Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Sértettségtől vezérelve – Bajtársak, barátok, szövetségesek Shvoy Kálmán naplójában

Irodalomtörténészként sokat foglalkoztam – többnyire – érdekes, régi naplókkal. Megtanultam, hogy történeti forrásértékük erősen különböző; nagy szükség van szigorú forráskritikára. A világhálóról szerzett információk feltétel nélküli elfogadása ezért is módfelett veszélyes. A moly.hu „könyves közösségi oldal” például Shvoy Kálmán 1983-ban a Kossuth Könyvkiadónál kiadott, Perneki Mihály által sajtó alá rendezett Titkos napló és emlékirat 1919-1945 című kötetét azzal ajánlja, hogy elősegíti a kor jobb megismerését. Igaz, megjegyzi, hogy mint minden emlékirat, ez is szubjektív. Évtizedekkel megjelenése után lássuk, mit lehet tudni erről a már csak könyvtárakban és antikváriumokban beszerezhető könyvről.

Shvoy Kálmán kitelepítésre váró, Szegeden élő, nyugdíjától megfosztott, de a háborús bűnök vádja alól fölmentett (igazolt) katonatiszt és politikus, aki legértékesebbnek tartott kéziratos – füzetekbe írott – feljegyzéseit 1952-ben helyezte közjegyzői letétbe azzal, hogy szövege húsz évig nem közölhető. Később ez a két részbe sorolt anyag levéltárba került és egy további iratcsomóval egészült ki. A terjedelmes szövegből a párt kiadója által gondozott kötetbe nem minden került be, az olvasó néha mégis úgy érzi, bőven közöltek érdektelen megjegyzéseket, megfigyeléseket. Perneki válogatása tehát vitatható, ez azonban nem befolyásolja a forrás történelmi értékét. Jegyzetei megfelelnek a kor – vagy inkább a hatvanas-hetvenes, sőt nyolcvanas évek – politikai célokat is szolgáló történelemfölfogásának, de erősen hiányosak: Shvoy hihetetlenül széles ismeretségi körének azonosításához, nyugtalan élete fordulatainak követéséhez viszont az olvasónak sokkal több eligazításra lenne szüksége. Egyetlen példát ragadnék ki: egy helyen Shvoy azt írja, ki fog menni Margithoz, akiről tudható, hogy a felesége. Az viszont sehol nem derül ki, hová és mi okból készül. A jegyzetből az asszony nevén kívül csak családja származását tudjuk meg. Kapcsolatukat a naplóíró olyan magánügynek tarthatta, amibe nem akart bepillantást engedni. Erre utal az is, hogy Shvoy majd minden megemlített rendezvényre egyedül ment, amire a politikai találkozások jellege magyarázatot ad, de közszereplőként számos olyan társasági eseményen is ott kellett lennie, amelyen biztos, hogy az asszony is részt vett – erről azonban nem ír. (Ezekről az eseményekről talán más adat is fennmaradt, ami megérdemelt volna némi utánajárást.) A hallgatással Shvoy valószínűleg érzelmeit akarta elrejteni, és megőrizni személyiségének magánvilágát. A jegyzetkészítő e kérdéskört annyira sem vette figyelembe, hogy a túlságosan szűkszavú részeknél legalább eligazító megjegyzésekkel segítse az olvasót.

