Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Raichle J. Ferenc, a szecesszió elfelejtett mestere

Százötven éve, 1869-ben született Raichle J. Ferenc, a magyar szecessziós építészet mestere. Neve kevésbé ismert, aminek az egyik oka, hogy alkotásai Szabadkán és Szegeden állnak. Művei 1896 és 1913 között készültek el, és ezután az 1960-ban bekövetkezett haláláig már nem tervezett új épületet.

Generációk


A 19. századi festészetünkben azokból válhattak az újkori magyar festészet első nemzetközi sikereket is elérő művészei, akik az 1840-es években születtek. Ennek az egyik oka a megfelelő iskoláztatásban rejlett, amikor a régi bécsi akadémia helyett az új vonzerőt München jelentette. Ennek a generációnak volt a tagja Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pál. Hasonló a helyzet az építészetben is. A berlini Bauakademie európai rangú képzésében részt vevő művészeink, többek között Pártos Gyula, Lechner Ödön és Hauszmann Alajos is ennek a generációnak voltak a tagjai, akik miután hazatértek, azt láthatták, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon egyre több feladat vár rájuk.

Az idő és a hely azonban meghatározta az építészeti gondolkodást is. Az 1850-es évektől kibontakozó új európai irányzat, amelyben a klasszicizmust felváltotta az eklektika. Ez, ahogyan a neve is mutatja, az elmúlt évszázadok stílusaiból való válogatást ajánlotta fel, és várta el az építészektől. Az eklektika összefoglaló név, amelynek világában sok történelmi stílusirányzat megjelenhetett. Ekkor is voltak divatirányzatok, mint a neoreneszánsz, amely az 1870-es és 1880-as években jellemezte az építészetet, akár lakóházról vagy középületről volt szó. Ebben a stílusban tervezte meg például Lechner Ödön Kecskemét város bérházát, Hauszmann Alajos az Állami Felső Ipariskolát, és Szkalniteky Antal a Nemzeti Színházat. Azonban a divat természete, hogy változik, és ennek eredményeként Hauszmann a Budai Királyi Vár építkezésein már neobarokk architektúrát teremtett. Kortársa a bécsi iskolázottságú Steindl Imre, aki a Múzeum körúti egyetemi épületét neoreneszánsz stílusban tervezte meg, a Parlament esetében azonban már a neogótikát alkalmazta. Stíluspluralizmus, mondhatjuk, de valójában sok épületnél a már meglevő, évszázadokkal korábban kikristályosodott formák sokszor rutinszerű felsorolását láthatjuk.

Raichle Ferenc Apatinban született, 1869. február 23-án. Apatin Bács-Bodrog vármegyében járásközpont volt. Kicsit korábban, 1845-ben itt született Pártos Gyula. Raichle a József Műegyetemen 1891-ben szerzett diplomát, majd ezután két évet Berlinben töltött. Hazatérését követően megnősült, és a fiatal pár Szabadkára költözött, ahol felesége családja élt. Itt születtek az első korai, a kor divatját követő, eklektikus épülettervei. Pályája sikeresen indult, 1896-ban a gimnáziumi épület tervével első díjat nyert, majd a Szabadkához közeli Palicson megépítette a Conen-villát, amelynek az előképe az angol vidéki ház volt. Egy régi, felújított épületben alakította ki a Nemzeti Kaszinót, amelyet Kosztolányi Dezső, Szabadka szülöttje, városa legszebb épületének nevezett. Még 1899-ben két lakóházat építettek meg a tervei alapján, amelyeket több más épülettel együtt 2010-ben lebontottak.

Raichle már egy újabb nemzedékhez tartozott, azok közé, akik a 1860-as évek végén születtek. Nekik már megadatott, hogy itthon, a budapesti József Műegyetemen tanulhattak, amelyet 1871-ben alapítottak, s ahol 1873-tól építészképzést is indítottak. A diplomásoknak természetesen megvolt a lehetőségük, hogy külföldön gazdagítsák a tudásukat. Az 1880-as évektől Magyarországon soha nem látott építészeti fellendülés kezdődött, így hazatérésük után örömmel foglalkoztatták őket neves mesterek. Ehhez a nemzedékhez tartozott többek között Árkay Aladár, Sándy Gyula, Komor Marcell, Almási Balogh Lóránd, Hegedűs Ármin és Raichle Ferenc is. Ők már mindent megtanulhattak a történelmi stílusokról, amit lehetett, és azt is láthatták, hogy az európai építészet az 1850-es évektől fél évszázadon keresztül eszméjében nem változott. Erre az elhúzódó válságra volt felemás válasz az 1890-es években kibontakozó új művészeti mozgalom, amit mi szecessziónak nevezünk.

