Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Megkerülhetetlen kötet egy megkerülhetetlen életműről – Arany Zsuzsanna Kosztolányi-könyve

Kosztolányi éjfélre puhára főzött. Olyan civilizált volt, olyan európai volt, és olyan művelt volt, hogy nem tudtam a szemem levenni róla [.] hallgattam, mint az orákulumot, mert [.] elragadó volt” – írja Kosztolányiról Somogyi Jolán, Hatvany Lajos harmadik felesége, a politikai indíttatásból kegyetlenül meggyilkolt Somogyi Béla lánya. Hogy jobban értsük e vallomás abszurditását, tudnunk kell: néhány évvel korábban Kosztolányi nemcsak munkatársa volt a Hatvanyt, illetve elvbarátait következetesen gyalázó, az általa szerkesztett Pardon! rovatáról máig nevezetes Új Nemzedéknek, de ő is írt becsületükbe gázoló sorokat. Magát Somogyit pedig „halála után is támadta, ami nagyon, különösen nagyon fölháborító volt, mert védtelen embereket támadni nem nagy bátorság kell”, ennek okán Kosztolányi „teljesen idegen emberré vált a számomra, mert nem tudtam elképzelni, egy rendes ember így viselkedhetik” – írta Somogyi Jolán. A Bécsből visszatérő Hatvany Kosztolányit mindezek ellenére vacsoravendégnek hívja. A felhőtlennek aligha ígérkező találkozás előtt Hatvany még arra is figyelmezteti feleségét, hogy a más esetekben még a találkozást is kizáró előzmények ellenére meg fogja látni, hogy „fecnivé fog – pestiesen szólva – főzni téged, mert ennél bűbájosabb ember nincs”. Ami aztán, az előzetes figyelmeztetés ellenére, hihetetlen gyorsasággal meg is történt.

Ennek a „bűbájosságnak” igazából egyetlen titka van: ilyennek kell születni. És aztán ennek megfelelően élni. Közben, ha valaki költő és/vagy író, akkor írhat, sőt kell is írnia, mert az az élete, de azért olyanformán is élnie kell, ahogyan bármely más tisztes polgárnak. Köznapi élete ott van a művész alkotói élete mögött, és ha pusztán e külső történetből nem is vezethető le életműve, annak megértéséhez nem árt alaposan ismerni magát az embert és hétköznapjait is.

Arany Zsuzsanna Kosztolányi Dezső élete című könyvében ezt a civil történetet (amiből viszont nem hagyható ki az alkotó története sem!) írja meg. Könyvének kivételes anyaggazdagsága, vélemények, levélrészletek, idézetek özönében Somogyi Jolán rövid emlékezése csak egyike a tömérdek figyelemreméltó feljegyzésnek. Mégis, megragad valamit abból, ami a Kosztolányi-szindróma lényege: a homo aestheticus és a homo moralis oly jellemzően megélt kettősségét. Kosztolányi maga a Szépség című írásában Jules de Gaultier gondolatai ürügyén arra a következtetésre jut, hogy a homo moralis képzete az álszent moralitáshoz, a humanista álarcot öltő hatalmi harchoz kapcsolódik: a 20. század megmutatta, hogy a leggyalázatosabb diktatúrák és terroristák rendre a maguk „erkölcsének” jegyében gyilkoltak, akár tízmilliókat. (A magam részéről ezért inkább homo politicusnak nevezném ezt az emberfajtát.) A homo aestheticus felsőbbségét ezzel a megcsúfolt erkölcsiséggel állítja szembe, mert azt vallja, hogy csak az tudja megőrizni emberségét, „akinek erkölcse a szépség”. Vagyis, amikor azt mondja, hogy „minden morál merőben idegen a lényemtől”, nem a homo immoralist fogadja el követendő példának. Csak azt vallja, hogy az erkölcsi értékek relativitásának korában a szépség marad biztos tájékozódási pont.

