Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Bethen Gábor és az erdélyi fejedelemség diplomáciája és diplomatái két évszázad szintézisében

"A Habsburg-ház által irányított, a középkori Magyar Királyság egy részét lefedő királyi Magyarország önálló magyar külpolitikát nem folytathatott. Az európai nagyhatalmak diplomáciája ugyan élénken érdeklődött a magyarországi események iránt, de a királyi Magyarország egy-két kiemelkedő magyar személyiségen kívül komoly diplomáciai hatással nem bírt a történelmi eseményekre. A Mohácsot követő első évtizedekben nagyon sok magyar származású diplomata szolgálta a királyi udvart, de számuk később csökkent."

Előre két lépés, meg vissza három, Kettő kelet, kettő nyugat felé: Az ördögökkel kellett cimborálni Látszatból néha, – mindíg Istenért!” E szavakkal jellemezte Bethlen Gábort és az Erdélyi Fejedelemség helyzetét Reményik Sándor Álorcás magyar című versében, jellemezve azt a külpolitikai helyzetet, amely az Erdélyi Fejedelemség egész történetén keresztül, mint egy iránytű mutatta az erdélyi fejedelmeknek a legfontosabb célokat: két birodalom között az Erdélyi Fejedelemség területi integritásának megvédését, és a Magyar Királyság magyar király általi visszaállítását.1

A három részre szakadt ország egy részéből alakult ki az Erdélyi Fejedelemség, amely a török és bécsi udvar közötti konfliktusok és megegyezések láncolatában külpolitikáját folyamatosan alakítani kényszerült. Az erdélyi uralkodók sokszor bölcs és higgadt politizálása vezetett oda, hogy a fejedelemség másfél évszázadon keresztül hűen védhette a magyar nemzeti érdekeket. Bocskai István erdélyi fejedelem 1606. december 17-én kelt testamentuma a külpolitikai célok és irányok tökéletes képét rajzolta fel Erdély vonatkozásában: „Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig az Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kezéhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.”2

Az elképzelés egy történelmi folyamat része volt, tekintettel arra, hogy Erdélyi Fejedelemség tekintetében már Báthori István lengyel király és erdélyi vajda is arra a meggyőződésre jutott évtizedekkel azelőtt, hogy a Habsburg-ház nélkül kell az országot egyesíteni.3 Bethlen Gábor 1613. október 23-án történő fejedelemmé választását követően ugyancsak a jelzett alapvető érdekek mentén kezdte külpolitikai tevékenységét: „Mindenekelőtt a győzhetetlen török császár tetszését köteles hálával megnyerni, azután Mátyás császárnál, keresztény világ uralkodójánál és a lengyel királynál, kiknek udvarában maró rágalmakkal halmozták el, tettéről és fejedelemségéről számot adni, végül országa népének lelkét a békére és egyetértésre való törekvéssel megnyugtatni”.4


 

Az Erdélyi Fejedelemség nemzetközi elismerése és a fejedelmi cím kialakulása


 

A fejedelemség diplomáciai lehetőségei és keretei bemutatását megelőzően magának a fejedelemségnek a létrejöttét és nemzetközi helyzetét kell megvizsgálni. A fejedelemség a mohácsi tragédiát követő évtizedek politikai küzdelmeinek egyik lezáró pillanatában jött létre. A budai vár 1541-es elfoglalását követően I. Szulejmán szultán a saját maga nevében adományozta a területet Jagelló Izabella magyar királyné és fia, Szapolyai János Zsigmond fejedelem (II. János néven magyar király) részére. Az átadásról így ír tíz évvel később II. Henrik francia királyhoz intézett levelében: „Tehát a felséges Isten végtelen kegyelmével villámló győzelmes kardunk által elfoglalt mindama helyek, melyeket annakelőtte kegyelemből János királynak adtunk, fiának, Istvánnak is átadattak. Ezen magas rendeletünk insallah! állandó.”5

A fejedelemség területének magvát, amely a fejedelemség története alatt, hol gyarapodott, hol pedig nagy területi veszteségek érték, a történelmi Erdélyen kívül a Partium területét (Részek) jelentette.6 Az Oszmán Birodalom és a Habsburg-ház közötti politikai küzdelmek egyik fontos célja és szereplője volt a fejedelemség, amelynek vezetését is óvatos politizálással lehetett csak biztosítani. A fejedelemség vezetőire alkalmazott vajda vagy fejedelem közjogi elnevezés és e cím elnyerése, nemcsak Bethlen Gábor helyzetére volt nagy hatással, hanem az Erdélyi Fejedelemség, mint államalakulat létét is befolyásolta. A címhasználat ugyanis jelezte, hogy a két nagyhatalom vonzásában uralkodóként és koronként változó intenzitással ugyan, de figyelni kellett arra, hogy Erdély közjogi helyzetét a külső és belső érdekek mentén is lehessen definiálni. Szapolyai János Zsigmond fejedelem (II. János néven magyar király) részére I. Szulejmán szultán 1566-ban a gyulafehérvári fejedelmi udvarba küldött hitlevelében, melyet a kutatások egy része középkori hamisítványnak tekint,7 engedélyezte először a szabad fejedelemválasztást: „Titeket pedig ez ti szabadságtokban mind megtartalak s mind megoltalmazlak mindörökké. A fejedelemnek választása, hogy akit akar szabadosan választhassa, legyen mindenkor a te országodnak hatalmában, és szabad akaratjában, és ha ez dologban mi megtaláltatunk tőletek, mindjárt szépen felöltöztetett lovat, királyi botot, zászlót, kardot, és czimeres tollas süveget küldünk, az fejedelemségnek ékességére és megerősítésére.”8

Ez a fontos aktus jelezte, hogy az erdélyi rendek szabadon választhatták meg fejedelmüket, de a végső szó az Oszmán Birodalomé. Az Erdélyi Fejedelemség külpolitikájára elsősorban a török Portához való különleges viszony hatott, hiszen a török szultán engedélye nélkül erdélyi vajda vagy fejedelem nem létezhetett, vagy ha próbálkozások történtek erre, azokat legtöbb esetben komoly török katonai válaszlépések követték. A királyi Magyarország uralkodóival való viszonyt békésebb időszakok és egymás ellen vívott háborúk jellemezték 150 évig. E kapcsolatokban fontos szerep jutott annak az alkotmányjogi eszmének, hogy a Mohács utáni elszakadt részek a Szent Korona tagjai.9 A két nagyhatalommal történő kapcsolattartás jelentőségét az a tény is bizonyítja, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem már hat nappal fejedelemmé választását követően, 1613. október 29-én útnak is indította első követét, Gerendi Mártont Konstantinápolyba.10 A Habsburg-házhoz ugyanakkor Sarmasági Zsigmond, Kassai István és Johannes Benkner erdélyi követek vitték a fejedelemválasztás hírét.

