Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A katolikus hagyomány, szemben a forradalmi ideológiával

Magyar fordításban ez a címe Danilo Castellano, olasz politikafilozófia professzor spanyol nyelven megjelenő kötetének,1 amely a forradalomellenes, tradicionalista gondolkodásba nyújt betekintést. Ez az irányzat a forradalmi politika és ideológia, a „permanens felszabadítás” eszméjével szemben a katolikus tradíció politikáját kínálja a későmodernitás társadalmi elbizonytalanodásának korában. Castellano könyve a spanyol tradicionalista megújulás fő szervezője, Miguel Ayuso, spanyol katolikus jogfilozófus által szerkesztett De Regno sorozat legújabb kötete.
Spanyolországban a Franco-diktatúrát követően a tradicionalista gondolkodás sokáig nem volt népszerű: a demokratikus átalakulás kezdetén, majd a nyolcvanas-kilencvenes években a tradicionalistákat csodabogaraknak tartották, s a két évszázados tradicionalista hagyományt pedig inkább a Franco-rendszer egyik szellemi tartópilléreként azonosították, amely már önmagában diszkreditálta e modernitással szemben erősen kritikus eszméket. A kétezres években azonban a tradicionalizmus újraéledésének vagyunk szemtanúi, ha nem is mindjárt politikai mozgalomként, hanem szellemi törekvésként. A De Regno sorozat ezt az újjászületést reprezentálja, amelynek szerzői között olyan spanyol tradicionalista gondolkodókat tarthatunk számon, mint a Francisco Elías Tejada vagy Rafael Gamba, a spanyol karlista monarchizmus fő gondolkodói, illetve az amerikai Frederick D. Wilhelmsen. Tagadhatatlan, hogy az említett szerzők főként a hatvanas-hetvenes években, tehát a Franco-rendszer idején örvendtek nagy népszerűségnek az ibériai államban, de nem kevés kritikával illették a diktatúra működését is. Eszmeileg és személyes kapcsolatai révén közel állt e körhöz a magyar Molnár Tamás is, akit spanyol tradicionalisták megkerülhetetlen gondolkodóként tartanak számon.
Danilo Castellano 1945-ben született az Udinétől húsz kilométerre fekvő Flaibanóban, katolikus monarchista indíttatását pedig apjától örökölte, aki idejekorán megismertette a francia filozófus, Joseph de Maistre reakciósnak minősített gondolataival. Szellemi érlelődése a hatvanas évekre esett. A trieszti egyetemen Augusto del Noce olasz filozófus és kereszténydemokrata politikus volt a témavezetője. Csatlakozott az olasz monarchista politikai mozgalomhoz, később az Instaurare tradicionalista katolikus folyóirat alapítója lett. Nyugdíjazásáig az udinei egyetem politikafilozófia professzora volt; köteteit és írásait francia és spanyol nyelvre is lefordították. Így a De Regno sorozat első kötete Castellano úrnak a politika természetéről írott, és természetjogi érvelésű kötete volt (La Naturaleza de la Política, 2006). A De Regno sorozatban kiadott legutóbbi könyve nyolc írását, előadását foglalja magában, amelyek a tradicionalista politika- és társadalomfilozófia fő témáit kívánja tárgyalni: forradalomellenesség és az egyház tanítói szerepe; a monarchia helye a politikai modernitásban; a liberalizmus és a demokratikus szuverenitás kritikája; a katolikus politika és a res publica christiana lehetősége.
A kötet a forradalmi ideológia és az ellenforradalmi gondolkodás kettősségéből indul ki. Az ellenforradalmat Castellano nem a forradalom fogalmából vezeti le, tehát nem csupán egy forradalomellenes reakciót lát benne, hanem a forradalmi állapot ellentéteként tételezi. A forradalmi állapot itt az a metafizikai törekvés, amely a világ valósága fölé kívánja emelni a jövőbeli társadalom perfekcionista eszméjét, az utópiát. Castellano e forradalmi utópiával a modern ideológiákat írja le, sokszor használja velük kapcsolatban az espejismo, azaz a délibáb(osság) fogalmát. Ezzel a „politikai metafizikával” szemben létezik az egyház, pontosabban az univerzalista katolicizmus nem egyneműségre való törekvése és az immanentizmust tagadó tanítása. A forradalmi ideológiák korában az egyház a különböző partikularitások és társadalmi hagyományok egybefogására képes intézményrendszer, ez jelenti „ellenforradalmiságát” is.
Érdekes, ahogy a második és harmadik fejezetben a monarchiáról értekezik. Castellano modernitás-ellenessége abban nyilvánul meg leginkább, hogy tagadja az újkori szuverenitás (Machiavelli, Bodin, Hobbes) eszméjét is. A szerző szerint a politika természetéhez hozzátartozik a hatalom diffúz jellege, amelyet az arisztotelészi filozófiából és a középkori skolasztika elméleteiből vezet le. Castellano szerint a család, a (polgári) társadalom és a politikai közösség mind egyenértékű terei a politikának, köztük nincs hierarchikus viszony, viszont belső természetüket a tekintély elvének kell szerveznie. A politikai közösség számára a monarcha így elsősorban nem a szuverén hatalmával, tehát az erőszak monopóliumával jellemezhető, hanem azzal a tekintéllyel, amely generációkon átívelően az „emberi jót” testesíti meg, eszméjében részelteti a közösség tagjait e transzcendentális jóból.
