Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az elsodort falu – mint háborús regény

Különös sorsú regény Az elsodort falu. Közhelyek sora él róla a magyar irodalmi legendáriumban, de történelmi jelentősége túlnőtt az irodalmon; az 1920-as évek legolvasottabb regénye volt, egy nemzedék eszmélkedett rajta. Nyoma máig kimutatható szellemi életünkben, még akkor is, ha sokan nem tudják, hogy az elsőként az ebben megfogalmazott gondolatok hatása dolgozik bennük. Honnan is tudhatnák, mikor 1944 után, 1989-ig nem jelenhetett meg, a közkönyvtárakban nem volt hozzáférhető, és a marxista irodalomtörténet-írás mindent megtett, hogy elfelejtesse.

Írója úgy esett ki egy korszak hivatalos kánonjából, hogy kezdetekor még népi kollégiumot és (Szikszón) utcát is elneveztek róla. Ehhez képest gyorsan a kommunisták B-listájára került, miközben azon kevesek közé tartozott, akikről az MTA gondozásában nagymonográfia született. (Igaz, tartja magát a legenda, hogy nagyhatalmú szerzőjének könyve jelentős részben egy félreállított, fiatalon elhunyt kutató kéziratán alapul.) A nagyhatalmú akadémikus szerző célja jellemzően irodalmon túli, sőt kívüli volt: tudományos eszközökkel, az objektivitás és tárgyszerűség autoritásának az irodalompolitika szolgálatában a pártállam ideológiai legitimitását kellett szolgálnia. Vagyis nem a sokféle politikai helyzetben változó teljesítményt nyújtó, feltűnő, de leginkább a saját harmadik útján járó Szabó Dezső művének megismerését szolgálta, hanem azt, hogy őt a jobboldali radikalizmus írójának minősítve ki is lehessen felejteni a rendszer szolgálatába állított kánonból. Minősítése némi eufémizmussal azt jelentette, hogy a náci-nyilas ideológiák körébe sorolták. Ezzel az író és műve kiűzetett a támogatható vagy tűrhető szellemi örökség köréből. Így még életműve kutatása is mintegy tiltólistára került. Ugyanakkor a besorolásában érezhető óvatosságot az indokolta, hogy Szabó Dezső pályája a sok fenntartással, de mégis progresszív hagyománynak tekintett polgári radikalizmus körében kezdődött. A minősítés azonban így is bőségesen elég volt ahhoz, hogy Szabó Dezső írásai ezzel a nagyközönség számára tartósan hozzáférhetetlenné váljanak: legnagyobb hatású műve, Az elsodort falu majd fél évszázadon át nem jelenhetett meg.

A kommunista mentalitáspolitikának Szabó Dezső életművével nem csupán annak üzenete, hanem a népi írói mozgalom előtörténetében játszott szerepe miatt volt baja. Ideológusai nem alaptalanul jutottak arra a következtetésre, hogy 1956 forradalmában a népi íróknak kivételesen fontos szerepe volt. Természetesen nem a szervezésében, mert a forradalom olyan váratlanul robbant ki, hogy különösebb előkészítéséről szó sem lehetett – de a győzelme utáni rövid néhány nap során fölbukkant vezetői körében a népi mozgalom gondolatkörének képviselői kivételesen nagy szerepet kaptak, és amennyiben beszélhetünk a forradalom egészét meghatározó ideológiáról, az a korábbi népi tábor gondolkozásához állt a legközelebb. Ezt tükrözte az éppen Nagy Imre kivégzésének napjára datált, az MSZMP Központi Bizottságának megrendelésére született állásfoglalás, mely szerint az 1956-os forradalom felelősei a népi írók voltak (aminél nagyobb dicséretet aligha kaphattak).

Szabó Dezső legfontosabb regényének 1945 utáni recepcióját, azaz kitagadását nem a mű, hanem a politika határozta meg, ugyanúgy, ahogyan egykori kivételes fontosságát is: más társadalmi és szellemi közegben, más előjelekkel, más irodalmi és ideológiai koordináták közt is a közélet és a politikum tette alapolvasmánnyá, ez határozta meg irodalmon túli fontosságát.

Szabó Dezső, bármennyire is fontos, sőt alighanem meghatározó szerepet játszott a népi írók mozgalmának létrejöttében, maga semmilyen értelemben sem tekinthető népi írónak. Az elsodort falu azonban mégis része lett a népiek irodalmi működésének, mert a majdani mozgalomban, vagy még inkább a népi áramlatban megjelenő legkülönbözőbb elképzelések legfontosabb közös őse. Már címe is jelzi, hogy kiemelt szerepet kap benne a falu, a vidék, a parasztság. Ennek az orientációnak megfelelően ott van benne egy határozott hangú és kifejtetlen tartalmú paraszti program. Ami majd a népiek programjában köszön vissza, hogy aztán sokak, így például Szabó Zoltán szerint is 1956 forradalmában öltsön ismét testet.

