Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Keynes, a forradalmi reformer

Keynes a 20. század legnagyobb hatású közgazdásza volt. Munkássága már életében sok követőt szerzett neki – meg persze sok kritikust is. Maga után „izmust” hagyott hátra, a keynesianizmust, amely, mint minden személyhez kötődő doktrína, idővel önálló életre kelt. Csak tippelni lehet, hogy Keynes mit szólt volna a reá hivatkozók, a tanait tovább fejlesztők nézeteihez, a későbbi korok döntéshozóinak „keynesi gazdaságpolitikai megoldásként” hivatkozott intézkedéseihez. Igen éles eszű, de amint munkásságának és személyének talán legjobb ismerője, Skidelsky írta, a vitákban mélyen sértő tudott lenni a más nézeten levőkkel szemben. Élesen fogalmazó tudósként és intellektuelként bizonyára kemény szavakkal ostorozta volna sok buzgó követőjét. Amint Marx is méltatlankodva elhatárolta magát némely hívétől („je ne suis pas marxiste”, írta a vejének), és volt rá jó oka; nos, a keynesianizmus egy időben, a névadó halála után, szintén doktrínává vált, e tény minden vegyes hozadékával.

Szakolczai György, a magyar közgazdaságtan egyik doyenje, sok évtizedes publikációs, intézményvezetői, közéleti munkássággal a háta mögött Keynes életének és gazdag munkásságának 419 oldalas könyvet szentelt. Vajon olvasnak-e még az emberek könyvet? – kérdi az ember, látva a tudományos, de főleg a köznapi kommunikáció alakulását. Mindenesetre a Közgazdasági Szemle Alapítvány kiadásában, a Pallas Athéné Domus Animae Alapítvány támogatásával, Halm Tamás szerkesztésében (neve ugyan nincs feltüntetve), szép kivitelezésű munkát vehetünk a kezünkbe. Műfaját nem lehet egy szóval megadni. Címe Keynesről, a nemzetközi gazdaság keynesi rendjéről, és a Nemzetközi Valutaalapról szól, azaz gazdaság- és elmélettörténeti vonatkozású. Keynes életének és szakmai pályájának súlyponti témáit azonban úgy fejti ki a szerző, hogy egyben saját közgazdasági nézeteit is rendre megemlíti, amit a „szerintem”, „a nézetem szerint” fordulatok gyakorisága, a „nem titkolom, hogy a vitában melyik oldalon állok” kitételek jeleznek.

A mű elemző részének, és az ott bemutatott korabeli dokumentumoknak a zöme egy konkrét vitához kapcsolódik, nevezetesen ahhoz, amely a második világháború második felétől a győztes oldalon belül zajlott: a háború utáni globális pénzügyi rendről. A korábbitól számos vonatkozásban eltérő monetáris rend, és benne a Nemzetközi Valutalap (IMF) meg a Világbank (pontosabban a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank – IBRD) valóban létrejött. Egyes szakértői vélemények szerint mindmáig működik, mások szerint az eredeti konstrukció negyed évszázadon át volt érvényben, és mára már a világgazdaság szerkezete, valamint a gazdaságról és a gazdaságpolitikáról való gondolkodás egészen más, mint volt az 1940-es években.

Bárhogy van is, egy akkora intézményi változás, mint az, ami 1945 után az addigi gazdasági-pénzügyi rendetlenség, a védővámokkal és merev devizaszabályozással operáló nemzeti etatizmus helyébe lépett, csakis tüzes viták és komoly érdekkonfliktusok nyomán következhetett be. E könyv nagy értéke, hogy bőséges hivatkozásokkal, dokumentum-ismertetéssel és korabeli beszédek, feljegyzések bemutatásával exponálja azt a politikai, szakmai és nem kevésbé személyes vitát (az amerikai White és a brit Keynes között), amely végül a nyugati világ gazdasági fejlődésének keretéül szolgáló két említett intézmény létrejöttéhez elvezetett.