Az oszmán Birodalom ahdnámé formátumú szultáni szerződéslevélben hagyta jóvá általában a rendek választását. A 17. században már Bethlen Gábor fejedelem kinevező okiratának (1614) szövegezését vették alapul, ha aktualizálva is, egészen az 1650-es évek második feléig a későbbi fejedelmek megerősítő okirataiban is. Az 1567. szeptember 8–17. között lezajlott gyulafehérvári országgyűlés volt az első, ahol az erdélyi rendek részéről a szabad fejedelemválasztói jogot az alábbiak szerint foglalták törvénybe: „Az kit jövendőre is ő felsége' holta és magvaszakadta után országul fejedelemül választunk, az feljül megirt dolgoknak megtartására megkötelezzük [...]”.11

Az 1568. február 17-én létrejött drinápolyi béke, mely I. Miksa magyar király (II. Miksa néven német-római császár) és II. Szelim szultán között jött létre, diplomáciai téren lezárta a középkori Magyar Királyság három részre szakadását12 és a szabad választás tényét, ezt még ebben az évben II. Szelim szultán is megerősítette.13 Az 1570. augusztus 16-án, Speyerben megkötött szerződés a Habsburg Birodalom részéről is meghozta az Erdélyi Fejedelemségnek és János Zsigmondnak is a nemzetközi elismertséget: „Fenséges János fejedelem úr, a néhai felséges János királynak, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királyának fia, Isten kegyelméből Erdély és a magyarországi Részek fejedelme”14 címmel. János Zsigmond, az általa 1570. december 10. napján megerősített egyezményben lemondott „választott” királyi címéről, azonban az Erdélyi Fejedelemség területén haláláig magyar királynak tekintették, ezért a korabeli országgyűlési forrásokban a megnevezése „Nos Joannes secundus, dei gratia electus rex Hungarie, Dalmatie, Croatie etc.” volt.

Az első szabad választásra 1571. május 25-én került sor a gyulafehérvári országgyűlésen, ahol Báthory István váradi főkapitányt választották Erdély vajdájává, a következők szerint: „Erdéli vajdaságra és Székelyeknek espánságára, és az magyar országi megmondott vármegyéknek birodalmára...”15 A későbbiekben is „Nos Stephanus Batorj de Somlyo, Waiuoda Transsyluanus et Siculorum comes” volt a hivatalos megnevezése az országgyűlési iratokon. A fejedelmi cím azonban már Báthory István életében megjelenik hivatalos iraton. Báthory Kristóf erdélyi vajda és helytartó 1576. március 2. napján kelt levelében az alábbiak szerint jelzi testvére címét: „Cum serenissimus princeps et dominus, dominus Stephanus dei gratia electus rex poloniae, magnus dux Lithuaniae etc. princeps Transyluaniae etc. [...]”16

A fejedelmi cím használatára közjogi értelemben először az 1593. április 25–29. között tartott gyulafehérvári országgyűlésen került sor, ahol a döntésekkel összefüggésben Báthory Zsigmond fejedelmi címe a következőképpen került rögzítésre: „Nos Sigismundus Bathory de Somlio, Princeps Transsyluaniae et Siculorum comes etc.”17 Közjogi értelemben az országgyűlésen kerül sor először rögzítésre a waiuoda (vajda) cím helyett a princeps (fejedelem) cím. Két évvel később, az 1595. január 28-án, Prágában megkötött egyezményben, melyet I. Rudolf magyar király (II. Rudolf néven német-római császár) és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem kötött, újra megerősítést nyert Erdély önállósága, és elismerést nyert a fejedelmi cím is.18 Bethlen Gábor fejedelemmé választását követően az országgyűlési határozatok a „princeps Transsylvaniae, partium regni Hungariae dominus et Siculorum comes etc.” megjelöléssel jelezték a fejedelmi cím használatára való jogosultságot. A fejedelmet 1620. augusztus 25-én, a besztercebányai országgyűlésen magyar királlyá választják, használja is e címet, de az 1621. december 31-én megkötött nikolsburgi békében lemond választott királyi címéről. Az Erdélyi Fejedelemség függetlenségének végóráiban, 1690. szeptember 22-én Thököly Imre is e fejedelmi címmel került a keresztényszigeti országgyűlés által megválasztva egy tünékeny pillanatra Erdély élére.


 

A Habsburg-ház és Oszmán Birodalom diplomáciája


 

Az Erdélyi Fejedelemség diplomáciájában sokszor döntő fontosságú volt a két szomszéd nagyhatalommal történő kapcsolattartás. Ezért érdemes áttekinteni, hogy az évszázadok alatt, hogyan fejlődött e középkori államalakulatok diplomáciája és annak szervezete. A mohácsi csatavesztést követően, amikor a Habsburg-házból I. Ferdinándot 1527. november 3-án magyar királlyá koronázták, a magyar történelem új uralkodóházat kapott. Ez a diplomáciai szervezetrendszerre is hatott. I. Ferdinánd reformjai alapján megalakult a külpolitika irányításáért felelős Titkos Tanács (Geheimrat), mely 1556-tól kezdve már birodalmi szinten felelt a külpolitika irányításáért. Az 1556-os magyarországi hadszíntéren bekövetkezett események miatt november 17-én megalakult a Bécsi Udvari Haditanács is (Wiener Hofkriegsrat), melynek első elnöke Ehrenreich von Königsberg báró, aki 1551-ben még győri lovassági parancsnok volt.19 A magyar hadszíntéren folytatott törökellenes küzdelmek, a tizenöt éves háború és az azt követő békeszerződések következtében az Oszmán Birodalommal folytatott diplomáciai feladatok irányítása az 1610. évektől kezdve a Bécsi Haditanács kompetenciájába tartozott, míg a Titkos Tanács a továbbiakban a nyugati diplomácia irányításáért felelt.

A Titkos Tanács külügyi feladatait 1669-től kezdve a Tanács üléseit megelőző titkos konferenciák vették át. A haditanácsi testület elnökből, alelnökből, korszakonként eltérő számú haditanácsosból állt. A hatáskörükbe tartozó ügyekről az uralkodót folyamatosan tájékoztatták, aki ezt követően döntött. A Haditanács munkáját titkárok, futárok, írnokok, tolmácsok segítették.20 A hivatali rendszer merev és statikus volt, a tisztségviselők sokszor évtizedeken keresztül ugyanabban a beosztásban szolgáltak, mint például Heinrich Schlik elnök 1649-1665. vagy Gerhard von Questenberg alelnök 1624-1646 között.21

A Habsburg-ház által irányított, a középkori Magyar Királyság egy részét lefedő királyi Magyarország önálló magyar külpolitikát nem folytathatott. Az európai nagyhatalmak diplomáciája ugyan élénken érdeklődött a magyarországi események iránt,22 de a királyi Magyarország egy-két kiemelkedő magyar személyiségen kívül komoly diplomáciai hatással nem bírt a történelmi eseményekre.23 A Mohácsot követő első évtizedekben nagyon sok magyar származású diplomata szolgálta a királyi udvart, de számuk később csökkent. A várható nehézségek a szultáni udvarban és a Habsburgok olykor rendezetlen pénzügyei miatt sokszor nehezen lehetett jelentkezőt találni a követségekben való részvételre. 1564-ben Csaby Ákos komáromi alkapitány és a naszádosok kapitánya úgy próbált sikertelenül kitérni az udvar ilyen irányú felkérése elől, hogy jelezte már kétszer járt Konstantinápolyban, és neki az egy életre elég volt.24

A magyar származású diplomaták tevékenységével összefüggésben törvénycikk is kiadásra került. 1622. június 8-án a pozsonyi országgyűlés a rendek képviseletében Bars vármegye alispánjának, Liptay Imrének adott követi utasítást, mellyel a török udvarhoz küldték. A feladatai elvégzését követően az 1622. évi XLV. törvénycikk így rendelkezett: „Minthogy pedig nemzetes Liptay Imre, a török portánál volt követségéről a karoknak és rendeknek jelentést tett; és az ott megajánlott ajándék és tiszteletdij végett ötezer tallért, egyenként száz krajczárral számitva, kölcsön venni volt kénytelen, ennek okáért ezen, mintegy az országlakók engedélye következtében kötelezett tartozásra nézve, ezt a Liptay Imrét és az ő örököseit, annak a megfizetése alól örökre fölszabaditják és mentesnek nyilvánitják.”