Ez a kapcsolat nem közvetlen, hanem történeti jellegű. Szabó Dezső nem gyakorlati politikus, ideológiája is sokkal inkább szemléleti formákat ad, mint konkrét programot. Így például nem a földosztás mikéntje volt a témája, hanem a parasztkérdés rendezése. Az sem önmagában és önmagáért, hanem a nemzetpolitika egyik, igaz, alapvető kérdéseként. De nem a parasztsághoz, hanem a nemzet sorsáért nagyobb felelősséget viselő rétegekhez szólt. Mégis, így lett Az elsodort falu leggyakrabban idézett gondolata főhősének sajátos, egyéni döntését tükröző néhány mondata: „A parasztba építem be magam, mint egy bevehetetlen várba. Mert a parasztban van a magyarság, az egyetlen menedék, az egyetlen jövő.” Folytatódik tovább is: „Az arisztokrácia és a középosztály akár ma jobblétre szenderülhetne. Akkor kezdhetnénk mindent alulról.”

Munkásosztályról, tőkésekről, polgári társadalomról, kapitalizmusról a szavak teljesebb értelmében nem sok szó esik, holott, amint ez a regény is mutatja, a falut egy megváltozó világrend sodorja el. Hiába van benne ott a népi oldal közös nevezője, hiába kínálkozik egy mozgalom, egy politikai irány alapvetésének, nem ad valóságos programot. Úgy áll tehát a dolog, ahogyan Kassák mondta Szabó Dezsőről: „nem aktív anyaga a forradalomnak, de hatalmas mozgósító erő”. (ő persze egy szocialista forradalomra gondolt.) Mindezzel együtt: a regény így is alapvetés lett, az idézett mondatokban rejlik az egyik legfontosabb olvasata, amelyik aztán egyeduralkodóvá vált.

Ebben az összefüggésben még az sem számított, hogy a regény Böjthe Miklósa nem tábort ver, nem szervez mozgalmat vagy pártot. Éppen ellenkezőleg: kivonul a mozgalmak és pártok világából. Teszi ezt nem a háború után, hanem már a regény első oldalain, a háború kitörése előtt.

A regény vége felé olvasható tézisek előképe azonban a kötet elején már megjelenik, azt nem a háborús pusztulás hívja elő, hanem tanulmányai. Böjthe János, Szabó Dezső későbbi szócsöve, azzal tér vissza falujába, hogy nem folytatja a családi hagyományt, nem lép a rendies gondolkodásnak megfelelő közéleti pályára, hanem gazdálkodni fog. Nem fölélni, hanem megőrizni és gyarapítani akarja birtokát. Akkor erre még csak egyetlen oka van: „szeretem a földet, és szeretem a falut: ennyi az egész. Ez olyan egyszerű, hogy minden paraszt belülről megérti” – mondja. Ám ehhez még hozzáteszi: „talán a sok tanulásom sem volt hiába. Talán jobb fogok tudni lenni tőle, és messzebb látok ezekben a szegény emberekben. A magyar falunak pedig nagyon sok jóságra van szüksége.”

A regény végére ebből a nosztalgikus-bukolikus romantikából társadalmi küldetés lesz. Vagyis a közéleti szecesszió nem puszta kivonulás, még csak nem is a „régi” gondolkodásmóddal szembeni ellenállás. Böjthe János a háborús pusztulás, az elháríthatatlan korszakváltás felismerése után már nem egyszerűen paraszt akar lenni. Parasztságát egy nemzeti program részeként értelmezi. Vállalkozása ekkor már nem csak a régi Magyarország értékrendjének, szokásainak, politikai és társadalmi rendjének elutasítása, az új gazdasági, szociális, nemzeti kihívásra adott válasz is – amely utóbb az elvetélt forradalmak (ideértve az ellenforradalmat is) által fölvetett kérdésekre is válasza lesz.

Amikor Szabó Dezső 1917-ben regényébe kezdett, nem gondolhatott minderre, de művének értelmezési tartománya már a megírás idején, majd a befejezése és megjelenése közti időszakban folyamatosan átalakult. Mindez azonban semmi volt ahhoz a változáshoz képest, ami kiadása, az első olvasatok és a tömeges olvasottsága idejéhez közeledve végbement. Az író kezdetben csak a múlttal – beleértve a sajátját is – akart leszámolni. Amikor kéziratát 1918 nyarának végén befejezte, majd az ősz folyamán némiképp naprakésszé tette, már nem a múlt (Ady szavával élve: „a tegnapi tegnap”) foglalkoztatta, hanem a teljes összeomlással kellett szembenéznie. A Károlyi-forradalom, a történelmi Magyarország integritásának elveszte már nem épült bele a regénybe, de problémalátása, egy-egy elejtett utalás jelzi az elkövetkezendőket. A háborús világról adott képe, a magyar haláltánc tablója azonban így is képet ad Magyarország végzetes útjáról.

Ami akkor talál majd figyelmes olvasókra, amikor az utóbb boldognak nevezett békeidők utolsó, vagy a háborút követő első generációja, a Szekfű Gyula által „harmincévesek”-nek nevezett korosztály már nem gondolkozhatott forradalmakról. A háború végének csodaváró idealizmusa, a lázadás és az anarchia tragikus eseményei, az érdemi változásokat nem hozó álforradalmak után a forradalmi változások szükségessége változatlan maradt, de a forradalom alternatíváját nem lehetett fölvetni. Ez, és maga a történelmi korszakváltás radikálisan átformálta a regény lehetséges olvasatait. Ebben az összefüggésben Az elsodort falunak a háborús Magyarország életét ábrázoló freskója már alig volt fontos. Így elhomályosodott az a tény, hogy a mű középpontjában a háború áll, és ilyen értelemben egyike az első háborús regényeknek. Szabó Dezső háború és békéjéből kihagyhatatlan a háború tragédiája, amelynek, mint minden tragédiának, ő is szeretne valamilyen értelmet tulajdonítani. Ezt jelzi a könyv másik kulcsmondata, de azt jóformán sosem idézik: „a háború megkergetett minket, s a magyar utol fogja érni a korát”.