 

Válság és meghasonlás

 

Az európai szecesszió két legnagyobb mestere a katalán Antoni Gaudí és Lechner Ödön voltak. Gaudí a katalán gótika és a mór építészet formáit használva, Lechner pedig a keleti, indiai, perzsa építészeti formákból, és a magyar népi kultúra díszítő motívumaiból teremtett új stílust. Iskola- és stílusteremtők voltak mind a ketten. Lechner új stílusa, amelynek első reprezentatív épülete az Iparművészeti Múzeum és Iskola épülete volt, a nála negyed évszázaddal fiatalabb új építészgenerációra nagy hatást gyakorolt. Azt az ígéretet és lehetőséget hordozta, hogy a historizáló építészet önismétléseiből ki lehet lépni. „Az építészet példája tanulságos. Világosan felismerhetővé teszi a meghasonlást, amelytől a 19. században egyetlen művészet sem mentes. Amint az építészetben a felületre húzódnak vissza a díszítő és ábrázoló elemek és nélkülözhetővé válnak a ház számára, úgy az alkalmazott művészeten belül is hasadás keletkezik, amely elválasztja a hasznosat a művésziestől.”[1] Ez a szecesszióra is igaz, nem véletlen, hogy virágzása egy évtizedig tartott. Azonban olyan új szempontokat fogalmazott meg, amelyek túlmutattak magán a mozgalmon. Az egyik ilyen eszme az összművészet volt, amely magába foglalta az egységes stílus igényét, a belsőépítészettől az iparművészetig. A másik a kézművesség, az egyedi tervezés előtérbe helyezése az ipari tömegtermeléssel szemben. Ennek olyan sajátos következményei is voltak, mint az angol Art and Craft mozgalom iparellenessége. „Sohase készüljön semmi se vasból, amit éppúgy elő lehet állítani fából vagy kőből, és hogy ne legyen a gőz a hajtóerő, ahol a természetes erők is megfelelnek.”[2] Ezen gondolkodás fő teoretikusa, John Ruskin, nagy hatást gyakorolt Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor világára, akik 1902-ben a gödöllői művésztelep megalapítói voltak.

A szabadkai Raichle-palota építésekor a tervező maradéktalanul megvalósíthatta elgondolásait (fotó: Ludmann Mihály)



A szecesszió építésze

 

Szabadka első szecessziós palotáját az építész önmagának és családjának tervezte, amely 1903-1904-ben épült meg. A vasútállomással szemben - akkor Mária Terézia, ma Raichle Ferenc nevét viselő téren - építette fel lakóépületét, és kicsit később a mellette levő bérházat. Az épület színességével és szokatlan formai megoldásaival kitűnik a környező épületek közül, ahol már több, korábban épült városi palota is állt, többek között a Lechner tervezte Leovics-palota is. A Raichle-palotán sok ismerős elem van, amire azt mondhatjuk, hogy már láttuk valahol. Ilyen a homlokzat színes, mázas kerámiadíszítése, amely stilizált növényi díszeket jelenít meg, a kovácsoltvas zárterkélyek, a kék árnyalatú tetőcserép, és a hullámzó konkáv, valamint a konvex ívekből összerakott főpárkány. Ezeket mind láthattuk Lechner Ödön épületein, hiszen amikor a Raichle-palota épült, már állt a Postatakarékpénztár, amely Lechner szecessziós korszaka egyfajta záróakkordjának tekinthető. A két barokkos tornyocska és a bejárat lodzsás kialakítása azonban Raichle ötlete volt. A kapu és az erkélyek játékos kovácsoltvas formái a szecesszió legszabadabban és legkevesebb kötöttséggel alkalmazott megoldásai. Egyszerű, olcsó és roppant dekoratív. Az építész a belső térben is élt a kívül látható íves formákkal Az épület földszintjén a tervező iroda volt, személyzeti és gazdasági helyiségekkel. Az emeleten az ebédlő, mellette az úgynevezett török szoba, amely dohányzó helyiségként szolgált, keleti szőnyegekkel, paravánnal berendezve. Az építész birtokában volt néhány kép Eisenhut Ferenctől. A festő fő művei a keleti témájú képei voltak, amelyekkel népszerűségre tett szert. Az emeleten volt a biliárdszoba, az ebédlő és a zeneszoba. A zeneszalon mögött a női szalon helyezkedett el, és a hálószoba, valamint a gardrób, a fürdőszoba és a gyerekszoba. A családi reggelik számára külön reggeliző szoba állt a rendelkezésre.