A királyi Magyarország tekintetében az 1681. évi IV. törvénycikk 3. §-a írta elő több korábbi szabályozás megújítása mellett, hogy a török udvarnál szolgáló császári követ mellett született magyar követeket is alkalmazni kell, akiknek a magyar ügyeket érintően egyenlő jogkör került biztosításra.

Az Oszmán Birodalomban a szultán személye állt az államszervezet élén, a legfontosabb politikai tisztségeket is ő adományozta. A diplomáciával kapcsolatban az ő kezében volt a döntési jog háborút és békét érintően egyaránt. A döntéseit elősegítette az úgynevezett birodalmi tanács, a szultáni díván, melyen maga az uralkodó ritkán vett részt, azt általában a nagyvezír vezette. A külföldi követek fogadása is itt, a dívánban történt meg (a szultáni magánkihallgatások mellett). A dívánnak többek között tagja volt az a nisándzsi néven nevezett tisztviselő,25 aki a kancellária államtitkáraként felelt a külföldi országokkal történő levelezésért is. Fontos feladata volt a szultáni tanács íródeákjainak vezetőjeként a reiszü'l-küttábnak, aki a gyakorlatban a nisándzsi felügyelete mellett irányította a kancelláriát.26

A reiszü'l-küttáb hivatalából alakult ki évszázadokkal később, 1836-ban a birodalom külügyminisztériuma, ekkor alakultak meg az első török állandó követségek is Londonban, Párizsban és Bécsben. Fontos megemlíteni a szultán udvarában dolgozó szultáni tolmácsok intézményét is, hiszen a török vezetői réteg általában nem beszélt a hozzájuk küldött követek nyelvén, illetve latinul, ahogy a külföldi diplomaták sem az oszmán-török nyelven. Eleinte a szultáni tolmácsok (különböző nemzetiségű, úgynevezett európai renegátok, németek, osztrákok, magyarok – akik elsősorban fogolyként kerültek a fővárosba és képezték őket feladatukra – illetve a fővárosban élő korábban Európából elüldözött zsidók voltak. Ilyen „renegát” portai vezető főtolmács (bas terdzsümán) volt az a magyar származású Zülfikár aga is, aki 1608-as első diplomáciai feladatát követően, egészen 1662-ig, az erdélyi állandó megbízottakkal (kapitihákkal) igen szoros együttműködést alakított ki, tekintettel arra is, hogy magyar anyanyelvét nem felejtette el.27 A diplomáciai érintkezések során mindkét fél rájuk volt utalva, így a megszokott tolmácsolási feladatukon túl, komoly diplomáciai és hírszerzési szerepet is betöltöttek.

A későbbiekben a két román államalakulat Moldva és Havasalföld 18–19. századi történelmében is fontos szerepet játszó, és Konstantinápoly, Fener városrészében élő görögök vették át a portai tolmácsszolgálatban a vezető szerepet. A portai főtolmács tisztségét 1661-től kezdve ők viselték.28


 

Bethlen Gábor fejedelem diplomatái


 

A 16. századot lezáró tizenöt éves háborút követően Bethlen Gábor fejedelemnek jutott az a feladat, hogy újjászervezze a diplomáciai szolgálatot, bár nála is, ahogy elődeinél is, különálló diplomáciai testületről nem beszélhetünk. Bethlen Gábor fejedelem, I. Hunyadi Mátyás királyhoz hasonlóan, elsősorban a nemesség köreiből válogatta ki követeit. A korban az sem volt a diplomáciai feladatok ellátásának akadálya, ha a diplomáciai feladatokra kijelölt személy esetleg más uralkodó szolgálatában is teljesített feladatokat. A költő Rimay János először Bocskai István fejedelem szolgálatában foglalkozott diplomáciai feladatokkal, majd Illésházy István nádor utasítására járt 1608. évben, Konstantinápolyban, egy követség tagjaként.29 Rimay Jánost a későbbiekben Thurzó Imre királyi táblabíró mellett találjuk, s amikor Thurzó Imre 1620-ban Bethlen Gábor fejedelem pártjára állt, Rimay János újra az Oszmán Birodalom fővárosába utazott diplomáciai feladatokkal, de már a fejedelem érdekében, ahová egy közel 100 fős kíséret tagjaként, 1620. november 14-én érkezett meg.30 A diplomáciai feladatokra is alkalmas személy időben más és más, sokszor ellentétes oldalon álló érdekeket képviselhetett, amelynek alapja az volt, hogy a „követ mindig feladatot teljesít és a bizalom eszmei alapja a hűbéri viszony, a szolgálat, még akkor is, ha egy testület, a rendek vagy egyszerűen az „Ország” dolgában jár el az, akire a képviselet terheit rótták.”31 Rimay János a királyi Magyarország rendjei vagy az erdélyi fejedelmek képviseletében járt el útjai során, de középnemesi létéből adódóan főúri szolgálatban is állt, ahogy ezt tette Thurzó Imre esetében is. Bethlen Gábor azonban Rimay portai beszámolóinak stílusát fenntartásokkal kezelte, és Rimay János 1622 elején vissza is vonult a közélettől. Bethlen Gábor így fogalmazta meg Rimayval szembeni véleményét Forgách Zsigmond nádornak írt, 1621. február 5-én kelt levelében: „.az estve felé érkezének leveleim postáim, mely leveleket megolvasván, isten meghozván kegyelmedet, communicálom, ezalatt is az híreket leíratom belölök és által küldöm, az irás igen sok, mivel Rimai mindenkor bölcselkedik az ritmusokkal való irásban [.]”32

Hasonlóan Rimay János követi tevékenységéhez, Kakas István előkelő kolozsvári polgár is különböző oldalakon álló uralkodókat szolgált. Báthory Zsigmond és Báthory András fejedelmeket is diplomataként szolgálta, hogy aztán II. Rudolf német-római császár követeként hajtsa örök álomra fejét Perzsia földjén 1603. október 25-én. A tizenöt éves háború megcsillantotta azt a reményt, hogy az Oszmán Birodalom legyőzhető, és ez a lehetőség az Erdélyi Fejedelemség, valamint a Habsburg Monarchia részéről is prioritást kapott, és ezért vállalta a diplomáciai szolgálatot Kakas István is.33 Kakas István személyében olyan követről beszélhetünk, akit I. Erzsébet angol királynő is fogadott az Erdélyi Fejedelemség szolgálatában, 1594. február hónapjában.34

Bethlen Gábor fejedelem édesanyja révén székely családból származott, a diplomáciai feladatok ellátásában komoly szerep jutott a székely származású követeknek.35 Ifj. Székely Mózes, Péchy Simon, Balassi Ferenc, Borsos Tamás, Mikó Ferenc, Tholdalagi Mihály neve jelzi e kiváló nemes urak és diplomaták tevékenységét.

