Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Talált előny

Titokban, ha tud róla, ha nem, minden olvasó nagy ajándéka, hogy elfogult lehet. Vagyis megtalálhatja azokat az írókat, akiknek műveit meglátva, és aztán kézbe véve eleve örömmel kezd az olvasásba. Ahogyan örömmel találkozik szeretteivel, barátaival. Általuk érzi magukat otthon a világban, társaságukban több lesz és jobb. Velük teljesedik ki az élete. Ezt az elfogultságot, azt hiszem, sokan érezhetik Szilágyi István könyveit olvasva. Három nagy regénye (nagyregénye) alapozta meg ezt az érzést – ami ünnepivé teszi minden más írása olvasását is.
Katlanváros címmel megjelent kötete ezt az érzést erősíti. Szilágyi nemcsak a Kő hull apadó kútba, az Agancsbozót és a Hollóidő írója; írt előttük két másik ígéretes regényt, írt több kötetnyi elbeszélést, megannyi jegyzetet, irodalmi értékű riportot, és írt műfajilag olykor nehezen meghatározható más, kétségkívül szépprózai művet, melyeket emlékező hajlama köt össze. Ez utóbbiakból összeállított könyve látogathat el most olvasóihoz.
Egy sok évtizedes pályakép különböző szakaszainak írásait bizonyára valamiféle alkalomhoz kötődő felkérés provokálta ki, hiszen Szilágyi István nem olyan ember és nem olyan író, aki szívesen beszél magáról. Arra valók a regények, hogy azokba rejtve mutassa meg, amit máskülönben titkol: akinek van szeme a látásra és füle a hallásra, az látja és hallja. Azt, ami a magánlétből fontos. Így aztán megismerhető a regényeiből is, csak éppen azt nem lehet tudni, hogy mikor és hol válik szorosabb értelemben is vallomássá a maga önállóságára büszke történet. Ebben segítenek a most a Katlanvárosba gyűjtött írások. (Segíthetne több is, de ezeket Szilágyi nem akarja kötetben is közreadni. Ő tudja, miért. Alighanem zavarná a sok alkalomszerűség, és nem akarja olvasni azt, amivel a nagy írói feladatok elől menekültében igazolnia kellett írói létét. Pedig azokat is az író írta.)
A most egymás mellé került írások (köszönet azoknak, akik összegyűjtötték őket és meg tudták győzni Szilágyit, hogy ne tartsa a régi Utunk lapjainak börtönében őket) az író életének fontos fejezeteibe engednek (nem pedig kínálnak!) bepillantást. Nem lesz belőlük ugyan élete regénye, mégis közelebb és mélyebbre visznek így együtt, mint külön-külön. Nem áll belőlük össze sem családregény, sem emlékirat – de van benne mindkettőből.
Maga a Katlanváros természetesen Zilah, az örökkévalónak gondolt rendjét őrző, s azzal együtt pusztuló város. Itt a gyermek, talán még a családtagok számára sem nyilvánvaló szövevényen, a Nagy Klánon kívüli közösség körében is közjószágnak számított, és így a város, vagy legalább városrész együtt nevelte az oda születetteket, esetleg a felnőttként oda települteket is. Igazi zilahi (tehát nemcsak Zilahon lakó) azokból lett, akik hajlottak erre a nevelésre. „A völgyben bonthatatlan rend, már-már örök érvényűnek tűnő” határozza meg ezt az életet, azokét is, akik kilógnak belőle, mert ők is megkapják a maguk besorolását. Ez a rend olyan erős, hogy még deviánsai és őt igazolják. Megváltozni, átalakulni nem tud – de elsodorhatja a történelem, a nyolcezres közösséget a sok tízezer betelepülő özönvize. Ennek a Zilahnak saját személyisége van, legalábbis az irodalom idejében, valójában helyesebb lenne azt mondani persze, hogy volt, mert jogutóda nem örökölhette meg egykor volt szellemét. Ami olyan volt, amilyennek az a Kő hull apadó kútba oldalairól megismerhető. Itt tanulhatta meg Szilágyi, hogy „hisz előbb-utóbb úgyis meghal, aki egyszer megszületik” – és ez a városokra is igaz lehet. Ez a város ugyan lehetett paradicsom. A gyermekkor, minden bajával, környező tragédiákkal, szegénységével és hasonlókkal jobbára az éden, amiből aztán a tudás almáját kóstolgatva vagy csutkáig rágva kiűzettetik minden felnövekvő nemzedék. Ahogyan azt Szilágyi is többszörösen elmeséli. Ezt az édeni ártatlanságot mutatja még elárvulása története is, ahogyan hároméves korától azt a háborút játsza, amiben apja nyomtalanul