Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Bauhaus 100 éve – Gratuláció helyett, avagy: Abcúg Gropius, éljen Sitte!

Amikor 1979–1980 fordulóján az építési hatóság ösztöndíjasaként kerültem Hamburgba, csak nagyon halvány fogalmam volt arról, hogy a 20. század húszas éveiben milyen teljesítményeket produkált az ottani városépítés, különösen a szociális lakásépítés terén. Akkori, idősebb magyar kollégáim ezen a téren is a legnagyobb természetességgel a Bauhaus-t vagy az általa inspirált alkotásokat tekintették „etalonnak” – vagyis például magában Dessau-ban a „Siedlung Törten”-t, a berlini Siemensstadt-ot vagy a stuttgarti „Weissenhofsiedlung” minta-lakótelepet, hogy csak nagyon ismert példákat említsek. Olyan regionális változatok, mint a jórészt Fritz Schumacher építésügyi igazgató munkájának köszönhető „vörös Hamburg” (ami ellentétben a „vörös Béccsel”, nem politikai állásfoglalást jelent, hanem az észak-német hagyománynak megfelelő vörös klinkertégla közmegegyezésen alapuló használatát), szemükben alapjában véve gyanús, az ötvenes évek levitézlett „szocreál”-jára emlékeztető devianciák voltak. E helyen eltekintve attól, hogy saját magam már akkor – többek közt az Európa-Tanács által meghirdetett 1975-ös műemléki évnek köszönhetően – az eklektikus városrészek elszánt híve voltam, saját elképzeléseimet az 1920-as évek telepszerű lakásépítéséről ebben az időben – a berlini, frankfurti és egyéb német példákon túlmenően – elsősorban a bécsi szomszédság uralta. Ezek közül is kiemelkedett a Karl Ehn tervezte Karl-Marx-Hof, amely neve, és kifejezetten osztályharcosan ikonikus jelentéstartalma ellenére imponált masszív erődszerűségével. Tudat alatt Hamburgban is valószínűleg hasonlót vártam – szakirodalom, amiből tájékozódhattam volna, akkor alig volt hozzáférhető. A Fritz Schumacher által tervezett Jarrestadt zárt központi tömbje, mindössze egy oldalon kinyílva és a rávezető utcákat enyhén hajlított vonalvezetéssel meghatározva, tartózkodóan elegáns és meglepő volt: a lét (nagyon is elviselhető) könnyedsége pont az észak-német Hamburgban Bécs helyett, nem is beszélve az unalomig azonos „bauhaus-os” szalagházakról Berlinben? Egyszóval azonnal megnyert magának az a civil magától értetődőség, amit ez az együttes sugárzott, és elültette bennem a gyanút a Bauhaus-szal, Walter Gropius-szal, a CIAM-mal, Le Corbusier-vel és egész holdudvarukkal szemben.

Most, a Bauhaus 100. évfordulója kapcsán, ideje kimondani: a Bauhaus, mint az egyedi épületek innovatív megközelítése és a design magasiskolája rengeteg érdemet szerzett, de városépítési elveivel, a városi funkciók túlzott különválasztásával, a városi beépítés szerkezetének feladásával élhető és eleven várost létrehozni nem lehet.

Legkésőbb a 2007. évi Lipcsei Charta óta bevett felismerésnek köszönhető, hogy a hagyományos, kompakt európai város, a rövid utak energiatakarékos városa az a modell, ami a városfejlesztés aktuális problémáira a legjobb megoldásokat kínálja. Ma, amikor intellektuális körökben az évforduló kapcsán a Bauhaus ismét divatba jön, legfőbb ideje elvetni a 20. század első felének mindmáig kártékonyan ható elméleteit. A Lipcsei Chartát némi joggal lehet az 1933. évi Athéni Charta ellentétének tekinteni, bár érdemes figyelembe venni, hogy a két, nagy hatású irat egész más összetételű szerzői kör munkájának eredménye volt: az előbbit minisztériumi tisztviselők előkészítése alapján, önkormányzati és szakmai szervezetek széleskörű bevonásával az EU településfejlesztésért és -rendezésért felelős miniszterei fogadták el politikai nyilatkozatként, míg az utóbbi egy építészkongresszus záródokumentuma volt. Ennek megfelelően az Athéni Charta építészetibb megközelítésű, míg a Lipcsei Charta a fenntartható fejlesztés „mágikus háromszögéből” – a természeti létalapok megőrzésének, a gazdaság teljesítőképességének és a társadalmi összetartásnak egyensúlyba hozásából – indul ki és vezeti le ennek térbeli követelményeit. 1933-ban Németországban már a nácik voltak uralmon, és nyomásukra ebben az évben a Bauhaus meg is szűnt, de városépítése elvei erősen befolyásolták az Athéni Chartát, noha annak fő szerzőjeként Le Corbusier-t kell tekinteni.

