Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az atom árnyékában

A Csernobil lényegében háborús film, nemcsak azért, mert 600 000 sorkatonát és szolgálatba behívott likvidátort vezényeltek az országba. Sokan Afganisztánt megjárt harcosok, sokan az iskolapadból kerültek a „harctérre”. Az 'ellenség' a zónát semmiképpen elhagyni nem akaró, főleg idős emberek. Egy asszony a tehenét feji éppen, amikor a katonák távozásra szólítják fel. 'Mit érdekel engem a veszély? Forradalom, háború, éhínség… láttam én már mindent. És most menjek el valami miatt, amit nem is látok?'"

Ne ijedjenek meg, nem lettem sorozatfüggő. Jóllehet, az, hogy több mint húsz év alatt legfeljebb az eszképizmus elrettentő példájaként utaltam a sorozatokra, s most egymás után kétszer is írok róluk, ez adhat okot némi gyanakvásra.

Pusztán arról van szó, hogy vannak témák, amelyek áttörik a sorozatokkal szemben végsőkig ellenálló nézők, kritikusok ellenállását is. Ilyen volt júniusban az HBO és a Sky koprodukciójában készülő ötrészes, amerikai-angol sorozat, a Csernobil, amely a tények – vagy inkább az IMDb, a legnagyobb filmes adatbázis – szerint jelenleg minden idők legnépszerűbb sorozata. Ráadásul, ma már nem vagyunk helyhez és időhöz kötve a sorozatok nézésekor. Én az első négy részt egymás után néztem meg egy hétköznap délután.

Csernobilról nekem mindig a kiszolgáltatottság, a nemtudás letaglózó állapota jut eszembe. A robbanás után pár nappal hívtam telefonon orvos barátunkat, hogy akkor én most mit csináljak? Másfél éves a fiam, adhatok neki valamit a ragyogó tavasz primőrjei közül, kivihetem vagy nem?

Ne csinálj semmit, csak úgy, mint máskor. Ez ellen nem lehet védekezni. Talán nem erre fújt a szél.” – hangzott a nem túl meggyőző válasz.

Hogy milyen naprakész és valósághű volt a magyar lakosság tájékoztatása 1986 áprilisában, azt ma már könnyű felidézni az internet segítségével. Rövid részletek a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának feljegyzéséből, Marjai József miniszterelnök-helyettes részére 1986. május 5-én: „A balesetről és a Szovjetunió-béli fejleményekről a magyar hírközlő szervek csak a TASSZ és más hivatalos szovjet források alapján tájékoztattak. Április 30. és május 4. között 25 hírügynökségi anyagot tett közzé a magyar sajtó televízió, rádió [...] A tájékoztatási munka célja az volt, hogy folyamatosan informálják a közvéleményt a magyarországi helyzetről, hangsúlyozzuk, nem keletkeztek egészségre ártalmas körülmények és elkerüljük pánikhangulat kialakulását [.] A helyzet javulásának függvényében fokozatosan csökkenő gyakorisággal célszerű közleményeket kiadni. Hangsúlyozzuk a helyzet normalizálódásának tendenciáját.”

Homály, hasztalanul kutatsz, lepi el az utat, melyen járunk / homály, csöppnyi keserű íz ez az élet.” – énekelte Cseh Tamás, s ma sem tudnám pontosabban leírni akkori közérzetünket. Aztán Csernobilt egy időre elfújta a történelem szellője; ráomlott a berlini fal és az élhető szocializmus. Ijesztő hírek persze terjedtek, s készültek filmek is a kilencvenes években, de a világ mással volt elfoglalva. A Csernobilban történtekről szóló híradások sokáig nem érték el az ingerküszöböt. Belefásultunk a sok álhírbe, a sok féligazságba.

Aztán 2016-ban megjelent Szvetlana Alekszijevics dokumentumkönyve nálunk is – talán az előző évi Nobel-díja miatt – a Csernobili ima. Nehéz olvasmány, de nem lehet szabadulni tőle. Emlékszem, mindig csak egy kicsit tudtam elolvasni belőle, aztán betettem az ágy alá. Hogy is mondta Oriana Fallaci? „Légy olyan, mint a sebészkés. Vág, de gyógyít”. Éppen ilyen Szvetlana Alekszejevics könyve. Nem került a bestsellerek közé.

