Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

„Sorsunk örök üzenet” – Gérecz Attila költészetéről

"Gérecz Attila azért archetipikus költő, mert ami hátramarad utána, az hasonlóan viselkedik, akár a zsoltárok Dávid halála után, vagy más szakrális irodalmi művek mitikus szerzőik történeti létezésén túl. A szerző létezésének és végül halálának teljes súlyát belehelyezi a poézis állításaiba, így azok szépsége nem merül ki a versmértékbe szőtt tartalmi asszociációk szubtilis érzéki izgalmának légies áradásában."

 

Mint saját tartalmukért, úgy küzdenek az emberi erők minden korban nagy őseikért. Jaj azoknak, akiknek nincsenek elődeik, nincs élő múltjuk: nincs jelenük s jövőjük sem.Aki csupán mai, az mindig tegnapi.
Történelmi mintaképének kiválasztása és értelmezése által ölt jelleget minden nemzetség..
.”

(Friedrich Gundolf)
 

Gérecz Attila alakja viszonylag ismeretlen a magyar irodalmi és történelmi köztudatban. Értelmezői általában alakjának és élettörténetének vázlatos bemutatására kényszerülnek, mielőtt feltárnák az életmű belső összefüggéseit vagy annak akár egészét távlatosabb, magyar- és/vagy világirodalmi összefüggésrendszerbe ágyaznák. Költői-műfordítói tehetségének méltatásához jelen szöveg keveset tehet hozzá: csak jelezni szeretné, hogy az 1956. november 7-én, nem egészen 27 évesen hősi halált halt költőt ismerő irodalomtörténészek mind egyetértenek abban, hogy alakja tiszta, nagy-, sőt mitikusan hősszerű, egy vékony kötetben elférő életműve pedig méltánytalanul elfelejtett értéke a magyar irodalomnak.

Élettörténetében valóban bőven találunk „már-már zavarbaejtően mesébe illő”[1] mozzanatokat, a megpróbáltatások feletti győzelmei egymást érik rövid életében: 1945-ben, 15 évesen Németországban katonai alreálos növendékként franciaországi hadifogságba esett, ahonnan csak 1946. október 23-án tért haza. A kényszerű lemaradások miatt egy év alatt három évfolyam tananyagából tett sikeres különbözeti vizsgát a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Az első világháborúban vitézi címet nyert édesapja és saját múltja miatt egyetemre nem jelentkezhetett, ezért vasesztergályos képesítést szerezve helyezkedett el a Rákosi Mátyásról elnevezett csepeli gyárban. Katonai neveléséből adódó képességeit felhasználva 1948-ban részt vesz első hivatalos öttusaversenyén, egy évvel később pedig már a Magyar Öttusa-válogatott kerettagja. A helsinki olimpiára azonban nem juthatott ki, 1950 decemberében „hűtlenség” vádjával letartóztatják és 12 évnyi börtönbüntetésre ítélik. Az ügyben szintén vádlott barátai közül hármat kivégeznek. 1951-től 1956. november 7-én bekövetkezett haláláig összesen mintegy 10 napot töltött a váci és márianosztrai börtön és a budapesti Gyűjtőfogház falain kívül, szabadon. Verseit kivétel nélkül ezekben a börtönökben írta, legtöbbet közülük a Vácon együtt alkotó „füveskerti költők”[2] körében. 1954-ben, a tetőző Dunát átúszva és további szinte hihetetlenül kalandos körülmények között megszökik a váci börtönből, de elárulják és Budapesten elfogják. Két szabadon töltött nap után már szigorított fogságba kerül vissza. Rabságának utolsó helyszínéről, a Gyűjtőfogházból a forradalom szabadítja ki november 1-én. Gyerekkori szerelmével, Drechsel Máriával november 4-én eljegyzik egymást, másnap pedig csatlakozik a szabadságharcosokhoz. November 7-én, az alkonyat beállta előtt a Klauzál utcában esik el szovjet harckocsiból érkező gépfegyvertűztől, miután – a szóbeszéd hagyománya szerint legalábbis – két ellenséges tankot is hatástalanított.

