Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Albert Gábor írói bátorsága

Albert Gábort a Bölcsészkaron ismertem meg. 1950 és 1954 között jártunk egy évfolyamra, én magyar-történelem, ő magyar-könyvtár szakon. Évfolyamtársunk volt Antall József, későbbi miniszterelnök, Andrásfalvy Bertalan, a rendszerváltás első művelődési minisztere, Wacha Imre, Grétsy László, későbbi nyelvész professzorok, Tóth Bálint költő, Martin György, a magyar táncházmozgalom tudós megteremtője.

Albert Gábort észre lehetett venni a hatalmas létszámú irodalomtörténeti órákon, mert a könyvtár szak gyakran késett, köztük ő, lobogó, zöld lódenkabátjában. Lehetett látni róluk karikatúrát a Múzeum körúti kapu faliújságján. Egyébként jó rajz volt, barátja, a képzőművész Artner Tivadar rajzolta. Találkoztunk a Pais-kollégiumokon, láttam az Astoria-büfében salátafőzeléket enni. Magas, vékony, szőke fiú volt, értelem és energia sugárzott belőle. Lehetett tudni, merre ül hátul, a nagy, hatos teremben, mert sokat köhögött. Telenként különös, harangszerű, szürkéskék, bundás kabátban járt. Tiszta volt és kopott. Ormánsági nyelvjárásban beszélt, feltűntek zárt és nyílt e-i, amelyekhez élete végéig hű maradt.

Én középiskolából megmaradt műegyetemista fiúval kirándulgattam, jártam hangversenyre meg a versenyeire, mert kiváló atléta volt. Az egyetemen Vargyas Lajos révén a néprajzosokkal barátkoztam. Gábor harmadév végén kezdett udvarolni nekem. Akkor már a Piarista épületben voltunk, sokat beszélgettünk a Duna-parton, meg a zsúfolt és füstös Egyetem presszóban. Valójában ő beszélt, én hallgattam történeteit a családjáról, küzdelmes diákkoráról, jövendő terveiről. Mondta, hogy olyan Németh László-féle szeretne lenni, ezt természetesnek tartottam, de először a tanulmányíróra gondoltam. A szépírói tervektől megijedtem. Ki tudja, miért? Ma már tudom.

Soha ennyit nem beszélgettem senkivel, vele aztán egész életünk folyamán, különösen sokat utolsó éveinkben.

Mindig csodáltam én is mint mások, enciklopédikus műveltségét, pontos ítéleteit, politikai tisztánlátását. Három évvel idősebb volt nálam, mire egy évfolyamra kerültünk, több főiskolát megjárt, hogy ne vigyék el három évre katonának. Bölcsészkarra akart menni, nem vették fel. Volt egy eredményes vizsgája a Színiakadémián, de az utolsó beszélgetés után, nyilván a SZIT (Szakszervezeti Ifjúmunkás Tanoncmozgalom) egyenruhás lányának véleménye miatt úgy döntöttek, mégsem kell. A pécsi Pedagógiai Főiskolán a történelem-magyar-mező- gazdaság szak fogadta, ott talált egy kiváló pszichológia tanárra. A pécsi Jogi Karon egy évet végzett, beépült gondolkodásába a jogtörténet kiváló előadójának, Óriás professzornak tudása, de nem akart jogász lenni. A budapesti Református Teológián a görög, meg a héber nyelv kemény próba volt, keresztfélévesként fél év alatt kellett egy év anyagát megtanulnia. De a görögség, a görög filozófia az ókortól máig, új meg új formában születő gondolat-gyökeret vert és virágzott ki benne. Megrendítő a találkozása a teológián a népi írók szociográfiáival, a népi irodalommal, olvashatja a Választ, meghatározó élménye Németh László.

