Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Rekviem a családért

A család minden társadalom fundamentuma, a legfontosabb emberi közösség, ami évezredek óta fennáll. A vérségi kapcsolatoknak köszönhetően különösen erős érzelmi kötődés van a családtagok között, és az egyenesági leszármazás a halhatatlanság érzetét adja az embernek. A társadalommal dialektikus kapcsolatban lévő család is változott és változik, ez sokáig nagyon lassú folyamat volt, ami nem meglepő módon az utóbbi évtizedekben radikálisan felgyorsult. Ebben a tanulmányban az európai/nyugati[1] család átalakulásának folyamatát kísérlem meg felvázolni a saját szempontomból nézve. Csak érintőlegesen utalok a szocioökonómiai okokra – ezeket bőséges szakirodalom tárgyalja –, viszont többet foglalkozom a folyamat történelmi beágyazottságával és a mentális okokkal.


A tradicionális család

 

A polgári átalakulás előtt az európai/nyugati társadalmak tradicionálisak voltak, ahogy a közösségeik is. A kutatók nem definiálják a tradicionális közösségeket, hanem magától értetődően említik ilyennek többek között a faluközösséget, a régi vallási közösséget, a céhet, esetleg a családot (különösen a nagycsaládot). A tradicionális közösségek meghatározásánál a tradíció szóból kell kiindulnunk: főként szokásokon, hagyományokon alapuló, hosszú ideig változatlan (merev) vagy nagyon lassan változó zárt közösségek, amelyekbe az egyének beleszületnek, és ezzel lényegében eldől a társadalmi pozíciójuk és szerepük. Ez nagy vonalakban megegyezik (de nem teljesen) a Ferdinand Tönnies német szociológus által meghatározott Gemeinschafttal (közösség), amire a szociológiai és történeti szakirodalom mind a mai napig ezzel a német szóval hivatkozik.[2] Bár a tradicionális közösségek funkciója, struktúrája, tevékenysége és jogosítványa típusonként, országonként, sőt régiónként is eltérhetett, nem beszélve az időbeni változásokról, mégis találhatunk bennük közös vonásokat. Az egyik ilyen vonás, hogy szigorúan szabályozták és kontrollálták a hozzájuk tartozó egyének életét. A másik a zártságuk: a külvilággal szemben gyanakvók, gyakran ellenségesek voltak, a közösségbe való belépést, illetve az onnan való kilépést akadályozták. A harmadik vonásuk az erős szolidaritás és a felelősség megosztása volt. A negyedik pedig, hogy (nemcsak a változatlanság miatt) biztonságot nyújtottak a tagjaiknak, még akkor is, ha a közösségen belüli pozíciójuk alacsony volt.

A polgári átalakulás előtt a család is magán viselte ezeket a vonásokat, a tudományos világban még sincs egyetértés. A kutatók két alapvetően különböző családtípust különböztetnek meg: az elemi (nukleáris) és a nagy- (más néven kiterjesztett) családot. Az elemi család szülőkből és gyermekekből áll, a nagycsalád kiterjedtebb, magában foglalhatja a nagyszülőket, dédszülőket és a felnőtt testvérek (elemi) családjait is. Sokáig elfogadott volt Talcott Parsons amerikai szociológus teóriája, hogy a nagycsalád tradicionális, az elemi pedig modern közösség, és a világ a történelem folyamán az elemi család felé halad. A modernség legbiztosabb jele nemcsak a különélés a rokonságtól, de az anyagi függetlenség is, amikor az elemi család saját bérleményben vagy tulajdonú lakásban él.[3] A szerb nagycsalád, a zadruga, egyenesen „sztár” lett, széltében-hosszában példálóztak vele a szakirodalomban. A történeti kutatások azonban nem mindenben támasztották alá ezt a logikusan hangzó elméletet. Kiderült, hogy az elemi család már a középkorban is gyakori volt, a „notórikusan” individualista Angliában már a 13. században ez volt az uralkodó, és a források nem utalnak arra, hogy az angol falvakban klánok (nagycsaládok) lettek volna. A fiatalok a házasságkötés után elhagyták a szülői házat, ha mégis együtt éltek a szülőkkel, akkor gyakran írásos eltartási szerződést kötöttek velük, ami azt jelzi, hogy a gyermekeknek nem volt jogi kötelességük eltartani az idős szülőket.[4] A kontinensen már gyakoribb volt a nagycsalád, de az arányuk országonként, sőt vidékenként változott már a középkorban is. A reneszánsz Firenzében (1427) például 8 százaléknál kevesebb volt a nagycsalád, a környező falvakban viszont 20 százalék körüli. Franciaország több vidékén, mint például Auvergne-ben, Burgundiában vagy Jurában még a 18. században is voltak nagycsaládok. Kelet-Európában elterjedt volt a nagycsalád, de itt is nagyon vegyes a kép: a 15. századi török defterek szerint a Kárpátokon túli román falvakban magasabb volt a nagycsalád aránya, mint Szerbiában (ott 45 százalék), a görögök lakta Makedóniában pedig egyenesen 80 százalékos volt az elemi család aránya.[5]