Arany Zsuzsanna szigorúan az életrajzra koncentráló könyvéből kiderül, hogy ez mit jelentett Kosztolányi mindennapjaiban. Egyebek közt azt, hogy bármilyen szellemi-közéleti (végső soron, ha akarta, ha nem, politikai) közösséghez aggodalom nélkül csatlakozott – hogy aztán ugyanilyen könnyedén hagyja ott. Ha úgy tetszik: árulja el. Nem tekintette erkölcsi kérdésnek, hogy hova áll – amíg úgy gondolta, hogy nem vét az egyetemes humánum és a szépség törvénye ellen. Ezért párhuzamosan írt például a liberális-szabadkőműves Világba és az annak szellemiségét ellensúlyozni akaró Életbe – hogy aztán súlyos bíráló szavakat ejtsen róla és szerkesztőiről; utóbb, a Pardon!- korszakban pedig, mondjuk így, a Világ körével szembefordulva is ápolta régi kapcsolatát a Nyugattal. Amit egy, Babitsnak írt, korábbi levelében ugyanúgy zsidó orgánumnak minősített, mint ahogy tette azt a kommün utáni általános hisztéria idején Szabó Dezső – nagy nyilvánosság előtt. (Akkoriban, amikor Kosztolányival eszme- és fegyvertársi viszonyban szervezték a Magyar Írók Egyesületét.) Mindezt látva érthetetlennek tűnik, hogy a kor táborok szabdalta közegének szembenálló gondolati, politikai centrumai miképpen lehettek fogadóképesek Kosztolányi bárhol alkalmazható kompatibilitására. Érthetetlen ez, ha csak a kapcsolatok, kötődések rendszerére, (újság)írói szerepvállalásaira figyelünk, főként ha ezt a későbbi korok leegyszerűsítő látásmódja jegyében tesszük. A magyarázat a Hatvany által „bűbájos”-nak nevezett személyiség lehet, ami szerencsére az írásokban is tetten érhető. Merthogy Kosztolányi minden sora szakmai vagy művészi csúcsteljesítmény. Attól, hogy szellemes, okos, csillogó, egyetemesen európai, érzéki és gondolati értelemben szép, mert átsüt rajta a személyiség varázsa. Az a belső szabadság, amelynek egyetlen törvénye éppen maga a szépség.

E bűbájos ember csapongóan (sőt, kicsapongóan...) gazdag, elképesztő intenzitású életének rajza több, mint életrajz. Nem is lehet más, olyan sokfelé nyitott ez a történet, hogy nem maradhat ki belőle kora és világa. Egy költő, aki részese a századelő művészi megújulásának, aki a lélekre figyelve Freud tanain keresztül tanulja meg másként látni az embert, aki újságíróként szerkesztőségi munkatársa Adynak – de Kun Bélának is, aki találkozik Horthyval és a pápával, beszélget Thomas Mann-nal és a trónfosztott II. Vilmossal, aki, ha nem is egyszerre, de baráti viszonyt ápol Babitscsal és József Attilával, Szabó Dezsővel és Füst Milánnal, Karinthyval. Szélsőségesnek gondolt szellemi és érzelmi hatások érik, olykor drogokkal fokozva, de ezeknél is fontosabb a rengeteg munka. Riportok, jegyzetek, fordítások, versek, elbeszélések, regények. Jóformán az általa végzett munkáról tudunk meg talán a legkevesebbet, miközben élete legfőbb célja az írás. Kosztolányi természetesnek tartja, hogy igazából alkotásaiban él, és ugyan a mű fontosabb, mint maga az élet, de annak elérhető teljességét is meg kell ismernie – mert másként nincs mű. Innen nézve nem számít, hogy milyen a házassága: Füst Milán szerint pokol, de sok jót még Kosztolányi sem mond róla, bár kifelé konszolidált képet mutat. Hogy Harmos Ilona milyen feleség volt, arról olyan sokat nem tudunk. Azt azonban igen, hogy nemcsak tudomásul vette, hogy férje rendszeresen felkeres prostituáltakat, de be is kellett számolnia a velük átéltekről. Vélhetően azt is tudta, hogy alighanem minden cselédlányukkal is kapcsolatba lépett – ugyanakkor Kosztolányi utolsó, nagy szerelmi föllobbanása idején a legádázabb féltékenységgel harcolt vetélytársa ellen. Mégis, ez a házasság valóságos érzéseket és érzelmeket generál, és születik belőle egy veszedelmes sorsú gyermek is, akinek betegsége alkalmat ad arra, hogy az aggodalom, a másért való szenvedés, a szeretet dimenzióját nemcsak valóságossá tegye, hanem ki is tágítsa, művészi értelemben pedig abban is feltétlenül termékeny, hogy olyan körülményeket biztosít, amelyek segítik az életmű kiteljesedését.