Összesen tizenhárom, különböző főiskolákon tett vizsga után vették fel oda, ahová menni akart, a bölcsészkarra, a magyar-könyvtár szakra. Nemcsak osztályidegen volt, hanem a középiskola néhány osztályát is a kőszegi katonaiskolában végezte. Mert tetszett a tizenkét éves kisfiúnak a cőgerek gyönyörű uniformisa, ahogy vonultak Pécs főutcáján. Boldog volt, amikor fölvették az iskolába, de keserves volt ráébrednie, hogy a katonaság nem neki való. Második osztályosként került oda, a legjobbak közé küzdötte fel magát, de idegen maradt, egyetlen menedéke, hogy hegedülni tanult. Az a pár óra szabadság tette elviselhetővé azt, hogy nem szabadulhatott onnan, csak mikor megszűnt az iskola. Mert ha otthagyja, a tartást, a tandíjat utólag ki kellett volna fizetnie.

Mindez a tehetséges fiúnak hasznára vált, tudását gazdagította, látókörét tágította, különállásra, helytállásra szoktatta. Természetes volt aztán, hogy az író negyven éven keresztül inkább vállalta a perifériára szorítást, mint hogy bárkit kiszolgáljon, vagy ne azt tegye, írja, amit helyesnek ítél. Inkább éhezett és fázott egyetemista korában, hideg és kínos albérletekben, mintsem eltűrje, hogy a kollégiumban beleszóljanak, hogy mit olvas. Éjszakánként pályaudvaron vagont rakodott, drótköteleket tekercselt, hogy könyvet tudjon vásárolni. Szakdolgozata Kodály-bibliográfia volt, írt volna Kodály irodalmi kapcsolatairól is, csakhogy közölték vele, megírhatja, de nem fogják elolvasni, nincs rá szükség.

Mikor engem bemutatott a szüleinek, Pécsett laktak egy bérelt házban. A kapu keskeny, nedves udvarra nyílt, zárt deszkakerítés választotta el a szomszédtól, bele volt nőve egy satnya fa. A hosszú, nagy L alakú háznak az utca felé két, az udvarra egy szoba ablaka nézett, meg a konyha. A szobák kicsik, zsúfolva egykori nagy lakásuk bútoraival. Egyikben lakott bátyja és a sógornője. Albert Áron Tamás, a bátyja, nevét az édesapjától örökölte, az pedig szintén az apjától. Ez a név nekem gyerekkori kedves íróm, Tamási Áron révén volt ismerős és barátságos. Jövendő sógoromnak és feleségének Gábor már korábban bemutatott Pesten, a feleség még medika, félénk, halk szavú, fehér bőrű lány, vagyis fiatalasszony. Áron hasonlított Gáborhoz, de puhább, Szentágothai János tanársegéde a pécsi orvoskaron.

Pécsett nagy szeretettel fogadtak, reggel érkeztünk, személyvonattal utaztunk egész éjjel. Hangos, vidám, erős család, három testvér, Áron, Gábor, és húguk, Sári, aki óvónő egy baranyai faluban.

Így hát megismertem az elbeszélései szereplőit. Édesapja, „a falu jegyzője”, Egyházasharasztiban kezdte pályáját, a legkisebb Ormánság melletti faluban, és feleségül vette a legszolidabb falusi paplányt, Horváth Katalint.

Ha egy református parasztfiú okos, leginkább tanító lett, vagy pap. Horváth Katalin nagyapja – Albert Gábor dédapja – kántortanító volt, annak a fia – Gábor anyai nagyapja – Horváth Antal már teológiát végzett, Foktőre került segédlelkésznek, s természetes, hogy feleségül vette a paplányt. Aki nem más, mint Feleki Margit: Anyus, ahogy Gábor emlegette anyai nagyanyját. Édesapja, Feleki József a foktői lelkész, még a Révay Lexikonban is szerepel. Írt, fordított, csillagászattal is foglalkozott. Halála után felesége, tehát Gábor dédanyja, árvaházi felügyelő, Dunapatajra költözik. Megéli, hogy '19-ben Szamuely Tibor Lenin-fiúi a főtér fáira akasztják az elégedetlen, hangadó módos gazdákat. Aztán a parasztok kivágják a fákat. Ezek a történetek elevenen élnek a családban.

