Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Vallási törésvonalak a Rákóczi-felkelés idején

II. Rákóczi Ferenc személye és az általa vezetett felkelés, függetlenségi háború története a magyar történettudomány egyik legbővebben tárgyalt témaköre. A köztudatban élő Rákóczi-képet azonban mind a mai napig a 19. század romantikus kurucos történetfelfogása hatja át, a korszakhoz kapcsolódó mítoszok sziklazátonyként állnak ellent a megalapozott kritika hullámveréseinek. Jelen írás célja, hogy a teljesség igénye nélkül néhány jellemző példát felvonultatva, illúziók nélkül szóljon a Rákóczi-felkelés alatti felekezeti konfliktusokról, amelyek miatt az egységes állam megteremtésére irányuló kísérlet szinte lehetetlen vállalkozás volt.

 

A felekezeti megosztottság baljós árnya

 

II. Rákóczi Ferenc személyében a kora újkori királyellenes mozgalmak, felkelések élére először került katolikus arisztokrata. A 16–17. századi polgárháborúkkal szemben a felkelés – jóllehet, a bázisa jelentős részben protestáns – mégsem tekinthető kizárólag felekezeti jellegűnek. Ezt jelzi az is, hogy a dunántúli és az északnyugati vármegyékben nemcsak a katolikusok, hanem az ezekben az országrészekben élő, elvileg elnyomott reformátusok és evangélikusok sem fogadták felszabadult örömmel a kuruc csapatok megjelenését a vidékükön. Mindezek mellett a Rákóczi előtt álló feladatok közül talán a legnagyobb kihívást mégis a magyarországi társadalom minden rétegét foglalkoztató, és egyben a legnagyobb polgárháborús veszélyforrást okozó valláskérdés megoldatlansága jelentette. Különösebb túlzás nélkül állítható, hogy a kora újkori Magyar Királyság egyik agyaglábát a felekezeti sokszínűségében találhatjuk meg. Rákóczi helyesen ismerte fel, hogy ennek megoldása nélkül kormányzatának belső legitimitása, a kialakulóban lévő kuruc állam egysége megkérdőjeleződik és szétfoszlik.

Rákóczi valláspolitikáját jól felfogott hatalmi érdekből következő türelem jellemezte. Mai szemmel nézve kétségtelenül pozitív vonása ennek a politikának a felekezeti ellenségeskedések elsimítására, az egymással rendkívül bizalmatlan egyházak közötti béke megteremtésére irányuló törekvés. A fejedelmet erre kényszerítette a józan politikai belátás, a kuruc táboron belüli érdekellentétek és viszálykodások kiküszöbölésének szándéka. A valláskérdés jelentőségét mutatja, hogy Rákóczi szinte minden más esetben – mintegy Nagy Péter cár magyar megfelelőjeként, erőszaktól sem visszariadva – rákényszerítette akaratát a konföderált rendekre, vallási ügyekben viszont mindig meghátrált, vagy legalábbis szokatlan rugalmasságot mutatott, legyen szó akár a jezsuiták kiutasításáról, vagy annak tiltásáról, hogy Erdélyben ismét katolikus püspök rezideálhasson.

Hangsúlyozni kell ugyanakkor azt is, hogy a három bevett egyház (katolikus, evangélikus, református) szabad működését biztosítani kívánó fejedelmi pátensek és törvények nem tekinthetők a korabeli Európában korszerűnek. A korszak európai gyakorlata nem tűrte, államelméleti irodalma nem tartotta kívánatosnak, hogy egy adott államon belül több egyenjogú vallásfelekezet, egyház működhessen. A toleránsabb berendezkedésű országokban (például Hollandiában) sem engedték az államvallástól eltérő egyházak híveinek nyilvános vallásgyakorlatát. Kevéssé köztudott, hogy Európa négy legjelentősebb állama a Rákóczi-felkelés idején egyaránt szigorú törvényekkel védte saját államvallását, amelyek közül több a 19. századig érvényben maradt.1 Utólag maga Rákóczi is így írt erről az Emlékiratokban: „Reméltem, hogy az idők folyamán helyreállítom a lelkek egységét és így szelíd és békés utakon visszavezethetem az elkülönült vallásokat az igazi katolikus egységbe.”2 A leendő fejedelem rövid távú politikai céljaihoz viszont arra volt szükség, hogy a széthúzó magyarországi felekezetek között egyfajta egyensúlyi helyzetet teremtsen.