A kiadó miatt bizalmatlanul vettem kézbe a kötetet, de rá kellett jönnöm, hogy a közreadónál sokkal inkább alátámasztja e forrásanyag használhatóságával kapcsolatos fenntartásomat az író személyisége. A Titkos napló szellemét a szerző valós, de eltúlzott sérelmei határozzák meg. A hadtörténészek valószínűleg tisztában vannak vele – vagy meg tudják állapítani –, milyen katona volt Shvoy. Följegyzéseinek olvasója csak azzal az önelégült kiindulóponttal találkozik, hogy kiválóságát a romlott világ nem méltányolta. A világháborús harcterekről hazatért hivatásos őrnagy részt vett az 1919-es szegedi katonai szervezkedésben, amiből Horthy Miklós hadserege kinőtt. A következő években gyorsan emelkedett a ranglétrán, fontos katonai állásokat töltött be – altábornagyi rangig jutott. Korai nyugdíjazására a jegyzet sugalmazása szerint a zsidók melletti kiállása miatt került sor. Inkább azonban a hadseregen belüli – Shvoy gyakori kifejezését használva – „klikkharcok” áldozata lett. Ez egyebek között a közös hadseregből és a honvédségből érkezett, a kelleténél sokkal több főtiszt közötti – többször hangoztatott ellentétből – következhetett.

Az emlékező a társadalom vezető köreiben végbemenő minden változást a „klikkek” szerepével indokol. Miután katonai pályafutása után hamarosan képviselővé választják, fő igyekezete (vagy inkább: törekvése), hogy karrierjét segítő kapcsolatokat építsen ki. A politikába azonban nyilván rosszul illeszkedett be, mert szinte mindenkivel szembekerült, és a kudarcaiból következő sértettsége alapján minden közéleti szereplőről rossz véleményt hagyott az utókorra. A vele – saját szavai szerint is! – mindig igen szívélyes Horthy Miklóstól kezdve az ismeretlen okból kezdettől gyűlölt Keresztes-Fischer fivérekig. Sokszorosan elmarasztalja Teleki Pált és az egy ideig őt pártfogoló Gömbös Gyulát is. Zadravecz páter naplója aligha véletlenül említi, hogy köreikben már 1919-ben sokan nem kedvelték Shvoyt. Rengeteg emberre tett gyűlölködő – súlyos és bizonyíthatatlan vádaskodással terhelt – megjegyzést.

A szegénységet bajnak látta, s adandó alkalommal igyekezett tenni – jótékony – enyhítéséért, de a két világháború közti időszak fontos társadalmi kérdéseiben nem foglalt egyértelműen állást. Véleményében a pontosan meg nem határozott becsületfogalom vezette. Ideológiai, osztálykötődésű, elvi alapú politikai állásfoglalást talán nem is találunk sem a naplókban, sem az emlékiratnak nevezett följegyzésekben. Úgy volt öntudatos magyar, ahogy ennek közéleti vetületét – az adott helyzetnek, és benne saját szerepének nézőpontjából – megítélte. Azt viszont mindennek ellenére is meg kell állapítani, hogy a nyilasok bukásáig a legfelső rétegnek ahhoz a szűk elitjéhez tartozott, akiknek mindenkihez és mindenhová bejárása volt, akár a lenézett és mélyen elítélt Szálasihoz is. Talán ebből is következik, hogy a német vereség lehetősége (a keleti fronton) korán megjelenik a naplóban, de az utolsó pillanatig – és a háború végső hónapjairól szóló lapokig – a győzelem (a megmenekülés) esélye sem reménytelen. A napló legérdekesebb része a háború utolsó hónapjainak az ő látókörébe kerülő harcait örökíti meg. Ennek egyik korlátja – vagy talán a '45 utáni naplórendezés eredménye -, hogy a nyugati hadszínterek eseményei alig szűrődnek be érdeklődési körébe.

Az évekre, hónapokra, napokra bontott följegyzések csak egy kis része közvetít személyes tapasztalatokat, élményeket. Az 1919-es ellenforradalmi megtorlások egyetlen – itt-ott említett – véres eseményénél sem volt jelen, de az áldozatok számát és felelőseit – valószínűleg a bécsi „vörös” sajtó hírei alapján – nem mulasztja el megemlíteni. Somogyi és Bacsó későbbi meggyilkolásáról is csak másoktól szerzett információi voltak, a tettesekkel nem került sem személyes, sem hivatali kapcsolatba, de a leghatározottabban kijelenti, hogy a gyilkosságra közvetlenül Horthy adott parancsot. Természetesen titokban és szóban, ami hozzá csak többszörös közvetítéssel juthatott el. Egyebek között 1944. március 10-én beszámol Ördögh András „gyújtogató” halálra ítéltetéséről. Két sorral lejjebb – nyilván utólag – hozzáteszi: „állítólag rendőrök agyonverték s úgy akasztották fel.” A sajtó alá rendező ezt a pletykát jegyzetében fontos információnak minősíti!