A családfa azonban még följebb is megrajzolható. Volt egy gyalogszékely fiú Nagygalambfalván, Feleki Miklós, a székelyudvarhelyi kollégium diákja. Szülei papnak szánták, ő azonban vándorszínészként előbb súgó, aztán színész, a szabadságharcot honvédszázadosként küzdötte végig, Bem apó seregének színházat csinált. A bukás után bujdosni kényszerült, külföldre ment, aztán franciából fordított és magyarul írt drámákat. Végül fővárosi színész lett, nemességet kapott, ezentúl nagygalambfalvi Feleky Miklós. Ő volt Feleki Margit nagyapja. Margit még látogatta is lánykorában Budapesten. És mesél majd róla unokáinak. A neves színész fia, Feleki József, a foktői lelkész, Gábor dédapja, Camille Flamarrion csillagászati műveit fordította magyarra, európai horizontú ember.

Horváth Antal, az egyházasharaszti református pap, egy pusztuló ország szimbóluma is lehetne. Trianon után szembe került az átmeneti hatalommal, mikor a szerb jegyző tisztelgő látogatást kívánt tenni a református lelkésznél, Horváth Antal a kapu előtt várta, csak ott hajlandó fogadni. Ezért a család nem kapott élelmiszerjegyeket, ha a pap fiatal leánya – jövendő anyósom – nem megy érte. Nem ment. Aztán változtak a határok, lett kenyerük, nem „zsíros kenyerük”. Horváth Antal egyik fia pap lesz, a másik a népi eszmék hatására útmester, Katalin középiskolába nem mehet, lánynak minek az. A tiszteletes úr feltalálja a „gördönyt”, vagyis a tankot, mesébe illő az összeomlás, mikor a pajtából kivezérli az udvarra. Szabadalmát nem használják fel. Kutat is akar a faluban fúratni, megtervezi, de kivitelezni lehetetlen, aztán elkártyázza a lukmát[1] a parasztokkal. Felesége és leánya éhbérért hímeznek, naplót írnak, Jókait olvasnak.

1920-ban segédjegyző érkezik Egyházasharasztiba Szentesről. Alföldi, iparosodó, eleven magyar kisvárosból, szép, udvarlós fiatalember. Kereskedelmi érettségi után elvégezte a jegyzőtanfolyamot, most a baranyai szláv nemzetiség nyelvét is meg kellett ismernie. Édesanyja Földvári Nagy Teréz, elszegényedett nagybirtokos paraszt leánya. Apja székely ácsmester, hirtelen meggazdagodott, aztán éppoly hirtelen tönkrement, szállodaépítő vállalkozó, Albert Áron Tamás. Mindketten azt hitték, a másik gazdag. Lett három gyermekük, Áron, Teréz és Erzsébet. Még ismertem a nagymamát, Földvári Nagy Terézt, öregen is szép volt és jó kedélyű, kilencvenedik születésnapján így koccintott: Éljen a haza!

Ifjabb Áron Tamás szentesi lányokkal levelez, a paplány a postán dolgozik, s egyszer azt mondja a segédjegyzőnek: ne válaszoljon Áron. Látom lánykori fényképeit, ő azt gondolta magáról, csúnya, pedig szép volt, megrendítően kiszolgáltatott. Ebből a házasságból is három gyermek született, a már említett Gábor, Áron és Sára. Az apa eredményesen dolgozott, Egyházasharaszti után Sámod, majd Sellye, az Ormánság fővárosa következik, ott lett körjegyző. Helytáll a parasztok mellett Draskovich gróffal szemben. Idézem Albert Gábor: Egy magányos merénylő elmélkedései című munkájából: „Sellyén, ahol húszéves koromig éltem, van egy szép kastély, a Draskovich grófok tulajdona. Ez ugyanaz a félig magyar, félig horvát család, ahonnan Zrínyi Miklós felesége, Draskovich Euzébia is kikerült. A Draskovichoknak Sellye környékén, tehát az Ormánságban, gondolom, húszezer holdjuk lehetett, de birtokuk nagyobb része a Dráván túl esett, és a horvátországi Trakostyán volt a központja. Sellyén úgy hírlett, hogy Draskovich gróf, mikor az első világháború után a béketárgyalások még javában folytak, nem átallott elutazni Franciaországba, és minden követ megmozgatott a dolgok ésszerű elrendezése érdekében. Azt szerette volna ugyanis elérni, hogy a teljes Ormánságot csatolják Szerbiához, hogy gazdálkodását ne zavarja országhatár.”