Arany Zsuzsanna könyvében távolságtartó tárgyszerűséggel csak le akarja írni ezt a történetet, nem pedig metafizikai, pszichikai, szellemi mélységeibe hatolni. Kosztolányi élettörténete azonban akkor is túlmutat önmagán, ha megírójának nem célja kilépni az életrajz tudatosan szűkített világából. A szakmai alázat diktálta alaposság okán egy olyan kor krónikájává válik, amely önmagában is kivételesen érdekes: akkor is az volna, ha Kosztolányi életrajzából kihagynánk magát Kosztolányit. Megjelenik benne az olykor unalmas porfészeknek gondolt Szabadka sajátos, kisvárosi dimenziói közt is messzire tekintő kultúrája (nem véletlen, hogy Kosztolányi élete végéig ír helyi lapokba), amiben összetalálkozik egy nemesi hátterű, de már határozottan polgári életmód és műveltség a századelő útkeresésével, a nemzeti hagyomány a kortárs nyugati kultúrával (ami Szabadka szecessziós városképében ma is érzékelhető). Ez a kezdetben öntudatlanul megélt szintézis utat nyit a hirtelen nagyvárossá vált, Bécs közelsége által is Európa részévé váló Budapest szellemi forgataga felé. Mindez önmagában is izgalmas tárgya lehet egy társadalom életrajzának. Ezt az oly sokat ígérő világot tiporja el a háború, követik a fél- és álforradalmak, a történelmi Magyarország szétverése, majd a megmaradt rész új állammá szervezése, a nemzeti, politikai, társadalmi válság szorításának enyhülése és továbbélése. Ez, a régi világot megsemmisítő történelmi lázroham a magát a politikától távol tartani akaró és gondoló Kosztolányi számára állandó témát jelent, forgatagából ő sem maradhat ki. Közben pedig ez az időszak mégiscsak a magyar irodalom, sőt a szellemi élet (egyik?) aranykora – minden benne élő polgár és művész személyes élettörténete maga is történelem.

Az életrajz legérdekesebb fejezetei azok, amelyekben a Kosztolányi-életút kritikus elemeiről esik szó, amelyeket – mint jobb körökben a család fekete bárányait – a többnyire (ál)szemérmes, de tudatos hallgatás és elhallgatás csendje vesz körül: a zsidósághoz, az ellenforradalomhoz való viszony, a kurzuslapnak mondható Új Nemzedék botrányrovatának, a Pardon!-nak szerkesztése, olykor írása, a nemzethez és a nemzetelvű gondolkozáshoz kapcsolódása, az Ady-kritika. Esetenként kínossá váló ügyek, és nemcsak azért, mert a Kosztolányit körülvevő világ, az egymást váltó rendszerek eleve kínossá teszik őket, hanem mert természetük szerint is azok. Mégis, mintha nem volnának meglepőek, mintha egyetlen szellemi organizmus mutatná meg bennük magát, mintha Kosztolányi gondolkozásának volna szüksége arra, hogy több, olykor homlokegyenest ellenkező irányba járja be a világot, saját világát. Azt a pontot keresve, ahonnan már nincs tovább, és ha út lenne is még, esztétikai és szellemi finnyássága már nem engedi, hogy messzebbre kalandozzon.