Akkor hol húzódik a tradicionális és a modern család közötti választóvonal? Az a nagycsalád, amelybe több elemi család van integrálva, amely egy gazdasági és fogyasztási egység, és/vagy ahol a nagycsalád tagjai beleszólhatnak az elemi család tulajdonlásába, öröklésébe – lásd a magyar ősiséget -, mindenképpen tradicionálisnak tekintendő. De az elemi család függetlensége önmagában még nem jelent modernséget. Itt az a döntő, hogy a családban milyen a férj és a feleség jogi helyzete és szerepe, milyen a munkamegosztás, és hogy a gyermekek milyen helyet foglalnak el a család értékrendjében. Fontos szempont az is, hogy a család termelési és fogyasztási egység-e – amikor a család tagjai közösen művelik a földet, dolgoznak a műhelyben, vezetik a háztartást, nincs külön jövedelmük és a család többnyire önellátó – vagy sem. A modern család nem, vagy kevésbé patriarchális, és nem jellemző rá a termelési egység és az önellátás. A tradicionális családban az érzelmi kapcsolatok másodlagosak – ami természetesen nem jelenti azt, hogy a szeretet ismeretlen lenne –, viszont fontos szempont a gyerek hasznossága (munkaereje, az idős szülők támogatója), és nem ő áll a középpontban. A modern családban az érzelem fontossá válik, a centrumába pedig a gyerek kerül.

Nyugat-Európában a tradicionális nagycsaládot a polgári forradalmak, illetve a polgári átalakulás korán megszüntette, a tradicionális elemi család azonban csak fokozatosan és lassan változott, és lényegében a 19. század végéig vagy a 20. század elejéig kisebb-nagyobb mértékben fennállt, ezért elmondhatjuk, hogy a család volt a legszívósabban ellenálló tradicionális közösség.

A tradicionális közösségek egyén fölötti erős kontrollját nagyban megkönnyítette, hogy – a gazdag polgárokat, nemeseket és arisztokratákat kivéve – alig volt magánélet és privát szféra, a helyiségeket közösen használták. Philippe Aries történész főként francia forrásokra támaszkodó kutatásai szerint a 17. század végéig szinte soha senki nem volt egyedül, minden a nyilvánosság előtt zajlott, az esküvőt követően a vendégek még a nászágynál is jelen voltak egy ideig. Együtt éltek a gazdák és szolgák, gyerekek és felnőttek. Hiányzott a család (mai értelemben vett) tudatosulásához szükséges fizikai és morális intimitás, ez csak a 18. századtól datálható, amikor a család kezdett távolságot tartani a társadalomtól, és a magánélet határai kitolódtak. Ezt tükrözte a ház új beosztása: egyes szobák már külön is megközelíthetők voltak egy folyosóról.[6] Sokáig a munka és a magánélet sem vált el egymástól: a családi munka általános volt, a faluközösségi parasztok együtt dolgoztak, a műhely vagy a bolt mögött/fölött egy épületben lakott a mester és családja, az inas, a tanonc, a legény és a segéd.