A közreadott naplókból egyértelműen kiderül, hogy az I. világháború befejezésével kezdődő emlékeknek a jelen formájukba rögzítéséhez csak 1942-ben vásárolta a fölhasznált füzeteket, és attól kezdve dolgozott a ránk maradt szövegeken. Előzőleg lehettek talán följegyzései, de az a rendezett, utólag átgondolt szöveg, amit megismerhetünk, a szerző tapasztalatain és sértett hozzáállásán alaposan átszűrve készült. A korábbi időpontú naplóbejegyzésekhez fűzött megjegyzések gyakran látszanak úgy, hogy azokba a negyvenes évek tanulságai is bele vannak foglalva, néha pedig háború utáni szempontok is megjelennek a sorok között.

A kötet érdekességét az adja, hogy egy politikai szereplőből milyen nem várt indulatokat hoz elő a sértettség. A történeti irodalomban ismert, hogy a Teleki Pál miniszterelnöksége alatt elterjedt névtelen levelek vádaskodásai nagy port vertek fel. Tény, hogy az akkor kiírt választáson Shvoy kibukott a parlamentből, a sokak által nagyra becsült tudós miniszterelnökről pedig ettől kezdve van különösen rossz véleménye. Ám semmi bizonyíték sincs arra, hogy a névtelen leveleket ő írta. Sőt, az ellene ebben az ügyben a vádhatóság által fölhozott bizonyítékok – Shvoy beállításában – valóban képtelenségek. Az üggyel a különböző bírósági szintek évekig foglalkoztak, végül 1947-ben (!) fölmentő ítélet született. A napló olvasója azonban mégis könnyen el tudja képzelni a mindenkit becstelenséggel, hamissággal, korrupcióval gyanúsító, hasonló dolgokra figyelmet fölhívó – aláírt – följelentő levelek sorát író nyugdíjas katonatisztről, hogy a vád nem volt alaptalan. Miközben a naplót a fennmaradt füzetekbe másolta és emlékezéseit írogatta, meg akart torolni – legalább szavakban – minden „rosszat”, ami vele történt. Végül 1952-ben – mielőtt füzeteit a közjegyzőre bízta volna – emlékezéseibe beleírta tanulságként, hogy az országot ezután a kommunisták hivatottak vezetni. Akik hamarosan kitelepítették, majd életében először fizikai munkára kényszerítették, végül a naplók rosszindulatú bejegyzéseit saját történelemértelmezésük igazolására megjelentették.

A kötet leginkább írója személyiségének, jellemének titkait leplezi le. Másokra vonatkozó megjegyzései óvatosan kezelendők, adatszerűen pedig legföljebb a történtek időpontjára vonatkozóan megbízhatóak. Engem azzal lepett meg, hogy az 1919–1945 közötti korszakban mennyi olyan esemény, egymással szembeszegülő személyes törekvés és érdek érvényesült, amely az összefoglaló munkákban szükségszerűen csak leegyszerűsítve jelenhet meg. A naplóíró – a történésztől eltérve – nem fölülről és kívülről látja és ítéli meg az eseményeket, hanem belülről, szereplőként és óhatatlanul saját látókörének határán belül. Ezért is rikítóan zavaróak az általános érvényűnek szánt – vadul „ellenforradalom-ellenes” – megjegyzések és ítéletek.



« vissza