Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

„A magyarság célja, hogy megmaradjon” – In memoriam Kodolányi János (1899–1969)

"Kodolányi János világképének alapvetése, hogy a transzcendens kötődéseitől elszakadó embert figyelmeztesse eredendő természetére, kultúrájára és hivatására. Az embert megemelő minőséget csakis humanitás és divinitás összefüggésében, bensőség és külvilág, profán és szakrális harmóniájában, evilágiság és érzékfölöttiség lelki, szellemi, erkölcsi egyensúlyában látta beteljesíthetőnek."

Kodolányi János a 20. század egyik legnagyobb magyar szép- és közírója, gondolkodója. A grandiózus életmű szociografikus, etnografikus, pszichologikus, historikus, mitologikus vonatkozásszféráinak, s forma- és jelentéstartományainak azonban nemhogy az átfogó értelmezése, hanem még a puszta nagyságrendi felbecsülése is csak keveseknek adatik meg. Hiteles értékeléséhez olyan kongeniális lángelmék járultak hozzá – Illyés Gyula, Németh László, Várkonyi Nándor, Vatai László –, akik fogékonyak voltak a magyarság archaikus népi kultúrájának a mélyrétegeire és metafizikai ultrahangjaira is. Jókai Anna szerint „Kodolányi János prózájából, melyet Várkonyi Nándor végkifejletében »mágikus realizmus- nak« nevez, világosan kitetszik: az írói út összefügg az emberi úttal, a tudat részben kegyelem általi tágulásával”; s „ezen a spirálszerűen táguló-emelkedő úton minden állomás fontos volt: a moralitással áthatott társadalmi ítélkezés a jelen felett, a felelősséggel megidézett történelmi múlt, de mindennél fontosabbá vált az ős-idő és ős-terek mítosza – s az ezekből elősugárzó jövő. A szellemi üzenet, amely sem el nem avulhat, sem el nem évülhet”.