A tradicionális közösségek elszántan védték az integritásukat, ami logikus törekvés volt, ugyanis ezzel biztosították a fennmaradásukat. Házasság útján csak úgy lehetett bekerülni egy tradicionális családba, ha a családfők vagy a nagycsaládok vezetői a beleegyezésüket adták, általános volt az úgynevezett elrendezett házasság, amikor a menyasszonyt és a vőlegényt a családok tekintélyes tagjai (általában a családfők) választották ki. A tradicionális társadalmakban a házasság a család – vagy a család által képviselt nagyobb közösség – stratégiájának fontos eszköze volt (vagyongyarapítás, szövetség kötése). Vallási közösségbe vagy céhbe sem volt egyszerű belépni, szigorú feltételeknek kellett megfelelni, ugyanez vonatkozott a rendekre is. A kilépés is fenyegette az integritást, ezért kockázatos volt: a kitagadott családtag vagy az eretneknek bélyegzett hívő egzisztenciája vagy akár az élete is veszélyben foroghatott.

A gyűjtögető, halászó, vadászó társadalmakban a szerzett, megtermelt javakat illett a közösségen belül megosztani, cserébe lehetett számítani a kölcsönös segítségre. Azokat, akik az egyéni érdeküket előre helyezték, például nem osztották meg az ételüket, a közösség felelősségre vonta, és ha hatástalan volt, akkor kiközösítette, ami az akkori viszonyok között sokszor halálos ítéletet jelentett. A felelősség megoszlott a család-, sőt a klántagok között, valaki vétkéért az egész közösségnek kellett fizetnie, akár pénzben, akár életben.[7] Ez a rendkívül erős szolidaritás és felelősségmegosztás egyrészt az együttműködési kényszerből, másrészt és különösképpen a kölcsönös függőségből (interdependencia) eredt, az pedig a termelőerők fejletlenségére, a természeti erőknek való kiszolgáltatottságra, valamint az ellenséges környezetre vezethető vissza. Az egyén csak szoros közösségben tudott fennmaradni. A közép- és újkori Európában a fejlődés még nem ért el olyan fokot, hogy az egyén kellően függetlenedni tudott volna, így a szolidaritás és felelősségmegosztás végig megmaradt a tradicionális közösségekben.

Mindez viszont azt is jelentette, hogy az egyén nem sokat számított, csak a közösség, és a közösség bármely tagjának cselekedete – lett légyen az pozitív vagy negatív – átháramlott a többi tagra, nemcsak morálisan, hanem sokszor büntetőjogilag is. A középkori Franciaországban a bíróság nemcsak bevonta az eskübe a peres felek rokonait, akiknek a mai fogalmaink szerint semmi közük nem volt az ügyhöz, de gyakran az elmarasztaló ítéletet is kiterjesztette rájuk. Ugyanez a logika állt a vérbosszú mögött, ami egyébként jóval túlélte a középkort. Bár a vérbosszú teljesen ellentmondott a keresztény tanításnak – az egyház harcolt is ellene –, mégis szinte erkölcsi követelménnyé vált a középkori Európában. Előfordult, hogy a halottat addig nem temették el (kiszárították), amíg az ellenséges család egy tagjának „vérével le nem mosták a gyalázatot”, arra azonban nagyon vigyáztak, hogy a bosszú az ellenséges közösségnek az áldozattal egyenrangú tagját sújtsa.[8] (Szemet szemért, fogat fogért.) A vérbosszú a reneszánsz Itáliában is elfogadott volt, még a művelt emberek között is, a korabeli irodalom tele van ilyen esetekkel. Gyakran nemzedékről nemzedékre öröklődött, különösen Romagnában.[9]