A könyv a háború előtti Magyarországon, a szövegből következően 1912 áprilisában kezdődik, helyszíne egy Szabó Dezső teremtette falu a Székelyföldön, Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre. A regény indító képei a legkevésbé sem vágnak egybe a diadalmas, erős, gazdagodó, békebeli Magyarországról alkotott idilli elképzelésekkel: az Ady-által oly erős szavakkal bemutatott „magyar haláltánc”, a „Halál-tó” világa mutatkozik meg benne. Ez a kép a századelő polgári radikalizmusának szellemi műhelyeiben született, és az elkövetkező összeomlás bűnbakkeresésében folytatódott. Feltűnnek a magyar társadalom változatos típusai, a provinciális önelégültség és kisszerűség figurái, a lokális nagyságok, a félfeudális világ hatalmasai, az első generációs bevándorlóként az alig éledező tőkés világot képviselő zsidó kereskedő, és a képességeiket megvalósítani nem tudó, jó esetben csak kallódó-pusztuló, de többnyire önpusztító alakjai. Mellettük épphogy jelzésszerű regény majdani kulcsfigurájának erőtől duzzadó, környezetét kritikusan látó, építésre született főhősének megjelenése. Egészében a múlt Magyarországa jelenik meg: egy ország, amelyik nem képes erői működtetésére, összefogására, élete rendjébe tagolására.

Nem sokat számít, hogy ezt az elsodrásra ítélt falut melyik valóságos településről mintázta az író, vagy, hogy figurái milyen mértékben feleltethetők meg családja tagjainak, ismerőseinek, a kortárs magyar világ személyiségeinek, noha megvan a pikantériája annak, hogy regényalakjainak modelljei túlságosan könnyen azonosíthatók. Szabó Dezső ábrázolásmódjának sajátos vonása ez, de nem hiteles megmintázásuk a célja. Gyorsvázlatok és karikatúrák születnek a tolla alatt, akiknek szerepe az írói elképzelések illusztrálása. Meggyőződése, hogy mi sem természetesebb annál, mint olyan hősökkel benépesíteni regényvilágát, akikhez valamiféle kapcsolat köti, és nem bíbelődik alakjuk átformálásával: úgy, ahogy vannak, irodalmi hősnek mutatja őket. Így aztán könnyen azonosíthatók családtagjai, Eötvös-kollégiumbéli társai, a Nyugat és a Huszadik Század köre, Babitstól Balázs Bélán át Hatvanyig, Jászi Oszkárig, közismert politikusok, társasági figurák, író- és művésztársak. (A könyv hajdani olvasói gyakran ki is írták a lapok szélére, melyik név milyen ismert alakot fed.) A legfontosabb azonban, nem kis gondot okozva a kritikusoknak és az olvasóknak, hogy az Ady élete alkonyának külső vonásait viselő és nem egy elgondolását megidéző hőst is teremt: Farkas Miklós azonban nem költő, hanem író, akiről Szabó Dezső azt állítja, hogy zseni. Fölvázolja hőse életművének meghatározó gondolatait, de amit műveiből megismerhetünk, az sokkal inkább lírába oltott publicisztika, mint irodalom.

A regényvilág a kezdetektől azt sugallja, hogy a békebeli béke teli van fenyegetésekkel, a magyar társadalom korhadt, tudatlan, csak földrajzilag része a történelmi korszakot, korszakokat váltott Európának. A veszélyek között azonban nem jelenik meg a háború fenyegetése, az majd a regénynek szinte pontosan egyharmadánál tör ki. Szabó Dezső pillanatfelvételei a vidék reakcióját mutatják, amely szükségképpen eltér a városok, főként Budapest hangulatától. Az aratás végeztével a frontra induló parasztkatonák, már csak a térbeli szétszórtság és a háborús propaganda általi nehezebb elérhetőségük miatt is, visszafogott lelkesedéssel vonulnak be. Ösztönösen érzik, hogy a háború mindig háború, amelyben emberi és anyagi értékek pusztulnak, amely mindig és mindenhol halálos veszély. Ezt a visszafogottságot kiemeli ellenpontja: a vérszegény középosztály (jegyző, tanító, pap, néhány úri birtokos) körében mutatkozó hisztérikus háborús lelkesedés, a romantikától örökölt szerepek és pózok újraélése, a sajtó által fölheccelt városi kispolgárság militarista hőzöngése. „A kohót napról napra fújták, és napról napra férfiak mentek el a faluból. A nép bölcs rángatói felgyújtott gyűlöletbe, hajszolt rajongásba burkolták a vágóhídra vitt emberbarom fekete bánatát. Mindennap menet indult a faluból, cigányzenével, virágos zászlókkal, rikoltozó gyermekekkel és mégis, mégis: zokogó nőkkel. Az áldozatok közbűl haladtak, rogyásig felvirágozva, és énekeltek, énekeltek veszettül, az elbódulás részeg vágyával. Olyan kétségbeesetten kapaszkodtak abba a dalba, mert vakon, szavatlanul érezték, hogy ha az a nóta elszakad, akkor minden elszakad, s a felheccelt állatba visszazuhan az ember, a családba mártott, életre termett, zokogó, szomorú ember.”