Amikor a 120 éve született és 50 éve elhunyt Kodolányi János emléktábláját avatjuk1, azt megrendültséggel és meghatottsággal tehetjük: olyan magyar szellemóriást kell laudálnunk, akit hosszú időkre páriasorba száműztek, s akinek a nevét is meggyalázták a sötét diktatúra évtizedeiben, miközben ő legkiválóbb szellemi értékteremtőink közé tartozott. Fájdalom, hogy nem a legragyogóbb elméink útmutató szavának engedelmeskedve zajlottak a történelmi-politikai események, s így tragikusan megszakadt a folytonossága a magyar nemzeti felemelkedés esélyének. Adósságtörlesztő örömünk, hogy ma itt, mégiscsak igazságot szolgáltathatunk a történelem dimenzióját mindig felülhaladó tiszta szellem képviseletének. Kodolányi János prófétai alkatú író volt, az ősi homo magus méltó újjá- személyesítője. Azok bajvívó társaként, akik mély hittel vallották az emberiségbe vetett bizalmat, „a morális szolidaritás lehetőségét”, s „próféciákban hirdetik a javítás és javulás útját” (ahogy Móricz Zsigmond állította róla). Igazságai, törekvései mindenkor a magyar és az emberi megmaradás ügyét szolgálták. A magyar népi nyomorúság – a dunántúli, baranyai, ormánsági szegényvilág, a demográfiai pusztulás – legmélyebb bugyrait feltáró társadalomrajzos novelláival, folklorisztikus ihletésű, néprajzi hitelességű kisregényeivel (vagy az egykézés tragikumát a népi írók között, a népi mozgalomban elsőként részletesen föltáró, A hazugság öl című 1927-es memorandumával, s ezt a kollektív veszedelmet Fülep Lajossal, Illyés Gyulával, Kiss Gézával és másokkal együtt később is hangoztató műveivel), majd a sok évszázados, évezredes magyarság sorstörténelmének példázatos jelentőségű időszakait és személyiségeit megelevenítő nagyregényeivel (A vas fiai, Boldog Margit, Julianus barát, Emese álma): a magyar nemzeti önismeret gigantikus élmény- és értéktárát, kincsesházát boltozta föl. A régi hitvilág, a vallási normák, a rítusok, a szokások, a korabeli viselkedési formák, a hétköznapok és ünnepek, a korhű lelki reflexek olyan rekonstrukcióját építi föl az író, amely „páratlan a maga nemében” – állapította meg a néhai debreceni irodalomprofesszor Kovács Kálmán a Pogány tüzek kapcsán. Az egyetemes, emberiséghorizontú, mitikus és biblikus regényei (Vízöntő, Új ég, új föld, Az égő csipkebokor, Én vagyok) a prehistorikus idők és a keresztény ősiség olyan kolosszális távlatait bontakoztatják ki, amelyek embervoltunk legvégső, univerzális kérdéseire keresnek és adnak autentikus és felkavarón aktuális válaszokat. A minden műnemben (líra, epika, dráma, esszé) és számtalan hagyományos és egyénien újraélénkített vagy sajátosan megteremtett műfajban (novella, hosszú elbeszélés, napló, útirajz, beszámoló, publicisztika, kritika, jegyzet, vitacikk, értekező esszétanulmány – vagy a hihetetlen bőségű irodalmi, baráti levelezés – s még sok más műforma terén) kiemelkedő Kodolányi, a prózaírás mestereként, felmérhetetlenül gazdag és összetett jelentéstartalmú regénykatedrálisaival a modern elbeszélő irodalom világirodalmi csúcsteljesítményeihez érkezett. Azok után, hogy sokfajta modern szemléleti és esztétikai irányzat gyökerénél is őt találjuk. A modern szociografikus megjelenítés, a krónikás tudósítás, a belletrisztikus riport, dokumentáló számvetés; a magyarság társadalomélettani egészét feltérképező falu- és parasztregény, dzsentriregény, polgárregény és más körképek, tablók (a „boldog békeidőktől” a „süllyedő világig”); a naturalizmussal, expresszionizmussal felfrissített látomásos realizmus; az általa elismert Tamási Áronnal együtt már a '20-as években megalapozott mitikus, mágikus realizmus; a pszichoanalitikus, mélylélektani elbeszélőpróza, az önéletrajzi regény, a családregény, az átképzeléses nőregény, az egzisztenciális krízisregény; a (nép)nyelvi, stiláris archaizálásával is egyedülállón lenyűgöző történelmi atmoszféraregény; a lélek- és közösségi sorselemző, antropológiai és kozmológiai csóvájú bölcseleti mítosz- és esszéregény: ezeknek mind-mind 20. századi megelőlegezője, élvonalbeli úttörője és kísérletező kiteljesítője volt. Az első világégés utáni írói generációból – az úgynevezett „elveszett nemzedékből” – a bartóki szintézis jegyében talán Kodolányi az első, aki kivételes szuggesztivitással alkot irányjelző regényműfajokat az archaikus népi hiedelemvilágot, a keresztény misztikát s az egyetemes és újkeletű emberi elidegenedés egzisztenciális világkorszakának főélményét organikusan összeötvözve. Ábrázolás és vizionárius kitágítás egységében. Mondák, ősmesék, hitregék színezte, hatalmas részletbőségű, nyelvi varázslatuk káprázatosan sokféle pompájában sugárzó eposzias freskókat és valóságpanorámákat bontakoztatva ki. Tudván, „hogy művészet transzcendentális tartalom nélkül nincsen” és nem is lehetséges – s így őseredeti, tudatalatti rétegekből föláramló képzetrengeteg nélkül sem. S ezzel mintegy elindítja ezt a specifikusan magyar (és tehát bartókinak nevezhető) próza- vagy regénypoétikai vonulatot – egész életművével pedig egyszersmind belehelyezkedve a magyar és a világirodalom Móricz, Krúdy, Kosztolányi, Márai, Illyés, Németh László, Tamási, illetve Thomas Mann, Bulgakov, François Mauriac, García Márquez nevével fémjelezhető kontextusába. Várkonyi Nándor szerint: „A teljes szintézis Kodolányi életének és művének messze időkre szóló eredménye: sikerült megalkotnia a magyar élet időfölötti, örök drámáját. Ha a magyarság életének nyomai eltörlődnének a földről, az ő műveiből vissza lehetne állítani azt, amit a világ számára ez a szó jelöl: magyar.”