A modern építészet egyik kulcs-alkotása mindmáig rozsdás sufniként ringatózik a párizsi Austerlitz rakpartnál: kiszolgált szajnai gőzhajó, amit Le Corbusier 1929-ben [...] úszó hajléktalanszállássá épített át. Ezzel az ,asile flottant'-nal élcelődött Rem Koolhaas [...], Le Corbusier a modern építészet eszményi kliensének állított emléket: a clochard-nak – ő ugyanis a design kérdéseiben nem igényes, szívesen él a friss levegőn és sok higiéniára van szüksége.”[1] Félreértések elkerülése végett: Koolhaas nem olcsó poént akart pont a hajléktalanok kárára elsütni, hanem az önmagát modernnek tartó építészet egyik fő jelszavát, a „fény, levegő, nap” („Licht, Luft, Sonne”) háromságát vette célba. Ezek, és hasonlóan absztrakt és életidegen célok vezettek olyan városépítési koncepciókhoz, amelyek végül is kis híján magát az európai várost ölték meg.

Ezen koncepciók nem véletlenül születtek, hiszen a 19. századi, eklektikus városnegyedek valóban súlyos higiéniai és szociális hiányosságokkal küzdöttek. Gondoljunk csak Berlin munkásnegyedeinek hátsó udvaraira (amelyek minimális méretét 1853-tól az akkori standard tűzoltó jármű 5,34 m-es forduló-átmérője határozta meg nem egész 30 nm-ben, amit csak 1887-ben emeltek a még mindig túl kicsi 60 nm-re!), de akár a budapesti „gangos” beépítésre: ezek a városrészek a telekspekuláció következtében túlságosan sűrűn lakottak voltak. Az ágybérlet és a több műszakban alvás akkori rémképe ma már Közép-Európában is eltűnt. Hiányoztak a zöldterületek, kezdetben még az egészséges ivóvízellátás sem volt megoldva, mint azt az 1892. évi hamburgi kolerajárvány mutatta kirívóan. A túlságosan nagy laksűrűség egyébként elsősorban nem városfejlesztési intézkedéseknek és nem a Bauhaus ideáinak, hanem a demográfiai átalakulásnak és a második világháború utáni nyugati jóléti társadalomban egyre növekvő egy főre eső lakás-alapterületnek köszönhetően szűnt meg.