Életműve csekély mennyiségű. Mintegy 43 ránk maradt verse, 14 műfordítása közül a legelső művek utánérzésektől sem mentesek és egyes későbbi verseiben is – az alkotás sajátosan tragikus, sőt sokszor lehetetlen körülményeivel magyarázhatóan – a zsengékre jellemző egyenetlenségek fedezhetőek fel. De a teljes, bő két év alatt létrehozott életmű, töredékes jellegében is tökéletes egységbe rendeződő, ösztönös és intellektuális zsenialitást egyaránt mutató, néhol a magyar líra legjobb hagyományaihoz méltó, páratlan líra. A következőkben a kanonizálódás elmaradásának lehetséges okait és utóélete történetének legújabb fejleményeit szeretném vázolni.


 

Utóéletének alakulása 1989-ig


 

Gérecz Attila Rákosi börtöneiben, a társadalomtól elrekesztve alkotott abban az időszakban, amikor „a magyar társadalom krémjét záratta be és őrizte ugyanannak a társadalomnak a söpredéke.”[3] Kéziratos művei, amennyiben sikerült őket lejegyezni, két alkalommal juthattak ki a cellafalakon kívülre. Publikációról, saját kiadványokról, intézményi fedezettel rendelkező irodalmi körről, az ahhoz köthető kritikusok működéséről vagy bármilyen mértékű kulturális kölcsönhatásról szó sem lehetett. így a közvetlen hozzátartozókon kívül senki sem tudhatott a folyamatos alkotómunka létezéséről, sem irodalmárokkal, sem olvasókkal nem érintkezhettek. Gérecz Attila minden versét börtönben írta – vécépapírra, ceruzacsonkkal -, vagy csak fejben alkotta meg.

Költőként és a szabadságharc hőseként történő teljes tabusítása ebből a helyzetből indult el halála után és folytatódott egészen '89-ig. Jegyezzük meg, hogy ez a felejtés a kádári diktatúra ismert morális légkörében nem egyszerűen lineárisan azonos szinten fennmaradó minőségű elzártságot jelentett, hanem a rendszerváltásig folyamatosan elmélyülő, köztudattól való elszigeteltséget, harcállások egymás utáni visszavonhatatlan elvesztését.

1989-90-ben a katartikusan felszabaduló energiák jelentős mértékű lefojtása és elterelése miatt Gérecz Attila nem válhatott egy csapásra, vagy legalábbis pár év leforgása alatt nemzeti hőssé, a forradalom emblematikus költőjévé.


 

Kiadványok a rendszerváltástól a jelenig terjedő időszakban


 

Gérecz Attila költői életműve irodalmi köztudatba kerülésének 1989 utáni alakulás-történetét valószínűleg öt jelentős kötet megjelenése tagolja a legérzékletesebb módon. A kiadástörténet rövid ismertetése azért lehet célravezető, mert a költő utóéletét a szokásosnál is inkább befolyásolták az egyes kiadók egymással szembenálló és sajnos többször tárgyi tévedéseken is alapuló koncepciói.

1991-ben jelent meg a költő műveit bemutató első (legális) hazai kiadvány, az egykori rab- és költőtárs Kárpáti Kamil szerkesztésében Gérecz Attila, a költő – 1956 mártírja[4] címmel. Az első jelentősebb értelmező tanulmányokat (és Gérecz által ihletett emlékezetes verseket, esszéket) is tartalmazó kötet szintén az egykori barát kiadójának gondozásában jelent meg egy évtizeddel később.[5] A címe Sorsod művészete, mely megegyezik a költő sokak által legjelentősebbnek tartott, kétségtelenül az egyik legkiforrottabb, túlzás nélkül állíthatóan világirodalmi nívót felmutató transzcendens líraisággal megkomponált művének címével. Szintén 2001-ben jelent meg a Stádiumos kiadványokétól eltérő szerkesztési elveket képviselő Így bocskorosan című Gérecz-verseskötet a Kráter kiadónál, melynek munkálataiban Turcsány Péter és Kovács Attila Zoltán szerkesztők mellett H. Drechsel Mária, a költő egykori kedvese, élete utolsó napjaiban eljegyzett menyasszonya, szerelmi indíttatású lírájának ihletője társszerkesztőként működött közre.[6]

A két legfrissebb, érdemi filológiai kutatási eredményeket is közreadó, az elvégzett munka nagyságát és gondosságát tekintve mindenképpen legjelentősebbnek mondhatóak a Hajnal Géza nevéhez köthető kiadványok: a 2016-ban, a várható nagymonográfia előmunkálataként publikált kötet[7] és az életmű 2017-ben kiadott, precízen felépített, korszerű jegyzetapparátust felvonultató kritikai kiadása[8].