A vonatokon utazó civilek diskurzusát a felelőtlen szájhősködés, a nyárspolgári ostobaság jellemzi. Ebben a légkörben nem sok kell ahhoz, hogy helybenhagyják, aki józanabbul vélekedik. „Az urak itt könnyen hódítanak, ki tudja, milyen tragédia fog a nyakunkba szakadni” – mondja valaki. A válasz nem marad el: „Ne károgjon, mi nem vagyunk hullák. – Szép hazafi, így buzdít. – Talán maga is velük tart, s szeretné, ha így lenne.” Böjthe János, a regénynek a Jókaiéhoz mérhetően idealizált hőse, civilben utazik fölvenni katonai szolgálatát. A megjegyzésre, hogy egészséges férfiember létére nincs mundérban, visszakérdez a három lányával utazó szász asszonynak: „A nagyságos asszony lányai miért nem terhesek?” A megbotránkozó társaságnak ezt teszi hozzá magyarázatul: „ha a nagyságos asszony okvetlenül azt kívánja tőlem, hogy halni menjek, én éppen olyan hazafias okból kívánhatom a kedves lányaitól, hogy nekem éjjel-nappal szüljenek. Ha ott künn minden férfi megteszi a kötelességét, olyan halál lesz, hogy minden hölgyre hetenként két köteles szülés fog esni a hazafias hiányok pótlására.”

Az összképből nem marad ki Szabó Dezső szellemi környezetének, a Nyugat (a regényben Kultúra) körének a háborúra adott válaszait bemutató gyorsfénykép sem. Bármennyire is jó volna elhátrálni Az elsodort falu ilyen értelmezésétől, annak egyes részletei tökéletesen megfelelnek a kulcsregények természetének. Nem nehéz felismerni Balázs Béla (itt: Puskás Pál) háborús hisztériáját, Babits (itt Záhodnik) rezerváltságát, aki a vészterhes pillanatokban is Dante sorainak idézésével bíbelődik, és így tovább. Ez a kör a háborút nem valóságában látja, hanem intellektuális magasságban, metafizikai távolságból, elvont etikai kérdésként, szakmai problémaként, a kor szellemi divatjainak jegyében szemléli – és fogadja el.

Tudnunk kell, hogy – szemben a későbbiekben idealizált képpel – 1914-ben a Nyugat maga is beállt a kitörésekor a háborút igenlő egységfrontba. Csak két alkotó maradt ki ebből. A háborút az első pillanattól iszonyatos sorscsapásnak a kultúra csődjének, az üzemszerű emberölést elfogadhatatlannak, a háború kirobbanását teljes humánus csődnek tekintő Ady és Szabó Dezső. Más tudomásul venni a háború realitását, mint olyan helyzetet, amelyben az állam fegyverforgatásra alkalmas polgárait nemcsak a maga hatalmánál fogva, hanem a haza védelmének morális kötelezettségére építve harcolni küldheti, és más ebben a kényszerűségben valami nagyszerű lehetőséget, az emberi kiteljesedés útjának kivételes esélyét látni. Szabó Dezső úgy volt pacifista, hogy tisztában volt a háborúból kimaradás gyakorlati lehetetlenségével. De minden szavával tiltakozott az embertelenség, az esztelen vérontás, a fiatal életek eltékozlása ellen. És végtelenül fölháborította, hogy milliók eltépett élete, pusztulása, a halál tobzódása, a számtalan hősi és esendő áldozat vére kivételezett kevesek mérhetetlen gazdagodását szolgálhatja. Mindez az örökölt nemzeti paradigmában a magyarság pusztulásának és a háborús konjunktúrában a kiemelkedés kivételes lehetőségét megragadni képes zsidóság fölemelkedésének ábrázolásában kapott új jelentést. Utóbbival kapcsolatosan meg kell jegyezni: részben téves az a közkeletű elképzelés, hogy a húszas évek antiszemita hullámának kiváltó oka a kommün volt (melyet annak bukása után sokan, ahogyan akkoriban Szabó Dezső is, egyszerűen zsidó uralomnak tekintettek). A széleskörű szociális zsidó-ellenesség a háború vége felé erősödött meg. Lényegében pontosan úgy, ahogyan az Az elsodort faluban is megmutatkozik, és amelynek döntő eleme éppen az a szociális érzés, amely a háborút követő forradalmak legfontosabb érzelmi robbanóanyaga lett.

Szabó Dezső háború-ábrázolásából kitetszik, hogy nem voltak közvetlen frontélményei, a lövészárkok és a fegyveres harc véres valóságát nem tapasztalta meg. Nemcsak katonai szolgálatot nem teljesített, de még haditudósítóként sem járt a harcterek közelében, igaz, azok az orosz betörések alkalmával Ungvárnál egész közel jutottak hozzá, ahol 1914 és 1917 között tanított. Eljutottak az orosz csapatok, melyeket az a Szurmay tábornok vetett vissza, akinek alakját a Segítség! című regényében is megidézi. De az egykori tudósítások szerint még a városból is lehetett látni az orosz tüzérség torkolattüzét.