A folytatásos történetek azonban könnyen megfogják az embereket, s bekerülnek a közbeszédbe. A Csernobil sorozat titka, hogy miközben dokumentarista pontossággal követi az atomerőmű robbanásának történetét, magyarázza el annak okait, emberközeli hősöket teremt. Sorozat nincs hősök nélkül, velünk azonosulunk vagy utasítjuk el őket. Legaszov atomfizikus professzor és Borisz Scserbina miniszterhelyettes, a katasztrófaelhárítás vezetőjének kapcsolata végig jelen van a sorozatban; állandóan alakul, fejlődik. A politikus először arrogánsan azt mondja a tudósnak: „Már tudom, hogy működik egy reaktor, nincs szükségem Önre.” Kezdetben ellenségesen méregetik egymást, aztán hatnak egymásra, és már-már barátokként végzik. Azonosulhatunk a megszállott fizikusnővel is, aki hajthatatlanul keresi az igazságot, miért is történt a robbanás. Felkeresi a vezérlőből a kórházba került dolgozókat, és Legaszovot is rábeszéli, hogy a bíróság előtt is – lesz, ami lesz – csak az igazat mondja. Miután meggyőződik róla, hogy a robbanás az erőmű leállítása után történt, tovább nyomoz, s a Lomonoszov Egyetem könyvtárában talál egy cikket, igaz, kitépett oldalakkal, amelyben egy kutató, Volkov, már évekkel korábban bebizonyította, hogy nem biztonságosak a szovjet atomerőművek. Figyelmeztette is a Kremlt, de a szovjet atomprogramhoz nem férhet kétség. Az asszony nem bűnbakot keres, ereje a felismerésből táplálkozik: „Ha nem tudjuk meg, mi történt, újra megismétlődik”. Gyatlov főmérnökhelyettes, aki a parancsot adta a biztonsági teszt elindítására, bár számos jelzés volt, hogy valami nem stimmel, a szocialista rendszer működéséhez szükséges szenvtelen ideológus képviselője, aki a problémák elfedésével foglalkozik, s a végtelenségig sulykolja munkatársaiba, hogy „mi mindent jól csináltunk”. Ő még a kórházban is azt mondja: nem tud róla, hogy felrobbant volna az erőmű. A biztonsági tesztnek el kell készülnie, mert ha sikerül, mindenkit előléptetnek, no meg furcsa is, hogy három évvel az üzembe helyezés után még nem készült el a teszt.

A politika részéről a legfontosabb: amíg lehet, maradjon titokban a robbanás, hiszen hihetetlen presztízsveszteség a birodalomnak. Hét órával a robbanás után a Minszki Sugárzásvédelmi Központban még úgy értesülnek, hogy a helyzet stabilizálódott, külföldre nem jutott semmi hír. Harminc órával később Moszkvában kétségbeesetten veszi tudomásul a politikai vezetés, hogy már az egész világ tudja, Frankfurtban nem engedik ki a gyerekeket a levegőre.

A sorozat végig következetesen mutatja, hogy a hatalom minden áron titkolózik, úgy vélik, nem mondhatnak igazat, hiszen „az igazság pánikkeltés”. S ez az egyik, ami a képernyőhöz szögezi a nézőket, a manipuláció lélektana, technikája. És nem is olyan egyszerű a kérdés, hiszen ha megmondják az első percben a sugárzás elképesztő erősségét, s hogy az életével játszik, aki a közelébe megy, lassítják a mentést. Az igazi dráma, amikor nem lehet jól dönteni. És természetesen az, amikor sorozatosan rosszul döntenek. „Az atom alázatra tanít” – mondja Legaszov. „Nem, az atom megaláz” – válaszolják.

Ami remekül sikerült az alkotóknak a főhősök megformálásán túl, az orosz, pontosabban a szovjet ember sajátos, önfeláldozó mentalitásának ábrázolása. Bár nem hirdettek hadiállapotot, mindenki úgy viselkedik, mint a háborúban. A tűzoltók, a bányászok, a búvárok, a pilóták. Látván az égő reaktort, nem lehet kétségük, hogy még csak nem is kétesélyes, amire vállalkoznak, mégis mennek. Van, aki számol, hogy fél év alatt új autót vehet, ha közelebb dolgozik a reaktorhoz, de a többség a Szovjetunióért megy, nem akarják alább adni, mint apáik, akik győztesek voltak. Ásóval az atomnak – ez a szovjet ideológia totális csődje.

A fiatal tűzoltó felesége, aki utánamegy férjének a moszkvai kórházba, s haláláig mellette marad minden tiltás ellenére, a hűség, a szerelem szimbóluma. A négyszáz bányász – száz már meghalt közülük 40 éves kora előtt – ötven fokban, meztelenül lapátol. De védőöltözet, szemüveg nélkül szórják a bórt és a homokot a katonák a helikopterekről is. A legnehezebb talán a likvidátorok dolga, mert emberekkel és állatokkal kell bánniuk. Először úgy gondolják, csak az erőmű közvetlen közeléből s rövid időre kell evakuálni a lakosokat, később kiderül, hogy a súlyosan fertőzött terület Belorusszia több, mint 23 százaléka, s nincs vége: 1996-os adatok szerint az állandó kis dózisú sugárzás hatására folyamatosan emelkedik az országban a rákos megbetegedések száma, s egyre több a különböző rendellenességekkel születő gyermek.

