Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Klímaváltozás a légkörben és a közbeszédben

Negyven éve olvastam először egy cikket arról, hogy a légkör széndioxid-tartalmának növekedése miatt melegebb lesz bolygónk éghajlata. A hőmérséklet emelkedése számszerűen ugyan nem lesz túl jelentős, de a következményei annál veszedelmesebbek. Így például csökkenni fog az évszakok közti különbség, növekszik a heves zivatarok és az utánuk következő, gyorsan kialakuló árhullámok száma, a csapadék eloszlása egyenetlenné válik, az árvizes éveket száraz periódusok követik, Magyarországon az uralkodó északnyugati szelekkel érkező esők helyett sokkal gyakrabban mediterrán ciklonok hoznak majd csapadékot, és így tovább. Csupa olyasmi, aminek azóta tanúi és esetenként elszenvedői vagyunk. A megfogalmazás visszafogottsága, a felsorolt jelenségek évtizedekkel későbbi bekövetkezte nem volt ijesztő: egy figyelmeztetés, hogy tenni kell valamit. Az írás beleillett azoknak a tanulmányoknak a sorába, amelyek a hatvanas évek végétől, a Római Klub első jelzései nyomán megszaporodtak: összességükben ezek azt állították, hogy fenntarthatatlan az a civilizációs modell, amelyben élünk. Őszintén szólva akkoriban engem jobban foglalkoztatott annak a társadalmi modellnek hasonlóképpen nyilvánvaló fenntarthatatlansága, amelyben éltem: a kádári-brezsnyevi valóság, a slampos diktatúra, a rejtegetve erősödő háborús készülődés, személyes kiszolgáltatottságom, gondolataim kimondásának korlátozása. Ebben a világban, amelynek napi valósága volt a hiánygazdaság, a fogyasztói társadalom túlkapásai különösen távolinak tűntek.

Azt azonban tudtam, hogy nem kell sok ész annak belátásához, hogy véges rendszerben nem lehet jövőt építeni a végtelen növekedés doktrínájára. Naiv módon azt hittem, hogy ezt a világ sorsát - nélkülem – intézők is képesek belátni. Tévedtem. Mint szinte mindig, amikor bíztam a józan ész erejében. A fejlődéssel azonosított növekedés démona azóta is uralkodik a közgondolkodásban. Idővel megjelent a „fenntartható fejlődés” tana, hogy ezen a fából vaskarikán gördüljön a világ a végromlás felé. Eközben egyre több kutató hívta fel a figyelmet a már nem is alattomban közeledő veszélyekre, és sokasodtak azok a jelek is, amelyek az aggódó tudósok előrejelzéseit igazolták. Aszályok, gyilkos hőhullámok, tornádóveszély Európában, pusztító hurrikánok a karibi térségben, villámárvizek, sohasem látott árhullámok, a változásokhoz alkalmazkodni nem tudó erdők pusztulása, meleg égövi növények és állatok megjelenése a mérsékelt égöv vidékein - de minek is folytatni?

A természeti csapások a közbeszédben legföljebb amiatt keltettek aggodalmat, hogy akadályozzák-fékezik a növekedést. A környezettudomány szakembereinek jelzéseit a politika és a politikát mozgató gazdasági hatalom médiája felesleges rémlátásnak, szerepelni vágyó tudósok magamutogatásának nevezte. A megalapozott figyelmeztetéseket a bulvárlapok számára apokaliptikus fenyegetéssé torzította a borzongásipar. Ezzel párhuzamosan természetesen megszólaltak azok a kutatók, akik óvták a pániktól a közvéleményt, és találtak tudományos bizonyítékokat arra, hogy minden a legnagyobb rendben van. A közbeszédben azok a jelenségek kaptak helyet, amelyek a növekedést közvetlenül akadályozták: a gátlástalan környezetszennyezés, az energiaválság. Mindkét téma alkalmas volt új marketingstratégiák kidolgozására - és ezzel fogyasztásbővítésre. (Lásd az állítólag komposztálható műanyag zacskók esete: nem lebomlottak, hanem csak szétestek, hogy még sok évtizedig mikroműanyagként roncsolják tovább a bioszférát...) A fejlettebb régiók úgynevezett környezetvédelmi programjainak állítólagos eredményei elsősorban abból adódtak, hogy a legszennyezőbb ágazatokat távoli vidékekre, más kontinensekre telepítették. A Ruhr-vidék valahai kéményei már Kínában füstölnek, és idővel oda kerültek a már nem is annyira fogyasztói, mint pazarlói társadalmak hulladékhegyei (ezek egy része újabb árucikké alakítható, de ami nem, az is gyakran aztán távoli vidéken mérgezi globális értelemben közös környezetünket).