A kor elvárásaihoz igazodva Rákóczi a vallás külső megnyilvánulásait, reprezentációs-legitimációs erejét felekezetektől függetlenül a jó kormányzás elengedhetetlen feltételének tekintette. Állandó problémát jelentett például a felkelők fegyelmezetlensége, fosztogatásra való hajlama. A fejedelem ezért gondot fordított arra, hogy seregeiben a vallásosság által erősödjék a fegyelem. Számos rendeletet bocsátott ki például a káromkodás ellen. 1705. december 11-én az ország történelmében elsőként ő rendelt állandó, fizetett tábori lelkészeket az egyes ezredekhez, mégpedig oly módon, hogy a lelkész mindig ahhoz a felekezethez tartozzék, amilyenből az adott ezred katonáinak többsége verbuválódott.

Greguss Imre: Kuruc lovasság című olajfestményének részlete (19. sz. vége. Kassa, Rodostói ház). (Fotó: Guitman Barnabás)

 

Az evangélikus reneszánsz

 

A Felföldön3 leginkább az evangélikusok tekintettek nagy reményekkel a kibontakozó felkelésre. Már 1703 nyarának végén köszöntötték a bevonuló kurucokat a kapuikat ellenállás nélkül megnyitó szabad királyi és bányavárosok evangélikus polgárai, akikhez az északkelet-magyarországi ágostai hitvallású nemesség is csatlakozott. Rákóczi közvetlen környezetében és udvari tanácsában is többségében magyar, német és szlovák evangélikusok voltak (Bulyovszky Sándor, Gerhard György, Hellenbach Gottfried János, Jánoky Zsigmond, Kajali Pál, Platthy Sándor, Prileszky Pál, Radics András, Radvánszky János, Ottlyk György).

A felkelés első éveiben az evangélikusok visszaszerezték a 17. század utolsó évtizedeiben elveszített pozícióikat. A városok irányításából újra kiszorították a katolikusokat, néhol önkényesen templomokat foglaltak, Eperjesen a kollégium újra visszakerült az evangélikus egyház kezébe. Az északkelet-magyarországi lutheránus városi elit jelentős többsége ettől kezdve töretlenül a fejedelem oldalán állt.

Az evangélikus, illetve református többségű vármegyék és polgárok a „mindent vissza” elve alapján sérelmeik azonnali orvoslását várták Rákóczitól. Heves vitákat követően az egyházügyi kérdéseket végül 1705 őszén a szécsényi országos gyűlés próbálta meg megnyugtató módon szabályozni. A gyűlésen kimondták, hogy a konföderáció területén három bevett, egyenjogú relígió (katolikus, evangélikus és református) rendelkezik szabad vallásgyakorlattal, és egyúttal újból életbe léptették a protestánsok számára kedvező régebbi (1608-as, 1647-es) törvényeket. Ezen kívül meghagyták, hogy a földesúri jog alapján ezután senkinek sem szabad mást vallási szabadságában sérteni, és mindenki szabadon járhat istentiszteletekre. Határoztak arról is, hogy vegyes bizottságokat küldenek ki a vármegyékbe, amelyek feladatául előírták, hogy a nagyobb és főtemplomokat a felekezeti többségnek átadják, a konfesszionális kisebbség számára pedig biztosítsák a kisebb templomokat, vagy új istentiszteleti hely építésének lehetőségét. Rákóczi vonakodva ugyan, de végeredményben teljesítette a protestánsoknak a jezsuiták kiűzésére vonatkozó kérését is. A vallási ügyek tárgyalásában és a vonatkozó törvénycikkek megfogalmazásában Petrőczy István generális, Jánoky Zsigmond udvari kancellár, Radvánszky János kincstartó, Bulyovszky Dániel, az országgyűlés titkára és Ottlyk György udvarmester révén evangélikus befolyás érvényesült.

Viszont a kiküldött vegyes bizottságok működése alatt, majd az azt követő években is számos panasz és tiltakozás érkezett a templomok és a vagyon újraelosztása miatt, ezért 1707 telén, Rozsnyón a bizottságok újbóli kiküldéséről határoztak. Az ellentétek nem csupán katolikus-evangélikus, hanem evangélikus-református viszonylatban is kiújultak. Eperjesen például a lutheránus városi vezetés nem járult hozzá református templom építéséhez, Losoncon pedig a reformátusok tiltották ugyanezt az evangélikusoknak.