Arany Zsuzsanna széles és mély merítésű könyvének címe tehát bátran lehetne az is, hogy Kosztolányi Dezső élete és kora, hiszen Kosztolányi olyan időszakban élt, amelyben a kor rendre beavatkozott a benne élők sorsába. Ne higgyük, hogy csak és kizárólag negatívan, és nemcsak azért, mert – miként Kosztolányi írta valahol – a költő akkor arat, amikor a búzáját elveri a jég (mellesleg a Jókai Mór élete és kora írójaként Mikszáth éppen azt tartotta Jókai életművére is kiható „veszteségének”, hogy sohasem szenvedett!). Kosztolányinak elsősorban ifjúkora, a boldog békeidőkben történt pályakezdése adott felmérhetetlenül sokat bontakozó életművéhez. Adott polgári jólétet, biztonságot, Bécsen (és Budapesten) keresztül olyan európai öntudatot, amely a csonka hazában a háborús összeomlás után is ott volt gondolkodásában. Egy európai középhatalom bárkivel egyenjogú polgáraként természetes volt számára, hogy kapcsolatba lépjen Rilkével, Freuddal, Thomas Mann-nal. Magabiztos „európai otthonossága” tette érthetővé, hogy a legnagyobb kortársak is partnernek tekintették, hogy a maga idejének irodalmi celebritásai közé tartozó Duhamel is ellátogatott a halálos ágyához.

Kosztolányi életútjának, világlátásának, gondolkodásának egyik legfontosabb vonása az európai naprakészség volt. Ő még annak a generációnak volt a tagja, amelyik számára magyarsága nem jelentett hátrányos helyzetet, nem érezte úgy, hogy szabadkoznia kellene miatta. Fájdalmasan és eltántoríthatatlan magyarságú magyarként akkor is a századelő szellemi világpolgáraként élt, amikor a háború utáni Európa önmagát is földarabolta, nem csak Magyarországot.

Trianon okán Kosztolányi a hajdani Magyarországot és a hajdani Európát is elsiratja, és ezt nem teheti meg úgy, hogy ne gabalyodna a politikába, amivel viszont nem tud mit kezdeni. Mert nem úgy nőtt fel, hogy ezt fontosnak tartsa – így aztán végképp nem tud mit kezdeni a pártpolitikával. Amiben minden olyan lap érintett, amelybe ír. Életrajzából kiderül, hogy ennek ellenére neki nincs politikai véleménye, meggyőződése. Ezért nem lehet áruló sem – és ezt alighanem a kortársak is megérezték, ahogyan Hatvany is, aki tudomásul vette, hogy Kosztolányi olyan, amilyen: még azok sem tudtak igazán haragudni rá, akik ideig-óráig, vagy akár tartósan szemben álltak vele. (Még a kíméletlenül ádáz Szabó Dezső is védelmébe vette egy méltatlan hangú mocskolódással szemben – noha váratlanul közeli kapcsolatuk után a legdühödtebb hírlapi és művészi harcot folytatva szakítottak.)

Vagyis Kosztolányinak sok minden szabad volt, ami másnak nem. És ez az egykori megengedő recepció máig nem változott. Igaz, ő azokat a gondolatait, amit mások nyilvánosan hirdettek, jobbára leveleiben rögzítette – illetve, vélhetően, élőszóban fejtette ki. Nemcsak a már említett, a Nyugatról alkotott véleménye maradt magánügye, de azt sem hánytorgathatták fel neki (ami pedig ott lehetett a Pardon! mögötti élmények halmazában), amit Juhász Gyulának írt egy levelében Lukács György és Balázs Béla kommün alatti ámokfutásáról, és ami egybevágott azzal, amit Babits a Magyar költő 1919-ben című írásának csak első változatában ugyanezen tárgyban közölt – hogy aztán a további kiadásokból gondosan kihagyja ezeket a sorokat. Mindez világosan és egyértelműen ott van Arany Zsuzsanna könyvében – azzal a tárgyilagossággal, ahogyan egy filológusnak kell a szövegekhez viszonyulnia, vagyis éppoly távolságtartó pontossággal, ahogyan egy gyakorló patológus vizsgálja az elé került anyagokat.