Így megszűnhettek az európai erdőségeket sok helyen önmaguk síremlékévé tevő savas esők, és kivételt jelentett a mindeddig talán az egyetlen klíma- (azaz ember-)védelmi sikertörténet eredményeként a zsugorodó, főként a déli féltekén veszedelmes ózonlyuk. A ma már legfőbb veszélyként emlegetett légköri változások azonban továbbra is csak szakmai körök és a rájuk figyelő, lassan növekvő számú civil közösségek számára jelentettek égető gondot, miközben egyre gyorsuló tempóban ömlött a levegőbe a szén-dioxid, a metán és egyebek.

Aztán a politikai palettán is megjelentek a környezettudatos magatartást sürgető zöldek. Pártjaik többségét azonban hamarosan nem a természeti környezet foglalkoztatta: ijesztő pontossággal vált érzékelhetővé a mögöttük álló gazdasági érdek, amit sikeresen forgattak be a pártpolitikai harcokba. (Ezt jól mutatta a német atomerőművek teljes leállításának ügyében játszott szerepük.) Ezek a zöldek láthatóan nem voltak képesek a földi élet védelmének egyetemes feladatait megjeleníteni - vélhetően nem is akarták. Céljaik legfeljebb véletlenül ütköztek a növekvő hatalmú, az állami kereteket messze túlnövő befolyású nagyvállalatok érdekeibe. Történhetett bármi, az aktuális profitérdekek és azokat kiszolgáló híripar az élhető jövő szempontját rendre félrelökték vagy éppen nevetségessé tették.

Ez a sok évtizedes gyakorlat 2019-ben új irányt vett, mintha mostanra sikerült volna megformálni azt a konstrukciót, amely a környezeti fenyegetettségre épülő gondolkodásból, politikai termékekből kiemelkedő profitot hozó árucikkeket csinált: kitört a klímahisztéria. Jobb későn, mint soha, és bármilyen visszatetszők az egyes elemei, ez sem nagy ár érte, ha az eredménye az, hogy túléli a maga generálta válságot az emberiség. De sikerében még nem lehetünk biztosak, mert ez a hisztéria erősebb, mint a felelősségérzet. Természetét jól mutatja a néhány éve kitört, ma is tartó autóipari háború, melyben a világgazdaság kivételes befolyású húzóágazatának érdekcsoportjai szálltak harcba. Az autóipar fejlesztései és csalásai szemléltethetik: az új technológiák lényege, hogy úgy változzék meg minden, hogy a lényeg, a növekedés változatlan maradjon. Vagyis összességében továbbra is növekedjék az anyag- és energiafelhasználás, növekedjék a profit, miközben a széndioxid-kibocsátás csökken. Aztán kiderült, hogy a nitrogén-oxidokkal is baj van, de ez egy másik kérdés. Mindenesetre remek érvek születtek azoknak a járműveknek a lecseréltetéséhez, amelyeket röviddel korábban mint környezeti szempontból kifogástalan termékeket forgalmaztak. Műszaki szempontból ezek akár még évtizedekig üzemben maradhatnának, de lecserélésük új lendületet adhat a növekedésnek. Vagyis gyorsíthatja a Föld erőforrásainak fölélését. (Arról még nem esett szó, hogy voltaképpen mindennel baj van, de ez a komplex károkozás nem fordítható le a gazdaság nyelvére. Így pedig a legnagyobb, ma még rejtett fenyegetés a korlátlan mennyiségű, olcsó, „tiszta” energiatermelés technológiájának megteremtése, mint a növekedés új lendületét biztosító innováció lehet.)