A székely származásúakkal ellentétben Bethlen Gábor fejedelem szász származásúakat nem alkalmazott diplomáciai tevékenységre, egy-két kivételtől eltekintve, például David Weyrauch kőhalmi királybírót, aki a fejedelmet 1614-ben Thurzó György nádor előtt, majd az 1617. júliusi nagyszombati tárgyalásokon képviselte követségi tagként.36 A szász polgárok diplomáciai feladatokra történő megbízásának mellőzése Johannes Benkner tevékenységéhez is kapcsolható. A brassói városi szenátor, aki a fejedelmi tanács tagja is volt, annak ellenére, hogy diplomataként még a fejedelem nevében is eljárt korábban, a későbbiekben a Habsburgokkal szövetkezve próbálta meg Bethlen Gábor hatalmát gyengíteni, ezért 1616-ban letartóztatta a fejedelem.37

A két román államalakulattal, Havasalfölddel (Munténia) és Moldvával való kapcsolattartás miatt fontos szerep jutott a román származású erdélyi diplomatáknak. A román fejedelemségekben politikailag instabil állapotok alakultak ki a 16-17. században, miután a függetlenségük elvesztését követően a török Portának megkérdőjelezhetetlen beleszólása lett az államalakulatok élén álló vajdák kinevezésébe. A politikai hatalmi viszonyok és az Oszmán Birodalom katonai ereje miatt a három ország viszonya elsőrendűen a török udvar politikájának került alárendelésre: „A császárral vagy a királlyal lehetett egyezkedni, praktikázni, a szultánnak engedelmeskedni kellett.”38

Bethlen Gábor idején is sűrűn változott a vajdák személye és a diplomáciai alkalmazkodás e tényhez, különösen felértékelte a román származású követek személyét.39 Személyükkel nemcsak a két vajdaság irányába történő diplomáciai megbízatások során találkozunk, hanem az oszmán udvarba küldött állandó megbízottként, kapitihaként is. Az egyik leghíresebb szerb eredetű elrománosodott családból származó kapitiha, Gheorghe Brancovici (Brankovics György) volt, aki románul, magyarul, törökül és szerbül is értett, és I. Apafi Mihály fejedelem szolgálatában állt. Történetírói munkássága során elsők között vetette fel a magyar-ugor nyelvrokonságot.40

A fejedelem a Portához való viszonyához képest ritkábban küldött alkalmi követséget más országokba, inkább az európai országok portai megbízottain keresztül értesült a külpolitikai történésekről. Ennek ellenére a cseh rendek 1620. november 8-i fehérhegyi csatavesztése után, Bethlen Gábor emigrációba kényszerülő cseh és német származású nemesembereket is alkalmazott, akik elsősorban a nyugat-európai szövetséges udvarokban végeztek diplomáciai megbízásokat, köztük a leghíresebb Matthias Quadt jülichi nemesember volt.41

Bethlen Gábor tudta, hogy művelt emberekre van szükség a diplomáciai feladatok ellátásához, ezért segítséget nyújtott erdélyi fiatalok külföldi egyetemeken történő tanulásához. Szalárdi János kancelláriai tisztviselő, levéltáros így írt erről Siralmas magyar krónika című művében: „Udvart nagy méltóságost és utoljára szinte királyi pompával valót tart vala, mellyben az régi nagy urak s fő emberek gyermekit schólákból való kikelések után tisztességes fizetéseken, méltóságosan nevelvén, imide-amoda való fő követek mellett s egyébként is külső országokra való járatásokban gyakorolja vala, és az haza következendő szolgálatjára úgy készíti.”42

A képzés és oktatás fontossága hatékonyan illeszkedett a fejedelem diplomáciai törekvéseinek rendszerébe, tekintettel arra, hogy külpolitikája sohasem csak a jelennek szólt. Erről szóló gondolatait hűen megőrizte az utókornak Mikó Ferenc portai követének Gyulafehérváron, 1627. október 22. napján kelt utasítása: „.mindenekfelett hasznosb dolognak, hogy az ember nemcsak azok felől igyekezzék gondot viselni, azmelyek előtte vannak, hanem azmelyek jövendőre is láttatnak nézni; azokat, amennyire az emberi elmétől lehet, okosságával igyekezzék felkeresni: [...]”43

Bethlen Gábort a fejedelmi székben rövid idő után követő I. Rákóczi György és fia, II. Rákóczi György diplomáciájának és hivatali rendszerének is sokat segítettek a Bethlen Gábor alatt külföldön tanult fiatalok, vagy azok, akik fiatalon a fejedelem udvarában ismerték meg a diplomáciai protokoll szabályait és kerültek később diplomáciai szolgálatba. Ilyen volt Bojti Veres Gábor, de a későbbi fejedelem Kemény János is, aki 1623-ban került Bethlen Gábor udvari szolgálatába és már 1625-ben diplomáciai követségben találjuk. Közöttük említhetjük még Cseffei László ítélőmestert is, aki 1613-tól, amikor még csak 21 éves volt, már diplomáciai feladatokat látott el.44 I. Rákóczi György, aki ugyancsak hű támogatója volt Bethlen Gábor politikájának, azonban a külföldi képzésekre már nem helyezett Bethlenéhez mérhető hangsúlyt, hiszen saját gyermekeit is inkább a fejedelmi udvarban képeztette és nem küldte őket külföldi tanulmányutakra.45

Bethlen Gábor diplomáciai törekvései I. Rákóczi György és II. Rákóczi György uralkodásának évtizedeiben teljesedtek ki, hogy aztán a 17. század végére az álmok széthulljanak. A fejedelem külpolitikai öröksége, mely lehetővé tette, hogy az Erdélyi Fejedelemség a harmincéves háború alatt, majd az azt követő időszakban is az európai diplomácia egyik fontos tényezője lett, folyamatosan egy fő cél irányába hatott, ez pedig a béke biztosítása volt a fejedelemség részére. Bethlen Gábor így írt erről Batthyány Ferencnek, Sopron vármegye főispánjának, 1613. november 19-én: „Kívántatik. az én értelmem szerint, hogy ennyi hadakozások után, ilyen elkevesedett és fogyatkozott nemzetünknek sok romlását megszánván, ha utolsó veszedelmünket el akarjuk kerülni, keresztény jóindulattal kövessük magunk megmaradásáért a békesség útját.”46

I. Rákóczi György is hasonló módon fogalmazta meg a bethleni gondolatokat 1644. június 17-én, Lónyay Zsigmond és Serédi István követeknek írt utasításában: „Semmit eleitől fogván az világi jók és boldogságok között buzgóbb indulattal és nagyobb szivünk szerént nem kivántunk, mint az mi édes hazánkat és megkevesedett, s majd utolsó pusztulásához közelitett kedves nemzetünket, az mi időnkben csendes békeségben látnunk [.]”47

Az Erdélyi Fejedelemség kiterjedt külpolitikai kapcsolataira is utal az a tény, hogy 1655. május 14-én és június 9-én, legvégül pedig június 14-én a fejedelem követét Londonban még Oliver Cromwell lordprotector is fogadta.48 Az 1654. november 26-án kezdődött követjárás érdekes epizódja, hogy II. Rákóczi György fejedelem azon kevés európai vezetők egyike volt, aki elismerte a köztársaságot és Cromwell hatalmát.49