Előbbi egyértelmű erénye a szubjektív kutatástörténet őszinte, személyes hanghordozása: a kutatás mélyebb érintettségből adódó, mozgósító erejű szenvedélyének hangulati atmoszférája. így a buktatókkal és zsákutcákkal való (nyilvánvalóan korántsem felesleges) szembesülések után annál revelatívabb módon tárulnak elénk a jelentős részleteket illetően tisztázó erejű eredmények, melyek eddig fájdalmasan hiányoztak a költő utóéletéből. Mi magunk is újraélhetjük a kutatás sokszor nem éppen kényelmes folyamatát, amennyiben a kutatóéhoz hasonló tiszta motivációval szeretnénk teljes és élethű képet kapni Gérecz Attila alakjáról és művéről. A meggyőzően artikulált igazságokat itt (is) a realitások rovására történő túlheroizálás, a realitások nevében az idealitás szempontját a szintézisből kizáró hamis realizmus, vagy éppen – sajnos teljességgel érthetetlen, hogy Gérecz esetében erre is van példa – a bornírt módon dehonesztáló, a témát felháborítóan felelőtlenül kezelő, öncélú megoldásokkal telített értelmezések[9] szélsőségei között találhatjuk meg.

A legújabb, immár kritikai szövegkiadás pedig a kéziratváltozatok történetének alakulásában való eligazodáshoz kínál először igényes tájékozódási alapot a hagyaték – szerzőjéhez hasonlóan – regényes sorsát stemmával is illusztrálva. A kiadvány mindemellett köznapi olvasóként is élvezhető marad, az egyes műveket és vonatkozó jegyzetanyagaikat megfelelően tagolja.

Emléktáblák avatásának, díjak alapításának, vegyes műfajú kiadványok, antológiák és népszerű szövegkiadások közreadásának magától értetődően megvan a maguk jelentősége Gérecz elismertetésében. Egy költői életmű feldolgozásában és helyére kerülésében azonban a legfontosabb mérföldkövet egy megfelelő textológiai szempontok kiválasztásával megszerkesztett kritikai kiadás megjelenése jelenti. Ennek nehezen túlbecsülhető jelentősége van a további népszerűsítő vagy tudományos igényű munkák szempontjából.

Hajnal Géza szerkesztői és kutatói munkájának legnagyobb eredménye abban összegezhető, hogy megnyitja a korábbi szöveggondozók oda-vissza történő utalásaival megterhelt és az egymásra reagálásban kifáradt, a változatlanul maradó prekoncepciók miatt egyre inkább elnehezülő befogadástörténeti időszakból (1989-2016) való kiutat. Megalkotja az eddigi legteljesebb szintézist. H. Drechsel Mária és Kárpáti Kamil „örökösödési háborújában”[10] nem oldalt választ, hanem – elismerve mindkét fél elévülhetetlen érdemeit – egy új irányt jelez: „H. Drechsel Mária előnye, hogy szerelmével és annak édesanyjával való szoros kapcsolata családtaggá emelte, s rengeteg tényszerű információt ő gyűjtött össze, hátránya, hogy nem mozgott az irodalmi életben. Kárpáti Kamil viszont szem- és fültanúja lehetett Attila költővé válásának, néhány alkalommal az alkotás gyönyörűségeit és kínjait is testközelből figyelhette, ám szinte senkit és semmit nem ismert barátja civil életéből. (Maximum lecsukott bajtársainak egy részét.) Ela H. Drechsel és Kárpáti tudását összeadjuk, az előrevisz, ha egymás ellen fordulásukat erősítjük, nem jutunk sehová.”[11] A kiadók közötti nézetkülönbség okait jelen szövegnek nem célja behatóan ismertetni. Erről bővebb leírást ad Hajnal Géza az idézett előtanulmányban.[12] Mindenesetre ez a nézetkülönbség mint tény, a recepció 1989 utáni pozitív fejlődését jelentős mértékben akadályozta és akadályozza a mai napig. A nagymonográfia és a legújabb szövegkiadás által ösztönzött újabb munkák – mint az utóélet reményteljesen várható legújabb fejleményeinek – jelentősége így könnyebben belátható.


 

Kortárs konszenzusok: klasszicista formahagyomány, töredékesség és teljesség, életmű és egzisztencia


 

Értelmezés-történetének egyáltalán nem alakultak ki különböző hagyományvonulatai, az egyes tanulmányok döntően önállóak maradtak, egymás felé kevéssé tájékozódnak, egyes vonatkozásokban azonban mégis hasonló következtetésekre jutnak. Ezek egy-egy verset önmagukban, egy-két esetben más költők hasonló műveivel összevetve vizsgálnak meg. A Gérecz Attila teljes életművét átfogóan vizsgáló tanulmányok annak individualitására koncentrálnak.