A könyvet azonban nem gazdaságtörténész, hanem közgazdász írta, mégpedig olyan, aki nem sine ira et studio alapon tekint az akkori eseményekre és az akkori vitapartnerek érveire, hanem határozottan reagál a közgazdaságtan vitatémáira. Keynes tabudöntögető munkásságának taglalása során maga is közvetett vitát folytat tévesnek ítélt nézetekkel. Szakolczai György gyakran felhasználja, és a jelen dilemmáira vonatkoztatja Keynes akkori téziseit, nem rejti el, hogy milyen doktrínákkal nem ért egyet, és mivel tud azonosulni. Az olvasó a mű kezdetétől fogva tudhatja Szakolczairól, hogy Keynes nézetrendjét magáénak vallja, és nagy hibának, sőt máig tartó bajnak tartja, hogy a könyv főszereplőjének a nemzetközi pénzügyi rendre vonatkozó nézetei nem jutottak érvényre. Kritikájának legfőbb céltáblája az a közgazdaságtan, amelyet az amerikai szakmai fősodor képvisel, s amelyet téves eszmei alapon nyugvónak tart: „sajnos a főként Amerikában kidolgozott modern közgazdaságtan legsúlyosabb hibája, hogy tovább jár a Keynes által helytelenített úton.” Főhősével azonosulva úgy érzi, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer körül most zajló vitákban változatlanul érvényes az, amit Keynes képviselt, mivel ő „75 évvel megelőzte ezt a kort”.

Szakolczai szemében Keynes nem csak, és nem is elsősorban tudós volt, hanem ahogy több helyen hangoztatja: államférfi is. Sőt, ahogy egy helyen megfogalmazta: „nemcsak mélységes szociális elkötelezettségű államférfi és tudós, hanem látnok is”.

A szerzőnek a főszereplőhöz fűződő erős kötődése nyilván nem minden olvasónál számít hitelességet növelő tényezőnek, más olvasót viszont segíthet ez a lelkesedés és elkötelezettség abban, hogy az immár múlttá vált gazdasági eseménysort figyelmesen kövesse több száz oldalon át. Egyébként nem nehéz Keynes hatása alá kerülni. Magam recenzensként szintén elmondhatom, hogy két munkáját nagy olvasmányélményeim közé számítom. Az egyik nyilvánvalóan a fő műve, amelyet minden szerénységet félretéve Általános elmélet cím alatt publikált 1936-ban. Pontosabban A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete a hivatalos cím, de már csak a címhossz, valamint tényleges világképformáló hatása miatt a rövidebb név alatt emlegetjük. Ami azonban olvasmányként különösen magával ragadott engem, az A béke gazdasági következményei (1919) című rövidebb könyve. Ez tette korán ismertté, sőt a mai fogalmak szerint hamar közgazdasági celebritás lett, akinek megszólalásai mindig erősen rezonáltak a közéletben.

Éppen Keynes társadalmi és tudományos hatásának vonatkozásában lehetne vitatkozni a jelen mű szerzőjével. Ő ugyan több oldalon át dokumentálja Keynes komoly befolyását a kortárs és a későbbi közgondolkodásra, mégis mintha az lenne a kötet fő narratívája, hogy a keynesi nézetek félretolása, hivatalos negligálása (amiben többszöri említés szerint főleg az amerikai közgazdaságtani ortodoxia marasztalható el) vezetett később súlyos bajokhoz. Ez a beállítás azonban nem helytálló. Keynes szakmai élete során roppant nagy hatással volt a közgazdasági gondolkodásra, meglehetős befolyással bírt kormányzati döntésekre, 1946-ban bekövetkezett halála után pedig két évtizedig – nem túlzás ezt mondani – a keynesianizmus lett a dogma. „Mi mind keynesianusok vagyunk”, mondta Richard Nixon, az Egyesült Államok republikánus elnöke 1971-ben. Az egyetemi közgazdasági tanszékeken a keynesi iskolát követők hamar átvették a főbb pozíciókat.

És igen, a gazdaságpolitikusok a nyugati vegyesgazdaságokban húzódozás nélkül, sőt inkább készségesen elfogadtak olyan keynesi tételeket, amelyek teljesen eltértek az addigi, a Keynes előtti neoklasszikus irányzattól. A kereslet elégtelensége esetén, amikor a cégek megrendelései panganak, a munkanélküliség is nagyobb a szokásosnál, akkor az államnak keresletet kell teremtenie költségvetési élénkítéssel, a jegybanki kamatláb leszállításával – javasolta Keynes. E javaslat célszerűségét nem volt nehéz belátnia a politikusnak, aki ráadásul világosan érezte, hogy a javuló konjunktúra és a mérséklődő munkanélküliség mellett újraválasztási esélyei jelentősen javulnak.