Az épület bejárattal ellentétes oldalán kötetlenül, látszólagos szabadsággal megépített épülettömegek helyezkednek el, amelyek tagolása azt a célt szolgálta, hogy minél több fény jusson a belső térbe. Míg a palota homlokzata zártsoros beépítésű, a mögötte levő utcára úgy tekint, mint egy falusi ház, ahol a kert kapott helyet. A határoló kerítés az összművészet jegyében egységet mutat az épülettel. Egykoron a belső berendezés is az építész ízlését mutatta, azonban ebből mára már szinte semmi nem maradt fenn. „A legjobb építészeti mű nem egyéb a hajlék felmagasztalásánál”, írta John Ruskin.[3] Raichle palotájára ez tökéletesen ráillik.

Raichle Ferenc 1904-ben megépíttette a bácstopolyai katolikus templomot, neogótikus stílusban. Az városházára kiírt pályázaton harmadik lett. A Frenbach-kastély elkészült, azonban a megrendelője nem fizette ki, az építész tartozásai miatt csődbe került, csődeljárást indítottak ellene. A palotáját felkínálta a városnak, de az nem tartott rá igényt, elárverezték. Ezután, 1906-ban Raichle elhagyta Szabadkát, és Szegeden telepedett le, ahol ekkor már a rókusi templom kivitelezésén dolgozott. Szeged egy új, a szecesszió világát ismerő és alkalmazó, tehát úgy is mondhatnánk, hogy a legújabb, modern stílusban jártas építésszel gazdagodott. Raichle nem volt egyedül, mert ebben az időben Szegeden élt és alkotott Magyar Ede. Magyar világára azonban a francia Art Nouveau hatott, és nem a lechneri irányzat. Magyar kiemelkedő alkotásának tekintjük a Reök-palotát, amelyet 1907-ben fejezett be. Abban az évben, amikor Raichle első, önálló szegedi épülete, Schaffer Vilmos bérháza megépült. Ezt a Móritz-ház követte, amelynek főhomlokzata hármas egységből épül fel, ahol az íves párkányzat is ezt hangsúlyozza. A felületek alakítása jelentős egyszerűsödést mutat a korábbi festői gazdagsággal szemben. Ez részben a szecesszióval szembeni ellenérzés erősödésével magyarázható, amit a megrendelő szem előtt tartott. A kék mázas majolikadíszek és a félhenger alakú zárterkélyek olyan elemek, amelyek az utolsó szegedi munkájában, az 1913-ban befejezett Gróf-palotában is nagy hangsúlyt kaptak. Ezen az épületen visszaköszön a szegmensíves lodzsa, amely nosztalgikus felidézése a szabadkai Raichle-palotának, ahogyan a két zárterkély fölötti kupola és a gazdagon stilizált motívumdíszek is. A Gróf-palota minden elemében a szecesszió jellemző alkotása. Az építész még akkor is ragaszkodott az önálló formai megoldásaihoz, amikor a szecesszió már felejtésre ítéltetett. Ezt láthatta ő is, de nem tudott, és valószínűleg nem is akart stílusán változtatni.

Az I. világháborúban katonai létesítményeket tervezett, majd a háború végén Budapestre költözött. Több építészeti alkotása már nem készült. A magyar szecessziós építészet – mára elfelejtett – mestere a fővárosban halt meg 1960. április 12-én, és a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.

 

Jegyzetek:

 

[1] Werner Hofmann: A földi paradicsom. Képzőművészeti Kiadó, 1987, Budapest, 258.

[2] John Ruskin: Előadások a művészetről, Révai, 1923, Budapest, 115.

[3] John Ruskin: Előadások a művészetről, Révai, 1923, Budapest, 113.



« vissza