Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Európa és a magyar-kérdés 1848-ban

"Az európai nagyhatalmak elutasító magatartását az váltotta ki, hogy miután a Radetzky győzelme nyomán felülkerekedő erők megkezdték a Habsburg Birodalom egységének helyreállítását, egyikük sem hitte, hogy Magyarország megvédheti jogait és kiépítheti önállóságát, sőt Magyarország önállóságát nem is tartották kívánatosnak, mert véleményük szerint nem tölthette be az Osztrák Császárság szerepét az orosz és a német hatalom ellensúlyozásában, amikor saját nemzetiségei is ellene fordultak."

 

A nemzetiségi kérdés kiéleződése

 

A magyar kormány politikájának sikere attól függött, hogy ne csupán az ország magyar lakossága, hanem nemzetiségei is támogassák, ennek azonban épp az ellenkezője következett be.

A szerbek, a horvátok, a románok azért küzdöttek, amit a magyarok esetében már-már megvalósulni láttak: a nemzeti egységért és a függetlenségért. Ezt a törekvésüket bőkezűbben osztogatott engedményekkel sem lehetett volna leszerelni. Politikájuk a birodalomban elfoglalt eltérő helyzetük miatt különbözött a magyarokétól, akik nem látták be, hogy ugyanolyan mozgalmakkal állnak szemben, mint amilyet maguk is folytatnak. Csupán azt ismerték fel, hogy a nemzetiségi követelések teljesítése az ország felbomlásához és az önállóság végleges elvesztéséhez vezet. A birodalom földrajzi középpontjában elterülő, sem történeti, sem természetes határokkal nem rendelkező magyarlakta rész egyszerű közigazgatási kerület szintjére süllyedt volna.

A társadalmi-politikai fejlődés Kelet-Közép-Európában is napirendre tűzte a nemzeti államok megalakítását, ami maga után kellett hogy vonja a Habsburg Birodalom és vele együtt Magyarország felosztását. A felosztás nyomán létrejövő kis államok azonban önállóságukat nem őrizhették volna meg. A magyar kormány ezért ragaszkodott az ország területi integritásához, mint a függetlenség alapvető feltételéhez, a magyarországi nemzetiségek pedig a dinasztiához, amelyre támaszkodva a történelmi jogaikra hivatkozó magyarokkal szemben a felosztást kiharcolhatják és amely kialakítandó nemzeti államaikat összefogta volna.

A nemzetiségi mozgalmakat nem az udvar szervezte, de az 1848 tavaszán és nyarán bekövetkező ellentétek kiéleződésében és a békítési kísérletek meghiúsulásában már döntő része volt a kamarillának. Franz Anton Kolowrat – Metternich minisztertársa, ellenlábasa, majd rövid ideig utóda – Jelačić (Jellasics) báni kinevezését azzal indokolta, hogy meg kell akadályozni a magyaroknak a horvátokkal, illetőleg a határőrvidék katonáival való megegyezését.1 Jelačić ennek a feladatnak maradéktalanul megfelelt, kinevezése után nyomban megtagadta az engedelmességet a magyar kormánynak, és Horvátországot, valamint a horvát határőrvidéket az ellenforradalom szolgálatába állította.

A dél-magyarországi szerbek különálló nemzeti tartomány kialakítására törekedtek, és május 14–15-i karlócai gyűlésükön Rajačić érsek kezdeményezésére kimondották a Vajdaság megalakítását, ahol azonban nagyszámú román, német és magyar élt, a szerbek a lakosság alig egynegyedét alkották. Rövidesen fegyveres harcok robbantak ki. A szerb fejedelemség semlegesnek nyilvánította magát, de nem akadályozta meg, hogy önkéntesek siessenek a magyarországi szerbek megsegítésére. Az önkéntesek toborzását a belgrádi osztrák konzul, Ferdinánd Mayerhoffer ezredes irányította.

Május 10-én a szlovák nemzeti mozgalom vezetői Liptószentmiklóson tartott értekezletükön fogalmazták meg követeléseiket. A 3. pont külön nemzeti gyűlésekre vonatkozott, amelyeken úgy nemzeti, mint egyetemes országos érdekeket érintő tanácskozásokat folytathatnak és amelyeknek feladata lesz az etnográfiai határokat megállapítani, hogy minden egyes nemzetnek szabadságában legyen nemzeti központja felé gravitálni.