Gábor édesapja, Albert Áron, a község képviseletében, évekig perben állt a gróffal. Aztán elkövetkezett a második világháború, ő pontos és lelkiismeretes hivatalnokként őrizte a törvényességet. Tehát nem fogadott el hálapénzt, semmi hiánypótló cipőtalpbőrt például, szegény is maradt. Szolgálati lakása ugyan volt, amit berendezett, ahogy illett, de takarékoskodott, ha nyugdíjba megy, legyen háza, legyen hová mennie. Anyust beköltöztették egy pécsi bérházba, mikor unokái, az egyik fia meg a lánya gyerekei középiskolások lettek. Aztán Sellyéről élelmezték őket. Így találkozott Gábor első gimnazistaként Pécsett a katonaiskolásokkal.

A háború vége felé a jegyző megtett mindent, hogy mentse a község zsidó származású lakosait, de elvitték őket, aztán a nyilas pártvezető ki akarta sajátítani azt az üzletet, ahol korábban a zsidó származású tulajdonos alkalmazta. Albert Áron, a falu jegyzője nem engedte feltörni a hivatalos pecsétet. A nyilasok hatalomátvétele után jöttek érte a csendőrök. Végigkísérték a falun, mint egy bűnözőt. Internálták, a pécsi Pius gimnázium alagsorában még többször meglátogatta a család. Megbeszélték, hogy Gábor nem vonul be, Anyusnál marad Pécsett Áronnal, Katus és Sárika hazamegy Sellyére, ott várják meg az internálótáborba került apát. A tábor lakóit, mikor közeledett a front, szélnek eresztették. Albert Gábor Albérleti szobák című első könyvében megírta, hogy ezzel nem ért véget az életveszély. „A megyei nagyfejesek, mert ezekkel volt együtt, valahonnan szereztek egy fuvarost, aki jó pénzért elviszi őket Sopronig. Neki azonban haza kell jutnia, az övéi bizonyosan otthon maradtak. A pályaudvaron egyszerre mozgolódás támadt. A peronon nyilas karszalagosok, csendőrök, katonák futkostak fel s alá, s mindenkit kihajtottak a sínek közül. A peront is lezárták. A szomszédos padon, mintha most ébredezne, nagyot nyújtózott egy durva posztózekés férfi. Megigazította koszlott kucsmáját, a pad alól előhalászta zsákból összebogozott, maga gyártotta hátizsákját, és halkan odaszólt neki. – Ha maga is Lőrincnek tart, akkor igyekeznünk kell.” Sikerül egy tehervonatban elrejtőzniük, utána egy másikkal hazaérkezik a falujába. Albert Gábor ebben az elbeszélésében tanítónak ábrázolja az apját. Amikor a tanító a vonatból kiszáll, az állomás zsúfolva van emberekkel. „A forgalmi irodának tartott. Itt is fegyveres állt az ajtó mellett, de a szakállas férfi apró fekete bőröndjével olyan határozottan közeledett, hogy a katona nem tartotta érdemesnek okvetetlenkedni. Az irodában csak a hebegő Tónika volt benne, a távírdagép szalagtovábbító szerkezetét húzta fel. Köszönt, s odaszólt, hogy engedjen meg egy telefont. Eszébe sem jutott, hogy nem ismerik meg.