eltűnik. Azaz odavész. Hogy aztán a fáradhatatlan és dacos anyai gondoskodás, háttérben a nagycsalád létéből fakadó támogatásával úgy nevelje fel, mintha nem is egy hadiözvegy etetné, öltöztetné a hadiárvákat. Mert Zilah, mint város – a látványosságra, mint mondjuk rommá lövésére vagy porrá égésére számító kisgyerek, és az esetleges újjáépítőstől munkaalkalmat remélő nagyapa csalódására – lényegében sértetlen marad, miközben emberáldozatban példásan teljesít. Vagyis a háborús pusztítást nem szenvedő „Zilah úgy is annyit veszít, hogy azt végül is sohasem heverheti ki”. Veszteség az apa is, aki nincs, hogy a maga háborújáról, a másodikról beszéljen, de van egy nagyapa, aki az I. világháború legborzasztóbb helyszíneit végigharcolva (az Isonzó mellékén az elfoglalhatatlan várként meredő völgyfalak fölötti valamelyik magaslatért folytatott harcban egy teljes század négy túlélőjének egyike volt), a maga lényével is beszél. Azzal, hogy kőművesként megkeresett nem csekély jövedelmét maradéktalanul föléli, megeszi és megissza, hogy miután rommá lett az életével kapcsolatos minden elképzelése, többé már senki se vehessen el tőle semmit. Ezt a narratívát a gyermek legfeljebb sejtheti, de amit hall az egykori harcokról, meg amit az illusztrált lapok oldalain lát, egész életére kiható élmény. Ha úgy tetszik, alapja egy pusztulás beárnyékolta világképnek, amelyben emberi értékek, közösségek megsemmisülése is olyan természeti törvény, ami ellen igazából éppen úgy nem lehet tenni semmit, mint mondjuk az évszakok váltakozása ellen. Ezért fogalmaz meg egy meglehetősen apokrif fohászt: „Óvj meg uram a köménymagleves ízű önsajnálattól engemet! Mert a köménymaglevest nem szeretem. Mielőtt ugarolhatunk, tudom, mezítláb kell a tarlóinkon átszaladjunk. És rohadjon meg, aki panaszkodik emiatt; és azok is, akik kérkednek vele”.
Ő nem panaszkodik, és nem kérkedik. Egy panaszkodó és/vagy kérkedő világban ezért is lehet az a híre, hogy rejtőzködő természet. Valamennyire persze az, mert a kitakaródzó személyesség akár az akadálya is lehet a súlyosabb tartalmak elmondásának.
A kötet írásainak egymásutánja határozott dramaturgiai rendet követ. A címadó írást, a Katlanvárost a családtörténetbe való bevezetést az Asszonyélet egy sírkövön szikár összefoglalója követi. Ez az apai nagymama sorsának, egyáltalán az apa családi hálózatának már-már ridegen tárgyilagos és szociográfiai hitelességű áttekintése. Szilágyi oly távolságtartó pontossággal vázol föl egy egyedi, de láthatóan nem kivételes családtörténetet, hogy azt sem árulja el, hogy a zilahi temető sírkövei alapján megírt asszonyélethez miként kötődik. Az csak a könyv leghosszabb, Vesztesek című, a családról, életútról a legtöbbet elmondó, személyes hangú írásban közölt információkba csomagolt kódokra figyelve válik egyértelművé, hogy itt az anyajogon szerveződő Nagy Klán genealógiájáról van szó. Ez az asszonyi sors más, hasonló sorsok együttesének része, azoktól mindenekelőtt abban különbözik, hogy akadt egy író unoka, aki föltárta és lejegyezte. És éppen így, ebben a szikár, puritán formában: szemérmes távolságtartással óvakodva attól, hogy a szeretve tisztelt, az idő múltával mitikussá vált nagyszülő életének intimitását bármilyen formában is sértse. Ez a személytelenség tágítja ki a személyes sors jelentését: egy kort és egy nemzet sorsát jellemző 20. századi életmodell rejlik benne. Talán azt is mondhatjuk (szoros összefüggésben az írónak azzal a gyermekkori elképzelésével, hogy szülővárosa lakóinak száma azért nem növekedhet, mert mindenki meghal), hogy íme, a szétszóratás népének egyik ősanyja. Ennek az asszonynak több mint ötven leszármazottja született – Zilahon azonban, miközben a kisváros lakóinak száma vagy tízszeresére növekedett, inkább kevesebb magyar él ma, mint egykor. Az írás utolsó mondatának demográfiai jelentése szerint az utódok „valamennyien egyetlen országban élnek. Romániában, sőt nem is túl nagy szétszórtságban, szóródásuk alig három szomszédos megye”.
