Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Életbarát-e a műveltségünk? – Miért visszhangtalan a biodiverzitás-krízis?

A biodiverzitás megítélését a társadalmi, közjogi, politikai áramlatok és konvenciók befolyásolják. Ha megvizsgáljuk a biodiverzitás fontosságára felhozott érveket, azok között morális, esztétikai vagy emberi szempontból hasznossági indokokat találunk, amelyeknek csak közvetetten van kapcsolata a tudománnyal; ökológiával, evolúcióval. Leghatékonyabb érvnek a hasznosság kiemelése látszik, akár fennálló (rovar-beporzás) akár vélelmezett (feltáratlan gyógyászati alkalmazás?) előnyökről van szó. Eközben az ember egyfajta feljebbvalóként dönt hasznosokról és károsokról.
Műveltségünk antropocentrikus, amely az embert a többi élőlénytől (és élettelen környezetétől is) elválasztja. Az ember természetesnek tűnő különválasztása mélyen be van ágyazva tudatunkba, ez leszűkíti a társélőlényekre szánt figyelmet. Az emberközpontú megközelítés elsősorban a monoteista vallásokban nyert kifejezést, ahol az élővilág egyfajta embert szolgáló, igény-kielégítő szerepet kapott. A modern kereszténység a biodiverzitás-védelem fontosságát felismerve, korszerű elveket igyekszik megfogalmazni (teremtésvédelem), de alapdogmái nem változtathatók, ezért inkább csak követő/magyarázó szerephez juthat. A kompromisszumnak szánt „Gaia-elmélet” ökológusoktól származik ugyan (Lovelock), ez azonban csak metaforaként fogadható el.
A „teremtett tökéletesség” helyett naiv-antropomorf természetértelmezések jelentek meg az utóbbi idők közbeszédében. Itt az emberi társadalom eszményített működésének princípiumait vetítik ki az élő rendszerek működésébe: a kölcsönös segítségnyújtás, igazságosság, altruizmus gondolatát, és elvetik a szelekció (és a velejáró pusztulás) meghatározó szerepét, akár ideológiai alapon. Egyes mozgalmak a teremtmények jogainak bevezetésével is próbálkoznak. A naiv természetmagyarázó nézetek fő veszélye, hogy felmentést adnak a sürgős teendők felismerésétől, és ezzel (alkalmasint szándékosan) a hiperkonzumens életmód és a hozzá tartozó gazdasági rendszer erősítését támogatják.
Eközben a DNS-alapú élet jellemzői ezzel diametrálisan ellentétesek: tudományos értelemben nincs se kooperatív harmónia, sem emberi értelmű „cél”. A soktényezős, exponenciálisan, és ráadásul késedelemmel reagáló élő rendszer a kaotikus rend törvényei szerint működik, akárcsak az életet meghatározó földi klíma. Emellett igen nagymértékű redundanciát is hordoz, vagyis a biodiverzitás-vesztés következményének előrejelzése csak korlátozottan lehetséges. Darwint félreérti, aki a rendszerek optimális működéséből indul ki. A biodiverzitás nem értelmezhető egyedül statisztikailag; az élő rendszer funkcionalitása sokféle megoldásban működőképes, a diverzitást alkotó fajok jelentősége nagyon különböző lehet.
Az élő rendszerek megértését a rohamos urbanizáció és az internet diadalútja is rontja, amely a lakosság nagy tömegeit szeparálta a természeti kontaktustól, egyben növelve fogékonyságukat a naiv természetmagyarázatok irányába. Komoly problémának látom, hogy ez igaz a véleményalkotók, de különösen a politikusok nagy részére is: legtöbbjük jogász, közgazdász, szociológus, köztük csak mutatóba akad biológus vagy agrárszakember.
Leértékeli az élő sokféleséget a modern társadalmakban hódító technizálódás, az emberi fenotípus fokozatos kiterjesztése szervetlen kiegészítők irányába (önjáró autó, mesterséges intelligencia, gondolatvezérelt robotok). Az élő-élettelen környezet különválasztása kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy a (geo-)fizikális, „élettelen” környezetet a négy „őselem” mellett ötödikként a földi Élet (az alkimisták „kvintesszenciája”) alakította, és itt nemcsak az oxigéntartalmú légkörre, a talajra, hanem például a mészkőhegységekre, a szénhidrogén- és vasércmezőkre utalhatunk. Nem túlzás azt mondani, hogy a Föld bolygót legelsősorban nem a víz vagy a légkör, hanem a DNS-alapú élet jelenléte jellemzi.