Amit a háborúról tudott, azt a hátországban szedte össze. Regényében a résztvevők elbeszéléseiből és a haditudósítók közhelyeiből a maga érzelmileg túlfeszített fantáziájával idézi meg ezt a világot. Pontosságot fölösleges várni tőle, így az olasz frontot, a doberdói sziklák kaverna rendszerét az orosz frontra helyezi – a hetilapok tudósításainak képeit keverve össze a napilapok hadijelentéseivel.

A háború mint a regény idejének legfontosabb és legaktuálisabb valósága nem hagyja, hogy Szabó Dezső túlintellektualizálja bemutatását. Ezért kerül bele például a fegyverfogásra kényszerített nazarénusok példája, a biztonságot adó hadtáp és a hátországi civil szájaskodás, a hétköznapok sivárságával szemben az életveszély adta izgalmak különös gyönyöre, a székely legények halálos kivagyisága, a vállalt gyávaságig békeszerető kispolgári óvatosság megannyi példája. És persze rendre visszatérnek a háborúban üzletet találó szerzésvágy, gátlástalan önzés (jellemzően idegen, német vagy zsidó eredetű) kalandorai, akiknek sikeréhez messzemenően hozzájárul a háborúban úri sportot, és nyilván anyagi hasznot is találó úri Magyarország jó néhány arisztokratája.

A sokféle esemény, történet azonban kevésbé fontos Szabó Dezső számára, mint az, amit gondol és gondoltatni akar róluk. A kiépítésük után némi biztonságot nyújtó fedezékek és a hasonló szerepet kevéssé betöltő lövészárkok tényleges világánál fontosabbak számára azok a beszélgetések, melyeket a harcok szünetébe képzel. Ezek aligha egyeztethetők össze a valós háborús körülményekkel. Szabó Dezsőnek ez talán nem is célja, a háború intellektuális, erkölcsi, lelki, történelmi és politikai következményeit mutatja meg. A kedélyes kávéházi eszmecserék gondolatmeneteit idéző fejtegetésekben Szabó Dezső szellemi környezetét jellemző típusok bukkannak fel. Jellegzetes figuráik közt ott van egy futurista költő (nyilván néhány Kassákot idéző vonással), és megannyi, a hétköznapjaikból a frontra kényszerített alak: adótisztek, kereskedők, filoszok. A (meglehetősen életszerűtlen) beszélgetésekben célratörő didaktikával mutat be tipikus véleményeket, hátterükben olyan tragédiákkal, amelyek az ipari méretű emberölés őrült rendszerének arctalanságát személyessé teszik. Ilyen egy káprázatos tehetségű fiatal tudós életének eltékozlása (alakjában felismerhető az Eötvös-kollégiumi ismerős, itt Parádi Viktor néven felbukkanó Zemplén Győző), és annak a székely parasztfiúnak a története, aki romantikus és gyermeteg bátorságával, halálmegvetésével az értelmetlenül elpazarolt magyar vér allegóriája lesz. Jelképes, hogy parancsnokuk, az ekkor a fronton szolgáló Böjthe János nem tudja megmenteni őket. (Természetesen neki is meg kell sebesülnie és túl kell élnie sebesülését, mert éppúgy méltatlan volna hozzá karcolás nélkül megúszni frontszolgálatát, mint belepusztulni holmi comblövésbe.)

A lövészárkok mélyén folyó szerkesztőségi és kávéházi beszélgetések során egy tiszttársa így kezdi győzködni Böjthe Jánost: „Eredj és nézz végig a lövészárkok végtelen során. Tudod mi az? Temető. Tudod mit temettek négy év alatt a földben áskáló emberek? A kapitalista rendiséget, a faji ortodoxiát” – kezdi. Fejtegetése szerint a „háború a nemzetközi szociáldemokrácia óriási verbunkosa [értsd: toborzója] volt. [...] Nem lesz Montenegró, Szerbia, Oroszország többé, nem lesz haza, lesz Európa, lesz a világ. A haza meghal, minden haza ott fekszik tízmillió összeroncsolt arccal, egyberothadt szívvel Európa lövészárkaiban. A balek milliók nagy igézője, a kizsákmányolók nagyszerű pumpája [értsd: szivattyúja] a halál múzeumában van.” Továbbá: az „ember egyforma és nemzetközi lesz, mint a méter, egyenlő, méltányos mértéke minden emberinek”. Amire Böjthe János, a jellemző Szabó Dezső-tézissel válaszol: „minden tévedéstek onnan jön, hogy ti a nemzetköziséget és hazát vagy fajiságot egymással ellentétes fogalomnak gyűlöltétek, mikor ezek egymást létrehozó és fejlesztő fogalmak, és egyik sem lehet el a másik nélkül. Ti, mert két korszak zsiványai rablóvárakká tették a hazát, mindent le akartok rombolni, s egy képtelen meddő egyformasággá tenni a világot.” Ebben a kontextusban értelmezi az orosz forradalmat is: „Oroszországban nem egy haza törik mozaikra. Oroszország most fog értelmetlen mozaikból hazává épülni” – mondja.