A központ azonnal jelentkezett, az iskolát kérte, de a telefon gyanúsan kattogni kezdett, majd hirtelen teljesen süketté vált. Hiába hallózott, hiába fújt bele többször is. Letette a kagylót, és újra kurblizni kezdte volna a készüléket, de akkor egy kéz fogta le a kezét, egy nyilas karszalagos kéz nyúlt át előtte. Megfordult és az állomásfőnökkel találta magát szemben. Csak a szemén látszott egy pillanatra a megdöbbenés, de aztán azt is hideggé merevítette, és olyan szertartásosan szólalt meg, mintha csak hivatalosan ismerték volna egymást. – Remélem megengedi, hogy a feleségemnek telefonáljak? Az állomásfőnök nem vette, vagy nem akarta észrevenni a magázást. – Már próbálkoztál vele? – Szétkapcsoltak – mondta, és rátette kezét a kurblira. – Gyere be inkább hozzám. – Gyanakodva mérte végig, aztán előre sietett a főnöki irodába, ott azonnal az íróasztalhoz lépett, egyik kezével a telefonkészülékre támaszkodott, hogy azzal is jelezze, semmi kedve udvariaskodó beszélgetésbe kezdeni. Az állomásfőnök aggódó arccal húzta be az ajtót. – János, hogy kerültél ide? – Különvonattal. – Ki tud róla, hogy megérkeztél? Beszéltél már valakivel? -Hidegen megrántotta a vállát, és a másik kezét is rátette a készülékre. – Megpróbáltam, de szétkapcsoltak. Ha megengedi – hárította el a további kérdezősködést, és tekergetni kezdte a kurblit. Az állomásfőnök egészen közel lépett hozzá, és lefogta a kezét. – Kész öngyilkosság! Szöktél? – Elengedtek. Papírom van róla. – Számítanak is most valamit a papírok! A telefonodat is biztosan lehallgatták. Kuti mindenre képes, és ha Szegi megtudja, hogy mégiscsak visszakerültél.! – Nem szólt semmit, csak az állomásfőnök nyilas karszalagjára nézett. A főnök azonnal elértette. Mit tehettem volna? – mondta a tekintete. Muszáj volt. Azt szeretnéd talán, hogy védekezzem? Talán még magyarázatot is tudnék találni, de hidd el, ostobaság volna ilyesmivel húzni az időt. Az íróasztalához lépett, gyors mozdulattal kihúzta a fiókot, és egy katonai revolvert vett elő. Gyorsan, mint akit sürget az idő, magyarázni kezdte, hogy semmiképpen sem maradhat Kisványiban, és úgy tudja, hogy a felesége sincs már a faluban. Talán Markócra ment. Közben papírt vett elő, írt néhány sort, amelyre a pályaőr a raktár végében kiad majd egy hajtányt. A pálya szabad, vonat erre már nem közlekedik. A Markóc alatti füzesig biztonságosan mehet, onnan pedig a kertek alatt belopózhat a faluba. Egy-két napon belül a frontot úgyis fel kell adniuk, a nyilasok már szedelőzködnek, és sajnos neki – mármint az állomásfőnöknek – hivatalból kötelessége menekülni. Gyorsan hadarta el mindezt, markába nyomta a papírt és a revolvert. – Az írást ne hagyd a pályaőrnél, csak mutasd meg neki. Zsebébe csúsztatta mind a kettőt, aztán tétován megálltak egymással szemben. Az állomásfőnöknek mintha mind a két karja egyszerre mozdult volna, hogy búcsúzóul átölelje, de aztán csak jobb keze kereste a másik férfi kezét. – Isten áldjon János, siess, járj szerencsével – és kituszkolta az irodából. A pályaőrnek nem kellett sokat magyaráznia. Elolvasta a cédulát, és azonnal a raktárnak nevezett fészerbe vezette. A tanító a hajtányrészt tolta, a pályaőr a harmadik kereket a rákapcsoló rúddal a vállára kapta. Mikor elkészültek az összeszereléssel, a pályaőr egy hosszúcsőrű olajozót hozott ki, és megolajozta a fogaskereket. Aztán elővett a zsebéből egy lapos üveget, kihúzta a dugóját, aprót kortyintott belőle, és felé nyújtotta. – Melegítőnek! Kisüsti. Elfogadta, és húzott belőle. A pálinkával megöblögette a száját, és csak azután nyelte le. A szesz jólesőn égette végig a nyeldeklőjét, kellemes bizsergéssel olvadt szét a gyomrában. Felült a hajtányra, és onnan nyújtotta a kezét. – Köszönöm! Isten áldja. – Isten áldja, tanító úr. Kicsit megtolom, úgy könnyebben megy. Vagy tíz lépést futott vele, a fogaskerekek halkan pattogtak, a három kerék ugyanolyan ütemben, kis késéssel kattogott hozzá. Erősen dolgozott. Talpát nekivetette a lábtartó kengyelnek, derekát megfeszítette, belefeküdt, úgy húzta. Eleinte csak lassan hátra, lassan vissza, de ahogy mind több erőt adott belé, a kattogás üteme is vidámabb lett, a ritmus is inkább azt diktálta, hogy gyorsan előre, gyorsan vissza, újra előre, újra vissza. Kabátját ki kellett gombolnia, megizzadt, a szembe csapódó szél kellemesen hűsítette.”