A második világháborút és nem utolsósorban az azt követő bontási hullámot túlélt eklektikus városrészek lakásainak egy komoly előnyét pedig pont az a jólét hozta felszínre, amit addig csak az utcai fekvésű, reprezentatív lakások lakói élvezhettek: a nagyfokú rugalmasságukat. Manapság eklektikus lakásokban egyetemista „community” stílusban éppen úgy lehet lakni, mint hagyományos családi környezetben vagy akár szingliként. Viszont már új korukban volt egy olyan előnyük, ami a dzsentrifikáció (durván egyszerűsítve a jelenséget: bizonyos, korábban alacsony státuszú városrészek „ellenséges átvétele” jómódú „yuppie”, ill. „dink” – „double income, no kids” – körök által) következtében kezd elveszni: a különféle társadalmi rétegek együtt lakása szó szerint egy fedél alatt. Valamelyes minimális kommunikáció, egymásról tudás akkor is volt, ha az utcai lakások és a „gangok” lakói közt társadalmi szakadék is tátongott. Ennek James Hobrecht, Berlin 1862. évi városrendezési tervének fő alkotója, teljes tudatában volt, sőt az Angliában bevett, városrészenkénti társadalmi szegregáció tudatos ellenpéldájaként említi a berlini „bérkaszárnyát”, amiről – erősen idealizálva, de annak szegregáció-ellenes hatásait helyesen felismerve – így ír: ott „a pincelakásokból a gyerekek ugyanazon folyosón át mennek a szabad iskolába, mint a tanácsos vagy a kereskedő gyerekei, [...] az ágyhoz kötött Schulzné a hátsó szárnyban és lánya, aki varrással és takarítással keresi szükös kenyerét, az első emeleten ismert személyiségekké válnak. Akár [...] egy ruhadarab, akár hathatós segítség a tandíjmentes oktatás megszerzéséhez vagy hasonlók, amikre [...] a különféleképpen szituált lakók kedélyes [sic!] kapcsolatai eredményeként derül fény, olyan segítség, amely az adakozóra nemesítően hat. És ezen szélsőséges társadalmi osztályok között mozognak a szegényebbek a második vagy negyedik emeletről, kulturális életünk szempontjából legnagyobb jelentőségű társadalmi osztályok, a tisztviselő, a művész, a tudós, a tanár stb., támogatóan, inspirálóan és ezzel a társadalom hasznára válva.”[2]

A túl nagy sűrűség veszélyeit többen felismerték, viszont olyan, a gyakorlatba átültethető javaslatot, amely ezt elkerülve megőrzi az urbanitást, a zárt utcaképet, a „kint és bent”, vagyis a közterületek mindenki számára hozzáférhetőségét, és a tömbbelsők félig magánszférájának világos megkülönböztetését, valamint nem hígítja fel a várost lakótelep-szerű beépítéssel pszeudo-kertvárossá, kevesen tettek. Ezek közé tartozik Camillo Sitte (1843-1903) bécsi építész és várostervező, akinek a német nyelv nemcsak a „Städtebau” (városépítés) fogalmának általános használatát köszönheti, hanem aki Der Städte-Bau nach seinen künstlerischen Grundsätzen (az 1889-es első kiadásban még így, kötőjellel írva) című könyvével valósággal forradalmasította az urbanisztikai szemléletet. Olmütz (Olomouc, Csehország) erődített jellegének 1886. évi megszüntetése után városrendezési tervében olyan keretes tömbbeépítést javasolt, amely a tömbök viszonylag csekély mélységével megakadályozta a spekulatív túlsűrítést – a javaslat, noha nem került kivitelezésre, később „olmützi rendszer” néven került a szakmai köztudatba és inspirálta a városépítés gyakorlatát. Később, Reichenberg (Liberec, Csehország) városépítési tervének műszaki leírásában modellszámításokkal bizonyította, hogy ez a rendszer a telekérték emelkedése révén a befektetők számára is igen előnyös lehetett. Sitte-nek kritikusai gyakran vetették szemére, hogy őt valójában csak a városépítés művészeti oldala érdekli, ahogy ezt híres könyvének címe is sugallja, holott itt nagyon is praktikus tervezőnek bizonyult.

Sitte életműve torzó maradt (reichenbergi és más városépítési tervei csak igen töredékesen valósultak meg), de az ő érdeme, hogy a város szerkezetét és szövetét – a telektől az utcán és téren át a városnegyedig – a gyakorlatban is a köztudatba emelte, és mintegy jogaiba helyezte a városépítési térképzést, téralkotást. Követői közt olyan neveket találunk, mint Joseph Stübben, a 19. század végi Köln alkotója. Jürg Sulzer neves svájci várostervező a jelenkori városfejlesztés eszmei képének megközelítésénél szívesen használja a „Bürgerstádtebau” fogalmát, abban az értelemben, hogy a házát tudatosan városi összefüggésben építő polgár minden tervezési elgondolás kiindulópontja. Camillo Sitte ennek előfutáraként tekinthető.