A román kérdést Erdély és Magyarország egyesítése – uniója – élezte ki. Az unió a magyar reformmozgalom egyik legfontosabb követelése volt, de nem a románok, hanem a bécsi kormányzat ellen irányult, nehogy az Magyarországgal szemben Erdélyre támaszkodhasson. Az erdélyi magyarok és székelyek lelkesen követelték a két ország egyesítését, a szászok viszont ellenezték, és ellenezték az Erdély lakosságának többségét alkotó románok is. Május 15–17-i balázsfalvi gyűlésükön Simion Bărnuțiu javaslatára kimondották, hogy előbb a román nép teljes egyenjogúsítását és számarányának megfelelő képviseletét követelik és a nélkülük hozott uniós törvényt nem ismerik el. Nyíltan nem hangoztatták, de aligha lehetett kétséges, hogy az erdélyi románok vezetői nem Magyarországgal, hanem a Kárpátokon túli fejedelemségekkel kívánnak egyesülni.

A magyar kormány a balázsfalvi gyűlés mögött Bécs kezét kereste – már csak azért is, mert a szerbek karlócai gyűlésével azonos időpontban rendezték –, de arra nem figyelt fel, hogy a kamarilla minden mesterkedése sem gyűjthette volna össze a 30000–40 000 románt, ha nem áll igazi tömegmozgalom mögötte.

Az erdélyi országgyűlés május 29-én mégis megszavazta az uniót – a megfélemlített szászok is. A magyarok ragaszkodása az unióhoz érthető, hiszen meghiúsulása esetén Magyarországot minden oldalról a Habsburg Birodalom tartományai vették volna körül és az áprilisi törvényekben megerősített jogi különállás illúzió maradt volna, de az a körülmény, hogy kimondása az erdélyiek többségének akarata ellenére történt, nem sok jót ígért.

Mi lett volna a megoldás? Wesselényi június 18-án a következőket írta Klauzál Gábornak: „Kicserélés útján a például Erdélyben az oláhok között lakó magyar nagyobb birtokosok, úgymint kisebb birtokú régi és új polgárok az összes székelységgel – s ha nekik tetszenék – a szászokkal együtt kijjebb vonulnának, s helyükbe a valódi magyarlakta föld határaihoz közelebb lakó oláhok költöznének; így lenne ez s ugyanez történnék a tótok közt lakó magyarokra nézve [...] ily móddal egy területen lakandó 5-6 millió magyar s a vele rokon érdekű 1 millió körüli német faj együtt nem tekintélytelen kis országot tenne, amelynek fővárosa Pest-Buda lenne [.. .]”2 Vagyis: lakosságcsere az erdélyi magyarok és a magyarországi románok között. Egy ilyen radikálisan új elgondolás megérlelődéséhez és elfogadásához azonban hosszú időre lett volna szükség, és megvalósításába más hatalmak is beleszóltak volna.

A román fejedelemségek – Havasalföld és Moldva – névleg a török szultán uralma, valójában a cár bukaresti és iași konzuljainak kormányzása alatt álltak, fejedelmei tényleges hatalommal alig rendelkeztek. Az önkényuralom elől Párizsba menekült román fiatalok a februári forradalom után hazatértek, hogy francia támogatással megvalósítsák a polgári átalakulást. A cárizmus hatalmával szembeni támaszként többen gondoltak Magyarországra, míg Magyarországon sokan rokonszenveztek a román mozgalommal, abban a reményben, hogy a cári önkényuralom gátja lesz majd. Ezért foglalkozott a magyar kormány már első ülésén a román fejedelemségek felé irányuló orosz csapatmozdulatokkal.