A következő megpróbáltatás, mondjuk erőpróba, becsületpróba, az új rendszerben úgy éri, és úgy reagál, mint előbb, ahogy egyénisége diktálja. Mint ellenállót, visszahelyezik hivatalába 1945-ben, földet is kapna, de nem fogadja el, mit csináljon vele. Az egyik üldözött, aki hazajött, éveken át beutaltatja Siófokra. Mikor Dél-Baranya határsávnak minősül, felszólítják, lépjen be a Pártba. Nem lépett be. Megfosztják állásától, kiteszik szolgálati lakásából, a kéményseprő mester fogadja be őket. Egy este aztán a kertek alól lépéseket hallanak, a község párttitkára jön, sürgősen tűnjenek el, megvan a határozat, hogy kitelepítik, megvan a helyük a Hortobágyon.

Akkor ment el minden eladható holmijuk és megtakarított pénzük egy bérlakás szerzésére, s költöznek oda, ahol megismertem őket. Nagyobbik fiuk, Áron egyetemista, Gábor gimnazista már Pécsett, Sára középiskolás. Albert Áron elment segédmunkásnak, ráejt egy gerendát a lábára, eltörik a nagylábujja, akkor lett bérelszámoló. Azt lehet mondani, mindenhol szerették, segített rajta minden kanyarban valaki. Mert becsületes, kedves, ha kellett, bátor ember volt, amilyen mindenki lenni szeretne. Gábor ezt írta róla: „Nem volt híres, nagy, csak minden helyzetben becsülettel teljesítette a kötelességét. Ezt, hogy »csak« kiemelve, idézőjelbe szeretném tenni, mert véleményem szerint ennél többet az embertől kívánni nem lehet.” Úgy élt, ahogy a fia, Albert Gábor: a maga helyén az élete árán is tette, amit helyesnek ítélt.

Ezeket a történeteket nemzedékről-nemzedékre megőrizte a családi emlékezet. Példa volt és erőt adott azoknak az utódoknak, akik képesek voltak továbbvinni ezt az örökséget.

Gábor írói pályáját Németh László Galilei című drámájáról írt tanulmányával kezdte, 1955-ben. A Dunántúl című pécsi irodalmi folyóirathoz vitte volt gimnáziumi igazgatója, de Gábor még megjelenése előtt elküldte a kéziratot Németh Lászlónak. Küldeményére hamarosan válasz érkezett, levél Németh Lászlótól. Idézem Gábor könyvéből: „A levél így kezdődött: Kedves Albert Gábor! Levele és tanulmánya kivételes örömet okozott. Nem annak örültem, hogy a Galilei-ről jó véleménnyel van (mások is emlegettek remekművet), hanem hogy abból az ifjúságból, amellyel énnekem már kapcsolatom nem volt, ilyen szemmel néznek egy napfényre került művemre, s épp egy ilyen világosan elemző tanulmánnyal reagálnak rá. Ez némileg kárpótol azért a sok szenvedésért, amely (nem a mű foganásától megírásáig, hanem megírásától a megjelenéséig) e mű ára volt s lesz még ezután is. A levél végén megemlítette, hogy tanulmányom felkeltette érdeklődését, s ami ritkán történik meg, tudni szeretném, mivel foglalkozik, vannak-e irodalmi, tudományos tervei stb. Ha megírná – mikor és hol van a Széchényi Könyvtárban, egyszer beszaladnék... A levél dátuma: Budapest, 1955. febr. 10. Soha nem találkoztak, Gábor azt a levelet nem írta meg. Nem emlékszem, hogy a bemutatón-e, de a Galilei feledhetetlen előadásán ott voltunk.