A kiterjedt külkapcsolatok ellenére II. Rákóczi György a Habsburg-házhoz fűződő viszonyát sokszor a magánúton szerzett értesülései alapján alakította,50 többek között Mednyánszky Jónás, a pozsonyi kamara perceptora által, aki 1656. április 21. napján Bécsből az alábbiakról tájékoztatta a fejedelmet: „ezen a fülden az hol én felette nagy szükségét látom nagyságtok dolgaira való vigyázásra [.] egyedül csak én maradtam az nagyságtok kötelességiben [.]”51 Az erdélyi követek tevékenysége nem mindig talált pozitív visszhangra. Külpolitikai okok miatt 1650 decemberében, maga a lengyel szejm nevezte hamis ebeknek az erdélyi fejedelem küldötteit, de az is előfordult, hogy 1649-ben éppen a kozák szövetségeshez küldött követ írta, hogy „sajnálja, hogy ezekhez a kegyetlen és őrült vadállatokhoz jött”.52

A diplomáciai szolgálat fejedelmeket is összekötött családjaik mentén, olyanokat is, akik életükben nem is ismerhették egymást. I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem, édesapja, Apafi György Küküllő megyei főispán ugyanis Bethlen Gábor híveként 1629-ben a török Portán követként járt el.53 Bethlen Gábor az alábbiak szerint írt erről, az 1629. szeptember 05. napján kelt, követi utasításait tartalmazó levelében: „Országunknak régi szokása szerént kelletvén főkövetünket az fényes portára mostani üdöben bebocsátanunk, mivel ez hivatalra ö hűségét választottuk, noha igaz tős gyökeres hazafiának tudván lenni, hisszük azt, hogy mind nekünk és hazájához tartozó kötelességének elégségesképen meg fog felelni [...].”54


 

A kapitihák tevékenysége


 

Egyedül Konstantinápolyban volt állandó követe (megbízottja) az erdélyi fejedelmeknek, akit kapitihának hívtak. Az első kapitiha Gyulay Mihály volt, akit 1560 márciusában János Zsigmond fejedelem (II. János néven magyar király) küldött a török udvarba, a március 10–15. közötti enyedi országgyűlésen határozottak szerint. Az ő kiküldetésével kezdődött el a kapitihák története, mely szolgálat Sándor Pál, az utolsó erdélyi kapitiha 1690. augusztus hónapban történő távozásáig55 meghatározó jelleggel vett részt az Erdélyi Fejedelemség diplomáciai törekvéseiben. A kapitihák mellett alkalmi követségek is indultak a török udvarhoz. Így szerzett diplomáciai ismereteket Bethlen Gábor is, aki korábban már járt az Oszmán Birodalom fővárosában. A kapitihák általában évente váltották egymást, s tekintettel arra, hogy beosztásuk elismertsége jóval kisebb volt, mint az Erdély évi adóját a Portára szállító főköveteknek, ezért nem is törekedtek a szolgálati idejük meghosszabbítására, mint azt Kubinyi László l677. október 2. napján I. Apafi Mihály fejedelemhez írt levelében is olvashatjuk: „[...] ezen az unalmas, Isten nélkül való pogányok földjén, az holott sem atyafiság sem kereszténység, sem semmi könyörületesség nincsen.”.56

Amennyiben a királyi Magyarország követei sem szívesen jártak a török birodalom fővárosában, úgy a kapitiha állás sem volt közkedvelt, amennyire lehetett legalább az odaindulás idejét próbálták meg a kinevezettek hosszabb időre elnyújtani. Rétyi Péter fejedelmi számtartó így írt az 1666. évről, amikor Dávid János több hónap késéssel indult útnak: „Die 30 Xbris indula meg Dávid János a Portára kapitihaságra, sok mesterséges magaforgatása után is, mivel még az fejérvári gyűléskor, mely lőn die 8 mensis 7bris, választatott erre, de mégis mindeddig elfúrá-faragá magát s ugyancsak meg kelle lenni.”57

A török Portánál lévő állandó követi szolgálat végigkísérte az Erdélyi Fejedelemség történetét, melyre példaként szolgál I. Apafi Mihály 1682. október 16-án írt utasítása Kovács Zsigmondnak, akit e levélben nevezett ki kapitihának és ebben megemlékezett a követek szerepéről és múltjáról is: „Minthogy az nemes Erdélyországának régi jó szokása és rendtartása szerint közönséges hasznokra és megmaradásokra nézve az előttünk való praedecessor fejedelmeknek is immár számos esztendőktűl fogva az fényes portán continuus oratorokat kivántatott tartaniok esztendőnkint, az kik által szegény hazánknak közönséges javára és meg marasztására vigyázván, minden következhető károkat és ártalmas dolgokat serény vigyázásokkal el szoktanak fordétani. Mi is akarván azért országunkra való gondviselésünkben emlékezetes jó példájokat elkövetnünk, ez hivatalban mostan ottben lévő oratorunknak helyében ő kglmét választottuk...”58

A nehéz diplomáciai szolgálat, az elismertség hiánya mellett sokszor a legtöbb gondot az anyagi források hiánya okozta. Erről tanúskodik Kőrössi István kapitiha 1607. február 9-én írott levele is: „Végezetre kegyelmeteket azon is kérem, legyen gondja én reám is kegyelmeteknek, ne legyek ilyen igen martalék enynyi sok szolgálatom után, mert itt benn is igen megfogyatkoztam; immár kértem kétszáz tallért kölcsön [...].”59

A kapitiha szolgálat ellátását az elhelyezés viszontagságos helyzete is nehezítette. Az 1560-as évek elején az erdélyi követek tartózkodásának biztosítására a szultán egy házat biztosított, bár annak tulajdonjogát nem adta át. A rövid idejű szolgálat, a fejedelemség sokszor nehéz anyagi helyzete, valamint a tizenöt éves háború miatt alig használt épület szinte lakhatatlanná vált. Bethlen Gábor fejedelem lehetőségei szerint próbált e téren is pénzügyi segítséget nyújtani. Az 1616. április 17. és május 8. között megtartott gyulafehérvári országgyűlés is megállapította, hogy „[...] Konstantinápolban lévő házunk mely igen elromlott volna, melyet meg is kellene építtetnönk”, ezért egyéb követségi utazások költségére és a ház javítására 4000 forintot bocsátott a fejedelem rendelkezésére.60 A fejedelem 1618. április 11-én kelt levelében Borsos Tamás kapitihát is a ház karbantartására utasította: „Az ország ott való házának építése mind eddig is kételenség miatt haladott, mostan ő kegyelmek arra rendelt költséget adván, mennél jobban és erőssősebben lehet, építtesse meg, és azon is hagyja minekünk és magának is jó emlékezetit.”61

A ház teljes rendbetételének ügye azonban az erőfeszítések ellenére csak II. Rákóczi György fejedelem uralkodásának idején, 1656 nyarán rendeződött, amikor is egy új épület került felépítésre. A szultáni udvar Drinápolyba helyezése (1687-ig) miatt azonban a házban az újjáépítést követően csak nagyon ritkán laktak kapitihák, hogy aztán Pápay János, II. Rákóczi Ferenc fejedelem követe 1708-ban utolsó diplomataként felkeresse a házat, melyről a későbbiekben forrás nem maradt fenn.62