A háború a hátország életét is megváltoztatja. Voltak haszonélvezői, de az ő szűk körükön kívül mindenkit megnyomorít. Az elszegényedés az otthon maradottak mindennapi élménye. Lassanként minden hiányzik: a munkáskéz a földek megműveléséhez, így az élelmiszerek, de az alapvető iparcikkek is. A hadigazdálkodás, a rekvirálások elveszik a mindennapok biztonságát. A frontra induló katonák igényeinek kielégítésére virágzik a prostitúció, a férfi nélkül maradt falvakban a hősi halálra alkalmatlannak minősülők és kamaszkorukat alig maguk mögött hagyó legénykék pótolják az elmaradt öleléseket. Mindez minden téren rohamosan ássa alá a közerkölcsöket. Az erőszakra és ölésre szoktatott katonák hazatérve nem csak azért nem tudnak visszailleszkedni régi mindennapjaikhoz, mert azok is elvesztek, hanem azért, mert jóvátehetetlen lelki sebeket hordoznak. Szabó Dezső pontos leírását adja az általuk elszenvedett poszttraumás stressznek, azzal magyarázva rémtetteiket. A magyarázat azonban nem gyógyír semmire. „Valaki megrontott engem. Mióta onnan visszatértem, szörnyűket álmodom. Mindig embereket zúzok agyon az öklömmel és vért iszom. Mindegyre elönt valami vad düh, hogy üssek, hogy öljek” – mondja a falujába visszatért egyik frontviselt férfi, megismételve Szabó Dezső e témában elsőként írt elbeszélésének gondolatiságát. (Az ő novelláját követően írta meg Móricz a Szegény embereket, hogy aztán annyian mások, így Tamási Áron műveiben is megjelenjen ez a motívum.)

Nem maradhat ki a történetből az 1916-os erdélyi román betörés képe sem, amiről Szabó Dezsőnek személyes élményei ugyan nem voltak, de első kézből kapott információi igen, következményeit, nyomait pedig maga is láthatta. Nem óvatoskodik az Erdélyre rontó román katonák barbárságának, az előlük menekülők és a helyben maradtak tragédiájának bemutatásakor, mégis képes arra, hogy együtt érezzen a majdani visszacsapás ugyancsak ártatlan áldozataival. Ahogyan a bosszúállásról ír, az eleve magába foglalja a székely tragédia rémségeit: „A megfizető bírák vérrészegen mentek át a betörők földjére, hogy a hegyen túli ártatlanok szívébe vágják be a hegyen inneni ártatlanok halálos vonaglásait. Hogy imádkozó román asszony ágyéka legyen gyalázat a hiába imádkozott székely nő becsületéért. Hogy csendes román házakon lobogjanak azok a lángok, melyek székely házakat ettek meg, hogy román gyermekek hulljanak le az életről, mint hulltak a mieink, hogy a kétségbeesés, nyomorúság végtelensége ott is felüláradjon mindent, mint a hegyeken innen. Hogy két ország együtt zuhanjon bele a vigasztalanba az elkergetett Jézus szomorú haragjába.” A némely vonásában talán túlzónak érzett, látomásos mondatokban Ady fájdalmas sorai kísértenek, aki nemcsak a magyar halottakat siratta, hanem ugyanúgy fájt neki „a szerb komitácsi szíve is, melybe a Skoda vagy a Weiss Manfréd golyója beletalált”.

A háborús jeleneteken túl a regény egésze, a lelki folyamatok taglalása, a vezércikk és esszévázlat betétek, a falu és a szerkesztőségek világának bemutatása, de közvetve még a háborútól független egyéni karakterek és sorsok is, valamilyen formában a szenvedélyes békevágyat fejezik ki. A háborúról alkotott legpontosabb, mert politikamentes véleményt egy orosz hadifogoly szavai közvetítik, aki Böjthe Jánosnak arra a kérdésére, hogy ki fog nyerni a háborúban, így válaszol: „A temető és az urak.”

A lövészárok-világ konstruált közegénél hitelesebb a háborús évek Ungvárának, a harcok közvetlen hátországnak bemutatása: Szabó Dezső valós élményei alapján mutathatja be a háborúnak a harcokon kívül is érzékelhető következményeit. Apokaliptikus víziókat meghaladó iszonyatú képeket rajzol sebesülteket és kolerásokat szállító vonatokról, a hadikórházak világáról. Ezzel állítja szembe a háború haszonélvezőinek, a hadiszállítóknak, a trén tisztjeinek dőzsölését, mohóságát, érzéketlenségét. Ez az igazi haláltánc, nagyon is valóságos írói anyaga olyan erővel hat, hogy Szabó Dezsőnek itt nincs is szüksége a láttatott képeket értelmező vezércikk-bekezdésekre. Azért egy rövid, de igen erős üzenetet hordozó novellaszerű betét ide is jut. A szállodai szobájának ablakán kitekintő főhős, miközben talán még lenne ideje arra, hogy figyelmeztesse, mégis szótlanul végignézi, ahogy egy állványzatról lassan lecsúszó sokmázsás kőlap végez egy hirtelen milliomossá vált (zsidó) hadiszállítóval...