A modern polgári család

 

A tradicionális közösségek felbomlasztásában és a modernek kialakulásában a legfontosabb szerepet a kapitalizmus játszotta, de igen nagy hatása volt az államnak, és a polgárság is szerepet vállalt benne. De hogyan történt pontosan ez az átalakulás? Az állam szerepe világos és egyértelmű; a hatalmával (jogszabályokkal, adminisztratív apparátussal, pénzügyi eszközökkel, esetleg erőszakszervezettel) járt el: erősítette a magántulajdont és visszaszorította a közös tulajdont (hitbizomány, közbirtokosság, faluközösségek és feudális testületek tulajdonai stb.), eltörölte a tradicionális közösségekhez (pl. céhekhez) tartozó privilégiumokat és monopóliumokat, korlátozta a családfői tekintélyt (a feleség jogait növelte, a gyermekeket korábban nagykorúsította). Az egységes közigazgatási, igazságszolgáltatási, oktatási és később a szociális rendszer kiépítésével az állam fontos funkcióktól fosztotta meg a tradicionális közösségeket, így a családot is. A korábbi helyi hatalmi struktúrák és velük együtt a helyi vezetők tekintélye megszűnt, az általuk képviselt közösségek felbomlottak.

A modern elemi család születését a 19. századra tehetjük, amikor viharos változások történtek a nyugati/európai társadalmakban: két ipari forradalom, gyors városiasodás, polgári átalakulás, új, modern közösségek forgatták fel a tradicionális viszonyokat. (A család ehhez képest lassan, fokozatosan alakult át és nyert teret.) A konkrét szocioökonómiai okok (gyáripar, bérmunka, verseny, lakhatás, gazdagodás, munkamegosztás, városiasodás, mobilitás stb.) gyakorlatilag elválaszthatatlanok a tudatiaktól (az oktatás, a polgárosodás, az emancipáció, a szekularizáció, az elidegenedés stb. következményei). Tekintsük át, hogy melyek voltak a családot érintő leglényegesebb szerkezeti és tudati változások:[10]

1. Az elemi család általánossá vált, elkülönült a társadalomtól, és a magánélet fő terület lett.

2. A feleség/anya új szerepet kapott benne, felértékelődött, ő lett a háztartás ura, a „családi tűzhely” őrzője, a gyereknevelés fő felelőse.

3. A család mint gazdasági, fogyasztási és reprodukciós egység átalakult. Az üzem kezdett leválni róla, a család egyre kevésbé volt önellátó, a biológiai reprodukción túl pedig különösen fontossá vált a gyerekek jövője, előtérbe került a társadalmi mobilitás mint cél.

4. A pozitív érzelmek – a házastársak közötti szerelem és a családtagok közötti szeretet – megnyilvánultak, és fontos szerepet kaptak.

A család elkülönülése a társadalomtól – azaz amikor a család privát szférává változik – a polgárság köreiben jelent meg a 17. századtól kezdődően, először Angliában és Észak-Amerikában, majd a 18. század végén Franciaországban, ahonnan a jelenség átterjedt Európa más részeire. A 18. századi francia utazók nem győztek csodálkozni azon, hogy az angol urak és feleségük állandóan együtt vannak.[11] A polgári család elkülönülését követte az arisztokrata, a vidéki nemesi, majd a paraszti és a munkáscsalád is. A folyamat a 19. század elején gyorsult fel, és a magánélet jelentőségének eme növekedése az építészetben is tükröződött: a hálószobákat elválasztották az ebédlőktől és a munkaterületektől, elterjedtek a folyosók, elkülönítették a szolgálók lakhelyét (Angliában már az előző században). A jelenség beleillik abba a folyamatba, amit az előzőekben már említettem: a tradicionális kisközösségek (Gemeinschaft) biztonsága és kiismerhetősége eltűnt, mert felbomlottak, és új, modern kisközösségek még nem voltak, vagy ha igen, akkor nem adtak erős kötődést, instabilak voltak, így az egyén egyre inkább fenyegetve érezte magát a modern, személytelen, kíméletlen, állandóan versenyre kényszerítő kapitalista nagytársadalomban (Gesellschaft). Az új elemi család felértékelődött és menedékké vált.