Én meg se melegedtem még a Rádió Irodalmi Osztályán, mikor egy évforduló alkalmából műsort készíthettem Zrínyiről. Nekem való feladat volt. Az egyetemen régi magyar irodalommal foglalkoztam, Gábor pedig különösen szerette Zrínyi prózáját, leginkább pedig Az török áfium ellen való orvosságot. Minden ízében érezte aktualitását. Még nem házasodtunk össze, tehát Gábort kérhettem fel a műsor elkészítésére. Zrínyi prózájából úgy válogatta a szövegeket, hogy rövid idő alatt úgy hasson, mint az egész. A címe is feltűnő lett: Ne bántsd a magyart. Bementünk a felvételre, a stúdióban lelkes színészeket és boldog rendezőt találtunk, Solymosi Ottó azt mondta, úgy szól az egész, mint valami oratórium. Ez történt 1954. november elején. 1955. október közepén Kodály nyilatkozott a Rádióújságban: A Zrínyi szózata megírását közvetlenül a Rádió sugalmazta. Jól emlékszem: „Zrínyi-műsort adtak a Rádióban valamilyen ünnepi alkalomból. S ahogy hallgatom az előadást, egyre nagyobb hatással volt rám Zrínyi minden sora, megragadott, milyen hatásos, milyen élő ma is Zrínyi költészete. Akkor rögtön azt gondoltam, hogy mindezt zenei formába lehetne önteni – így még élőbb, még hatásosabb volna. Akkor ott, a rádiókészülék mellett született meg bennem az elhatározás, és a bemutató szempontjából nem is gondoltam másra, mint a Rádióra.” Először a rádióban mutatták be, aztán a Zeneakadémián. Ott voltunk, boldogok voltunk.

Aztán jött '56, Gábor akkor éppen tébécés, szanatóriumban van, aszkéta diákkorának következményeként. Ettől fogva belső emigrációban él. Tanulmányt, esszét nem lehet szabadon írni, pályájának ez az íve megszakad. Első novellás- kötete az Albérleti szobák, 1966-ban nagy késéssel jelenik meg, diákkorunk, az '56 előtti évtizedek társadalmi feszültségeit, nyomorúságát írja le. A következő évtizedekben regényei, elbeszélései, kisregényei három-öt évenként jelennek meg.

Munkái nem egyszerűen történetek, társadalomrajzok, vagy lélektani ábrák; prózáját a gondolat és líra kettős íve tartja. Mindezzel szemben áll a rendszerrel, sokára és nehezen, kis példányszámban adják ki, soha nem kap igazi nyilvánosságot, könyvesbolt kirakatába nem teszik, televízióban nem szerepel. Nem lehet „kanonizálni”. Mély hallgatás kíséri a kritika részéről, vagy veszélyes támadások, mert akármiről írt, akár a jelen, akár a történelem ihlette szólásra, mondta, amit kellett: „Megmenthető-e a magyarság. Megmenthető-e a lelkem.” Az írók köztársasága, az írástudók azonban mellette álltak, ezt néha meg is írták. A könyvkiadók becsületére válik, hogy kis példányszámban ugyan, de előbb-utóbb legalább kiadták.