A magyar-román együttműködés, sőt szövetség eszméjének számos híve volt – köztük Szemere Bertalan belügyminiszter –, és a kapcsolatok felvételének szándékát gazdasági meggondolások is erősítették. A dunai hajózásban a bráilai és a galajti kikötőknek nagy jelentőségük volt, a kereskedelem fejlesztéséhez fontos érdekek fűződtek. Batthyány miniszterelnök június 27-én Esterházyhoz intézett átiratában konstantinápolyi, bukaresti, iași és belgrádi magyar konzulátusok létesítését szorgalmazta, miután a meglevő osztrák konzulátusok a magyar érdekeket nem szolgálták kielégítően.

Június 23-án Bukarestben a hatalmat forradalmi kormány vette át, amelynek külügyi államtitkára, Nicolae Bălcescu magyar-román együttműködés kiépítésére törekedett. Az együttműködés elé azonban leküzdhetetlen akadály tornyosult: Erdély hovatartozásának kérdése. Az unió ellen tiltakozó román küldöttség egyik tagja, A. T. Laurian, megírta Bălcescunak: „A magyarok gyengék, sőt még gyengébbek, mint ahogy elképzelhetnéd, azonban olyan bátorságot és erőt színlelnek, amilyennel nem rendelkeznek [...] A magyarok csak négymillió, körülvéve tízmillió nem magyarral [.] Ahelyett, hogy ők adhatnának segítséget, kénytelenek éppen ők kérni tőlünk segítséget [...] Fontoljátok meg jól ezt a dolgot [ti. a magyar-román szövetséget], nehogy hibát kövessetek el és még rosszabb helyzetbe bonyolódjatok [.]”3

Bălcescu Dimitrie Brătianut bízta meg a magyar kapcsolatok kiépítésével, de az ő útja Szebenen át vezetett, ahol az erdélyi román komité már a dinasztiával való szövetség mellett döntött. Brătianu ezért Bécsbe ment, és visszatérőben megegyezett Lauriannal, hogy „a magyarokkal nincs mit kezdeni, vagy Bécsben, vagy Frankfurtban kell szerencsét próbálni”. A bukaresti kormány másik küldötte, A. C. Golescu, Bécsből azt írta a szebeni komiténak, hogy a magyarok elleni harcot válasszák és Jelačić-csal működjenek együtt. Ion Maiorescut, a román kormány Frankfurtba küldött képviselőjét, Pesten magyarellenes levelek miatt őrizetbe vették, és bár rövidesen szabadon bocsátották, az incidens tovább rontotta a magyar-román kapcsolatokat. A két nép útjai nemcsak szétváltak, de keresztezték egymást.

Július végén török, majd orosz csapatok vonultak be a fejedelemségekbe, a cári külügyminisztérium nyilatkozata szerint azért, hogy véget vessenek a Törökország, Ausztria és Oroszország ellen irányuló dákoromán izgatásnak. A bukaresti forradalmi kormánynak menekülni kellett.

Maiorescu Frankfurtban Nagy-Románia megvalósítása érdekében agitált. Moldva, Havasalföld és Erdély – ahogy írta, 9 millió román! – egyesítését szorgalmazta egy Habsburg főherceg uralma és Ausztria védnöksége alatt, Németországgal szövetségben. Maiorescu azonban nem ért el eredményt, Ausztriának a cár és nem a románok támogatására volt szüksége. Golescu Párizsban fejtett ki propagandát, több sikerrel, mert a franciával rokon nyelvű nép egységének gondolata kedvező visszhangra talált.

Az erdélyi románok szervezkedésénél és a szerbek nyílt felkelésénél veszélyesebbnek látszott Jelačić fellépése, mivel a bán jelentős katonai erő felett rendelkezett. Az ellene hozott intézkedések sorra meghiúsultak, mire Batthyány az olaszok ellen küldendő katonai segély kilátásba helyezésével kiharcolta, hogy V. Ferdinánd június 10-én Jelačić-ot mindén tisztsége alól felmentse. A bán azonban néhány nappal később nagyobb küldöttség élén megjelent Innsbruckban, ahol szívélyes fogadtatásban volt része. Közben megtörtént a királyi leirat közzététele, és az udvar kétszínű játéka lelepleződött. Az is köztudomásúvá vált, hogy a szerb felkelők egy részét császári tisztek szervezik és vezetik.