Nehéz megszabadulni attól a gondolattól, hogy a hirtelen kirobbant klímahisztéria mögött a gazdasági és politikai haszonszerzés szándéka áll. Ennek átlátása, legalábbis a mai európai politikát tekintve nem túl nehéz feladat. A megannyi választás sújtotta Európában az elmúlt néhány év komoly változásokat hozott. A közbeszédben évtizedek óta abszolút hatalmat szerzett, fogyasztás és profitnövelés párti poszt-neoliberális eszmerendszer befolyása sokfelé megroppanni látszik. E térvesztés egyik oka az alkalmas hívószavak hiánya: ezt pótolja a zöldbeszéd áradása. Van mire építeni: az a gondolkodásmód, amit korábban a maga eszközeivel háttérbe szorított, de ami a háttérben folyamatosan erősödött. Működésbe lépett a régi elv: ha nem tudod megakadályozni, állj az élére. Így kerültek be a kiüresedett, megkopott, támogatóit vesztő politikai irány helyén kialakuló vákuumba az évek óta csendben erősödő környezettudatos gondolkodást aktuálpolitikai felbuzdulásban maguk alá szervező zöld pártok.

Hogy baj-e ez? Nem tudom, da az azért aggályos, hogy a pártpolitika dimenziójában olyan gondolatot sajátítanak ki, amely a konzervatív alapvetésekben évtizedek óta jelen volt, azok lényegéhez mindig hozzátartozott a nemzedékek szövetségének gondolata. Benne az is, hogy természeti környezetünket úgy kell használnunk, hogy az utódainkat is szolgálhassa. Ebben a közegben banalitásnak számított, hogy a Föld nem a tulajdonunk, csak kölcsön kaptuk, és úgy kell továbbadnunk, ahogy kaptuk. Amivel szemben a mai baloldali és neoliberális (vagy poszt-neoliberális?) világkép középpontjában az individuális ember, az egyén áll, a maga egyszeriségében, aki a jelenben él és akarja megvalósítani önmagát. Ennek jegyében ezidáig elutasított mindenféle gyanús kollektivitást (még ha az az utódok nemzedékét jelentette is), és le akarta szakítani minden napjának a maga gyümölcsét. Ez az antropológia a felelősségben az egyén kiteljesítésének akadályát látja.

2019-ben minden átmenet nélkül e téren olyan éles változás következett, melynek hirtelensége kétségessé teszi hitelességét. A jövő iránti felelősség változatos formában, a politikai programoktól a bulvársajtóig, a legtöbbet emlegetett fogalmak közé került, kellő érzelmi ráhatással. Éhen haló jegesmedve, lángoló erdők, műanyagmérgezésben elpusztult tengeri élőlények olykor horrorisztikus képei riadóztatják a médiafüggő közönséget, első számú közellenség lesz a műanyag szívószálakból, zacskókból, szállodai samponos flakonokból. A fogyasztás katedrálisaiban rituálisan átkoznak ki korábban kultikusan tisztelt tárgyakat, eszközöket - miközben a fogyasztás isteneit ünneplik.

Ami kétségessé teszi, hogy valóban változik valami, hogy valóban új paradigma felé haladunk, hogy tényleg megjött az emberiség esze. Bár úgy volna, ahogyan láttatják velünk! De ne kergessünk illúziókat, a világ, sajnos, nem így működik. Jelszavakat könnyű lecserélni, a tartalmi változások odébb vannak. Tartok tőle, hogy az emberiséget fenyegető veszélyekkel való riogatás, a félelemkeltés közvetlen célja egyelőre a pártpolitikai haszonszerzés és egy új marketingstratégia elfogadtatása. A neo-zöld mozgalmak kampány-üzemmódba állítása nem is maradt hatástalan: a legtöbb választáson az újsütetű zöldpártok előre törtek, de egyikük sem vonta kétségbe a gazdasági növekedés gondolatának helyességét. Holott tudniuk kellene, hogy nincs, fogalmi képtelenség a fenntartható fejlődés. A fennmaradás kulcsa, hogy lehetséges-e „fenntartható visszafejlődés”, vagyis az elért civilizációs szint megőrzése úgy, hogy az emberiség, minden eddigi gyakorlattal szakítva ezt a természeti erőforrások felhasználását csökkentve éri el.