A véres eseményekben bővelkedő ónodi kuruc országos gyűlés is foglalkozott vallási sérelmekkel, bár kevesebbet, mint a szécsényi. Ez a conventiculum nem hozott új vallási törvényeket, a fejedelem ismételten egy bizottságot állított fel a panaszok orvoslására. A gravaminák többsége a katolikusok és a reformátusok részéről érkezett, s a lutheránusok mohóságát sérelmezték.

A magát újjászervező felföldi evangélikusságnak az egyház szervezetén belüli problémákkal is szembesülnie kellett. A hazai evangélikus egyházat a Wesselényi-féle szervezkedésben, majd a kuruc mozgalmakban játszott aktív szerepéért a központi kormányzat számos büntető intézkedéssel sújtotta. A század elejére az egész egyházban csupán egy szuperintendens maradt, Zabler Jakab (1639-1709) Bártfán. A lelkészhiány is nagy volt, gyakran a visszaszerzett templomokba nem tudtak megfelelő személyt állásba helyezni. Ezért tekinthető fontos lépésnek, hogy 1704-ben kettő, majd 1706-ban még egy szuperintendenst választottak az észak-magyarországi egyházkerületek, mindhármukat Zabler avatta fel.

Az újjászervezés következő lépése az 1707 áprilisában tartott rózsahegyi zsinat volt, amelyen a legmagasabb világi tisztséget betöltő evangélikus személy, báró Petrőczy István (1654–1712) generális elnökölt. A négy szuperintendenssel együtt összesen nyolcvankét egyházi és világi küldött vett részt a tanácskozáson. Míg szervezeti és liturgikus kérdésekben sikerült egyezségre jutni, a zsinat másik fontos célját, a Németországból kiindult és az evangélikusokat megosztó pietizmussal kapcsolatos egységes álláspont megfogalmazását nem érte el. A rózsahegyi zsinat rendelkezéseit Rákóczi közeli híve, a szlovákajkú Krman Dániel (1663–1740) szuperintendens igyekezett a leghatározottabban átültetni a gyakorlatba, a zsinat jegyzőkönyveit saját megjegyzéseivel, kiegészítéseivel egyetemben hetekkel a tanácskozás befejezése után nyomtatásban is kiadta.

A következő nagyobb evangélikus gyűlés az Eperjesen, 1709 tavaszán tartott felső-magyarországi conventus volt. A résztvevők döntöttek az eperjesi kollégium egyetemmé fejlesztésével kapcsolatos kérdésekről, valamint egy központi evangélikus levéltár és könyvtár létrehozásáról.

Az evangélikus gyűlések határozatai azonban a háborús körülmények, valamint az ország északnyugati és nyugati részén élő ágostai hitvallásúak kurucokkal szembeni fenntartásai miatt csak részben vagy egyáltalán nem valósulhattak meg. Az egyik legtekintélyesebb, mindvégig udvarhű képviselője az evangélikusok belső politikai ellenzékének az elveiért várfogságot is vállaló Okolicsányi Pál (1650–1715) volt.4 Rendíthetetlen királyhűsége párosult egyháza és az ország érdekeinek következetes és határozott védelmével. Követőinek tábora az evangélikus nemességen belül a kuruc hadak sorozatos vereségeivel egyenes arányban nőtt. Az 1708–1710 között a király által összehívott három pozsonyi országgyűlésen szép számmal megjelentek protestáns követek is. Felekezeti sérelmeiket azonban a jelenlévő katolikus tábor elutasította. Az uralkodó pedig az erőviszonyok változása miatt kizárólag az artikuláris helyekről is határozó 1681-es soproni országgyűlés által hozott, korlátozott vallásszabadságot biztosító törvényt tekintette tárgyalási alapnak. A felkelést követő első teljes országgyűlés 1712–15-ben immár ennek szellemében szabályozta újra a különböző felekezetek, ezen belül evangélikusok helyzetét, hatálytalanítva minden, a kuruc oldalon hozott törvényt és rendelkezést, beleértve a rózsahegyi zsinat cikkelyeit is.