Kossuth július 11-i beszédében kimondta, hogy „a haza veszélyben van”, és azt sem titkolta, hogy ugyan nem az udvar, de a bécsi kormányzat Jelačić-ot támogatja. A veszély elhárítására 200 000 katonát és 42 millió forint hitelt kért. „Megadjuk!” – zúgta az országgyűlés egyetlen emberként. Ez a lépés jelentette a hadügyi és a pénzügyi önállóság tényleges megteremtését. Kossuthot akkor is, később is sokat bírálták – igazságtalanul –, amiért „kihívta” Bécset, mintha ezek az intézkedései vezettek volna a fegyveres összecsapáshoz, és nem a hatalmi viszonyok megváltozása. Ha azok a körülmények, amelyek között a márciusi vívmányokat kiharcolták, az udvar javára módosulnak, nagyobb engedékenység sem háríthatta el a háborút – csak a vívmányok teljes feladása!

Kossuth haderő-megajánlási beszédében áttekintette az ország nemzetközi kapcsolatait, és ennek során érintette a német szövetség kérdését. A kormány július 19-én kiegészítő utasítást küldött Szalay Lászlónak, a frankfurti nemzetgyűléshez delegált kormánymegbízottnak, hogy „az egyesült német birodalom végrehajtó kormányával, annak a viszonynak a fenntartása mellett, amelyben Magyarország és Ausztria a Pragmatica Sanctio értelmében áll, oly szövetségi szerződést igyekezzék kötni, miszerint Magyarország és a német birodalom viszonylagosan kötelezik magukat százezerig terjedő hadsereg kiállítására azon esetben, ha a német birodalom vagy Magyarország határai a szláv elem által, vagy a szláv elemmel szövetkező más hatalom részéről megtámadtatnának [.. ,]”4 Az utasítás megbízta Szalayt, hogy sürgesse a német birodalmi kormány képviselőjének a magyar kormányhoz való kinevezését.

Frankfurtban július 22-én Möhring képviselő szövetség kötését indítványozta Magyarországgal. Indítványát elfogadták, amiként a pesti országgyűlés is magáévá tette Gorove István javaslatát a német szövetség megkötéséről. Előbb azonban a diplomáciai kapcsolat felvételét kellett rendezni. Szalay augusztus 26-án nyújtott át ünnepélyes külsőségek között megbízólevelet János főherceg német birodalmi kormányzónak. A magyar kormány azt hitte, rövidesen a többi európai hatalommal is diplomáciai kapcsolatba lépünk. Olyan hatalom kormányzója fogadta azonban követünket, amely valójában még nem létezett, és ezért az aktus gyakorlati hatása elmaradt.

A másik külpolitikai probléma az olaszok elleni katonai segély ügye volt. Batthyány azt az álláspontot vallotta, hogy a segítséget a Pragmatica Sanctio értelmében nem lehet megtagadni, de nem is lenne célszerű, mert a kormánynak szüksége van a dinasztia tekintélyére és támogatására a pártütő horvátokkal és a szerbekkel szemben. Ennek érdekében viszont segíteni kell a dinasztiát az olaszok ellen, és a maga részéről tett is erre ígéretet a Jelačić-ot felmentő királyi kézirat kiadása előtt. A radikális képviselők viszont hallani sem akartak az olaszok elleni katonai segítségről, sejtve, hogy leverésük után az udvar a haderőt Magyarország ellen fogja felhasználni. Batthyány sürgetésére az országgyűlés megszavazta a segélyt, de végrehajtására már nem került sor.

A horvátokkal való megegyezés érdekében Batthyány július végén személyesen találkozott Bécsben Jelačić-csal. A bán azt követelte, hogy a hadügyek és a pénzügyek továbbra is a bécsi kormány hatáskörébe tartozzanak, Magyarország vállalja el az osztrák államadósság egy részét, mondják ki a horvát nyelv egyenjogúságát a magyarral és elégítsék ki a szerbek kívánságait. Jelačić azt is jelezte, hogy a hadügyek és a pénzügyek központosítása esetén a szerb kérdésben hajlandó engedni. Nem magyar-horvát ellentétekről, hanem a birodalom egységének helyreállításáról volt szó, és ezért a megbeszélés csak eredménytelenül végződhetett. „Viszontlátásra a Drávánál” – búcsúzott Batthyány. – „A Dunánál!” – felelte Jelačić.