Érdemes elidőzni a Sulzer és munkatársnője, Martina Desax által irányított svájci nemzeti kutatási programnál, amely az „agglomeráció várossá válását” és az „új urbánus minőség” keresését tűzi ki célként.[3] „A mai agglomerációk és városszéli telepek nagy többségükben véletlenszerű formát mutatnak [...]. Hiányoznak azok a fölérendelt tervezési ideák, amelyek hozzájárulhatnának a város- és településrészek szépségéhez és életminőségéhez”[4] Fájdalmas pontot érintenek a kutatók, amikor azt feszegetik, hogy „a városszéli szabadon álló családi házra vágyás továbbra is féktelen trendjét [...] nem kell-e abban is keresni, hogy a modern kor csaknem száz éve gyakorolt, névtelen lakótelep-építése alig változott. Úgyszintén [...] felül kell vizsgálni, hogy a városi szétterülés netán a hiányzó városépítési téralkotás eredménye-e.”[5] Mivel a töretlenül növekedő városokban nyilvánvalóan nem lehet mindenkit (ráadásul megfizethető) lakáshoz juttatni a történelmi városközpontokban és az eklektikus városnegyedekben, kézenfekvő, hogy az urbanitást, a sokszínűséget, elevenséget mint minőséget kvázi exportálni kell a külső városrészekbe. Sulzer és Desax a „téralkotó városépítés”, a „térbeli védettség” és a „városnegyed testisége” címszavakkal a Bauhaus-szal ellentétes programot fogalmaznak meg. Valóban, a Bauhaus és a belőle kisarjadt lakótelepek néhány kivételtől – mint pl. a húszas évek említett hamburgi városépítésétől – eltekintve szinte tüntető képtelensége zárt, védelmet és azonosulást kínáló terek és utcák alkotására bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy városaink jelentős részét noha használjuk, de nem tartjuk igazán otthonosnak. Némi polémiával fogalmazva tehát: Abcúg Gropius és Le Corbusier, éljen Sitte és Stübben!

Ezen a ponton szinte már hallom a figyelmes budapesti sétáló ellenvetését: és az Újlipótváros, vagy Lágymányos jó része netán nem Bauhaus, vagy legalábbis „Neues Bauen”, ahogy a német nyelvterületen gyűjtőfogalommal nevezik a „modern” építészetet? És Budapesten kívül: például Tel Aviv? Nem ott találjuk a nácik által Németországból elüldözött kiváló építészek mintegy városméretű Bauhaus-alkotását? Válaszom: igen, de ha mindezen városrészeket építészetileg nézzük, valóban modernek és, ha úgy tetszik, Bauhaus-stílusúak (noha a Bauhaus alkotói többnyire elvetették tevékenységük stíluskénti besorolását és annak átfogó reform-koncepcióját hangsúlyozták), városépítési koncepciójuk azonban a szalagházak és a tömbök feloldásának elvetésén, a Sitte által inspirált keretes beépítésen alapul. Budapesten egyébként 1932 óta a Harrer Ferenc vezette törvényhatósági ad hoc különbizottság, amelynek feladata a városfejlesztési program kidolgozása volt, és Budapest városrendezési ügyosztálya behatóan foglalkozott a beépítési módok és az általuk megengedett sűrűségi értékek problematikájával.[6]

Magyarországon többek között azért nem létesültek a berlini, hamburgi vagy frankfurti lakásépítési programok eredményeihez mennyiségileg mérhető lakótelepek, mert hiányoztak azok a finanszírozási eszközök, amelyeket a weimari Németország törvényhozása lehetővé tett. Az 1918 előtt épült lakóházakat többnyire jelentős banki hitelek terhelték, amelyek a háborút követő hiperinflációban ugyanúgy értéküket vesztették, mint a másik oldalon a bankbetétek, amelyek elvesztése a középosztály nagy részét tönkretette. Mivel az ingatlanok értéke nem veszett el, a háztulajdonosok akarva-akaratlanul háborús nyerészkedőkké váltak, a közteherviselés jogos követelményei szerint tehát kézenfekvő volt ezt a (relatív) nyereséget megadóztatni. Ezt a célt szolgálta az 1924-ben bevezetett „háztehermentesítési adó” („Gebäudeentschuldungssteuer”). A befolyt adók fölött a tartományok rendelkeztek, és a pénzt a szociális lakásépítés támogatásába fektették, amelynek fő beruházói részben lakásépítő szövetkezetek, részben önkormányzati tulajdonú lakásépítő vállalatok voltak. Magyarországon néhány közvetlen állami beruházás, az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) és az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA), nagyvállalatok és az egyházak beruházásai – sokszor kiváló építészeti minőségben – minden erőfeszítés ellenére mennyiségileg nem tudtak versenyezni a weimari Németországgal.