A követi tevékenységhez tartozó feladatokat az Oszmán Birodalomban is figyelemmel kísérték, és az attól való eltérést magas szinten is megemlítették. Nemes János 1667. június 7. napján kelt követi jelentése is beszámolt erről, a nagyvezér helyettesénél történt látogatással összefüggésben: „Kajmekám kérdé: Mi az oka, hogy most erdélyi fejedelem s az ország főkövetet küldött ide, holott azelőtt nem volt szokás az adón kívül, hogy főkövet jöjjön ide, lehet annak bizonyos oka [...].”63


 

A diplomatákkal való bánásmód


 

Az ókortól kezdve a követekkel való bánásmód és személyük sérthetetlensége kiemelt tényezője volt az államok közötti kapcsolatoknak, és ez a 16-17. században sem volt másképp. Az 1568. február 17. napján létrejött drinápolyi béke a követek sérthetetlenségének szempontjából is komoly nemzetközi megegyezésnek volt tekinthető, hiszen a török Porta viszonylatában is biztosította a sérthetetlenségüket, valamint a portai tolmácsok és a futárok alkalmazásának jogát, bár az egyezményekben, kétoldalú megállapodásokban foglaltakat a történelem gyakorlata nem mindig igazolta vissza. A követekkel való jó bánásmód és ennek a diplomáciai kapcsolatokra történő pozitív hatása a jelzett évszázadok leveleiben is fontos elemként jelentek meg. Az erdélyi fejedelmek is kiemelten kezelték ezt, ahogy Rákóczi Zsigmond I. Ahmed szultán részére 1607. elején, Kolozsváron írt levele is mutatja: „A hatalmasságod fényes portáján a fejedelemtől vagy országunkból jövő követeket becsülettel lássák, a dolgokért hatalmasságod fényes arcája eleibe vigyék, hogy érthesse hatalmasságod a mi szükségünket és könyörgésünket. A kapitihajának a hatalmasságod rendelése szerént táplálására való megadassék, mint Bocskai király idejében.”64

A szállás nemcsak a kapitihákkal összefüggésben okozott több esetben gondot az Erdélyi Fejedelemségnek. Báthory Zsigmond erdélyi vajda így ír erről 1581. augusztus 18. napján kelt levelében egy török követ fogadása miatt: „Kegyelmeteket arról akarók jó idején megtaláltatni: tudja azt Kegyelmetek, itt Fejérváratt melly igen szüli a' szállás; tudjuk kedig, hogy annak a' (török) követnek, a' ki a' zászlót (a' fejedelemségben megerősítés' jelét) hozza, jó és föszállás kellene, mert a' melly házba annak előtte efféle követeket szállítottanak, abban most Geszti Ferencz vagyon; a' kivül pediglen kevés ház vagyon, kiben ollyan alkalmas szállása lehetne. De mivel hogy Geszti Ferenczet abból a' házból semmiképpen ki nem szállíthatjuk, azon volnánk, hogy a' követet másutt szállítanók. Erre kediglen rendeltünk két házat, hogy ezeknek valamellyikébe, ki inkább fogna tetszeni, szállítjuk.”65

Bethlen Gábor fejedelem az alábbiak szerint rendelkezett 1619. április 4-én, a francia követtel kapcsolatban Gellyén Imre kolozsvári főbírónak írott levelében: „Mivel azért több nevezetes várasink között Colosvárnak a keresztyén országokbann is híre vagyon, intünk benneteket, sőt haggyjuk és parancsoltjuk is ez levelünk látván [a francia király követének] menetelire, excipiálására, szállására, gazdálkodására [...] gondot viselljetek.”66

A török Portán azonban a diplomaták kiszolgáltatott helyzetben voltak, tekintettel arra, hogy a török udvarban a különböző hatalmak követeit, annak ellenére, hogy védelmet élveztek, alapvetően túsznak és kezesnek tekintették.67 Túszként tartották fogva Bethlen Gábor főkövetét Balassi (Balassy) Ferencet is 1616-os követi útja során.68 Az Erdélyi Fejedelemség követei később is ki voltak téve zaklatásoknak, például az 1657. és az 1658. években, amikor börtönbe zárták őket. A követek kiszolgáltatottsága azonban nem csak a török Portán volt érezhető. Báthory István lengyel király és Erdély fejedelme is került hasonló helyzetbe, akkor még János Zsigmond követeként, a bécsi udvar foglya volt és a fogsága után, bár tudott németül, soha többet nem beszélt ezen a nyelven. Báthory István többek között az alábbiakat írta II. Miksa német-római császárnak és cseh-magyar királynak 1565. június 6-án kelt levelében: „[...] Tegnap vacsora idején legszentebb császári felséged parancsára Prozkowski úr letartóztatott engem itt, a szállásomon, [...] gyalogos katonák őrizetére bíztak úgy, hogy enyéim közül senkinek [...] sem szabad a házból kimenniük.”69

Hasonló események történtek Bocatius Jánossal (Ioannes Bocatius kassai bíró és iskolaigazgató, később Bethlen Gábor titkos tanácsosa), akit Bethlen Gábor diplomáciai szolgálatában ér a halál, 1621-ben. Őt 1606 februárjában tartóztatják le a Habsburgok, mint Bocskai István fejedelem követét Heidelbergben és csak kalandos úton szabadul meg börtönéből.70 Az Erdélyi Fejedelemség diplomatái közül többen is szolgálatuk ellátása során vagy a kényszerű bebörtönzés közben haltak meg. Szalánczy István főkövet, aki már 1613-tól, 24 éves korától látott el diplomáciai küldetéseket a fejedelmek szolgálatában, 1645-ben lett az oszmán birodalmi főváros túsza, majd három évvel később 1648. január 9-én az erdélyi házban hunyt el.71 Konstantinápolyban halt meg Lute (Lutsch) János követ is, akit 1657-ben tartóztattak le, illetve Jankó Péter kapitiha is, aki 1663-ban látott el szolgálatot.72


 

A haza és a nemzet szolgálatában


 

A hazát szolgálni mindenáron, hiszen haza csak egy van. E gondolat ott élt a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség diplomatáinak és Bethlen Gábor fejedelem mindennapjaiban. Nem számított tér és idő, hogy átérezzék: saját sorsukkal a hazát szolgálják és ez nem áldozat, hanem szolgálat a jövőért és az egységért. Ennek bizonyságára álljon itt két idézet a két országrész sorsformáló egyéniségétől. Verancsics Antal esztergomi érsek és királyi helytartó, így írt a drinápolyi békekötéssel kapcsolatos megbízatásáról: „Hiányozzam hazámnak ekkora bajában s többre becsüljem nála életemet, saját boldogságomat? Megpróbálom mégegyszer, mint hatvanas ember is meg tudom-e mutatni a hazámnak, mennyire szívemen volt épsége, mennyire akartam épségét eddig és a jövőben.”73

Bethlen Gábor pedig így írt fejedelemmé választásáról Dóczy András szatmári főkapitánynak 1613. október 27-én: „Ilyen nyomorult fölháborodott állapatjában és ennyi aemulusi között nyilván elég súlyos és keserves tisztnek látszik ez, de az Úristennek és szegény hazánknak ez állapátra való hivatalját semmiképpen róllunk el nem vethetvén ő szent Felségét azon kérjük éjjel-nappal, minden erőtlenségünknek terhét magára vévén, véghetetlen hatalmassága szerint tegyen elégségessé. Nem kicsin reménségünk levén ez mellett nemzetségünkből való sok jó akaróinkhoz, többi között Kegyelmedhez is, hogy igazsággal, sziligséggel és mindenekhez való engedelmességgel romlott hazánknak békességes megmaradására és bódog éppületire ügyeközhetünk.”74


 

Jegyzetek:



1 A Bethlen Gábor Emlékülésen elhangzott előadás szerkesztett változata. Lakiteleki Népfőiskola, 2018. október 26.

2 Bocskai István: Testámentumi rendelése. (Gondolkodó Magyarok Sorozat) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. 15–16.