Legalábbis így emlékezett vissza a találkozásra Pulszky Ferenc. Batthyány mindenesetre azzal a benyomással tért vissza Pestre, hogy a nehézségeket nem a horvátok okozzák, hanem a bécsi minisztérium. A kormány megbízta Deákot a horvát kiegyezés tervezetének elkészítésével. Augusztus 27-én a minisztertanács elfogadta Deák javaslatait, amelyek a horvát nemzeti követeléseknek messzemenően eleget tettek, sőt a minisztertanács úgy határozott, hogy „ha ezen az alapon a kiegyenlítés meg nem történhetnék, azon esetben az elválásra és ennek folytán a puszta szövetségi viszony elfogadására is rááll, fenntartva Fiume és a magyar tengerpart birtokát és az azzali szabad közlekedést és az az utáni kereskedés biztosítását”.5

A szakításra tehát nem a magyar-horvát ellentétek miatt került sor. Hogy a viszály elkerülhető lett volna, ha a kormány már a nyár elején erre az álláspontra helyezkedik, eldönthetetlen kérdés marad, de biztos, hogy augusztus utolsó napjaiban már késve jött ahhoz, hogy a horvátokat Jelačić követésétől visszatartsa.

 

A reakció megerősödése és Magyarország bekerítése

 

Időközben megfordult a szél és az erőviszonyok az ellenforradalom javára tolódtak el. Június 23–26. között Cavaignac tábornok leverte a párizsi munkásság felkelését.

Július 25-én Custozzánál a Habsburg Birodalom hadereje Josef Radetzky tábornagy vezetésével döntő győzelmet aratott a szárd-piemonti haderő felett, mely a csatavesztést követően kiürítette Lombardiát és fegyverszünetet kért. Az olasz egység ügye meghiúsult, és sejteni lehetett, hogy a német egységet sem fogják a Frankfurtban tanácskozó képviselők megteremteni. Miután ezek voltak a magyar önállóság külső, nemzetközi feltételei, meghiúsulásuk a mi önállóságunkat is kérdésessé tette.

A custozzai győzelem visszaadta az udvar önbizalmát, amely elérkezettnek látta az időt arra, hogy megtagadja a forradalom hatására tett engedményeket és helyreállítsa a birodalom egységét. V. Ferdinánd augusztus 12-én visszatért Bécsbe, két nappal később visszavonta a nádornak adott teljhatalmat, majd elutasította a magyar országgyűlés által hozott hadügyi és pénzügyi törvények szentesítését, augusztus 31-én pedig megküldte a magyar kormánynak az osztrák minisztérium emlékiratát, mely Magyarország hadügyi és pénzügyi önállóságát a Pragmatica Sanctióval ellenkezőnek nyilvánította és az áprilisi törvények módosítását követelte. Közös ügyek közös intézése helyett arról volt szó, hogy a bécsi legyen a birodalom központi kormánya, a magyar minisztérium pedig csak annak alárendeltjeként működjön a neki meghagyott szűk hatáskörben.

A birodalom egységét tűzön-vízen át helyreállítani akaró udvari körök mellé felsorakozott az osztrák nagyburzsoázia, mely hamar rájött arra, hogy Magyarország pénzügyi önállósága, az osztrák államadósság átvállalásának elutasítása frissen szerzett hatalmát nagyon is korlátozza. A gazdag osztrák polgárok érdekei találkoztak a dinasztia érdekeivel, és létrejött az a szövetség, amelyen később Schwarzenberg és Bach kormányának hatalma nyugodott.

A szeptember 4-i királyi kézirat – hűségének elismerése mellett – visszahelyezte Jelačić-ot minden korábbi méltóságába. Esterházy lemondott, majd Batthyány is, de miután újból ő kapott megbízást kormányalakításra, Deákkal együtt tovább kereste a kiegyezés lehetőségét, amely azonban nem volt sehol. Bécsben zárt ajtókra és süket fülekre talált. Kossuth jól látta, hogy Bécs a magyar kormányt kapitulációra akarja kényszeríteni, tehát hiábavaló megegyezésben reménykedni, és a kormány szerepét átvevő Honvédelmi Bizottmány élére állva tétovázás nélkül megkezdte a fegyveres ellenállás szervezését.