Az író nem azért nem mond véleményt, mert nincs neki. Éppen ez a nyitottság sokkoló, ez teszi a kötetben egyedülállóan, de az életműben is kivételesen redukált nyelvi eszközökkel fogalmazott írást szívszorítóan személyessé. Ez a személyesség a családtörténetet sok fejezetét vallomásos közvetlenséggel elbeszélő Vesztesek oldalain mutatkozik meg. A veszteség konkrét és egyetemes. Egy különös családi hagyományban mutatkozik meg – amelyről nem tudjuk, hogy nem egy közösség szokása e... Ez abban áll, hogy az újszülött fiúgyermekek lábacskáját szorongatva azt mondják: „sose essen le a lábodrul a katonabakancs”. Hogy ez áldás vagy átok, hogy a rontástól való védelem vagy befogadás a rontások világába, hiszen abban élünk, nem tudjuk meg. Azt viszont igen, mi lehetett az író katonaként odavesző édesapja sorsa, akinek lábán ott lehetett halála pillanatáig a katonabakancs, hogy aztán azzal vagy anélkül került ismeretlen és vélhetően jeltelen sírjába. Azt tudjuk, hogy anyja, azaz a nagymama sírja mellett ott van az ő emléke is. Hogy legyen maradandó jele a szülőhelye körül, ha maradványai nem is térhettek vissza oda. Igazi sírköve azonban ez az írás lesz, ami nem is róla szól. Annyiban igen, hogy vesztes ő is. És veszteség. A túlélők, az „egyes ember, a »személyiség«, úgy rémlik, miközben nemzetek, államok háborúkat vesztettek, a békéjét vesztette örökre el. Az is, aki dekkolhatott, és azok a nemzedékek is, akiket már a törékeny béke óvóhelyein nemzettek”. A háború, a háborúk így törlik el századok rendjét. Azt az alapvető, a genetikusan rögzült vagy az erkölcsi tanítások századai során emberi természetbe oltott parancsot, melynek jegyében „az ember – az emberek döntő többsége – képtelen embertársa életét kioltani”. A háború felülírja ezt a humánetológiai kódot, még akkor is, ha a mindegyiket követő béke (vagy az is csupán felkészülés a következő háborúra?) idején mintha visszatérne a „Ne ölj!” parancsa.
A gyereknek a háború, amíg nem lesz maga is valahogyan az áldozata, kezdetben csak kaland, vagy látványosság. Mintha csak olyan filmet látna, aminek képei közé, ha kedve támad, maga is beléphetne, amelynek szereplőivel úgy azonosul, mint a mesék hőseivel. Fantáziálhat is róla, mert a „képzelet alkotta világból s helyzetekből mindenkit ki lehet rekeszteni; didergető szabadságérzet”. Így kísérheti el kisgyerek az apját a háborúba. Ahonnan ő visszatérhet, de nem úgy, aki valóságosan vész oda.
Ami új helyzetet teremt. A családfő nélkül maradt családban átformálódnak az alapvető élethelyzetek. A nagymama-matriarcha fogadja be menyét, két kisgyerekkel. A csonka család, a hadiözveggyé vált anya nem kuriózum. Egy hősi halottakat nagy számmal áldozó kisvárosban a hétköznapok része. Hogy ne mondjuk: természetes jelenség. Aminek felmérhetetlen haszna a veszteségtudat feloldása.