Az, hogy az anya/feleség a család és a háztartás ura lett, nemcsak szerepváltást jelentett, hanem a női emancipáció egy állomását. Az otthoni munkát, a cselédeket ő irányította és felügyelte, ha pedig a férj távol volt, akkor egyéb fontos ügyekben is rendelkezett, és ő volt a felelős a gyerekek neveléséért. A feleség új státusza megjelent a joggyakorlatban is: a 17. század végén Angliában, később már Franciaországban is egyre jobban figyelembe vették a feleségek jogait.[12] Ez az emancipáció a 19. század végéig megmaradt a családon belül, onnan csak lassan kezdett kilépni a közéletbe, nem utolsó sorban a feminizmusnak köszönhetően.

Az új szerep (mint ahogy a modern család is) egyértelműen polgári minta volt, mert csak a polgári családok – illetve az arisztokrata és a módosabb nemesi családok – engedhették meg maguknak, hogy a feleség ne dolgozzon a földeken, vagy ne végezzen bérmunkát, mint ahogy erre a parasztok és a munkások kényszerültek. A 19. század végén a munkásbér-követelések egyik indoka az volt, hogy a magasabb jövedelem lehetővé teszi, hogy a feleség otthon maradhasson a gyerekekkel.[13]

Bár a modern család is gazdasági, fogyasztási egység maradt, de a szerkezete átalakult. A tradicionális családban mindenki részt vett ereje és képessége szerint a munkában, amelynek a tere többnyire az otthon volt, ideértve az otthonhoz tartozó földeket és műhelyt, tehát a család egyben termelési egység is volt, jellemző volt az önellátás, a tagoknak általában nem volt külön jövedelmük. (Ezt a képet erősen árnyalja az a tény, hogy egyes országokban és vidékeken, például Angliában, Flandriában és Skandináviában sok szegény gyereket vagy fiatalt elküldtek módosabb emberekhez szolgának vagy tanoncnak.[14]) A kapitalizmus az ipari forradalom idején a legnagyobb rombolást a szegény családokban végezte. Sok kézműves és paraszt tönkrement, ritkábbá vált a műhely, a föld vagy a hivatás tovább örökítése, és már szó sem volt önellátásról. A férj mellett a feleség, sőt gyakran a gyerekek is kénytelenek voltak bérmunkásként dolgozni, együtt vagy külön, és így már külön jövedelmük volt. A korábbi gazdasági egység megszűnt, a családfői tekintély csökkent. A dolgozó anyáknak nem volt idejük és erejük a gyereknevelésre és a háztartási munkára, sokan nem is tudtak főzni.[15] A jobb módú, egykeresős polgárcsaládokban ilyen centrifugális erők nem működtek.

A modern polgári család már többet akart, mint a tradicionális, amely csak önmagát kívánta reprodukálni (biológiailag fennmaradni) és átörökíteni a földet, a műhelyt, a boltot vagy a hivatást. A polgárok arra törekedtek, hogy a gyerekek többre vigyék, mint ők, ezért különös gondot fordítottak a nevelésükre és a taníttatásukra. Az ő jövőjük lett a legfontosabb célkitűzés, ezáltal a család a gyerekek szocializációjának elsődleges intézményévé vált, és ezzel a társadalmi mobilitás egyik forrásává. Kezdték tisztelni és figyelembe venni a gyerekek egyéniségét és autonómiáját. A gyerekszám csökkent, egyes kutatók szerint azért, hogy a család minden energiáját a kevés utódra fordíthassa a sikeres társadalmi emelkedés érdekében, mások szerint, mert az életszínvonal emelkedésével növekedett az anyagi biztonság is, és már nem volt létszükséglet, hogy a sok gyerek a munkájával hozzájáruljon a családi gazdasághoz, illetve hogy felnőtt korukban támogassák az öreg szülőket.[16] Valószínűleg mindkét magyarázat helytálló, a polgárcsaládokban fontos volt a társadalmi emelkedés és kevés volt a gyerek, az ipari munkásoknál a társadalmi mobilitásra való törekvés kevéssé volt jellemző, és maradt a nagy gyerekszám.[17]