Egy szürkébb korszak szülöttjeként a mai olvasók hitetlenkedve nézik, hogy tragikus sorsfordulók forgatagában miként is élt egy magyar író-költő. Kiterjedt családi kapcsolatok, iskolatársak, barátok, társasági élet, kávéházak, szerkesztőségek; bonyolult és roppant egyszerű nőügyek, szerelmek; utazások, találkozások világnagyságokkal, a honi szellemi és közélet jeleseivel – a névmutató ránézésre vagy kétezerhez közelítő számú nevet tartalmaz, ezek igen jelentős része nem olvasmányokra, hanem valóságos találkozásokra utal. Itt kell megemlíteni, hogy e kötet lábjegyzeteinek száma is majd 3700, ami azt bizonyítja, hogy elképesztően alapos munkáról van szó. Pedig ez a könyv valóban az életrajzot állítja a középpontba, Arany Zsuzsanna nem író-monográfiát ír, nemcsak a művek elemzését kerüli, hanem amennyire lehet, még a recepciótörténet kérdéseitől is igyekszik távol tartani magát. Kosztolányi életművének kritikai kiadásán dolgozva az információk olyan tömegét halmozta fel, hogy még akkor is meg kellett írnia Kosztolányi életrajzát, ha munkájának nem ez volt az eredeti célja. Azt írja könyvvé, ami a szöveggondozás jegyzetanyagában meghúzódva alig került volna az olvasók szeme elé: vétek lett volna, ha ez a tudás ebben a formában nem kerül nyilvánosságra. Ezt látva talán nem túlzás azt mondani, hogy ami Kosztolányi életét illetően nincs megírva Arany Zsuzsanna könyvében, azt nem is érdemes megírni: az alkotó életútjának apró részletei is kirajzolódtak a szerző előtt. Vagyis egy káprázatosan gazdag életmű mögött egy hasonló dimenziójú életet fedez fel, amelyről ugyan nagyon sokat tudhattunk, de ebben a könyvben mindez egyetlen rendszerbe áll össze.

Ezt a rendszert nem Arany Zsuzsanna konstruálja, hanem Kosztolányi élete maga. Önmagukat strukturáló tényekből épül fel – csak kivételesen érződik az a túlrészletezés, amit a filológus anyaga iránti szenvedélye okoz. Ilyen például rögtön az indulás, amelyben a családtörténeti kutatás eredményei érdekesek, de nem feltétlenül jelentenek többletet sem Kosztolányi személyes életét, sem életművét illetően. Nem sokat ad az életrajzhoz, és a művek megértésében sem mindig segít az, ahogyan a regényhősök több vagy kevesebb vonásához, külső vagy belső tulajdonságaihoz modellként szolgálható figurák nyomába ered. Az ugyanis nem lehet kétséges, hogy az egyes személyiségelemek konkrét alakokhoz kötése nem változtat azon, hogy a kölcsönzött vonások tőlük elszakadva jelennek meg az író hőseiben, fikciójában. Az ilyen túlrajzolás igazolja, hogy minden szakmának megvannak a maga ártalmai: a filológust is elragadhatja a nyomozás, az újabb és újabb tények összegyűjtésének szenvedélye, és utóbb nincs szíve ahhoz, hogy nagy fáradtsággal összegyűjtött adatait félredobja. (Néha azonban jól teszi, hogy nem túl szigorú. E sorok írójának különös örömére szolgált, hogy megtudhatta: a Kínai kancsó című remek elbeszélés kisembere valószínűleg Karinthy, míg a különleges értékű vázát eltörő és ügyetlenségéről megfeledkező lovag Hatvany Lajos lehetett.)