De a következmények közt ott van az is, hogy a példát, modellt adni képes apa betölthetetlen helyén megjelenik a nagyapa. „Alakja vonzó-taszító furcsa stúdium volt számomra, sőt máig sokkal inkább az, mint akár az apámé. Igaz, nagyapámat – kisebb-nagyobb kiesésekkel – szinte húsz esztendőn át bármikor elérhettem, s bár korántsem volt ő egy könnyű eset, hányatott élete firtatását nem párásította semmiféle szorongató emlék” – írja Szilágyi István. Ez a jobb sorsra érdemes fiatal mesterember a zilahi iparostársadalomban (az iparosok rendjében) akár meg is találhatta volna a maga tisztes helyét, noha a városba nősülve nem egy ehhez alkalmas közvetítőül szolgáló iparosleányt választott. De a háború kitörésével, a négy év frontszolgálattal, a távollétében meghalt asszonnyal, a háromfelé szórt árvákkal erre már nem sok esélye nyílhatott. Hazatérte után már gyerekeit sem vette, gyűjtötte maga köré, legyen velük, amit a sorsuk ad nekik, és egy olyan életformát alakított ki magának, ami merőben tagadta azt a rendet, amibe illeszkednie kellett volna. (Az azonban nem az ő igazát bizonyította, hogy „az az életforma, melynek az övé a kontrasztja, tagadása lett, úgy ahogy volt, csődbe ment”.) A város aztán, ha be nem is, de elfogadta: „egy ilyen közösségnek a »szomorú« példára legalább akkora szüksége van, mint a felemelőre”. Jó volt arra, hogy szörnyülködjenek: „Te jó Isten, hogy ílhet így ez a Lajos” – mondhatták, jelezve maguknak, milyen jó is nekik, hogy nem ők nem úgy élnek. Lánya, az író édesanyja, szinte menekült volna Zilahról, ahol, ahogy nem ok nélkül gondolta, ő mindig csak a részeges „vín Zemó” lánya lehetett volna. Mindent megtett, hogy ne így legyen, a maga értékeivel meg is szabadult ettől a bélyegtől – csak közben Zilah is elvesztette a 19. és korábbi századokból itt felejtett önmagát. De nem annyira, hogy a nagycsalád, a klán képviseletében a nagymama ne érezte volna úgy, hogy védőszárnyai alá vegye a második háborúban megcsonkult családot. Így épültek be végül mégis egy valahai rendbe, és így épült be annak maradéka beléjük is. Ha nem így történik, Szilágyi István sohasem írhatta volna meg a valahai tímárvilágban annak rendje ellen lázadó Szendy Ilka történetét, nem születik meg a Kő hull apadó kútba. (Amelyben a „vín Zemó” a lázadó ellen lázadva, véletlenül és elkerülhetetlenül hajtja végre azt az ítéletet, amit az igazságszolgáltatás nem szabhatott ki.)
A magára és a Nagy Klánra maradt anya élete többszörös hadakozással telik – túl azon, hogy fel kell nevelnie két gyerekét. Az valahogy föl sem merül, hogy újból férjhez mehetne, s aligha a háború utáni férfihiány okán. Az okokról nem tudunk, az író nem szól erről: ha nem bolygatta a többszöri özvegysége után rendre új férjet találó nagymama intim szféráját, édesanyjáét, ahogy illik, még inkább tiszteletben tartja. Csak arról ír, milyen anya volt, miként élt, miként alkalmazkodott a zilahi világ roncsolt rendjébe, még a dacával is. Ez a dac, hogy „majd én megmutatom” hajtja, mikor gyerekeit példás tisztaságban, rendesen öltöztetve engedi iskolába, mikor természetes elvárássá teszi számukra, hogy jól tanuljanak: anyai gondoskodása mellé apai elvárásokat is társít.
Mert az elvesztegetett életek valahogy mégis jelen vannak. Nemcsak a városi-családi rendből kiesett nagyapa eleven kísértete hat a mindennapokban, hanem az eltűntből halottá nyilvánított apa fantomja is. Ha másként nem, mi kell egy fiúgyereknek, az ereje képzetével, amit az is erősít, hogy az évekig várt visszatérő sokáig őrzött ruháinak eladásakor magát biztató anya azt mondja: „ezekbe te úgysem nősz bele”. Ebben a közegben az erő nemcsak a fiúk-férfiak rangsorát illetően fontos, hanem a mindennapi feladatok megoldásához is. Lehet, hogy csak egy prés karját kell elforgatni, lehet, hogy vödör malterokat kell fölvinni a létrán, de az asszonyok temérdek feladatának ellátása is a mai utódok számára elképzelhetetlen terheket jelentett. A nagymamának a kert és az állatok, a mosás, főzés, kenyérsütés, gyerekek rendben tartása, a háztartás temérdek, fejben tartani is lehetetlen apró gondja, az anyának a család ellátása, a házépítés, az éjszakánkénti tiltott paplanvarrás („akkoriban mindenki tiltott iparűzésből élt” – nem mellesleg az effélékért kapott három hónapos, féléves büntetések lassanként már rangot jelentettek, de ezt a szűkebb értelemben vett családnak sikerült elkerülni). Vagyis ha nem is fizikai erő, de a vitális energia áradása már-már létfeltétel. Amihez képest a vágyott-irigyelt értelmiségi életforma teljesítményei nem számítanak magasabb rendűnek.
