Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Karácsony Menyőben

Szaladok a postára, hátha a húgom tud valamit. Nem igaz... Kérdezetlenül, mintha csak tudná, hogy ezért jöttem: – Te, Pista, ez a Tőkés László itt van Menyőben. – Mondjad. – Az egyik kolléganőm, román, azt súgta a reggel, hogy popa ăla al vostru e în Mineu [a maguk papja Menyőben van – a szerk.]. Honnan tudja? onnan, hogy tegnap (vasárnap) délután az ő férjét is behívták (sofőr), össze kellett szedni hirtelen az apparátust (a községit is), volt valami telex. (Aha, akkor huligánoztuk, fasisztáztuk le Temesvárt.) Este pedig, mikor vitte haza őket, mármint a falusi apparátust, hallotta, hogy sok egyéb mellett azt is feldolgozták a társasággal, hogy nagyon vigyázzanak, mert ez a Tőkés egy nagyon veszélyes „elem”. (Hajaj.) Persze, ott a faluban őrzi a rendőr, és közben az egész falut a szek. Na de akkor is. Jó. (Egy kicsi megyének ekkora kitüntető feladat? Hogy is tudnak majd megbirkózni vele.) Na jó. Tehát a román sofőr érdeklődő típus. Fülelt, mit dörmögnek a kicsi elvtársak. Este hazatért, elmondta a feleségének az „újságot”, abban meg reggel addig sem állt meg a szó, míg megitták a csicseriborsós kávéjukat. Ez annyira hülye véletlen, hogy csak igaz lehet. Gyorsan hazatelefonálok; a fiamat érem el: te, az Abbé tényleg ott van, hívjad a Bartha lakást. (Apropó, Abbé: telefonközelben majd minden családban fals neveket mondtak. Ha megtudja, mármint Tőkés László, hogy nálunk ő ilyen házi használatra abbé, talán csak nem haragszik meg reánk. Ökumenikus vonzás, reméljük.) Szerencsém van, hamar kapok Kolozsvár felé menő kocsit, tehát megnyugodhatunk. Tán jó is, hogy odavitték, ott hátha inkább biztonságban van.
Csakhogy a világsajtó... A temesvári szörnyűségekhez ugyan még hozzá sem bűzöl, de azt tudni véli, hogy:

Tőkés Lászlót a temesvári fogdában meggyilkolták.

Tőkés Lászlót Moldovába vitték egy kicsi faluba.
Tőkés Lászlót a Kárpátokban tartják fogva ismeretlen helyen.
Tőkés Lászlót Menyőbe vitték, útközben szörnyen megkínozták, a karját eltörték, a felesége elvetélte a magzatot.
Tőkés Lászlót a magyar határ közelében tartják fogva egy faluban. Kihallgatták őt is, a feleségét is, és mind a két gyerekét. (Ez megnyugtató, mert azokat ugyan bajosan hallgatták ki, a fiacskája 3 év körüli, a másik még meg sem született. Igaz, ezeknél sohasem lehetett tudni.)

De mindez nekem ahhoz éppen elég volt, hogy már abban is kételkedjem, hogy Zilahon jártam. Éppen ezért (most már csak azért is a szerkesztőségi telefonon): föltárcsáztam Szilágysomlyótól a Tövishátig minden valaha volt parittyás gyermekkori kapcsolatot. – Állandóan érdeklődjetek felőle, és bármit hallotok róla, mondjátok. Közben a Tőkés fiúk a Szamos mente felől, Dés irányából próbálják a rejteket megközelíteni.