3 Kahler Frigyes: Országegyesítő törekvések a XVI–XVII. században. In Tanulmányok Nyírbátor és a Báthori család történetéhez. Szerk.: Dám László. [Folia Historica et Ethnographica] (A Bátori István Múzeum és Baráti Körének kiadványa). Nyírbátor, 1986. 35.

4 Bojti Veress Gáspár: A nagy Bethlen Gábor viselt dolgairól. Harmadik könyv. In Bethlen Gábor emlékezete. Szerk.: Makkai László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980. 107–108.

5 I. Szulejmán szultán II. Henrik francia királyhoz: János Zsigmond Erdélyről váló lemondásáról vár újabb híreket. 1551. augusztus-szeptember. Karácson Imre: Török–Magyar Oklevéltár. Szerk.: Thallóczy Lajos et al. Budapest, 1914. 33.

6 Kovács Kiss György: Az önálló Erdélyi Fejedelemség. In Korunk, 24. (2013) 3. sz. 4.

7 Papp Sándor: Die Verleihungs-, Bekraftigungs- und Vertragsurkunden der Osmanen für Ungarn und Siebenbürgen. Eine quellenkritische Untersuchung. Der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien, 2003. 47–51.

8 Szilágyi Sándor: Erdélyország története, tekintettel mivelődésére. III. kötet. Pest, 1866. 388.

9 Oborni Teréz: Az Erdélyi Fejedelemség állama és politikai berendezkedése – „státusok egyenlő értelemmel és akarattal, minden úton és módon egymásnak és egymást”. In Korunk, 24. (2013) 3. sz. 9.

10 Demény Lajos: Bethlen Gábor és kora. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1982. 100.

11 Kemény József–Nagy Ajtai Kovács István: Erdélyország Történetei Tára. Egykoru, s magyar nyelven készített történetiratok-, levelek-, országgyűlési végzések- és törvényczikkelyekből. Első kötet 1540–1600. Kolozsvár, 1837. 90. (továbbiakban: ETT)

12 Békés József: A drinápolyi béke. In Honismeret, 12. (1984) 6. sz. 45.

13 Vajda Gyula: Erdély viszonya a Portához és a Római Császárhoz, mint magyar királyhoz a nemzeti fejedelemség korszakában. Ajtai K. Albert Könyvnyomdája, Kolozsvár, 1891. 17., illetve Joseph von Hammer: Geschichte des Osmanischen Reiches. Grossentheils aus bisher unbenüfcten. Handschriften und Archiven. Neunter Band. Schlussrede und Übersichten I–IX. Pest, 1833. 384. (627. sorszám alatt.)

14 Magyar történelmi szöveggyűjtemény 1526–1790. II/1. Szerk.: Sinkovics István. Budapest, 1968. 162.

15 Erdélyi Országgyűlési Emlékek (Monumenta Comitialia Regni Transylvaniae) Második Kötet (1556. sept.–1576. jan.). Szerk.: Szilágyi Sándor. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1876. 472.

16 Báthory Kristóf helytartó Kolosvárra márcz. 11-ére részleges országgyűlést hirdet. 1576. márcz. 2. In Erdélyi Országgyűlési Emlékek (Monumenta Comitialia Regni Transylvaniae) Harmadik Kötet (15761596). Szerk.: Szilágyi Sándor. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1877. 102. (továbbiakban: EOE III.)

17 EOE III. 415.

18 Tóth Sándor László: Báthori Zsigmond politikája és harmadik lemondása (1599–1600). In Aetas, 26. (2011) 2. sz. 86.

19 Pálffy Géza: A bécsi udvar és a magyar rendek a 16. században. In Történelmi Szemle, 41. (1999) 3–4. sz. 352.

20 Cziráki Zsuzsanna: Habsburg–Oszmán diplomácia a 17. század közepén. In Századok, 149. (2015) 4. sz. 837–838.

21 Hiller István: A tolmácsper. A bécsi Haditanács működése és a Habsburgok tolmácsai a 17. század második felében. In Történelmi Szemle, 33. (1991) 3^. sz. 208–209.

22 Erre példa az 1663–1664-es években Franciaország is, mikor XIV. Lajos francia király Pierre de Bonsy velencei követe és Jeucourt Bécsben székelő ügyvivője útján folyamatos figyelemmel kísérte Zrínyi Miklós tevékenységét. Héjjas Eszter: Magyarország 1663–64-ben, francia diplomáciai jelentések tükrében. In Irodalomtörténeti Közlemények, 91–92. (1987–1988) 1–2. sz. 195–196.

23 Zrínyi Miklóson kívül komoly diplomáciai kapcsolatokkal bírt Eszterházy Miklós nádor az 1620–1640-es években, elsősorban a spanyol udvarnál. Hiller István: Európai protokoll és magyar politika. In Sic Itur Ad Astra 3., (1989) 2–3. (4–5) sz. 5–20.

24 Szakály Ferenc: Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi Isztambulban. In Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái (1570). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983. 30.

25 Ágoston Gábor: Európa és az oszmán hódítás. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára, Budapest, 2014. 133.

26 Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 74–75.

27 Kármán Gábor: Zülfikár aga portai tolmács. In Aetas, 31. (2016) 3. sz. 57.

28 Ágoston Gábor: Az oszmán és az európai diplomácia a kölcsönösség felé vezető úton. In Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Szerk.: Hanák Péter–Nagy Mariann. University Press, Pécs, 1997. 93–98.

29 Kovács József László: Diplomáciai levél Rimay János útjáról a Fényes Portára 1608-ból („Az én terhes peregrinációm” avagy molesta peregrinatio mea”). In Palócföld, 50. (2004) 6. sz. 697.

30 Ferenczi Zoltán: Rimay János (1573–1631). In Magyar Történeti Életrajzok sorozat, XXVII. évf. II. Szerk.: Dézsi Lajos. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1911. 150.

31 Ács Pál: Rimay János udvari embere. In Irodalomtörténeti Közlemények, 86. (1982) 5–6. sz. 626.

32 Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. (s. a. r. Szilágyi Sándor). Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1879. 241.

33 Ács Pál: Iter Persicum Kakas István utolsó követútja a Kaszpi-tenger mellé (1603). In Ghesaurus. Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születésnapjára. Szerk.: Csörsz Rumen István. MTA Irodalomtudományi Intézet, Budapest, 2010. 577.

34 Várkonyi Gábor: Báthory Zsigmond és a konstantinápolyi angol politika, 1594. In Historica Critica. Tanulmányok az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Történeti Intézetéből. Szerk.: Manhercz Orsolya. Budapest, 2015. 95.