Pomogáts Béla vetette fel a látszólag besorolhatatlan, elszigeteltségben alkotó Gérecz Attila 20. századi hagyományokban való elhelyezésének legkörültekintőbb megoldását. „A művészi forma fegyelme és tökéletessége ebben az erkölcsi és lelki rendszerben külön hangsúlyt kap: a klasszicista formahagyományok (például a szonett és a stanza), a tisztán metszett költői képek, a pontos ritmikai szerkezet, a zenei rímelés – nos, mindez a lélek ellenállását erősíti.”[13] A költő jellegzetesen 20. századi, tragikus körülményekben kiérlelődő „határhelyzet-klasszicizmusa” elsősorban Radnóti Miklóssal rokonítja: ezt Pomogátson kívül mások is meggyőzően vetették fel. Radnóti maga úgy fogalmazott, hogy az „alkotás rendje és rendezettsége éppen a világban tapasztalható rendezetlenség és a mindinkább terjedő barbárság ellenhatásaként született.”[14] A klasszikus formák úgy viselkednek a rájuk felvitt témákkal, akár a különböző képrámák, melyek egyrészt keretezik a kompozíciót, másrészt ábrázolhatóbbá teszik a megnövelt feszültségű vászonra felvitt formákat és színeket, így a szellemi intenzitás megjelenítésére is lehetőség nyílik. A börtön tárgyi, külső tematikájába beágyazhatóvá válnak a leguniverzálisabb tartalmak: ez Gérecz Attila legjellemzőbb eljárása, amit ámulatbaejtően könnyed természetességgel használ – legemlékezetesebben talán a Levélben[15] és a Sorsod művészetében.

Nagyobb rátekintésben, ha elvonatkoztatunk a poétikai felfogásoktól, műfaj- és stílustörténeti kategóriáktól, adódik, hogy Gérecz Attilát sorsa és több verse a magyar költészetnek abba a vonulatába helyezi, amelyet Balassi, Zrínyi és Petőfi fémjelez. Valóban közösnek látszik bennük az az életet és művet magas fokon egységesítő teremtő erő, melynek egyszerre vetülete a fegyveres helytállás, az áldozatra kész tetterő, a költészet szellemdús, eredeti kifinomultsága.

Amire szinte minden szerző felhívta a figyelmet, az Gérecz életművének töredékessége, mely az egyes művekben is megjelenik, részként utalva az egészre. Ám paradox módon ebben a töredékességben teljesül be az életmű, marad egységes egész, az önként beteljesített külső-belső adottságok – egyszóval: sors – párhuzamos, attól eloldhatatlan valóságaként. „Hányunk épségében mennyi csonkaság! S mekkora épség az ő töredékességében!” így köszöntötte találóan 1991-ben Göncz Árpád Gérecz Attilát annak első, Klauzál téri emléktáblája avatásán. Fontos azonban hozzátenni, hogy nem pusztán egy elvontabb, magasrendű eszmei teljességről beszélhetünk: „ami a költészete egészére vonatkozik: hallatlanul megszerkesztett életműről van szó akkor is, ha töredék.”[16]

Teljességre való törekvése az imitatio Christi küzdelmesen és a művekben nyomonkövethetően belsővé vált – így a szövegeit is szervező – elvén keresztül nyilatkozik meg. Erre hívják fel a figyelmet az életműről készült legátfogóbb elemzések szerzői, Pomogáts Béla[17] és Rónay László[18]. A rab költő a folyamatos halálközelségben és szorongattatásban, életének abban az időszakában, amikor családot alapíthatott és karriert építhetett volna, együttérez nem csak a fogolytársakkal (Oda a bajtársnőimhez, Fuit), de hihetetlen módon még a fogvatartóival is (A gyűlöletről, Daróc a szürkéhez). Ennek a belsővé lett magatartásnak legdöbbenetesebb dokumentuma a Kiáltvány címmel ránk maradt prózai szövege, melyet 1956. november 3-án maga olvasott fel a POFOSZ Benczúr utcai székházában. Részlet a szövegből: „Legyen elég végre a vérből és az örökös bosszúállásból. És ezt mi mondjuk: az AVH volt foglyai. Mi, akiknek kivégezték apját, testvérét, bajtársát. Mi, akiket gumibottal ütöttek és kurtavasba húztak éveken keresztül. Mi, akiket bitangnak és fasisztának szólítottak, akik a börtönökben töltöttük ifjúságunkat és vesztettük el az egészségünket. Elég volt a gyűlöletből. Kezünket nyújtjuk mindenkinek, aki tévedett, akit félrevezettek, és aki tanult és belátott.” Ezzel a naivitáson túli, egzisztenciális fedezettel rendelkező, súlyos szeretettel azonosul végül Krisztus áldozatával: „lm vedd Uram a sorsom; úgy lankad Elébed, / mint Krisztus-fő amely már tövisekkel érett!” (Az Isten balján)