 

Katolikus aggályok

 

Míg a kuruc mozgalmat a protestáns egyházak képviselői csekély kivételtől eltekintve támogatták, addig a magyarországi katolikus püspökök érthető okokból – Telekessy István egri, Pethes András címzetes anzariai és Illyés István címzetes szendrői püspökök kivételével – még időlegesen sem álltak Rákóczi konföderációja mögé. A katolikus papság egy részének (például Sós Mátyás pálos rendfőnök, több esztergomi kanonok, Mérey Mihály szekszárdi apát, Bakó János váradi prépost, Berkes András váci nagyprépost, káptalani helynök) támogatását is, amely részben őszinte meggyőződésből, részben a megtorlástól való félelemből fakadt, csupán ideig-óráig vallhatta magáénak a kuruc függetlenségi háború.

Rákóczi zászlóbontásától kezdve meglehetősen ellentmondásos a katolikus egyháziak viszonya a fejedelemhez. A fejedelemnek a neuhausi (ma Jindřichův Hradec) jezsuita iskolában folytatott tanulmányai miatt is volt talán egyfajta együttműködési hajlandóság a jezsuita rendtagok és Rákóczi között. Rákóczi számított a Társaság oktatási tevékenységére, és sikerült elérnie azt is, hogy kényszerű kiutasításuk végeredményben ne vonatkozzék minden egyes jezsuitára. Más esetek viszont a katolikus egyháziak részéről kezdetektől fennálló bizalmatlanságról tanúskodnak. Ismeretes P. Sárhegyi Mátyás beregszászi plébános esete, aki – amíg Rákóczi megbízottjai vártak rá – a plébánia hátsó kijáratán kereket oldott, annyira nem kívánta, hogy a fejedelem udvari lelkésze legyen. Mindez nem meglepő, hisz a pro patriás zászlók alatt harcolók túlnyomó többsége református volt, akik felekezeti sérelmeik miatt gyakran álltak véres bosszút a katolikus papságon és híveken – Rákóczi határozott tiltása ellenére.

Rákóczi valláspolitikájának egyik jellemzője, hogy a mindenkori magyar királyt megillető főkegyúri jogot saját maga számára fenntartva számos esetben hozott egyházügyi rendelkezéseket, döntött felekezeti kérdésekben. Ezt a hivatkozási alapot a kortársak különösen a katolikus egyházat illetően tekintették meglehetősen aggályosnak. Az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó ilyen intézkedése Brenner Domonkos (1660 k.–1721) kinevezése a szepesi prépostság élére 1706. december 23-án. Brenner nem sokkal korábban, 1705-ben Széchényi Pál kalocsai érsek titkáraként szökött át Rákóczihoz, eltulajdonítva korábbi munkaadójának levelezését.

Brenner kinevezése ellen egyaránt tiltakozott a káptalan, a szepesi papság és a királyhű törvényes prépost, Sigray János durnói címzetes püspök. Később a kanonokok egy része Répássy Jakab vezetésével, valószínűleg fenyegetések hatására, átpártolt Rákóczi mellé, Brenner pedig 1707-ben egy nyílt levélben kísérletet tett arra, hogy bebizonyítsa kinevezésének törvényességét. A káptalan az imaszövegekben kénytelen volt a király nevét Rákócziéra cserélni. Mindezek herceg Keresztély Ágost esztergomi érsek és XI. Kelemen pápa tudomására jutottak, akik elítélték Rákóczi eljárását, jelezvén, hogy az törvénytelen. A pápa egyúttal utasította az esztergomi érseket, hogy a törvényes állapotot állíttassa helyre.

Különös döntés Rákóczi részéről, hogy az egyházi tiltakozások ellenére 1707 tavaszán mégis Brennert küldte szentszéki követségbe.5 A bizonytalan legitimitású követ küldetése mondanivalójának esetleges jogosságától függetlenül kudarca volt ítélve. A franciabarát pápának tekinthető XI. Kelemen fogadta ugyan, és találkozott Fabrizio Paolucci bíborossal, szentszéki államtitkárral is, beadványainak érvelését azonban, amelyekben Rákóczi felkelésének jogosságát igyekezett igazolni, továbbá az ónodi trónfosztásra és a jezsuiták kiűzésére próbált magyarázatot adni, nem fogadták el. Brenner később Lengyelországban, majd Párizsban képviselte sikertelenül Rákóczi ügyét. A fegyverletétel után a francia fővárosban a rábízott Rákóczi-vagyont egy kétes üzletben eltékozolta, az adósok börtönébe került, ahol öngyilkosságot követett el.