35 Balogh Judit: A kollektív nemességtől az egyéni nemességig. In Debreceni Szemle, 10. (2003) 3. sz. 372–394.

36 Oborni Teréz: Bethlen Gábor és a nagyszombati szerződés (1615). In Századok, 145. (2011) 4. sz. 881. és 911.

37 Cziráki Zsuzsanna: Két világ határán. Johannes Benkner 17. századi erdélyi szász politikus bécsi és konstantinápolyi diplomáciai tevékenysége. In Belvedere Meridionale, 24. (2012) 3. sz. 32.

38 Benda Kálmán: Erdély politikai kapcsolatai a román vajdaságokkal a XVI. és XVII. században. In Magyarok és románok II. A Magyar Történelemtudományi Intézet Évkönyve 1943–44. Szerk.: Deér József–Gáldi László. Budapest, 1944. 41.

39 Görög Ferenc: Báthory Gábor és Bethlen viszonya a két oláh vajdasághoz (második és befejező közlemény). In Erdélyi Múzeum, 21. (1904) 10. sz. 586.

40 Binder Pál: Az erdélyi fejedelemség román diplomatái vagy románok az erdélyi fejedelemség külügyi szolgálatában. (s. a. r. Sebestyén Mihály). Pro Európa Kiadó, Marosvásárhely, 1996. 102.

41 Kármán Gábor: Külföldi diplomaták Bethlen Gábor szolgálatában. In Bethlen Gábor és Európa. Szerk.: Kármán Gábor–Kees Teszelszky. ELTE BTK–Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület, Budapest, 2013. 154.

42 Szalárdi János: Siralmas magyar krónikája. (s. a. r. Szakály Ferenc). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980. 125–126.

43 Bethlen Gábor követi utasítása Mikó Ferencnek (1627. október 22.). In Bethlen Gábor emlékezete. Szerk.: Makkai László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980. 404.

44 Monok István: Cseffei László 1592–1662. In Századok, 122. (1988) 4. sz. 629.

45 Sipos Gábor: „Tanulságoknak okáért...” – Bethlen Gábor világi elitképző programjáról In Korunk, 24. (2013) 3. sz. 25.

46 R. Várkonyi Ágnes: „Legnagyobb bölcsesség és eszesség...” – Bethlen Gábor és az európai béketárgyalások (1648–1714). In Valóság, 24. (1981) 2. sz. 1.

47 In A linzi béke okirattára. Szerk.: Szilágyi Sándor. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1885. 14.

48 Márki Sándor: Cromwell és Erdély. In Erdélyi Múzeum, 18. (1901) 1. sz. 27–32.

49 N. N. (nomen nescio): Erdélyi követ Cromwellnél. In Korunk, 29. (1970) 2. sz. 297.

50 Posfay Virgil: A magyar külügyi szervezet. In Közigazgatásunk nemzetközi kapcsolatai (A VI. közigazgatási továbbképző tanfolyam előadásai). Szerk.: Mártonffy Károly. Budapest, 1941. 30.

51 Mednyánszky Jónás jelentései II. Rákóczy Györgyhöz és ennek anyjához (1656. ápr. 21.) (közli: Szilágyi Sándor). In Történeti Lapok, 1. (1874. szeptember 27.) 26. sz. 401–402.

52 Gebei Sándor: II. Rákóczi György külpolitikája. Heraldika Kiadó, Budapest, 2004. 34.

53 Mérai Dóra: Apafi György síremléke. In Credo. Evangélikus Műhely, 11. (2005) 1–2. sz. 4.

54 In Török–Magyarkori Történeti Emlékek IV. Török–Magyarkori Állam–Okmánytár. Második kötet. Szerk.: Szilády Áron és Szilágyi Sándor. Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, Pest, 1869. 127.

55 Jakab Elek: Sándor Pál kapithia s az Erdélyi Nemzeti Fejedelemség utolsó évei. In Magyar Történelmi Tár, XIX. vagy II. folyam 7. kötete. Szerk.: Toldy Ferenc. Budapest, 1874. 150.

56 Kármán Gábor: Az erdélyi török deákok. In Sic Itur Ad Astra, 20. (2006) 1–2. sz. 157.

57 Csáki Árpád: „Kapikiha Vala Székely Mojses”. Egy háromszéki diplomata I. Apafi Mihály fejedelem idejében. In Acta Siculica, (2008) 289.

58 Erdélyi Országgyűlési Emlékek (Monumenta Comitialia Regni Transylvaniae) Tizennyolczadik Kötet (1683–1686). Szerk.: Szilágyi Sándor. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1895. 71.

59 Torma Károly: Okmányok az 1607. és 1608. évek történetéhez. In Magyar Történelmi Tár XIII. vagy II. folyam 1. kötete. Szerk.: Toldy Ferenc. Pest, 1867. 107–108.

60 Erdélyi Országgyűlési Emlékek (Monumenta Comitialia Regni Transylvaniae) Hetedik Kötet (1614–1621). Szerk.: Szilágyi Sándor. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1881. 323.

61 Török–Magyarkori Történeti Emlékek III. Török–Magyarkori Állam–Okmánytár. Első kötet. Szerk.: Szilády Áron és Szilágyi Sándor. Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, Pest, 1868. 200.

62 Mika Sándor: Az erdélyi ház Konstantinápolyban. In Budapesti Szemle, 130. (1907) 364–366. sz. 21.

63 Nemes János követjelentése (1667. június 7.). In Történelmi Tár 1881-diki évfolyam. Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, Budapest, 1881. 387.

64 Erdélyi Történelmi Adatok. III. kötet. Szerk.: Mikó Imre, Kolozsvár, 1858. 328.

65 Báthori Zsigmond fejedelem 1581-ben augustus' 18-kán Fejérvárról Forró Jánosnak, Sigér Jánosnak és Rácz Péternek. ETT 164.

66 Jeney–Tóth Annamária: Asztalok rendelése és a fejedelmi konyha Bethlen Gábor erdélyi udvarában. In Emlékkönyv Egyed Ákos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk.: Pál Judit–Sipos Gábor. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2010. 159.

67 Kármán Gábor: Szuverenitás és reprezentáció: Erdély a Porta 17. századi diplomáciai rendszerében. In Korall, 12. (2012) 48. sz. 52.

68 Sebestyén Mihály: Két tűz között – Bethlen Gábor 1616-ban. In Korunk, 38. (1979) 5. sz. 401.

69 Nagy László: Báthory István emlékezete. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1994. 58.

70 Kees Teszelky: Üzenet az utazótáskában. Diplomáciai kapcsolatok Németalföld és Magyarország között a Bocskai-felkelés alatt. In Portré és imázs. Politikai propaganda és reprezentáció a kora újkorban. Szerk.: Horn Ildikó–G.Etényi Nóra. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2008. 115.

71 Jakó Klára: A Szalánczyak. (Egy fejezet az erdélyi fejedelemség keleti diplomáciájának történetéből). In Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk.: Kiss András et al. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 1999. 174.

72 Bíró Vencel: Képek Erdély múltjából. Történeti rajzok (szerk.: Sas Péter). In Művelődés, Kolozsvár, 2009. 57.

73 Békés: A drinápolyi béke. i. m. 44.

74 Veress Endre: Bethlen ifjúkori levelei. In Erdélyi Múzeum, új folyam 9. (31.) (1914) 6. sz. 336–337.

 

« vissza