Ezzel egy időben hiúsultak meg a magyar kormánynak a diplomáciai kapcsolatok kiépítéséhez fűzött reményei. Johann Wessenberg, osztrák külügyminiszter tiltakozott az ellen, hogy János főherceg, mint birodalmi kormányzó, átvette Szalay László megbízólevelét, mire V. Ferdinánd Szalay megbízatását semmisnek és meg nem történtnek nyilvánította, az osztrák fellépés hatására pedig a központi német kormány külügyminisztere tudatta Szalayval, hogy megbízatását megszűntnek kell tekintenie, mert a nádornak adott teljhatalom visszavonása után már az uralkodótól származó megbízólevélre van szüksége. Új megbízólevél kiadásáról a megváltozott helyzetben szó sem lehetett, és miután a frankfurti kormány külügyminiszteri tisztét az osztrák Anton Schmerling vette át, aki a bécsi kormány intencióinak megfelelően működött, Szalay nem tehetett mást, mint hogy távozott Frankfurtból.

Nem járt a várt sikerrel Teleki László párizsi megbízatása sem. Augusztus 29-én még úgy indult el itthonról, hogy a francia kormány hajlandó a magyar kormány kiküldöttjét teljes jogú diplomáciai képviselőként fogadni és a maga részéről Pascal Duprat személyében szintén követet küld Magyarországra, de mire Teleki szeptember 8-án Párizsba ért, megváltozott a helyzet. Cavaignac akkori miniszterelnök és Jules Bastide külügyminiszter szívélyesen fogadták ugyan, de hivatalos elismerésről, követküldésről már szó sem volt. Teleki mégis Párizsban maradt, hogy a francia közvéleményt a magyar kérdésről tájékoztassa, és lehetőség szerint ellensúlyozza a magyarellenes propagandát. Kossuth, aki a külpolitika irányítását is átvette, felismerte, hogy Párizs alkalmasabb hely külpolitikai akciók kezdeményezésére, mint Pest, és Telekit voltaképpen nem hivatalos külügyminiszternek szánta, aki Párizsból kedvezőbb feltételek mellett irányíthatja a magyar kormány megbízottainak munkáját, mint bárki más a császári csapatok gyűrűjébe zárt Magyarországon.

Telekire roppant nehéz feladat hárult. A magyar ügy iránt rokonszenvet csak a francia baloldaltól várhatott, tehát annak győzelmét remélte, az események viszont a jobboldalt erősítették. 1848 decemberében Louis Bonaparte-ot választották meg köztársasági elnöknek, aki a konzervatív nagyhatalmak felé orientálódott, ami a francia külpolitika befolyásolásának lehetőségét a minimumra csökkentette. Viszont Telekinek sikerült jó viszonyt létesítenie a Czartoryski vezette lengyel emigrációval, amely ettől kezdve összeköttetéseit és befolyását a magyarok és a nemzetiségek kibékítése érdekében vetette latba. A remélt támogatás elmaradása miatt kiábrándult románok szintén közeledtek Telekihez.

Szalayt frankfurti kiküldetésének meghiúsulása után Kossuth Londonba küldte, hogy kísérelje meg a kapcsolatok felvételét az angol kormánnyal és hívja fel annak figyelmét Magyarország „terményi gazdagságára”, mely az angol iparnak nagy hasznára válhatna. Palmerston azonban elzárkózott Szalay fogadása elől és Eddisbury lord útján december 13-án arról értesítette, miszerint „a brit kormánynak Magyarországról csak mint az Osztrák Császárság egyik alkotó részéről van tudomása, és bármely értesítést, amelyet Őfelsége kormányának tudomására kíván hozni a Nagy-Britannia és Magyarország közötti kereskedelmi kapcsolatra vonatkozóan, Koller báró, az osztrák császár képviselője útján kell benyújtania”.6