A modern családban a pozitív érzelmek (szerelem, szeretet) kiemelt fontosságot nyertek, és ez társadalmi szempontból nagyobb jelentőségű, mint ahogy az első pillanatban tűnik, ezért a kérdést érdemes részletesebben kifejteni.

A szeretet az ember legbenső és állandó igénye, a legfőbb közösségi színtere a család: az ad közösségi keretet a gyermek-szülő és a férfi-nő közötti szeretetnek/ szerelemnek. E nélkül a fontos kötőanyag nélkül a család nem maradhatott volna fenn az évezredek során. A családon belüli szeretet nyilvánvalóan nem a 19. század „találmánya”, mindig létezett, ahogy azt számtalan ókori, középkori és újkori monda, történet és művészeti alkotás bizonyítja. (Lásd például Orpheusz és Eurüdiké szerelmét a görög mondavilágból, a tékozló fiú példázatát a Bibliából [Lukács 15:11-32], Aucassin és Nicolette történetét a középkorból vagy Lear király drámáját Shakespeare-től.) Konkrét történeti források gyakran csak közvetett módon utalnak a családon belüli szeretetre, például amikor a 14-15. és 17. században pedagógusok és moralisták visszatérően panaszolják, hogy a szülők elkényeztetik a gyerekeiket.[18] De az az évezredes gyakorlat, hogy a szülők mindent elkövetnek, hogy a gyermekük/gyermekeik örököljék a hatalmukat, a vagyonukat és a státuszukat, sem magyarázható elsősorban racionális érvekkel. A szerelem és a szeretet emberi „állandónak” tekinthető, de az már erősen különbözött, hogy a társadalmi viszonyok egyrészt mennyire engedték kifejezni a szeretetet és általában az érzelmeket, illetve hogy maguk az emberek mennyire tartották azokat fontosnak. A tradicionális családokban, ahol általános volt az elrendezett házasság, ahol minden munkáskézre (a gyerekére is) szükség volt, a körülmények kedvezőtlenek voltak az érzelmek megéléséhez és kifejezéséhez. Viszont Franciaországban, a forradalom után, amikor a Bourbon-restauráció jogilag újra lehetővé tette az elsőszülöttségi jog érvényesítését, a társadalom túlnyomó része már nem élt vele, mert nem akarták kisemmizni a többi gyereket.[19] Nem volt véletlen az sem, hogy a modernizálódó 18. századi Angliában a forrásokban hirtelen megszaporodnak az olyan utalások, hogy a házasságban fontos, hogy „összekössék a szíveket”, vagy hogy „szeretetben forrjanak össze”.[20] Amerikában is hasonló változások történtek: 1770 előtt a válóperes iratokban indokként egyszer sem említik az érzelem hiányát, utána viszont egyre gyakrabban, a 19. században pedig már természetesnek tekintik, hogy a jó házasság alapvető feltétele a szerelem.[21] Kérdés lehet, hogy az ekkor szárba szökkenő romantikus irodalom mennyire befolyásolta a pozitív érzelmek kifejezésének igényét. Valószínűleg ugyanannak a társadalmi folyamatnak különböző megnyilvánulásairól van szó, a romantikus regények mintegy „legalizálták” az érzéseket, ugyanakkor bennük az érzelmek kifejezésének társadalmi igénye fogalmazódott meg.