A kassai Szent Erzsébet-főszékesegyház. (Fotó: Guitman Barnabás)

A pápa először 1707 szeptemberében adott ki egy brevét a Magyar Királyság papságának címezve, amelyben a törvényes király melletti hűségre szólította fel őket, egyúttal jelezte, hogy kánoni büntetés fenyegeti azon papokat, akik egy esetleges új király választásában közreműködnek. Ezt követte 1709 augusztusában egy újabb, az esztergomi érseknek szóló breve. Ebben XI. Kelemen a leghatározottabban megtiltotta, hogy a királyság világi és szerzetes papjai bármilyen módon részt vegyenek a lázadásokban, vagy támogassák azt. Az ellenszegülő egyháziak elleni eljárás lefolytatására és a büntetések végrehajtatására az esztergomi érseket jelölte ki, akit elvileg a megfelelő jogosítványokkal is ellátott. 1709 folyamán Sigray is visszatérhetett a szepesi káptalan élére, a kanonokok pedig levélben biztosították királyhűségükről az érseket. A káptalan kérte az érsektől a Rákóczi által kinevezett kanonokok (Nebeszt Pál, Nagy György, Reyscher György) hivatalos megerősítését is.

Keresztély Ágost a pápai rendelkezéseknek megfelelően több papot is megfosztott hivatalától, köztük a legrangosabbat, a Rákóczi-pártinak tekintett idős Telekessy István egri püspököt is. A püspök ugyanis a felkelés alatt Egerben maradt, és a trónfosztást is aláírta. Telekessy ezt követően számos fórumon tiltakozott az eljárás ellen, a királynál és a pápánál is sérelmezte azt. Arra hivatkozott, hogy püspököt csak a pápa függeszthet fel, továbbá, hogy a trónfosztást csak kényszerből írta alá, és 1710-ben ő nyitotta meg Eger kapuit a királyi csapatok előtt. A helyzet fonákságát mutatja, hogy a vatikáni államtitkár és a pápa is jóváhagyta ezt a tiltakozást, ennek ellenére az érsek mégis kinevezte új egri püspöknek Csáky Imrét, így Telekessy 1715-ben Szarvaskőn bekövetkezett haláláig két egri püspök formált jogot az egyházmegye vezetésére.6

 

Összegzés

 

A Rákóczi-felkelés a protestánsok számára időlegesen biztosította azt a felekezeti szabadságot, amelyet különböző okok miatt a királyi kormányzat fokozatosan szűkített a 17. század folyamán. Ezt a rövid ideig tartó lehetőséget, úgy tűnik, az evangélikus egyház tudta a leghatékonyabban kihasználni. Néhány éves reneszánsza alatt sikerült újraszerveznie magát, mozgósítania a híveit, mindezek biztosították a kellő alapot a megmaradáshoz. A függetlenségi háború utolsó éveiben viszont egyre többen vélekedtek úgy, hogy az ország egésze számára mérhetetlen szenvedést és pusztulást jelent a hiábavaló vérontás. Sokak számára világossá vált, hogy a nemzeti szólamok dacára az összetett társadalmi, államfejlődési, gazdasági és felekezeti problémákat képtelenség forradalmi eszközökkel megoldani. Az ország nagyobb része hiába „unatkozott meg a kurucozástól” – ahogy Wesselényi István fogalmaz naplójában –, a Rákóczi állama által kivetett, a korábbiaknál is súlyosabb adóktól és terhektől, az állandó törvénysértésektől, hiába volt az udvar valóban jó szándékú kompromisszumkészsége is, Rákóczi és szűk körének téves helyzetértékelése miatt a béketárgyalások sorra megbuktak. Ennek eredménye pedig az egyre kilátástalanabb, leginkább idegen, francia érdekeket szolgáló, országpusztító belháború elhúzódása lett. Teljes joggal írja keserű iróniával a szatmári békéről a református Cserei Mihály: „Ilyen gyönyörűséges, hasznos pacificátiót szerzének a jó kurucok nemzeteknek, ezért bizony csak tíz magyarnak sem kellett volna levágatni magát.”

(A szerző az MTA BTK Lendület Hosszú reformáció Kelet-Európában (1500-1800) Kutatócsoport tagja; jelen írás e projekt keretei között készült.)