Egyedül az Ausztriával ellenséges viszonyban álló Szárd-Piemonti Királysággal sikerült diplomáciai kapcsolatot létesíteni. Kossuth Splény Lajost bízta meg torinói képviseletünkkel, miután megszűntek azok az aggályok, amelyek a Pragmatica Sanctio miatt a Piemonttal való kapcsolatfelvétel ügyében felmerültek. Splényt egy Teleki által kiállított megbízólevél alapján a torinói kormány decemberben Magyarország ideiglenes ügyvivőjeként elfogadta és Alessandro Monti ezredes személyében megbízottat küldött Magyarországra, de a háborús események miatt ez a kapcsolat rövid ideig tartott.

Az európai nagyhatalmak elutasító magatartását az váltotta ki, hogy miután a Radetzky győzelme nyomán felülkerekedő erők megkezdték a Habsburg Birodalom egységének helyreállítását, egyikük sem hitte, hogy Magyarország megvédheti jogait és kiépítheti önállóságát, sőt Magyarország önállóságát nem is tartották kívánatosnak, mert véleményük szerint nem tölthette be az Osztrák Császárság szerepét az orosz és a német hatalom ellensúlyozásában, amikor saját nemzetiségei is ellene fordultak. Erre utalt Nesselrode orosz külügyminiszter egy későbbi körlevelében: „Bizonyára senki, aki Ausztria hatalmát és erőforrásait ismeri, nem fog egy független Magyarországot képesnek tartani arra, hogy magát hosszan fenntartsa, még ha némi múló okok engednének is neki néhány napi életet [...]”7

Ha így gondolkoztak a honvédek 1849 tavaszán elért sikerei után, még sokkal általánosabb volt ez a vélemény 1848 őszén. De la Cour bécsi francia követ, akinek a magyar kérdésről alkotott véleménye pontosan követte mind az osztrák reakció megerősödését, mind pedig saját kormányának jobbratolódását, és aki éppen ezért a magyarok barátjából határozott ellenségükké vált, Teleki küldetéséről szólva azt jelentette Párizsba, hogy Jelačić hadai rövidesen eldöntik a kérdést. Az osztrák kormány állandóan azt hangoztatta, hogy a magyarországi mozgalmat egy pártfrakció terrorja okozza, amely mögött nem állanak tömegek, és ez a vélemény Európa-szerte hitelre talált.

Most érett be Metternich vetése, aki olyan gondosan elzárta Magyarországot a külföldtől, mert az ország viszonyait, lakosságának nemzetiségi megoszlását kevéssé ismerték. Négymillió magyar és tízmilliónyi szláv ellentétéről beszéltek, ami éppenséggel nem tükrözte a tényleges helyzetet. A magyar kérdést – amennyiben egyáltalán tudomást vettek róla – az osztrák Császárság nemzetiségi problémáinak egyikeként fogták fel. Jules Bastide francia külügyminiszter azt hitte, hogy a magyarok – akár a lengyelek – mind katolikusok és szlávok, L'Herbette képviselő pedig, aki a magyar üggyel kapcsolatban interpellációra készült, úgy tudta, hogy Erdély török tartomány.

(Részlet a szerző Magyarország külpolitikája 896–1919 című, a Magyar Szemle Könyvek sorozatban megjelent könyvéből.)

 

 

 

Jegyzetek:


1 Károlyi Árpád: Batthyány Lajos főbenjáró II. kötet, MTT, 1932, Budapest, 610.

2 Miskolczy Ambrus: Társadalmi és nemzeti kérdés az utolsó erdélyi rendi országgyűlésen. In Századok, 1979. 5. sz. 878.

3 Lásd Tóth Zoltán: A magyar-román szövetség kérdése 1848-ban. In Századok 1948/1-4. sz. 259-260.

4 Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben. I-III. Puky M., I. köt., 1865, I. köt. 341.

5 Károlyi 1832, II. köt. 626-629.

6 Correspondence Relative to the Affairs of Hungary presented to both houses of Parliament by command of Her Majesty August 15, 1850. Harrison and son, London, 107.

7 In Horváth 1865, III. köt. 21.

 

« vissza