Ismételten hangsúlyozni kell, hogy a modern családról elmondottak tendenciaként értendők, és főként polgári miliőben érvényesültek, igaz, egyre terjedtek, ahogy a jómód és a polgárosodás más társadalmi csoportokat is elért. Senki sem állíthatja, hogy minden polgári frigy szerelemben köttetett – a vagyoni és státusszempontok minden korban jelen voltak -, és az sem igaz, hogy minden családban a szeretet uralkodott. Sok függött a helyi körülményektől. A textilipar, amely főként női munkásokat alkalmazott, sokkal jobban szétzilálta a családi kapcsolatokat, felborította a hagyományos szerepeket, mint a férfi munkaerőre épülő iparágak. A kézműveseknél sokkal szívósabban tovább élt a kiterjesztett nagycsalád, és mindenki otthon dolgozott (a gyerekek is). Az ilyen családoknál jellemzően későn házasodtak a fiatalok, hogy minél tovább dolgozhassanak otthon. A képzetlen munkások általában egyedülállók és földrajzilag mobilak voltak, ellentétben a szakmunkásokkal. A sanyarú lakáskörülmények gyakran több generáció együttélését kényszerítették ki, a nagyszülők vigyáztak a gyerekekre.[22] Az érzelmek terén sem volt egyenes vonalú a változás, a viktoriánus erkölcs például némi visszarendeződést jelentett, mert a visszafogottságot és az érzelmek elfojtását preferálta.

A modern (polgári) család beleillett az európai/nyugati modernizációs folyamatba: fölértékelte az egyént, segítette az emancipációt és a társadalmi mobilitást, tanultabbá, fölkészültté tette az új generációt a társadalmi versenyben. A tradicionális családban az egyén alá volt rendelve a közösség (a család) célkitűzésének: ezt szolgálta az elrendezett házasság, a státusz, a vagyon, a foglalkozás öröklése és folytatása, a közös munka. Az új családban már fontos lett az egyén boldogsága (szerelem, szeretet), boldogulása (szabad párválasztás, a gyerekek jövőjének építése), döntése (hivatásválasztás). Ez egyfajta individualizálódás, ami a családon belül segítette az egyén kibontakozását, de nem feszegette annak kereteit, nem vonta kétségbe a belső hierarchiáját, és a szeretet, szerelem miatt nem hiányzott a kapcsolatból a másik iránti tisztelet és áldozathozatal sem. Nem volt ellenséges a társadalommal (a Gesellschaft-tal) szemben sem, ismeretes, hogy a polgári család híres volt az illemről, a normáiról, a fegyelméről és a rendről, amit persze a kritikusai álszentségnek, korlátoltságnak, begyepesedettségnek tartottak.

A polgári család elleni kritika egybeesett a polgárság mint osztály elleni támadással, ami nem véletlen, mert a modern család volt a polgárság értékeinek legfontosabb hordozója. A támadás két oldalról indult meg, egyrészt a munkásmozgalmárok, majd később a szocialista/szociáldemokrata politikusok és forradalmárok részéről, akik a polgári jelent tartották meghaladottnak és új, fényes jövőt ígértek. Ők kezdetben nem sokat foglalkoztak a családdal, sokkal inkább az osztályharcra koncentráltak, a polgári család felbomlasztása majd a bolsevik hatalomátvétel után válik valósággá Szovjet-Oroszországban, illetve a Szovjetunióban. A másik, egy eszmei támadás a polgárság ellen belülről jött, a végtelenül individualista avantgárd művészvilágból, ahol kitartóan ostorozták a „nyárspolgárt” (értsd: a polgárságot) a kulturális jegyeivel (szokások, életmód, ízlés) és értékeivel (takarékosság, tervezés, rend stb.) együtt, ami lassan kikezdte az önbizalmát és az identitását. Az avantgárd művészek között a múlttal való szakítás a 19-20. század fordulóján már attitűddé vált, mindent, ami addig érvényes volt, avíttnak tekintettek, felrúgtak minden szabályt a szabadságra való hivatkozással.