Gérecz Attila azért archetipikus költő, mert ami hátramarad utána, az hasonlóan viselkedik, akár a zsoltárok Dávid halála után, vagy más szakrális irodalmi művek mitikus szerzőik történeti létezésén túl. A szerző létezésének és végül halálának teljes súlyát belehelyezi a poézis állításaiba, így azok szépsége nem merül ki a versmértékbe szőtt tartalmi asszociációk szubtilis érzéki izgalmának légies áradásában. Gérecz Attila nem menekítette magával az állítás súlyát: saját létezését. Ezért művei és életének eseménytörténete kikezdhetetlen egységben maradtak ránk. Kevés verset írt. Keveset írhatott. De ezek esztétikai és intellektuális értéke elválaszthatatlan attól a ténytől, hogy a határhelyzetekben bizonyítottan megálltak, a klasszikus formafegyelmükkel is a szellem mindenféle vonatkozásban teremtő és ellenálló erejét képesek megeleveníteni. Az egyes irodalmi életművek közül éppen ezért az ő lírája képes 1956-ot az örökkévalóságba beemelni.

(E sorok szerzője szeretne köszönetét mondani Sipos Lajos professzor úrnak, amiért Gérecz Attilára és életművére felhívta a figyelmét.)

 

 

Jegyzetek:

 

[1] Jankovics Marcell: Gérecz Attila, a hős. In Sorsod művészete: Gérecz Attila versei és utóélete. Stádium, 2001, Budapest, 10.

[2] A kör tagjai voltak többek között: Béri Géza, Kárpáti Kamii, Szathmáry György, Kecskési Tollas Tibor és Tóth Bálint.

[3] Hajnal Géza: A Gérecz-hagyaték: Előmunkálatok a nagymonográfiához. Kortárs, 2016, Budapest, 87.

[4] Gérecz Attila, a költő: 1956 mártírja. Szerk.: Kárpáti Kamil. Stádium Kiadó, 1991, Budapest.

[5] Sorsod művészete: Gérecz Attila versei és utóélete. Stádium, 2001, Budapest.

[6] Így bocskorosan: Egybegyűjtött versek és írások. Kráter, 2001, Pomáz.

[7] Hajnal Géza: A Gérecz-hagyaték: Előmunkálatok a nagymonográfiához. Kortárs, 2016, Budapest.

[8] Gérecz Attila összes művei. Kiad., jegyz., utószó: Hajnal Géza. Kortárs – Tau-Terv, 2017, Budapest – Boldog.

[9] Csendkút. Magyar filmdráma, 2007

[10] Szigethy Gábor: Korszakos költő vagy hősi halott? In Magyar Krónika, 2018/11, 92.

[11] Hajnal 2016, 207.

[12] Hajnal 2016, 201-208.

[13] Pomogáts Béla: Az Isten balján: Gérecz Attila helye a magyar költészetben. In Hitel, 199713, 94.

[14] Idézi: Pomogáts 1997, 94.

[15] Vö.: Tarján Tamás: Ti verőfény ittasa: a mintakövetéstől az öntörvényűségig: Levél. In Sorsod művészete: Gérecz Attila versei és utóélete. Stádium, 2001, Budapest, 164-176.

[16] Szörényi László előadása-Elhangzott 2001. november 2-án, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Sorsod művészete megjelenésére rendezett ünnepségen. In Sorsod művészete 2. Stádium, 2006, Budapest, 116. [Kiemelés: F. I.]

[17] Pomogáts 1997, 95.

[18] Rónay László: Csillagfény a börtönökben. In Sorsod művészete 2. Stádium, 2006, Budapest, 143.



« vissza