Nem is nagyon ír róluk Szilágyi István. Ha igen, szavait akkor is átjárja valami csendes irónia, ami kijár azoknak, akik, jobb dolguk nem lévén, ebben a közegben fontoskodnak. Ha már véznák és ügyetlenek a testi dologra, és mégsem lett belőlük pap. De Szilágyi iróniája önirónia is. Ott él benne a természetközelibb világban megélt gyerekkor emléke, ösztöneiben még őrzi a természeti ember alázatát és csodálatát, természetfelfogása kimondatlanul is szakrális. Ott van ez regényeiben, elbeszélésében – megjelenik e kötet írásaiban is. Abban is, ahogy az Idelenn, odafenn-ben előbb a városba kényszerült ember természetkeresésének pótcselekvéseit taglalja, majd megírja a hegyekhez való viszonyát, illusztrálva azt, ami ebből epikusan is ábrázolható, középpontjában azzal váratlanul rá (és társára) tört viharral, amit a Déli-Kárpátok egyik varázslatos hegyi tava, a Lála mellett sikerült túlélnie (és amiről az Agancsbozót elején is olvashatunk). Az oly kívánatos horgászkirándulásból a természet elszabadult erőivel való találkozás ad metafizikai távlatot, a megfutamodás is ebbe a dimenzióba kerül: „De hát szégyen az a hangyának, ha mamutoknak kell engedelmeskednie?” – kérdi. A hangya: az ember. A mamut: a teremtés ősereje, energiája, maga a törvény. Vagy ahogy egy radnai pásztor fogalmazta meg „muntele nu iartá. (S ez nagyjából azt jelenti: a hegy nem bocsát meg semmi vétést)”. Amihez képest Isten még engedékenyebb is, igaz, ő nem anyag, hanem spritualitás.
Másként jelenik meg ember és természet olykor valószínűtlen kapcsolata a Szilágyi Domokosra emlékező, varázslatos színekkel dolgozó írásban (Aztán kitágult a világ...). Először a költő alakját jeleníti meg, köznapi esendőségében, a szokások rendjére nem ügyelő különcségeivel, a helyét nem találó ember kiszolgáltatottságával és a lángelme evilági törvények fölöttiségével. Szilágy István tud kíméletlenül tárgyilagos lenni: „a sokszor hűvösen racionálisnak látszó, örökké munkáló elme az önpusztításnak meglehetősen közönséges eszközeivel irtotta magában a teremtő készségeket” – írja, máshol, ne szégyelljük, megható érzékenységgel rögzíti az utókor számára Szilágyi Domokos egy jellemző mozdulatát, egy bágyadt legyintést, amit rögvest spirituális távlatba helyez. Ez a mozdulat „mintha azt akarta volna mondani, hogy minden cselekvés, minden okos célszerűség valahol banálissá, kisszerűvé zülleszti az emberi létezést. Az élet ugyan örök kérdésföltevés, ám ennek finalitása kétséges, hogy visszaigazolná a kérdezést. Igen, ez az idővel egyre lankadóbb önkéntelen mozdulat mintha mind kétségbeesettebben ordította volna: »mi értelme ennek az egésznek«.” A Szilágyi Domokosról adott kép nem versvilágát idézi meg, hanem a garabonciást, akinek aurája, kisugárzása a költészetével sohasem találkozó embereket is meghódította. Igaz, olyanokat, akik valamiként maguk is törvényeken, társadalmon kívül, a maguk világában éltek. (Talán emiatt érezheti az olvasó, mintha a Hollóidő deákjában is a költő némely vonásai kísértenének.)