Jelen gazdasági rendünk döntéseit költség-haszon elemzés alapján várható előnyök határozzák meg. A cselekvési (beruházási) prioritás eldöntésénél ez elsődleges szempont. Ebbe a számításba nem illeszkedik a biodiverzitás és szolgáltatásai. A mezőgazdasági birtokszerkezet átalakulása, a zöldmezős megaberuházások, a város környéki lakóövezetek parttalan szétterjedése, vagy a térkövezés diadala a városi zöldterületek felett tanúsítja, hogy a biodiverzitás védelmét a térség- és városfejlesztés érvei ma rendre felülírják, és ezt „fejlődés”-ként, megelégedéssel értékeljük – míg más kontinenseken hasonló fejleményeket elítélünk. A hazai mértéktelen ütemű területfoglalás európai összehasonlításban is kiemelkedő. Aktuálissá teszi ezt a KSH kimutatása: 2018 az első olyan év Magyarországon, amikor a művelés alól kivett terület nagysága (1947,8 ezer ha) elérte, sőt meghaladta az egyébként növekvő tendenciát mutató hazai erdők összterületét (1939,7 ezer ha). Nem lehet ezeket az adatokat a globális változások figyelembevétele nélkül elemezni, különös tekintettel arra, hogy nem klímaváltozásról, hanem globális élőhely-degradációról kellene beszélnünk. Magyarország kitettsége miatt a szárazsági- és hőségstressz erősödő fellépésével kell számolnunk, ami az élőhely- és biodiverzitás-vesztés további fokozódását jelzi előre. Ez a körülmény az eddigi merev konzervációs alapelvek felülvizsgálatát indokolja, mint amilyen például az egykori természetes ökoszisztémák rekonstruálása, vagy az őshonos fajok prioritása.
Az élő sokféleség fontosságának alábecsülése, a pszichikai hárítás és a rövidtávú előnyök keresése a társadalmat és annak tükrét, a politikát egy csapdába tereli, amelyből csak a felvilágosult választópolgárok műveltségi szintje és önkorlátozása segíthet ki.
A legfontosabb tehát a társadalmi igény, az élet-centrikus műveltség erősítése, amelyet tapasztalva, a politika azt késedelem nélkül magáévá tenné (lásd a politikai áramlatok hirtelen változását Nyugat-Európában). Ehhez alapvető szemléleti változás szükséges az ember és társélőlényei kölcsönös viszonyáról, amely a jelenleg terjedő naiv idealizálás helyett az emberről egy exponenciálisan invazív, omnikonzumens és elszabadult népesség-gradációt tanúsító, fenntarthatatlan parazita populáció képét vetíti ki, amely nem vesz tudomást az élőlények kölcsönös függőségéről. Ugyanis a Homo sapiens nem őrzője a biodiverzitásnak, hanem a DNS-alapú földi biotikus rendszer többi fajtársaitól függő, integráns része. A műveltség tudati átformálása, egy új mítosz közös szolgálata óriási, ráadásul sürgető feladat. Méltán hasonlítható a piramisok építéséhez, amelyek saját idejükben ugyancsak a társadalom és a civilizáció fennmaradásának célját szolgálták.
A klímaváltozás az emberi élet minden területét érinti. Ezért politikai kérdés, és a biodiverzitás védelme is az. A megvalósítás záloga a természetes folyamatokra támaszkodó termelés, a fogyasztási igények visszaszorítása az ökológiai hitelből élés helyett. Ehhez magas szintű elszántság, demokrácia, bizalom, és a legrosszabb emberi ösztönök visszaszorítása szükséges. A ma hiányzó nemzetközi egyetértés és szolidaritás újjáépítése nélkül ez nem lesz végrehajtható.

(A szöveg a „Biodiverzitásról másképp 4. Kiüresedő magyar erdők?!” konferencia plenáris előadásának kivonata, amely 2019. október 24-én hangzott el Budapesten, az MTA székházában.)


Adatok Magyarország környezeti állapotához, illetve a biodiverzitás helyzetéhez:

 

Központi Statisztikai Hivatal kiadványa a fenntartható fejlődés állapotáról. Budapest, 2019. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/fenntartfejl/fenntartfejl16.pdf (Például 6.4.1.1.Földhasználat művelési ágak és gazdaságcsoportok szerint (1990-2019).)

Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégiához készített jelentések. https://www. parlament.hu/web/nfft/elorehaladasi-jelentes (Például.: 2015-2016 évi jelentés, Összefoglalás, 2. sz. mell.: Magyarországi helyzetkép.)

Felelősségünk a teremtett világért. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a teremtett világ védelméről. Budapest, 2008. 58. 
 

« vissza