A város fullasztó légköréből menekül, mikor 1983-ban a Magyarország felfedezése című sorozat számára megírja a bukovinai székelyek, a magyarországi németek, a szlovákiai magyarok ki-, meg betelepítésének történetét, az Emelt fővel című szociográfiát. Hatalmas munkával, művészi igénnyel. Karácsony után jelent meg, szinte titokban, örült a lektora, hogy a kritikusok nem vették észre. De híre volt, eltűnt, keresték, a változás után bálákat találtunk belőle raktáron. A változás előtt azonban új kiadását leállítják, írásait nem közlik. Mert, ha írásban nem tehette, szóban mondta el az Írószövetség közgyűlésén a hatalom bűneit, 1986-ban. Bornemisza Pétert idézte, a 17. századból, „egyfelől félek, másfelől ég a szívem, és talán az oldalamon is kifakadna, ha a számat föl nem tátanám.” Albert Gábor nagy indulattal, teljes átéléssel mondta el mindazt, amit nem lehetett kimondani. Mikor befejezte, óriási taps, a hatalom részéről felháborodás. Az Írószövetség bomlik, többen kilépnek, hogy elsők legyenek az alakulni látszó kormánypárti szervezetben. Aztán visszalépnek.

Évekig hallgatásra van ítélve. De rendszerváltozás felé halad a kor, esszéinek gyűjteménye, a Szétszóratás után, 1989-ben Év Könyve-díjas. Eddig egész életében könyvtárban dolgozott, az OSZK majd a MTA Zenetudományi Intézet könyvtára a menedéke. A kilencvenes években úgy érzi, az emigrációnak vége, 1991-ben vállalja az Új Magyarország című kormánypárti napilap megszervezését, s kilenc hónapig főszerkesztője. Csak kilenc hónapig, mert ebben a minőségében is független értelmiségi marad. Még egy kísérlet a politikával, a Magyarok Világlapja szerkesztése, de a visszatérő régi hatalom megszünteti a lapot. „Maradtam az, aki voltam” – vallotta.

Jékely Zoltán révén kapcsolatba kerül a református egyház szervezőivel, 1992-2001 között részese a Balatonszárszói Soli Deo Gloria értelmiségi tábor megteremtésének. A Protestáns Közművelődési Egyesület titkára, mikor Szentágothai János az elnök. Udvaros Béla rendezővel vezeti az Evangélium Színházat.

Az idő változása, a körülmények aztán szabadabbá tették a gondolatot, s az író, aki génjeiben hordozza elődeinek szenvedélyét, becsületét és erejét, fejében pedig maga szerezte tudását, érzelmeiben életének minden tapasztalatát, tanítója lehet a nagy falunak, az olvasóinak. Mert nemcsak bátran, szenvedéllyel is ír. Novellákban, regényekben, vagy kisregényekben megjelenő történetei fájdalmasak, vagy döbbenetesek, ironikusak, líraiak és gondolatban gazdagok. Élnek, s ebben nagy része van nyelve erejének és szépségének, ami elsősorban gyerekkora ormánsági népnyelvének köszönhető, de annak is, hogy magába szívta a teljes magyar irodalom gondolati, érzelmi és nyelvi gazdagságát. Hozzá kell tennem: mindig sokat olvasott, és kitűnő memóriája volt. Birtokolta az európai kultúra sokszínű világát. Jártas volt a képzőművészetben, a zenében is. Ahogy családjában mindig jelen volt, – emlékezzünk Flamarriont fordító ükapjára – nem volt tőle idegen a természettudomány sem.

A rendszerváltozás után a Pont Kiadó életműsorozatban adja ki évtizedekig elhallgatott szépirodalmi munkáit. Az Esszék és eszmék című sorozatban pedig esszéit, az utolsó trilógiában új, és máig korszerű régi esszéiből válogatást, tematikus rendben. Abban a másfél esztendőben, ami orvosa szerint még élnie adatott. A Megsebzett irodalom, Az oldalamon is kifakadna 2017-ben jelent meg, az utolsó, a Csak a lélek ismeri, amit még maga korrigált, 2018-ban.

Aztán, mint egy befejezett műalkotást, az örökkévalóság elragadta tőlünk, nem láthatjuk testi valójában, nem tehetünk mást, ha vele akarunk maradni, olvassuk, nyissuk ki a Könyvet. Mert egyetlen könyvet írt, mint minden író, az egész életmű egyetlen üzenetét, a Hit, az Igazság, a Hűség és Szeretet igéinek Bibliáját.


[1] lukma: baranyai tájszó = természetbeli adomány



« vissza