Mint a modern szuverenitás legelterjedtebb kifejeződését, Castellano elveti a nemzet mint identikus közösségalkotó eszme politikai alapjait is. Számára nem a nemzet a politikai közösség és a hatalom forrása, hanem ama etikai rendszer, amely az emberi jó és az emberi lét céljának filozófiájából vezethető le. Ehhez képest bármely kollektív identitás önmagára irányul, immanens és nem transzcendens célokat mutat fel.
Nincs jobb véleménnyel a liberalizmusról és a demokráciáról sem. A liberalizmus mint szabadságalapú politikafilozófia elsősorban a szabadság negatív értelmezésére alapoz: szabadságomban áll megtenni valamit, ha nem vagyok korlátozva benne a másik ember, a környezetem és körülményeim, a társadalom és a politikai hatalom által. A liberalizmus mint ideológia pedig Castellano szerint e korlátok folyamatos felszámolását jelenti, azaz a felszabadítást, amely a történelmi progresszió értelmévé válik. Ezáltal a liberalizmus folyamatos szembenállásokat hoz létre, ahol az egyén szabadságának korlátozását látja: így kerül szembe az individuum a politikai közösséggel, válik az alkotmányosság eszméje az állammal szembeni egyéni jogok biztosítékává, és a társadalmi konfliktus a liberális társadalomfelfogás módszertani kiindulópontjává, a társadalmi létezés fő problémájává. A demokrácia, amely, főként Rousseau nyomán, a szuverént a népfelség elvében fedezi fel, értékrendszerét tekintve saját célját önmagában találja meg. Ez az immanentizmus, amely szemben áll minden tradicionalista felfogással, egy komoly társadalmi illúziót rejt magában: a népfelség elveként értelmezett szuverenitás a liberalizmusban a felszabadítás célját jelöli ki, amely nem másra, mint ismételten a népfelség elvére utal. Az érvelés itt körben forog – írja Danilo Castellano –, amelytől a modern kereszténydemokrácia sem mentes, amennyiben – hasonlatosan a demokrácia liberális értelmezéséhez – a felszabadítás eszméjét állítja a középpontba.
Mi jelentheti a megoldást - teszi fel a kérdést a tradicionalista szerző –, amely kiutat jelent a modernitás ellentmondásokkal terhelt politikai-társadalmi világából? Castellano ezt a katolikus politikában és a res publica christiana közösségében véli felfedezni. Az arisztoteliánus-tomista érvelést követve: ahogy az emberi élet, úgy a politika elsődleges célja is a jó, az Istentől eredő tökéletesség keresése kell, hogy legyen. A társadalmi jó azonban sokféleképpen nyilvánulhat meg, ezért fontos a különböző társadalmi-politikai világok elfogadása és autonómiája. A szuverenitás elvén alapuló állami központosítással szemben Castellano a társadalmi szubszidiaritás elvét vallja: a tekintélyen alapuló hatalom a társadalom különböző szintjein jelenik meg, és egymást kiegészítve egy politikai közösséget alkot. E politikai közösségek részei a keresztény világot értékeiben egyesítő res publica christianának, az univerzalista közösségnek, amelyben az emberről, az emberi célokról szóló filozófia Istennel való kapcsolatából vezethető le. Mindez szemben áll a jelen forradalmi, vagy forradalmasító ideológiáival.
A politikai modernitás elmúlt két évszázada, kis túlzással szólva, a forradalom és a forradalmi politika körül forgott. Legkésőbb az 1789-es francia forradalom óta ez a fogalom szervezte a politikai eszmék és a politikai csoportosulások mozgását. A forradalom azonban nemcsak a politika, hanem a gazdaság, a tudományos élet és a társadalom mindennapjainak is fontos fogalmává vált. A forradalom „hívása” ugyanis azt az időszemléletet testesíti meg, amely a politikai modernitás sajátja, vagyis egy olyan jövőbe mutató változást jelent, amely a hagyomány és az uralkodó társadalmi viszonyok megváltoztatásával vagy eltörlésével a „felszabadítás”, a „társadalmi igazságosság” megteremtésével kecsegtet. A konzervatív társadalomfilozófiák ezen eszmék tagadásából táplálkoztak, a 18. század végétől a hagyomány védelmében léptek fel. Az említett forradalmi gondolkodás legkérlelhetetlenebb ellenfele, ahogy ez Danilo Castellano kötetéből is nyilvánvaló, a tradicionalizmus eszméje, az organikus rend és transzcendens értékrendszer szükségességét hirdeti a forradalmi változásokkal szemben.



 

Jegyzet:


1 Danilo Castellano: La tradíción católica frente a las ideologías revolucionarias. Consejo de Estudios Hispánicos Felipe II, 2019, Madrid, 176. 
 

« vissza