Kodolányi János világképének alapvetése, hogy a transzcendens kötődéseitől elszakadó embert figyelmeztesse eredendő természetére, kultúrájára és hivatására. Az embert megemelő minőséget csakis humanitás és divinitás összefüggésében, bensőség és külvilág, profán és szakrális harmóniájában, evilágiság és érzékfölöttiség lelki, szellemi, erkölcsi egyensúlyában látta beteljesíthetőnek. „Kultúra az istenséggel való kapcsolatok nélkül nincsen, ahol ezek a kapcsolatok hiányzanak, nem kultúrával, hanem szemfényvesztéssel állunk szemben”; „kultúra nélkül tehát nincs elviselhető emberi élet” – hangoztatta. Népe és nemzete boldogulását is eszerint remélte és képzelte el. Transzcendens jelképrendszer, azaz szimbólumteremtő lélek és kultúra nélkül nincsen valóban emberinek tekinthető élet – vallotta; az „ember minden ismert létezőtől lényegesen különböző faj, az egyetlen, amely kultúra nélkül nem élhet. Csak az ember temeti el halottait.” Elvetette, szenvedélyesen elutasította a kizárólagos anyagiasságba züllesztő hatalmi rendszereket. Zárt tárgyalás című különleges – rendkívüli sűrűségű kritikai, történelemfilozófiai – művében kijelenti, hogy ha Jézus új szövetséget teremtett a transzcendentális világgal, vagyis „helyreállította az ősi szövetséget”, akkor a mai, saját magától elvakult ember valamikor újabb szövetséget kell, találjon akkor, amikor majd reménység szerint „ismét az anyag fölé emelkedik és iszonyú kozmikus katasztrófák közepette ismeri fel megint a transzcendentális valóság vakító fényét.” A második világháború alatt „nyugatról és keletről egyaránt a magyarságot fenyegető veszedelmek közeledtét látta” – „egyaránt szembefordulva a polgári-liberális, a nemzetiszocialista és a kommunista eszmével”; s „nem kívánta sem a fasizmus, sem a kommunizmus győzelmét” ( Borbándi Gyula). „Minden diktatúra legbátrabb ellenzői között szólt és cselekedett” sok évtizeden át – ahogyan azt Kodolányi Gyula rögzítette. A Zárt tárgyalás esszédrámás példázatában a zsarnoki parancsuralom ellen lázadó és tiltakozó írót, az örökké csak megvádolt és szenvedő magyar nép képviselőjét meghurcolják és halálra ítélik, mert nem hajlandó behódolni az idegen és erőszakos nagyhatalmi, birodalmi érdekeknek, s kiszolgáltatottságában is az egyetemes magyarság olyan önálló, saját útjának a követésére buzdít, amelyet az isteni eredetű, szent és harmonikus kultúra, a szellem jelzőfényei világítanak meg. „Kultúrát nem lehet fegyverrel teremteni – állítja a főhős. Kultúrát csak hittel és csodával teremthet a lélek. Egy transzcendens világ hitével s e világnak a lélekbe sugárzó csodájával.” De hiába, mert a globalista ideológiák és világrendszerek komisszár megtestesítői által az anyag- és haszonelvű liberális, az állammonopolista kapitalizmus, meg az istentagadó bolsevik-internacionalista totalitarizmus közös áldozatává válik; háromféle megvalósult társadalmi modell mártírjává. A diktatórikus materializmus közös nevezője menthetetlenül maga alá gyűri vagy megsemmisíti a magasabb és nemesebb igazságteremtő humán értékeket. Ismét beigazolódik a Szabó Dezsőnél, Németh Lászlónál s az egész népi mozgalomban is már kikristályosodott metaforikus tétel: „hogy az egyik farkast liberális kapitalizmusnak, a másikat monopolkapitalizmusnak, a harmadikat kollektív kapitalizmusnak nevezhetjük s így tovább. A farkast is más-más néven nevezik a világ más-más tájain. De ugyanaz a farkas az mindenütt.” Amint azt Pomogáts Béla megállapította: „Kodolányi a Zárt tárgyalás végső jelenetében úgy áll bírái előtt, miként a keresztény hagyomány, a keresztény irodalom és ikonográfia hagyománya szerint Krisztus Pilátus előtt” – s „megnyugvást, lelki békét ebben az imitatio Christi-ben talál”.