Szabó Dezső tehát a kimaradhatatlan front-képek ellenére nem a háborúnak mindig tragikus vagy esetenként dicsőséges hadi eseményeit mutatja be, hanem egyetemes pusztítását. Azt, hogy a tömeges halál ugyan a frontok infernójában bárkit elérhet, de még az ő tragédiájuknál is súlyosabb történelmi következményekkel járhat, hogy a háború széttépi a társadalom szövetét, fölszámolja az emberi kultúra legfőbb vívmányát jelentő értékrendet, az erkölcsi normákat, közbizalmat. Mindazt, ami nélkül nincs normális élet. E pusztítás, ahogyan Szabó Dezső bemutatja, azért megállíthatatlan, mert már a háború előtt sem volt elég erő a megfékezésére.

Vagyis, közelítsünk a regény tárgyához, a magyarság végzetét nem előidézte a háború, hanem csak beteljesítette. Azok az emberi sorsok, amiket a sokféle szereplő példája mutat, a falusi tiszteletes és családja, benne királynői szépségű, prostituálódó lánya története, a vidéki tanító-család sorsa, a világraszóló, a nemzet megváltójának ígéreteként elhanyatló zseni talán a háború nélkül is pusztulásra voltak ítélve. De meggyorsította és elháríthatatlanná tették végzetüket a mindenre a halál bélyegét nyomó háborús viszonyok. Pusztulásuk közepette drámai kontraszelekciós folyamatok segítették a hatalom és gazdagság csúcsaira a gátlástalan törtetőket, a hatalomvágyó aljanépet, az erkölcsi fenntartások nélküli kalandorokat. E közeg pedig végképp nem kedvezett az élhetetlen magyaroknak, a „luxusnak jött keleti faj”-nak, „Európa balekjá”-nak – miközben az ügyes, pragmatikus, a lehetőségeket megragadó zsidóság térhódítását a háború még gyorsabbá tette.

Ami a falut illeti, annak „elsodrását”, a háború a kiegyezés korának nagy társadalmi átalakulásából korábban kimaradt szigeteket is szükségszerűen bekapcsolta a nagy küzdelem erőforrásainak rendszerébe. A hadigazdaság és a háborús közigazgatás az állam mindenhatóságával együtt a tőke mindenhatóságát is bevitte a legtávolabbi zugokba is. Ez a »modernizáció« sodorja el magát a regény címszereplőjét, az elsodort falut is. Ennek a változásnak jegyében nyitnak bányát a határában, a háború végére ezért köti össze vasúti szárnyvonal Sepsiszentgyörggyel: Böjthe János fogaton indul a háborúba, és vasúton tér haza. Azaz: a háború hozza meg azt a modernizációt, ami a béke feladata lett volna. De ez a modernizáció német és zsidó tőkével, értelemszerűen német és zsidó haszonnal valósul meg – a falu lakói kimaradnak belőle. Szabó Dezső úgy látja, korábban és később is sokszor kifejtette, hogy a magyarság nem készült fel a szabadverseny demokráciára és gazdaságra. Ezért mindaz, ami látszólag diadalmas fejlődés, vasút, bánya, ipar – idegen érdekek jegyében bontakozik ki. „A falu mindennap egy évtized fejlődését futotta meg. Nagy műhely volt a falu, hol a háború hisztérikus szorgalommal fúrt, ásott, faragott, rombolt, épített, olvasztott, formált, hogy több lehessen a halál” – olvashatjuk a megindult átalakulásról.

Szabó Dezső békevágya többet jelent a józanul gondolkodó ember pacifizmusánál. Meggyőződése, hogy egyedül a béke biztosítja a magyarság rekonstrukciójának feltételeit, ha úgy tetszik, egy nagy lelki forradalomét, amely radikális társadalmi átalakuláshoz vezet. De ez csak a békecentrikus háborúábrázolás egyik, általánosabb oldala. A másik egyszerűbb: háború idején a béke a lövészárkok borzalmaitól való megszabadulás. A mindennapos életveszély és parancsra gyilkolás, temetetlen holtak hullaszaga, a sebesültek jajgatása, az éhezés, a tetvek, a mocsok, minden nagy és kisebb kínlódás vége. Ezt a békevágyat Szabó Dezső a háború végnapjaiban mint közakaratot fogalmazta meg, s az orosz fronton beütött béke apoteózisát sajátos naturalizmussal, de messianisztikus rajongással ábrázolja. A néhány órával korábban egymás életére törő katonákból a béke hírére elemi erővel tör ki a békeösztön, ami valószínűleg éppen olyan meghatározója az emberi természetnek, mint az agresszió, csak ritkábban mutatkozik meg. Ízelítőül álljon itt Szabó Dezső békeódájának néhány zárómondata: „Az ég barázdáin gazdag vetés csillogott, s az éj mozdulatlan ölelésében nyugodt volt minden. Kemény hideg volt, s János mégis úgy érezte, mintha forró csókok forgataga menne át a levegőn. Éjszaka volt, de mintha nagy világosság közeledett volna, tél volt, de mintha a dermedt dolgok mögött megmozdult volna valami.”