A „public private partnership” korai példái közé sorolható kísérlet, amelyben 1925-től a Főváros építtető bankokkal kooperálva garantált lakbér mellett bérbeadási jogokat vásárolt, a túl magas lakbérek miatt nem bizonyult sikeresnek, ezért a Főváros megvette az ebben a konstrukcióban épült lakásokat, és kénytelen-kelletlen szubvencionálta a lakbért. A kor építészeti sikerei közé tartozik pl. az 1927-ben a XI. kerületi Bocskai úton épült „Lenke udvar”, háromemeletes, a hossztengelyben megnyitott, tömbszerű beépítésével és expresszionista építészeti részleteivel. Budapesten 1926–1928 közt összesen kb. 2500 városi, illetve később a város által megvett bérlakás épült, míg pl. csak 1932-ben kb. 5400 lakás épült magánberuházás eredményeként.[7] Ehhez képest a Budapesttel azonos nagyságrendű Hamburgban az 1926–1931 közti évek átlagában évente kb. 10 000 támogatott lakás épült. Innen ered az, hogy Budapesten a közönség a „Bauhaus” fogalmával többnyire az Újlipótvárosban, a Margit körúton és hasonló helyeken, keretes tömbbeépítésben épült, egyedi beruházások összességeként létrejött együtteseket asszociálja (nem is beszélve a budai hegyvidéken épült, Molnár Farkas, Fischer József és kortársaik által tervezett elegáns villákról), és nem a weimari Németország lakótelepeit. Ez utóbbira legjobban a II. János Pál pápa (korábban Köztársaság) téri OTI-házcsoport emlékeztet.

A parcellák kialakítása és beépítése, a zártsorú beépítés szabályozási vonalának újraélesztése, [...] a városi teret ötletesen határoló házak összességükben a várossá válás és a város téralkotó testisége építészeti hagyományának ihlető kritériumait kínálják.”[8] A kutatási projekt mindezt „2080. évi távlati képekben” konkretizálja, amelyeket a kutatók szerint a zürichi agglomeráció valós színhelyei inspiráltak. Különösen megkapó az „Elővárosból urbánus városrésszé válás” című távlati kép,[9] amely egy szigorúan keretesen beépített városi út, és egy patakot kísérő zöldsáv kereszteződését mutatja – a zöldsávot is keretes beépítés határolja, a térfalak azonban enyhén kanyargósan követik a patak folyását.