A Csernobil lényegében háborús film, nemcsak azért, mert 600 000 sorkatonát és szolgálatba behívott likvidátort vezényeltek az országba. Sokan Afganisztánt megjárt harcosok, sokan az iskolapadból kerültek a „harctérre”. Az „ellenség” a zónát semmiképpen elhagyni nem akaró, főleg idős emberek. Egy asszony a tehenét feji éppen, amikor a katonák távozásra szólítják fel. „Mit érdekel engem a veszély? Forradalom, háború, éhínség. láttam én már mindent. És most menjek el valami miatt, amit nem is látok?” – és fej, csak fej tovább. A katona tehetetlen dühében felrúgja a tejesedényt, majd lelövi a tehenet. Az asszony még bizonyára nem sejti, hogy egy darabig nem veszik meg a piacon tőle a túrót és a vajat, mert „onnan” származik. A legkitartóbbak az állatok. Kutyák, macskák, szárnyasok kódorognak csapatostól a kiürült településeken, s várják vissza gazdáikat. A kitelepítőknek velük is fel kell venniük a harcot. A veterán tanítja a puskát először fogó gyereket, első öléséről mesél. Fogy a vodka – ingyen vodka – literszámra. Mondom, békeidő van. 1990 és 2003 között 8553-an haltak meg. A férfiak átlagéletkora 33 év volt. Lehet, hogy kozmetikázott adatok? A film jó érzékkel vesz át epizódokat a Csernobili imából.

De nem kevésbé lélekölő az értelmetlen munka: mossák, mossák reggeltől estig a házakat, a teherautókat, az utakat. Ásnak, kicserélik a talaj felső rétegét.

Mivel az erőmű tetején, a törmelékben olyan erős a sugárzás, hogy pár perc is halálos a közelében, robotot szereznek Nyugat-Németországból, de mivel a Szovjetunióban nem fordulhat elő nukleáris katasztrófa, csak 2000 röntgent vallanak be. A robot csődöt mond az első percben, jöjjenek hát a biorobotok, az emberek. Az emberélet a legolcsóbb, akár a háborúban.

A befejező rész a kiürített Pripjatyban megtartott tárgyalást mutatja, ahol néhány vezetőt, és a katasztrófa idején a vezérlőben dolgozó embereket ítélik el. Már akik élnek közülük. Legaszov a fizikusnő rábeszélésére nemcsak a robbanást okozó személyi mulasztásokról beszél, de a tervezési hibákról is, hangsúlyozva, hogy át kell építeni a hasonló elvek szerint működő reaktorokat. A KGB azonnal őrizetbe veszi Legaszovot „igazmondási rohama miatt”, de el is engedik, mert őt bécsi előadása után már ismeri a világ. „Nem csinálunk mártírt magából” – ez a mentalitás a nyolcvanas években már nálunk is ismerős volt. A tárgyalásra egyébként már mindketten – Legaszov és Scserbina is – betegen érkeznek.

A film végén a feliratok hosszan sorolják a számokat az azóta bekövetkezett megbetegedésekről, halálozásokról.

Profi, a pénzt nem sajnáló produkciót láthattunk, hiszen a lerombolt zóna, a hatalmas katonai tábor, a technikai effektusok mind nem filléres dolgok. Egyébként ma már a sorozatok egy része hollywoodi költségvetéssel készül, mozifilm minőségben – s ez jócskán hozzájárul népszerűségükhöz. Itt is láthatunk világsztárt – Emily Watson a kutatónő szerepében nagyszerű -, de a kevésbé híres férfifőszereplők is (Legaszov: Jared Harris angol, Scserbina: Stellan Skarsgard svéd színész) lenyűgöző alakítást nyújtanak. Csupa elkoptatott jelző jut eszembe, de valóban bámulatos, ahogy például Legaszov egyszerre szerény, de magabiztos; óvatos, hiszen tudatosul benne, hogy minden lépésüket figyelik, ugyanakkor határozott; fél, de megbarátkozik a halál gondolatával, s akár már bátor is lehet. Stellan Skarsgard is képes rá, hogy a hatalomtól dölyfös, arrogáns apparatcsikból emberré váljék, vállalva annak minden következményét. Ha van hibája a sorozatnak, az talán a vezérlőben parancsot tejesítő, s a kilátásba helyezett előrelépéstől megszédülő Gyatlov szélsőségesen negatív ábrázolása. A legkülönösebb azonban, hogy a rendező és a forgatókönyvíró úgy álltak elő ezzel a lélegzetelállító produkcióval, hogy előtte semmi különöset nem csináltak. A rendező Johan Renck videoklipeket és néhány sorozat egy-egy darabját forgatta. A forgatókönyvíró – akinek, lássuk be, egy sorozatnál a hősök megformálása, az epizódokra épülő dramaturgia miatt fontos szerepe van – egy-két szórakoztató produkción kívül (Sherlock Holmes 2, Árnyjáték) szintén nem tűnt fel. A Csernobillal azonban megfordították a szeriális filmkészítés uralkodó trendjét, s a valóságtól való menekülés helyett, az azzal való szembesítést választották. A sorozat olyan lényeges társadalmi kérdéseket vet föl a közbeszédben, mint a tudomány és a civilizáció viszonya, a hatalom és az igazság a kommunikációban, a hazugság ára a társadalomban, élet az atom árnyékában, és még folytathatnám. Illúzióink mindazonáltal ne legyenek: olvasom, hogy a sorozat hatására megsokszorozódott a Csernobilba látogató katasztrófaturisták száma.



« vissza