Az orosz front harcainak megszűnte azonban még nem jelent békét. Nemcsak az I. világháború történetét tekintve. A háború nem fejeződik be a későbbiekben sem azzal, hogy már nem dörögnek a fegyverek. Az, ahogyan az emberi és anyagi erőforrások kimerültek, a továbbiakban is hat. Nemcsak a területének kétharmadát, magyar nemzetiségű lakosságának harmadát elvesztő magyarság sorsába épül bele, hanem minden egyes lakójának személyes sorsába, idegrendszerébe, pszichikumába és erkölcsébe. Utóbbiba már csak azzal is, hogy megmutatja a jellemek teherbíró képességét is. Szabó Dezső regényalakjainak egysíkú, polarizált lénye nemcsak Jókai-örökség, hanem a kritikus pillanatok próbatételében megmutatkozó végletek meglátása: hőseiben szélsőséges formában mutatkozik meg a jó és a rossz – többnyire azonban a rossz, mert e kiélezett helyzetben a gyöngeségből is bűn lesz.

Szabó Dezső igazi túlfeszített lényeglátó (nélküle talán Bibó István sem jutott volna e kifejezés megalkotásához). A frontok embertípusait leírva úgy gondolja, hogy a háború kivételes helyzetei mintegy kiszabadítják az emberekből a bennük rejlő, máskor meg nem mutatkozó hajlamokat, képességeket. Igazát bizonyítja, hogy vele is pontosan ez történik. A korábban, sőt még a háború kezdetekor is csak keresgélt útját ő is ezekben az években találja meg. Ekkor jut a tehetetlen intellektualizmustól társadalmi küldetéstudata cselekvő kifejezéséig. Rá is jellemző, amit egy lövészárok-bölcselőre Böjthe Jánossal olvastat rá: „az intelligens emberek rajongása mindig erősebb, vérbe épülőbb és vakabb, mert azt hiszik, hogy az látó szemük bölcsessége, helyesebben, hogy a világ látja önmagát a szemükben s ők csak szavakká foglalják e látás eredményét”.

A maga módján ez is vallomás. Intellektuális síkon, igazi filozopter módjára ő maga már háború előtt is szembekerült azzal a későbbiekben kiéleződött kérdéssel, amit a liberális emberkép többségi pozícióba kerülése jelentett. Az individualizmus alkonya címmel megjelent 1912-es esszéjében foglalta össze a maga alapvetését – ez az írás elméleti előképe Az elsodort falu antropológiájának. A tömérdek esendő, semmibe hulló figura valamiképp mind a maga egyéni útját keresi, személyiségének, önmegvalósító akaratának keres alkalmas utat. És valamennyi megroppan, szétesik, szertehull, az önmegvalósítás tragédiákba torkollik, még akkor is, ha mögötte van közösségi célkitűzés, nemzetmegváltó ambíció. Diadalmas életet csak Böjthe János, és parasztlány felesége ígér. Böjthe tudatosan választva, asszonya természeti adottságként elfogadva a közösségi létet, tőlük független, eredendő vitális energiájukat a tágabb közösség javára fordítva válnak emelkedő jellemmé, kiáltó ellentétben a közösségéért csak szenvedő és gondolkodó, de még a magyarságáért vívott harcában is a maga egyéni üdvösségét kereső, és ezért elbukó Farkas Miklóssal.

Szabó Dezső úgy látja: a háború mellékhatásai súlyosabbak, mint az, ami a frontokon történik, súlyosabbak, mint a sokmilliónyi halott és csonkult, emberi ronccsá vált sebesült, és a tömérdek anyagi érték vesztesége. Távlatosabban gondolkodik, a magyar tragédia beteljesedését látja. Azt, amit a kiegyezés rendszerét látva már a háború előtt is érzékelt, úgy látva, hogy az „úri Magyarország” eljátszotta történelmi szerepét. A háború a maga borzalmaival, a társadalom gondolkodását átformáló hatásával a korábbinál is nyilvánvalóbbá tette számára, hogy forradalmi átalakulásra van szükség. Ezt várta a tényleges forradalmaktól, amelyek előtt már befejezte regényét. Későbbi csalódásait az okozta, hogy úgy gondolta, ahogyan azt Az elsodort faluban megírta, ennek a forradalomnak magyar forradalomnak kell lennie. Olvasatában Ady életműve, ellentmondásaival, tépettségével ugyanezt fejezte ki – sokkal elvontabban, a költészet tágasságával és nyitottságával. Költő írhatja, hogy úgy érzi, ő az utolsó magyar, de ezzel az érzéssel egy ideológiát adni akaró író nem léphet olvasói elé. Szabó Dezsőnek éppen azért kellett Adyból Farkas Miklóst csinálnia, hogy ne ő legyen az utolsó magyar. Regénye úgy a pusztulás regénye, hogy szembefordul a pusztulással, a Böjthe Jánosba menekített életakarat ugyanúgy Adyé, mint Farkas Miklós semmibe hullása.

Mai kritikusa és olvasója könnyen megállapíthatja, hogy irodalmi értelemben Az elsodort falu nem jó regény. Nyelvének túlfűtött hasonlatai, a szöveget megszakító, kiáltványokba és előszavakba kívánkozó fejtegetései, lélektani bizonytalanságai, fárasztó naturalizmusa és stílromantikája esztétikai értelemben nem időtálló. De talán éppen emiatt lehetett a 20. század magyar irodalmának legnagyobb társadalmi hatású regénye: amit és ahogy kimond, megkerülhetetlen.



« vissza