 

Tájékoztató irodalom

 

Áldássy Antal: Telekessy István egri püspök elmozdítása és a római curia. In Történelmi Tár, XIX. évfolyam, 1. szám (1896), 646–688.

Benda Kálmán: Rákóczi és a Vatikán. Brenner apát küldetése XI. Kelemen pápához (1707–1708). In Történelmi Szemle, II. évfolyam, 1–2. szám (1959), 8–24.

Csatáry György: Katolikusok és protestánsok II. Rákóczi Ferenc államában. In Dobos Sándor, Szamborovszkyné Nagy Ibolya (szerk.): Mercurius Veridicus Novus. Grafika, 2015, Ungvár, 61–74.

Esze Tamás: Tábori papok II. Rákóczi Ferenc hadseregében. In Egyháztörténet, I. évfolyam, 1–2. szám, (1943), 44–109.

Fabiny Tibor: Rákóczi és az evangélikusok. In Köpeczi Béla, Hopp Lajos, R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Rákóczi-tanulmányok. Akadémiai, 1980, Budapest, 365–382.

Kónya Péter: A Rákóczi-szabadságharc és az evangélikus egyház. In Egyháztörténelmi Szemle, XII. évfolyam, 1. szám (2011), 48–64.

Köpeczi Béla: Rákóczi követe Rómában. In Történelmi Szemle, XXV. évfolyam, 3. szám (1982), 404–415.

Köpeczi Béla: A Vatikán és a Rákóczi-szabadságharc. In Magyar Könyvszemle, CXVIII. évfolyam, 4. szám (2002), 361–372.

Lányi Károly: Magyar Egyháztörténelem. Átdolgozta Knauz Nándor. 1526–1848, 1869. II. kötet, Esztergom.

Meszlényi Antal: II. Rákóczi Ferenc felkelésének valláspolitikája és a jezsuiták. In Regnum, I. évfolyam, 1. szám (1936), 225–267.

Nagy Géza: A református egyház története, 1608–1715., Attraktor, 2008, Máriabesnyő–Gödöllő.

Szörényi László: Rákóczi csehországi tanulóévei. In Köpeczi Béla, Hopp Lajos, R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Rákóczi-tanulmányok. Akadémiai, 1980, Budapest, 291–316.

R. Várkonyi Ágnes: „Ha Indiáig bujdosnak is, visszahozzuk őket”. II. Rákóczi Ferenc és a jezsuiták néhány kérdéséhez. In Jankovics József (szerk.): „Nem sűlyed az emberiség!...”: album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára. MTA ITI, 2007, Budapest, 1463–1475.

 

Jegyzetek:

 

1 A katolikus vallásgyakorlatot Hollandiában 1581-től, a Svéd Királyságban 1617-től tiltották be. Az Angol Királyságban az 1662-es egyöntetűségi törvény (Act of Uniformity), valamint az 1673-as Test Act zárta ki a katolikusokat az államéletből, 1685-től (fontainebleau-i ediktum) a franciaországi hugenották veszítették el a nyilvános vallásgyakorlat jogát.

2 Rákóczi mondatát többféleképpen értelmezi a szakirodalom, de a lényeg, hogy még a saját életében megvalósítható vallásegységben, azaz egy államvallással rendelkező országban gondolkodott ő is.

3 Felföldön a korabeli szóhasználatban az ország északi, hegyvidéki részeit értették, a mai Kárpátalját is beleértve, egészen a morva határig.

4 Okolicsányi Pál születési és halálozási évszámait a szakirodalom mindezidáig bizonytalanul közli. A budapesti Evangélikus Országos Levéltárban megtalálható viszont korabeli sírfeliratának másolata, amely tartalmazza az eddig hiányzó adatokat. (EOL IV. e 4. 10.) Köszönöm Erdős Bencének, hogy felhívta a figyelmemet erre a forrásra.

5 Köpeczi Béla szerint a fejedelem a követ kiválasztásakor nem ismerte a pápa álláspontját ebben a kérdésben, sokkal valószínűbb azonban, hogy egyszerűen nem volt más bizalmas híve a követi feladatok ellátására.

6 Hasonló helyzet alakult ki Munkácson az addigi görög katolikus püspök 1707-es halálát követően: a pápa, I. József és Rákóczi is a saját jelöltjét tette püspökké, így pár évig egyszerre három főpásztora is volt a munkácsi egyházmegyének.


« vissza