Nos, rendre befutnak a hírek: egy menyői legény biztosan állítja, hogy ott van, bár ők megesküdtek, hogy nem mondják senkinek... Egy Menyőből kiszármazott atyafit vasárnap nem akart beengedni a rendőr a faluba. Aztán mégis. Úgyannyira, hogy látta is azt a szép szál fiatal papot. Azelőtt hozták, a holmijukat beledobálták a sárba, onnan szedegette s cipelte be. Megvan, él. Aztán már azt is tudni vélték, hogy istentiszteletet tart, és így tovább.
Közben eltelik a hét; álmatlan éjszakák; fegyverropogás, örömünnep és keserves gyász; szorongó aggodalom és bizakodás. Egy hét alatt a román társadalom nagyobbat lép előre, mint amennyit hátrált huszonöt vagy tán ötven esztendő alatt.
Vasárnap este László nővére (telefonon): – Reggel nem kéne kimenjünk Menyőbe? Hogy meghallgassuk az istentiszteletet? (Karácsony első napja.) No és az asszonykát meg kéne vizsgálni. – Jó, gondoljuk meg. – Benzin van. Az is valami. Éjszaka a tömbházaink körül vigyázó-szolgálatot teljesítünk (merthogy itt meg ott megint lőttek), reám s a szomszédra háromtól kerül a sor. Addig tehát nincs értelme lefeküdni. Negyed ötig egyetlen lövést hallunk (bagatell). A nagyobb baj az, hogy havazik.
Nyolc után elindulunk Tőkés Anna, Ilka lánya, Szilágyiné és én a Szilágyság felé. Bács túlsó végéig nyolcszor ellenőriznek. (Ez nagyon helyes, csak nekem most drága volna az idő.) Aztán semmi. A latyakos hó nem enged haladni, aztán odébb, az Almás völgyében már csak vizes az aszfalt. És tejfehér köd ereszkedik reánk. Az a jó. Legalább biztonságban érezhetem magam. Mert hogy, ugye, csak fél az ember, mikor a városban egész nap azt hallja, hogy oda húzódtak ki a Bükkbe a Csao orvlövészei, de nem oda, hanem feljebb. Tele van velük a Sziget-hegység, fel az Öreg havasig. Egy frászt, a Hóján mentek végig, s tovább a Nádas völgyén stb. stb. Ha tehát a köd eltakar előlük, az nagyon jó, mert egyébként ez az az út, amit kb. százszor tettem meg az elmúlt tíz esztendőben, ismerem behunyt szemmel is a kanyarait.Nem állítom, hogy imádom az egyenruhásokat, de amikor a Meszes aljában megláttam az ellenőrző katonákat, azt valahogy nem utáltam. Az útról kérdeztek, merthogy ma még nem jött arról kolozsvári kocsi. Hát jó. Zilahon aztán dühöngött az éberség, az hagyján, hogy a katonák legalább ötször szétcincálnak, de egyszer csak látom, körbevesznek kocsiikkal a rokoni hívek. Itt már mindenki vigyáz valakire. Ezek a fiúk itt most épp rám vigyáznak, csak hajtanának gyorsabban, mert a ködöt kezdi lebbentgetni a nap. Cigányi, Szilágykeresztúr, Kis- és Nagymom, Kis- és Nagydoba, amott az egyik horpadásban Vérvölgy. Gyerekkoromban ez volt számomra a legsejtelmesebb falunév. Aztán Szilágyszeg. Innen térünk Menyő fele. Hat vagy hét kilométeres elsüllyedt földút. S körben a horpadásokban világvégi apró falvak, hosszan elnyúló ciheresek, és újra köd. Elég jól ismerem ezt a vidéket, de Ady eddig ennyire sohasem sajdult belém. Pedig mindig itt volt, tán örök időktől fogva. Hol: „Vak ügetését hallani / Eltévedt hajdani lovasnak, / Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak...”
Elhajolt rúdon a tábla: Mineu. Aztán a ködből kitoronylik a magas harangláb (XVII. századi), mögötte fehér templomépület. (Ez meg jóval a reformáció előttről hozza gótikus jegyeit.) Körötte sárbafenekletten előttünk érkezett gépkocsik. Szatmárból, s innen a Szilágyból. (Na ne!) Barátságos falusi bácsikák vesznek közre, nyitnám fel a csomagtartót, lennék oly szíves. Mert hogy ők, ugye, a tiszteletes urat őrzik...
Emberek mindenhol a házak előtt, jövögetnek a templom felé. A parókia környékén strázsálják a falujuk életében ezer esztendőnként egyszer adódó alkalmat. Mert itt most épp nem „Alusznak némán a faluk, / Múltat álmodván dideregve...„
Hát nem, ezek most éppen jövőt remélnek, ezek az apró, románok és magyarok lakta csekélyszáz lelkes falvak, melyek anélkül pusztultak volna el a buldózerek lánctalpai alatt, hogy megszülethettek volna. A lánctalpak, melyek törékeny falvainkra pusztulást hoztak, elrontott városainkra halált.