A keynesi gazdaságpolitika sokáig ragyogóan működött. A második világháború után a nyugati piacgazdaságok hamarosan talpra álltak, sőt, két ragyogó növekedési teljesítményt hozó évtizedet regisztrált a gazdaságtörténelem. Csakhogy az üzleti ciklus durva ingadozásait kisimító, rövid távú állami beavatkozásra vonatkozó keynesi javaslatból nem következik, hogy a költségvetés folyamatosan költekezzen. Keynes azt sem gondolta, hogy a recessziót enyhítő kormányzati intervenció egyben megoldást hozna a gazdasági növekedés és fejlődés nagy kérdéseire, amelyekkel a közgazdaságtan Adam Smith Magnum opusa (1776) óta birkózik. Keynes állami intervencionizmusát különösen jól fogadták a szociáldemokrata, szocialista (mostani néven inkább: progresszív) politikai irányzatok. Téziseiből az állami eszközökkel való konjunktúra-élénkítést készséggel átvették a jóléti állam hívei. Magam ugyan óvatos vagyok a hipotetikus állításokkal, de biztosra venném, hogy Keynes a túlvilágról (melyben ő nem hitt) vitriolos megjegyzéseket tett a folyamatos állami költekezést és a magánkezdeményezés visszaszorítását propagálókra. Nem volt szocialista. A polgári társadalmat és a piacgazdaságot nem felváltani, hanem megmenteni akarta, olyan korszakban, amikor a versengő nacionalizmusok, vezérelvű rezsimek és hadigazdaságok („tervgazdaságok”) veszélyeztették azt a polgári világot, amelyet maga sokra tartott, és amelynek szabadságjogait, szabadelvű vívmányait nagyon is jóízűen élvezte.

A Keynesre hivatkozó gazdaságpolitikai gyakorlatnak mind több kellemetlen mellékhatása mutatkozott meg, sőt idővel fizetésimérleg-mizériák, költségvetési válságok és romboló mértékű inflációs hullámok léptek fel. A keynesianizmus akadémiai pozíciói gyorsan meggyengültek: Keynes tana beépült egyfajta szintézisbe, de ezzel mint doktrína, kikerült a fősodorból. Újkeynesi iskolák formájában mindig is jelen volt és van a modern közgazdaságtanban, bár az utóbbi évtizedig főképpen baloldali, progresszív és heterodox irányzatok írták nevét a zászlajukra. A keynesi, újkeynesi, a neoklasszikus, a kínálati oldali, a neoliberális és a számos egyéb irányzat viszonya azonban olyan szakmai kérdés, amelynek kifejtésére itt nincs hely, sem szükség. Szakolczai György nagy munkája kapcsán ehelyütt inkább két olyan összekapcsolódó vonulatra érdemes reagálnom, amelyek általános érvényű dilemmát érintenek.

Az egyik az, hogy mennyire fér össze a tudósi attitűd és a politikai cselekvés. A másik pedig a meritokratikus közszolgálat és a politikai döntés viszonya. E témák ugyan nincsenek kifejtve a könyvben, de Szakolczai alkalmat ad az eltűnődésre, hiszen ő maga Keynest elsősorban államférfinek tartja.

Magam kellő tiszteletem mellett is vitatom az értékelését, és inkább a nagy Keynes-kutató Robert Skidelsky nézetét osztom, aki gyászbeszédében így fogalmazott: Keynes politikai közgazdász volt, de mégsem politikai lény. Valóban, angol volt, és demokrata, mint ilyen, tudta, hogy aki nem vállalja a politikai küzdelemben való megmérettetést, az nem válhat államférfivé. Tanácsadóként, döntéselőkészítőként, nézeteit terjesztő és azon keresztül ható társadalmi tényezőként azonban erőteljesen formálhatja a döntéseket. Ilyen volt Keynes. Az igazságra való törekvése folytán került ki a közszolgálatból és írta meg 1919-ben a jövőt valóban sok vonatkozásban előre jelző sikerkönyvét. Ismertsége és elismert szaktudása alapján negyedszázad múlva visszakerült a pénzügyi világrend jövőjéről szóló nemzetközi tárgyalások középpontjába (ez egyébként ennek a könyvnek a háromnegyedét kitevő történet), de a brit szándékok és törekvések felől nézve lényegében sikertelenül tárgyalt.