A Bauhaus városépítésének még egy olyan jellemzője van, ami teljesen összeférhetetlen a fenntartható fejlődés, a „Lipcsei Charta” európai városmodelljével, ez pedig az 1920-as években önmagát modernnek tekintő építészet, szélsőségesen a gépkocsiforgalomra, a gyorsaságra és az ennek megfelelő gyorsforgalmi utakra épülő utópiája. „A 20. század nagy városépítési utópiái, mindenekelőtt Le Corbusier 1923. évi Ville contemporaine-je, azon viharos autóközlekedésre lettek kitalálva, amely a haladás jelképének és kifejeződésének számított. És az új építés egyszerű tömegekre redukált, szűkös, dekorációmentes építészete a sietős, felületes érzékelésre adott válasz volt, amely a diadalmasan növekvő városi sebességből eredt. Még a 20. század hetvenes éveiben is általánosan azt feltételezték, hogy a városépítésnek elsősorban az autóssal kell számolnia [...]”[10] Lampugnani idézett cikkéhez nyugodtan hozzá lehet még tenni Ludwig Hilberseimer, a Bauhaus egyik tanára által 1924-ben az ideális város tervének szánt „Hochhausstadt” nevű utópiát, amely minden Madách-féle falanszteren lazán túltesz. Négy-öt emeletes „lábazat” között széles, kizárólag autók által használt utak nyílnak, az épületek tetején mozognak a gyalogosok, a mintegy fedélzet-jellegű gyalogjárási szintet alkotó lapostetőket hidak kötik össze, ebből a „fedélzetből” nőnek ki a koncepció nevét adó, további 14 emeletes magasházak, mindez szigorúan derékszögű rendszerben. Az ilyen utópiák ihlették Rudolf Hillebrecht hannoveri városépítési tanácsnokot a második világháború után a szétbombázott Hannover „autónak megfelelő város” („autogerechte Stadt”) szellemében való újjáépítésére, aminek kései következményeivel – a túlméretezett, a városi szövetet szinte áthatolhatatlanul szétszabdaló gyorsforgalmi utakkal, az alig beilleszthető parkolóházakkal – Hillebrecht és követőinek utódai mindmáig küszködnek, nemcsak Hannoverben. Ma pedig, a „Cittá slow” mozgalom jegyében, a városban sétálva vagy kerékpárral közlekedve, ismét érzékelhetjük a homlokzatok jobb tagolását, nincs értelme a lecsupaszított épület-tömegeknek. A város használatának környezetbarátabb volta mellett annak esztétikai minőségére is jobban ügyelni tudunk a „Baukultur”, a Lipcsei Charta egyik kulcsfogalmának szellemében.

Nyilvánvaló, hogy jól sikerült téralkotással nem lehet az urbanisztika problémáit egyszer s mindenkorra megoldani, de az azonosulás, a felismerhetőség, az otthonosság értékein túl nagyon is gyakorlati jelentősége van, és itt térünk vissza Camillo Sitte ideáljához – hiszen a sűrűn (de nem túl sűrűn) beépített, ugyanakkor igényes közterületekkel ellátott város nemcsak területtakarékos, hanem ráadásul energiatakarékos és környezetbarát, sőt gazdaságos is. Erre égető szükség van például Budapesten is, ahol a városi szétterülés fékezésének egyik kézenfekvő megoldása a „rozsdaövezet” minél jobb kihasználása új, urbánus helyszínek, lakó- és munkahelyi környezetek kialakításával. Még a „smart city” divatos fogalmát is rokonítani lehet Sitte-vel – az ő városa azért „smart”, mert a célszerűséget összekapcsolja a szépséggel és a tartóssággal, és Vitruvius óta mindmáig ez minden építési tevékenység mércéje.

 

 

Jegyzetek:

 

[1] Michael Mönninger: Messerstechereien im Großstadtlabor, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2010. december 10. (ford. B.J.)

[2] Hobrecht szövegét kritikusan kommentálva idézi Werner Hegemann: Das steinerne Berlin, 1930, Berlin, 232. (ford. B.J.)

[3] Sulzer, Jürg-Desax, Martina: Stadtwerdung der Agglomeration. Die Suche nach einer neuen urbanen Qualitat. Synthese des Nationalen Forschungsprogramms „Neue Urbane Qualitat”, Zürich: Scheidegger & Spiess, 2015

[4] Sulzer-Desax, 59. (Idézetek ford. B. J.)

[5] Uo., 61.

[6] Részletesen tárgyalja: Sipos András: A jövő Budapestje 1930–1960, Budapest, 2011.

[7] Az adatokat Körner Zsuzsa: A telepszerű lakásépítés története Magyarországon 1850-1945. Budapest, 2004. című műve alapján állítottam össze.

[8] Sulzer-Desax, 80.

[9] Uo., 92.

[10] Vittorio Magnago Lampugnani: Architektur soll wieder werden. In Neue Zürcher Zeitung, 2019. február 5., 17. (Ford. B. J.)



« vissza