Hát elég volt. Rég sok is. Mert itt van, ugye, ez a Szilágymenyő, „Mely a süket ködben lapult”, és itt van a paplak tornácán ez az öles, szép szál ifjú ember, aki sose lapult. És körötte emberek, akiknek negyedóra múlva istenemberről, annak születéséről fog prédikálni. És életről, életről, hitről, és megint hitről, osztja, szórja a sajátját, a saját hitét, hogy az ezerszeresen térjen vissza lelkébe, karjaiba. Amit nem törtek el. Most öleli magához a testvért.
...Hát persze, őt kellett volna elpusztítani, és a falut, és minket, és Temesvárt, az egészet. Ezt most már nem. Nem lesz itt többet rágalommal pusztítás.
Menjen Papp László1 Ceaușescuhoz panaszra, amiért nem fogadott szót Tőkés László neki. Hát menjen oda. A gazdájához (ez már december 25-ike).
Tőkés László akart elvenni országrészeket? S mit csináljon velük, vegye a hátára őket? S hova vigye?
Tőkés Lászlónak – azóta tőle is hallhatta az egész világ – nem országrészek kellenek – ez túl kevés –, Tőkés Lászlónak Európa kell. Csakúgy, mint Mircea Dinescunak. Hogy egyik a kétmilliót, másik a húszmilliót Európa felé vigye. De nem ám ki-ki a magáét, hanem együtt ennek az országnak az értelmisége, mind a huszonhárom milliót.
Hisz eddig is azért kellett elválasztani minket egymástól, nehogy együtt könnyebben sikerült volna kitörnünk Nyugat felé.
De miért jut eszünkbe épp itt Európa, hol „... nincs fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak?”
Haj, mindjárt kiderül az.
Mert hogy is történt? (Megközelítőleg.) Vasárnap reggel, vagy inkább délelőtt megérkezhetett ide az a bizonyos konvoj, csak azért, hogy Papp László elvtársnak igaza legyen. Ledobták őket itt a sárba, ismeretlenségbe, és bizonyára rábízták őket a zsaru bácsira, akinek már csak épp ez hiányzott az ünnepekre. Esemény az életébe. Akik pedig idáig hozták, no meg a megyei többiek, tucatszám lappangtak szépen a falu körül. De itt van ugye az a ködbontó ősi harangláb, benne a nagyidőkor felhőt rengető harang. És az út túlsó oldalán kicsit fennebb a román templomka, annak a tornyában is harang. És körben nem aludtak némán a falvak, a román falvak, a magyar falvak, kikről sohasem hallott a világ. Hanem némán őrködtek és lesték a két menyői egyház, az ortodox és a református harangjait. Hogy azok megszólalnak-e. S ha meg, hogyan? Mert akkor az övéik is ugyanúgy. Ha Temesváron, ahol féltucat televízióadást fognak, volt élő emberlánc, akkor itt lett élő falulánc. Pedig itt nincs mass média. Csak köd és sűrű bozót. És Walesához sem mehettek el tanácsért: csinálták a saját elgondolásuk szerint. Anélkül, hogy tudták volna: ezt Európában valahogy így szokták csinálni. Éppen így. Körénk gyűrűzik a gyalázat, akkor mi ezerszer olyan erős gyűrűt vonunk aköré. Apró templomtornyokból, nagy-nagy reménykedésből. Aztán lássuk.
Szegény zsaru bácsi, ő egészen más eset. Neki megvolt a mindennapi feladata. Éspedig. Naponta kísérje be Szilágyszegre azt a papot, hogy ne kelljen nekünk (mármint szekusoknak) kimennünk oda. Mert nagy a sár. Na és az útról most úgysem térhet le emberfia. Mordulunk kettőt, mikor indulunk a pappal, hogy hallja a falu, aztán útközben a szelíd rabbal csendesen elbeszélgetünk. Mikor megérkezünk az általunk is rettegett zöld-kék nagyságokhoz, hogy azok megkezdhessék az aznapi kihallgatást, akkor nagyon szigorúak vagyunk. Még kiabálunk is, hogy lássák azok: ez a messziről hozott túsz jó kezekben van. Aztán hazafele ballagásunkban (jó, hogy mára túl vagyunk rajta) megint csak csendes szó: dar ce dracu; sintem oameni şi noi [az ördögbe is: mi is emberek vagyunk – a szerk.]. Szó se róla, ez még nem az a kimondott Európa-ígéret – na de a Balkán felől jövet...
Ez a „móka” (a mából visszanézve) talán még akkor is tartott, mikor Caramitru a képernyőn megjelent. De aztán már aligha soká. Nyomtalanul eltűntek, de mennyire, s maradt a dombkerítéses elsüllyedt világ. Es most már háromszoros embergyűrű. Mert ki tudja. Ki tudhatja, mi jön még reánk.