Megjegyzem, bár ez is inkább szakfórumokra való: komoly okai voltak annak, hogy a Bretton Woods-i tárgyalásokon 1944 nyarán nem a nemzetközi klíringközpontra és mesterséges világpénz bevezetésére irányuló keynesi javaslat valósult meg, hanem az, amit az amerikai szakértői és politikai körök proponáltak. A delegátusok megalkották a Valutaalap és az azt kiegészítő nemzetközi fejlesztési bank koncepcióját, valamint a kötött, de indokolt esetben kiigazítható valutaárfolyam-rendszert. A valutarendszer középpontjába az amerikai dollár került (noha később bevezettek egy sajátos nemzetközi elszámolási egységet, de nem a korabeli koncepció szerint). Keynes végül maga is elfogadásra javasolta a kialakult koncepciót, ám az valójában nagyon más volt, mint amit ő éveken át több változatban, tervezetként kidolgozott.

És nem azért alakult így a történelem, mert az amerikai fő tárgyaló (H. White) korlátoltsága, gazdaságelméleti ortodoxiája megakadályozta őt és munkatársait Keynes szakmai igazságának felfogásában. Benn Steil, amerikai gazdaságtörténész hasonló témájú könyve (The Battle of Bretton Woods. John Maynard Keynes, Harry Dexter White, and the Making of a New World Order, Princeton University Press, 2013) korabeli dokumentumok és visszaemlékezések alapján sok lényeges vonatkozásban más következtetésekre jut, mint a Szakolczai-írás. Az amerikai terv mellett komoly anyagi, pénzügyi, politikai realitások szóltak. Nagy-Britannia már a világháború előtt sem tartozott velük azonos súlycsoportba, még a gyarmatok beszámításával sem, a háború után pedig, a domíniumok leválásával az lett, ami ma is lényegében: egyike a középméretű országoknak.

Akkor a brit birodalom még rengeteg kétoldalú klíringszerződést működtetett, sőt a háborús időkben még inkább elterjedt ez a sajátos, de jövő nélküli kényszerű csereforma. Egyébként azon években a magyar gazdaságot is nemzetközi klíringkapcsolatok fűzték a Német Birodalomhoz. Majd később, a szovjet tervgazdasági rendszerbe tagozódva egyenesen uralkodóvá vált a nemzetközi klíringtechnika a KGST keretein belül, az úgynevezett transzferábilis rubel elszámolások szerint – miközben dehogy volt szabadon transzferálható a transzferrubel. De ez már más történet. Keynes a brit kormány számára készített tervezeteiben kiállhatott a New York és London központú (vagyis amerikai-brit dominanciájú) nemzetközi klíringközpont elgondolása mellett, ám ebben sokkal inkább az angol érdek képviselete, mint a világ távlati rendjének víziója vezette tollát. A tárgyalások azután más irányt vettek, az angolszász világ által dominált központi pénzügyi hatóság helyett a rövid távú pénzügyi stabilizációt szolgáló monetáris alap (IMF) és az újjáépítési projekteket hosszú távra finanszírozó fejlesztési bank (Világbank) született meg, mindkettő az amerikai fővárosban, Washingtonban.

A Bretton Woods-i konferencia záróbeszédét Keynes mondta el, de a monstre rendezvény végeredménye nagyon más lett, mint amit ő maga, vagy a brit kormány remélt.

Ez azonban nem vesz el Keynes szellemi, tudósi, gondolkodói nagyságából. A tudós végső soron a tudományos igazságért és annak eszközeivel küzd; Keynes tudósként és közíróként, tanácsadóként, szakmai nagyságként elért annyit, amennyit társadalmi hatásban egy szakember elérhet. De nem volt Churchill – és Churchill sem volt Keynes.