Életrajzot sokféleképpen lehet írni, filológus módra éppen úgy, mint írói szenvedéllyel, a siker nem a választott módszertől függ: a szerző alapállása nem a megszületett mű értékét, hanem a karakterét határozza meg. Egy író csak mesél, mesél, olvasója elé varázsol egy személyiséget és kort – nem pedig adalékot szolgáltat egy majdani kritikai kiadáshoz. Egy irodalomtörténész-filológus pedig csak kutat, kutat, és hagyja magát sodorni a megismert tények cunamijával.

Abból az alaposságból, amely Arany Zsuzsanna kötetének legfőbb meghatározója, sok más érték is fakad. Az életrajz lélekrajz is lesz, de ott van benne a Kosztolányi-kor magyar és európai eszmevilága, szellemi mozgásainak rajza, szellemi életének topográfiája. Az író-költő kapcsolatrendszeréből, munkájából megismerhető kora sajtótörténete, nemcsak a megélhetését biztosító közegé, hanem művész-életének legfőbb alapját jelentő Nyugaté is. Sokat mondanak a korról emberi és alkotói barátságai, Juhász Gyulával, Babitscsal, Karinthyval, Füst Milánnal, József Attilával, vitái Szabó Dezsővel; rendkívüli figyelmet érdemelnek az apolitikus alkotó politikai kalandozásai. A téma kínálta olcsó izgalmakat elkerülve kirajzolódik (puritánabb szemmel nézve az olykor az aberráció határáig jutó) szerelmi élete, melynek némely vonásában napjainkban a szabadság és a szexuális önmegvalósítás nagyszerűségét is lehet ünnepelni, ahogyan a narkotikumokhoz való viszonyában is. Életrajzából az derül ki, hogy a kokain és az opiátszármazékok rendszeresnek tűnő használata őt, ellentétben Csáth Gézával, nem tette függővé, amiben szerepe lehetett unokatestvére elrettentő példájának is. Mindehhez ott van a megrendítő zárófejezet, Kosztolányi betegségének-szenvedésének története, amelynek súlyát visszafogottsága, távolságtartó tárgyszerűsége adja, miközben megtudhatjuk, hogy – szemben a köztudatban élő hiedelemmel – halálát nem közvetlenül a (radikális rádium-besugárzásokkal visszavert) rák, hanem a kezelések járulékos hatásai miatti testi romlás következtében kialakult tüdő-problémák okozták. Eközben pedig azt is láthatjuk, hogy a fizikai összeomlás közepette, a fájdalom keresztjére feszítve miként őrzi meg magát a szellem. „Mehr luft” – sóhajt fel Kosztolányi, megfricskázva a kolléga Goethét haldoklásában, és magát az elmúlást. Mert nem akar ugyan „játszani halált”, de a végső pillanatokban is játszania kell, ahogyan egész életében tette – a homo aestheticus erkölcsi parancsai közt van a mindhalálig kötelező stílusegység.

Imponálóan gazdag, informatív, folyamatos szellemi izgalmakat kínáló kötet Arany Zsuzsannáé. Összetettsége, gazdagsága okán sem bírálatában (vitatható momentumai amúgy nem érintik lényegét, de Harmos Ilona nyilvánvalóan megbízhatatlan emlékezése erősebb kritikájának hiánya azért zavarba ejtő), sem dicséretében nem lehet kitérni megannyi részletkérdésére. Ami a legfontosabb: a lényeg. Az, hogy biztos eligazítást kínáló, megkerülhetetlen mű született Arany Zsuzsanna rendkívüli energiákat követelő munkája eredményeként.

(Arany Zsuzsanna; Kosztolányi Dezső élete. Osiris, 2017, Budapest)



« vissza