Hogy miért tartom kétségesnek a meghirdetett jelszavak komolyságát? Mert komolytalan a használatuk. Nem a fiatalok jövőért érzett aggodalma jelenik meg abban, ahogyan azt a most egy bizonyára a maga törekvéseit komolyan gondoló diáklányból világsztárt gyártó híripar sugallja, akit az ENSZ konferenciáján is felléptettek. Ez inkább korunk hipokrízisét bizonyítja. Azt, hogy megfelelő hatalmi helyzetben, elegendő anyagi erővel bármiből bármit meg lehet csinálni. (Ahogyan valaha egy római császárnak módjában állt szenátorrá kineveztetni a lovát, ha úgy tetszett neki. Mielőtt bárki sikoltozni kezd, hogy korunk hamvasan ifjú hősét egy lóhoz hasonlítom, szeretném leszögezni: nem ezt teszem. Hanem egy tébolyult római császár és korunk cézárai közt látok hasonlóságot.) Ami történik: visszaélés a valóban eszmélkedő, kortól és nemtől, tanultságtól és személyes helyzetüktől függetlenül felelősségükre ébredő emberek jóakaratával. Gyalázatos dolog egy kora, adottságai, tudása okán csak médiumnak tekinthető fiatalt olyan helyzetbe hozni, ami most tetszhet neki, de szinte biztos, hogy hosszabb távon nem tudja feldolgozni mai szereplése hatásait: olyan valakivel védik a jövőt, akitől éppen ezzel veszik el. Teszik ezt azok az erők, amelyek nem kínáltak hasonló nyilvánosságot olyan nagyságoknak, akik hasonlíthatatlanul hitelesebben és felkészültebben hívták fel figyelmet közös felelősségünkre. Konrad Lorenz ugyanúgy kapott szót az ENSZ-ben, mint a Föld jövőjének megóvására enciklikát kibocsátó pápa.

A külsőleg és szellemileg egyaránt a gyermeki ártatlanság képzetét keltő tinisztár olyan médium, aki alkalmas a hirtelen járványosan terjedő aggodalom megjelenítésére. Az új mánia néhol már-már a tébollyal határos szintig jutott. A demográfiai válságával küzdő Németországban nyilvánosságot kap egy olyan politikus, aki jutalmat követel azoknak a nőknek, akik nem szülnek, mert a gyermek kivételesen nagy veszélyt jelent a környezetre. (A néhány évtizede még a népesedési robbanással küzdő Kínában is „engedélyeztek” a családoknak egy gyereket.) Hogy a hisztéria milyen szélsőséges jelenetekhez vezethet az Egyesült Államokban, mutatja egy politikai rendezvény epizódja, ahol egy felszólaló azt javasolta, hogy a klímaválságot megoldaná, ha megennénk a kisgyerekeket. Az ötlet amúgy nem új, a világirodalom egyik legnagyobb és leggátlástalanabb szatirikusa, Swift annak idején az ír kérdés megoldásaként javasolta, természetesen azzal a céllal, hogy a leghevesebb elutasítást provokálja ki. A minapi felvetést azonban komolyan gondolta meghirdetője, igaz, aztán gyorsan kiderítették róla, hogy elmebeteg. De a német politikusasszony – legalábbis orvosi és jogi értelemben – nem az, miközben az életet az élet ellenében akarja megvédeni. Amit javasol, mégis maga a téboly: hiszen szerinte végső soron azok a felelősek a mai válságjelenségekért, akik még meg sem születtek. Ez a bűnük olyan súlyos, hogy halálbüntetéssel kell sújtani. Miért is ne? Még csak meg sem kell ölni senkit, elég a következő nemzedék élethez való jogát megvonni. Kérdés, hogy javaslatának területi érvényét meddig terjesztené? Beérné Németországgal? Vagy Európával? Vagy a világon mindenütt bevezetné, ez lenne a követendő példa? Hiszen igaz: ha nem születik többé egyetlen gyerek sem, akkor vélhetően megmarad a Föld. A természet idővel megoldja az üvegházhatású gázok problémáját, kialakítja a maga új egyensúly-rendszerét. De ha bolygónkon nem élnek többé emberek, akkor kiknek az érdekében kell megvédenünk a Földet?


« vissza