Aztán még mi történt? Mihelyt ezektől megtisztult a levegő, átmentek megkántálni az ortodox kollégát. (Tőkés László és a hívei.) Neki van televíziója (mármint a román papnak), s annak a képernyőjén, mire a vendég odaérkezik, két rémség-snitt között karácsonyi készültség villan, előterében háromnyelvű ünnepköszöntő szöveg.
Mert mi történik ott messze, túl a ciheres, karcsú-tornyos dombkaréjokon. Egyelőre az alig bukott Heródes-hatalom zsoldosai lesnek az alig világra jött demokrácia-kisded őrizőire. Teszik pedig ezt Temesvártól Bukarestig, Kolozsvártól Nagyszebenig.
A templom portáján az évszám 1514. Temesváron Dózsát égetik, itt templomkaput faragnak. A történelem, ó, régideje szállítja e tájon a hátborzongató ómeneket.
No de terítsük végre az ifjabbik Tőkés tiszteletes vállára a palástot, mert a fehér templomfalak mögött ott szorong a kicsi gyülekezet. Menjünk, hogy fölhangozhassék végre a karácsonyi ének: Krisztus Urunknak áldott születésén...
Menjünk, hogy a tiszteletes úr fölolvashassa Lukács evangéliumából az igét: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek. És a földön békesség és az emberekhez jóakarat.
Mondjad, mondjad nekünk, te bibliás ember, hogyan is aránylik egymáshoz a Római Birodalom és Bethlehem – és Menyőhöz e vérzivataros országkörnyezet. Menyőhöz, melynek temploma a puritán kálvinista világban is a végletes egyszerűség. Asztalkán riadt vörösfenyő. Délután majd eköré gyűlnek a falu gyermekei. A karzaton szemüveges, fehér kendős nénike kántorizál. Ím újra megszólalnak az orgona sípjai (összesen 22), és a gyülekezet énekli a betlehemi csillagot: Csillag villog, már fent ragyog, Mint a látnok látta régen, Fénylik, mint szép nap az égen.
Aztán imádkozzunk. Azok lelki üdvéért, akik elpusztultak ezekben a napokban, azért, hogy mi holnap is összegyűlhessünk a tegnap még halálraítélt falvaink templomaiban. Azokért, akik most is véreznek. És imádkozzunk a jobbik emberért, emberiségért, aki most szerte a világon velünk érez és segít nekünk.
Aztán járuljunk az úrvacsoraasztalhoz, mely sohasem látott aranyozott ezüst serlegeket. És amelyen Krisztus megtöretett jelképteste, a kenyér, tán sohasem volt igazi habfehér. Most sem az. Nem, de ez a mai, melyet magához vesz e gyülekezet, immár a Dózsa teste is.
A kiontott mártírvért jelképező bor pedig – kicsi fonott korsók kucorognak a pad alatt. Kukoricacsusza dugójukat kihúzzuk, súlyos sötét kupába töltjük belőlük a bort, onnan loccsan a kemény serlegbe, melyet a tiszteletes úr kezéből egymás után vesznek át a görcsös, kemény, megnyíló ökölkezek.
És hirdetünk, hirdetünk, szervezzük a segélyszállítmányt: Menyő Temesvárnak. Szilágy népe az egész országnak. Küldjünk mindent, amiből adott az Istenmicsoda arányviszonylatok.
És ezzel már bent is van a nagyvilág e kicsi templomban, mely immár egy hete jövőnkbe vetett hitünk betlehemi jászola.
Igen, kint vár az ország s a nagyvilág. Tévékamerával, új jogaink cartháinak vázlataival. És egy szakasz borostás katonával. (Furcsálkodás.)
László, ezek immár nem érted, miattad jöttek, a mi gyermekeink.
Hogy csináljuk, hogy van ez most az országban másfelé?
Úgy, hogy: egy presbiter, plusz öt híved, melléjük három kiskatona (mondjuk, itt menyőileg)... És megint, és megint, míg tart belőlünk, presbiterekből, hívekből és katonákból.
És ne felejtsd el, napokon belül utazol.
Én innen el...?
Igen, mihelyt hívnak Iliescuék.
Nyikorgó kerekű szekéren, repülőn, avagy páncélos kétéltűvel. Most ez van. Mert: ahogy lehet. És indulsz oda, abba a nagyobbik gyülekezetbe. Ne felejtsd el, azok most magadfajták, kötelességed közöttük állni, ez most már mindennél fontosabb. És ne féltsd Menyőt. Most már nem fog többé összekuszálódni fölötte, hogy megfojtsa, avagy csak elrejtse köd és bozót.

(Szilágyi István: Karácsony Menyőben. In Utunk, 1989. 51-52. sz.)

 

 

Jegyzet:


1 Akkori református püspök.

 

 

« vissza