Szilágyi István a Duna-deltában tett, nem közösnek tervezett, de kivédhetetlenül azzá váló kirándulásról adott beszámolója írói remeklés – önmagában is. Eldönthetetlen, mi a ráadás: maga a történet, vagy az, hogy főhőse nem az elbeszélő, hanem a költő-fenomén, avagy éppen megfordítva. A Duna-delta az erdélyi irodalmi legendáriumban nemcsak a kényszermunkára hurcoltak fogvatartásának helye, hanem a maga nádasaival, a civilizációtól éppen csak megérintett természeti környezetével, az ebben a világban élő lakóinak a megszokott világon kívüliségével a szabadságnak is jelképe – legalábbis ebben a történetben. A két Szilágyi közös útja, egyikük tudatos, másikuk ösztönös választásával, többet mutat meg a költőből, mint amire az irodalomtörténet vagy kritika képes. Sírnivaló és fölemelő, ahogyan a költő szabadságvágya és belsőleg megélt szabadsága e kaland keretében összetalálkozik, és hogy a lényéből sugárzó mágikus erő miként hat a deltában élő vendéglátókra, akiket elvarázsol. Pedig közben lázas beteg, aki a zsebéből előkerülő, ismeretlen rendeltetésű, némi dohánytörmelékkel gazdagított tablettával kezeli magát. „Az mi?”- kérdezi az író. „Nem mindegy?” – így a költő, akiben megmagyarázhatatlan módon testvért és mágust látnak a deltalakók. Olyannyira – és ez a történet csúcsa – hogy, őt kérik fel apa és fia a puskáik kiválóságáról folyó vitájuk eldöntésére. A költő, akinek fegyverismerete nagyjából annyi, hogy meg tudja különböztetni a puskatust a csőtől, rá is lő a kitett célpontokra, és el is találja őket, hogy aztán salamoni döntés szülessen: mindkét fegyver kitűnő. Igen, akit az istenek lángésszel megverve ítélnek pusztulásra, azt néha meg is segíthetik.
A kötet dramaturgiája Szilágyi István életútjának bemutatását célozza, zárófejezete az Utunknál töltött évtizedekre visszatekintve egy olyan-amilyen, mégis az emlékekben magát hőskornak láttató időszakot idéz meg: a riportok, úgymond irodalmi riportok írásának idejét. Szükségszerűen fölbukkannak benne ismert írók, szerkesztők, az őket kézben tartó tisztviselők arcai, megannyi irodalom- és köztörténeti adalék, az önkény hol türelmesebb, hol szigorúbb uralmi rendszerének villanásai. Ismert és ma már csak lábjegyzetekben felbukkanó, vagy meg sem nevezett figurák, képek egy megelőző, letűnt világ emlékeit őrző, azóta ugyancsak letűnt világból. A Szilágyi Istvánt jellemző látásmód iróniájának bizonyítékaként a portrék sora egy temetési menet emlékének felidézésével indul, amit a diákotthon sarokszobájában folytatott kártyacsatából föltekintve láthatott: Asztalos Istvánt (mond ez a név valamit a mai olvasóknak?) kísérték írótársai a Házsongárdiba. De lehet, hogy nem is őt – mindegy, ki tudja az ilyesmit két osztás között megjegyezni? Arra viszont biztosan emlékszik, hogy az elhunyt koporsója mögött a néhai nagyszerűségét mintegy az örökkévalóság előtt is igazoló, az obligát bársonypárnára helyezett kitüntetéseit Lászlóffy Aladár vihette. Az a költő, akivel két évtizeddel később együtt görnyedtek Szilágyi Domokos tölgyfakoporsójának súlya alatt. És sorban előbukkannak egykori, már valóságos tartalmakat kapott kapcsolatok is: Palocsay Zsigmond, Szabó Gyula, a jó baráttá vált Lászlóffy Aladár, és a persze a Szilágyi Domokos – Hervay Gizella pár, és a fiatalabbak, Király László és Farkas Árpád, fölbukkannak kollégák, a riportutak társai, találkozások. Aztán elérkezik a sokszínű kavargás befejezésének ideje is, amihez az kell, hogy maga az író ébredjen rá: a sokféle feladatba, a napi munkák forgatagába ugrás csak menekülés az igazi írói feladat elől. És akkor, valamikor 1972-ben az íróasztal mellett felejtkezve hozzákezd a Kő hull... megírásában. Abban az irodalomtörténeti sorsfordulót jelképező „rosszkedvű pulóverben”, ahogyan gyerekei elnevezték a becses ruhadarabot, amit aztán a regény befejezését megtudva apró darabokra vagdalnak. Ollóval persze, pedig nem is tudják, hogy ollóval végzett a Katlanváros Szendy Ilkája is az előle szökni (de előbb vele végezni) készülő Gönczi Dénessel.
Az író fényűzése, hogy csak remekműveket hajlandó írni. Az olvasóé, ha remekművek írójának munkáit olvashatja. Ebben a szerencsében részesülhet, ha beköltözik a Katlanvárosba.

(Szilágyi István: Katlanváros. Budapest, 2019, MMA Kiadó)

 

« vissza