti érzés. De ennek alapja nem valamiféle elvakult önimádat, hanem egy magasztosabb cél szolgálata. Úgy gondolja, hogy miként az egyén élete csak a nemzet egészének életében nyer önmagán túlmutató jelentést, úgy a nemzeti lét is az emberiség teljességéből meríti igazolását. Azt vallja: az „egész emberiségért” és a „születés földjéért”, azaz a hazáért való szeretet „nem ellenkezik egymással, mint az emberi szeretet az atyai vagy a gyermeki szeretettel nem ellenkezik”. Személyes tapasztalata is az, hogy az emberiség javát előmozdítani bármely ember kevés, de a nemzet életén igazíthat valamit. „Egész világért, egész emberiségért halni: az Isten teheté; az ember meghal háznépéért, ember meghal hazájáért; halandó szív nem bír többet.” Akár egy megyegyűlésen, akár az országgyűlés feladatain dolgozva, akár irodalomszervezőként, tanulmányíróként, és költőként. Akár azzal is, hogy a korszellemnek engedve megírja a maga Himnuszát, talán csak remélve, hogy abból valóban nemzeti himnusz lesz.

Ma már közhely, hogy bármely irodalmi mű még csak félig van kész, amikor megszületik. Akkor készül el igazán, amikor az olvasókhoz elérve, általuk kapja meg teljes jelentését. Ez nem csak magától a műtől függ: annak befogadásához is alkalmas feltételek kellenek. Kölcsey Himnusza hamarosan túlnőtt önmagán. Alkalmas történelmi pillanat szülötte, nemzeti himnusszá válásához is ez segítette. De hogy ez így legyen, Kölcseynek meg kellett írnia.

Egy lenyűgöző gondolkodói és nagy ívű költői pálya betetőzése ez, amit megkülönböztetett szerepe, helyzete szinte el is fed az utókor elől. A Himnuszt olvasva, tanulva, hallgatva olyan természetesnek vesszük minden sorát, hogy már nem is gondolkozunk el rajta. Nagyon rosszul tesszük: a Himnusz amilyen egyértelmű, olyan összetett, rejtett utalásokban gazdag költemény.

Kölcsey történelemképe a felekezeti feszültségek tagolta magyarság egységének megerősítését szolgálja. Közjogi téren ezért küzdött az országgyűlésben, egy tanulmányában egyenesen odáig jut, hogy a felekezetek összetalálkozása a nemzet közös hitében olyan jelentős esemény volna, amely nyomán „félszázad alatt talán többet haladnánk, mint azon idő óta, midőn a reformáció Európát megrázkódtatá”. És azt is kimondja, hogy számára kivételesen kedves „az elszakadozott religiói szekták egyesüléséről való gondolat”.

Ezért fordul közvetlenül Istenhez, miközben a magyarságot Bendegúz vérének nevezve, a hun származástudatban a pogány, keleti hagyományra építi történelmi tablóját. De aztán maga a honfoglalás is szakrális jelentést kap: rögtön megjelenik benne a búzakalász és a szőlő, a kenyér és a bor képe. Ami – 2020-ban talán különösen jó okunk van ennek említésére – egyként utal az eucharisztiára és az Úrvacsorára.

Ez az utalás, megőrizve és tiszteletben tartva a vallásos hitet, már egy másféle hitvallás felé is mutat. Kölcsey a nemzet sorsát szakrális távlatba helyezi, a nemzeti közösségért való cselekvést Istentől megszabott kötelességnek látja: „Isten a milliomokat nem azért szorítá vizek és bércek közt közös határba, hogy e temérdek erőt egyenként széledezve mindennapi, nyomorult gondok emésszék fel. Amit apáitok nem tettek, azt nektek kell tenni”.

Ez a tett nemcsak cselekedet, véli Kölcsey, hanem az emlékezés is lehet, mert a „nemzeti hagyomány” megőrzése nélkül elvész a nemzet. „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg; s akármi más kezdődjék ezentúl: az a régi többé nem lészen” – mondja.

Márpedig a nemzet és a haza is szent. A hívő Kölcsey szemében Istent megszólítani, Istenre hivatkozni nem hétköznapi szófordulat. Amikor azt mondja, hogy „Isten egy szívnek egy kebelt teremte: így egy embernek egy hazát. [...] Azért kell minden egyes embernek saját hazájáért munkálni; azért kell szerelme egész erejét hazájára függeszteni”, akkor ugyanaz a szakrális nemzeteszme hatja át, amivel a Himnuszt is fogalmazta.

Eszerint élve adott hívőknek és nem hívőknek olyan magasztos példát, hogy még a jó barát Wesselényi is úgy érezte, hogy képtelenség megfelelni ennek az eszményi elvárásnak. De ő is tudta: az eszmények nagyszerűsége nem megvalósíthatóságukban áll, hanem abban, hogy irányt adjanak az esendő emberek életének.


« vissza