Az ember célja, hogy fénnyé váljék” – idézi Az égő csipkebokor egyik fejezetcímét A fényember című írásában legutóbb Borbély László is. Odáig pedig feltétlenül meg kell maradnunk valódi közösségként is; „a magyarság célja, hogy megmaradjon”; „kétségtelen, hogy a magyarság célja, hivatása, küldetése csak egy lehet, a jelenben csakúgy, mint volt a múltban s lesz a jövőben: a megmaradás” – szögezte le számtalanszor; mert „minket, magyarokat, az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük magyarságunkat s ezzel fennmaradásunkat, egész életünket is, ha csak egy pillanatra is elveszítjük magunkat” – tanította Ady-reminiszcenciával a nevezetes 1943-as balatonszárszói tanácskozást bevezető előadásában is; s hogy „mi nem hazudhatunk magunknak. De azt sem engedhetjük meg, hogy nekünk hazudjanak. Szemünket éjjel-nappal, jóban-rosszban magunkon és az örökkévalóságon kell tartanunk. Ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot, elveszítjük a mát is.” (A szárszói konferencia zárószavaiban Veres Péter is így hangsúlyozta: „Azt kell tennünk, amit minden életrevaló nép tett a történelem folyamán: alkalmazkodni, hogy megmaradhassunk. Ez minden más eszmei vagy világnézeti igazság előtt áll: Megmaradni. Ahogy lehet. S hogy lehet? Úgy, ahogy a nép nagy többsége hiszi, hogy lehet. Mert a hit nagy erő, a történelemben talán a legelső erő.”) Így azután a Kelet és a Nyugat övezte vagy oly gyakran szorongatta magyarság önálló karaktere, szuverén és autochton lelki alkata (de mégis küldetésesen és mintaadón összeköttető szerepet vállaló, sajátos „harmadik útja”) szervesen kapcsolódik hozzá az emberiség legigazabb, legnemesebb értékeihez és spirituális erőfeszítéseihez. Az örökérvényű értékmentés, nemzetféltés és identitásvédelmezés jegyében fogalmazta így az író – sűrű veszedelmek közepette is bizakodó nyomatékkal: az euráziai lélek nem megy veszendőbe, „nem megy száműzetésbe ma sem. Készen érkezett erre a földre, készen várja sorsdöntő óráit. Az euráziai lélek, amelyet Németh László mélymagyarságnak nevez, olyan, mint a mesebeli legkisebb, legszegényebb fiú: erdő elrejti, csalit befogadja, folyó felveszi, madár táplálja, hegy megnyílik előtte, madarak szárnyukra veszik, tűz kettéválik előtte. Ne féltsük őt. Fogjuk kézen, ha találkozunk vele. Nézzünk magunkba: a szívünkben lakik.” Amiképpen Isten is „a szívben lakik! Olyan egyszerű!!”

Kodolányi – aki Várkonyi Nándor szerint Julianusban mintegy „saját virtuális önéletrajzát írta meg”, és „az ő Magna Hungariája az időtlen magyar nép” – így zárja le e regényének egyik fejezetét, s e költői mondatokat ugyancsak a szívünkre helyezhetjük ma is: „a magyeri nép Isten népe, méltó a kegyelemre és megmaradásra... / Vajon van-e hatalom a földön, mely elsöpörje a népet, ha Istennel tart szoros kapcsolatot? Ha Isten akaratát nyilván fölismeri s annak aláveti magát? Ha része Isten Országának?” Ennek hitében és reményében ünnepeljük a nagy író emléktáblájának – Oláh Katalin Kinga szobrászművész kitűnő, sugallatos arcmás-dombormű alkotásának – felavatását!

(A 47. Tokaji Írótáborban, 2019. augusztus 18-án elhangzott emléktábla-avató beszéd szerkesztett változata.)



« vissza