Keynes nem volt forradalmár sem, bár az akkor általánosan elfogadott közgazdasági tézisek gyengeségeinek pontos és maró kritikájával rengeteget tett azért, hogy az ortodoxia előbb megroggyanjon, majd paradigmaváltás menjen végbe a gazdaságtanban. Nézetei beépültek az új szakmai konszenzusba: az Általános elmélet után mind a mai napig másként gondolkodnak a gazdaságtan tudósai.

Gazdaságpolitikai javaslatainak valóra váltásához felkészült, integer, hatékony és öntudatos államapparátusra (ragyogó pénzügyminisztériumi tisztségviselőkre, jegybankárokra) volt szükség – mindezt kora Angliája szavatolni is tudta. Máshol azonban a keynesi állami aktivitás nagyra duzzasztott államapparátust, nehézkes valutaellenőrzést, a vállalkozói kedvet elfojtó bürokráciát is magával hozott; ezek a szándéktalan mellékhatások is szerephez jutottak abban, hogy a keynesianizmus évtizedei után a gazdasági szabadelvűség gondolati iskolái és kormányzati ideológiái annyira megerősödtek a nyugati világban. Örökségének az a része, amely szerint a jól képzett, szuverén, nemzeti jólétben, és nem pedig napi politikai szempontokban gondolkodó szakapparátusra kellene bízni a makrogazdaság kézben tartását, az üzleti ciklus kijelölt pályán tartását, máig ható érvénnyel beépült a nyugati politikai gondolati rendszerbe, így például megtestesül abban a doktrínában, hogy a központi bank független a kormánytól. Ám a hatékony és szakszerű államapparátus ritka jószág világunkban. Ha az túlzás is, hogy az állam a gazdaságban mindent rosszul csinál, bőséges élményt szerezhettünk mi magunk is a túlpolitizált, bürokratikus, pazarló, gazda nélküli állami rezsimekről.

De visszatérve Szakolczai György munkájára: nagy érdeme, hogy korabeli dokumentumok, – például Keynes felsőházi beszédei – közlésével egy kiváló érvelő, világosan fogalmazó tudós ember munkásságát közel hozta a mai olvasóhoz. Keynes nem a kortársunk, nemrég mégis ismét naponta emlegették. Amikor a világgazdaságban tíz éve nagy visszaesés állt be, ahhoz hasonló, mint amilyet a világ 1929 után szenvedett el, sok döntéshozó mondta el, hogy megint keynesiánus lett. Valóban, a keynesi gyógymód hatásos bizonyos helyzetekben, nagyobb mellékhatás nélkül. Az Amerikából kiinduló válság nyomán ismét felpörgették az állami költekezést, és sosem látott mélységbe csökkentették a kamatlábakat. Ezzel a keynesi technikával a gazdaság és a társadalom időt nyert a regenerálódásra. A válság mélypontján túljutva azonban a remélt hatások kezdenek gyengülni, a mellékhatások (így a békeidőben példátlannak számító államadósságok felgyülemlése) mind erősebbek; ilyenkor okkal vált hangsúlyt a gazdaságpolitika. Ennek vagyunk tanúi most is.

A gazdasági válság a gazdaságelmélet tudósainak talán a leghatásosabb múzsája, és a legerősebb ösztökélője a jobb gazdaságpolitikai megoldások keresésének. És valóban sokat változott a gazdaságelmélet akár egy évtized alatt is; már a Nobel-díjasok névsora és munkásságuk témagazdagsága is bizonyíték a tudományos önreflexió működésére. Igaz, ez idáig nem született olyan mű, mint Keynes Általános elmélete – bár lehet, hogy valahol már készül. Szakolczai Györgynek köszönet azért, hogy Keynes száz évvel ezelőtt fényesen induló pályájába betekinthettünk, és egyben dokumentáltan láthattuk a gazdasági és társadalmi változások folyamatának roppant bonyolultságát.

 

(Szakolczai György: John Maynard Keynes, a nemzetközi gazdaság keynesi rendje és a Nemzetközi Valutaalap. Közgazdasági Szemle Alapítvány, 2018, Budapest)



« vissza