A polgári család még sokáig stabil volt és ellenállt az individualista támadásoknak, a művészvilágnak sokáig nem volt jelentős befolyása a társadalomra, tagjai eleinte csak bohémnek számítottak, enklávékban élték a társadalmi életüket, de a 20. század közepétől kezdődően a nézeteik gyorsan terjedtek, majd mintaként szolgáltak. A kapitalizmusnak is hatalmas eróziós ereje volt, gyorsan felbomlasztotta a tradicionális közösségeket, és láthattuk, hogy milyen védtelen volt vele szemben a munkáscsalád, egészen addig, amíg el nem kezdett polgárosodni. A polgári család a kohéziós és ellenálló erejét főként az előbb ismertetett érzelmi faktornak köszönhette. A szerelem-házasság kölcsönös feltétele összekötötte a szexualitást, a családot és a hűséget – ez utóbbi bármely közösség egyik legfontosabb kötőereje –, így belülről eredő stabilitást biztosított a családnak.

A totalitárius államokban, azaz a sztálini Szovjetunióban és a hitleri Németországban viszont súlyosan károsodott a család. A sztálini terror főként a politikai meggyőződéssel nem rendelkező ártatlan embereket sújtotta. Az általános félelemmel sikerült teljesen szétverni az emberi kapcsolatokat: a letartóztatottak barátai, rokonai azonnal gyanúsítottakká váltak, és a gyanút följelentéssel vagy tanúvallomással lehetett csökkenteni. Senkivel nem volt tanácsos barátkozni, családok estek szét, így jött létre a teljesen atomizált társadalom. A marxizmus, a párt irányvonalát állandóan változtatták, átértelmezték, nem lehetett eligazodni, tudni, hogy hogyan kell viselkedni. Ez koncentrált engedelmességre kényszerítette az embereket, és kizárta, hogy bárki is megértse, hogy ki mit, miért tesz.[23] Az elkülönülő személy, vagy akár a visszahúzódó család gyanússá vált, és a kontrollt megkönnyítette, hogy a városokban általánossá vált a társbérlet. Németországban a nácik a sokat magasztalt német családot is átértékelték, és a fő funkciója az lett, hogy a lehető legtöbb „fajtiszta” gyereket „termeljen”, és hogy a Birodalomnak lojális állampolgárokat neveljen. Csapásokat mértek a családra a zsidótörvényekkel, a leányanyák magasztalásával, az iskolai agymosással is. Az általánossá vált félelem a terrortól, a feljelentéstől, itt is tönkretette az emberi kapcsolatokat.

Európa és a nyugati világ boldogabbik felén a politikai-ideológiai támadások, a gazdasági fejlődés és az életmódbeli változások ellenére a polgári család nemigen változott az 1960-as évekig, még akkor is stabil volt, amikor a „szülője”, a polgárság már átalakult egy jóval gyengébb identitású középosztállyá. Több kutató[24] szerint a polgári család zenitje az 1950-es évekre tehető, amikor általánossá vált a szerelmi házasság, erősen lecsökkent a házasulatlanok száma, és magas volt a termékenység, bár ebben a II. világháború érzelmi és demográfiai traumája is közrejátszott.

(Folytatjuk)

 

Jegyzetek:

 

[1] Nyugaton a nyugat-európai és az Európán kívüli angolszász országokat értem, mivel ezek az európai kultúra elsődleges hordozói.

[2] Lásd Tönnies, Ferdinand: Közösség és társadalom. Gondolat Kiadó, 1983, Budapest

[3] Georgas, James: Differeces and universals in families across cultures. In Chasiotis, Athanasios & Breugelmans, Seger M. & van de Vijver, Fons J. R. (ed.): Fundamental Questions in Cross-Cultural Psychology. Cambridge University Press, 2011, 341-342.

[4] Macfarlane, Alan: Az angol individualizmus eredete. Századvég, 1993, Budapest, 198-201. Az angol történészek között nagy viták dúltak erről a kérdésről, de az elemi család általánossá válását mások is elismerik, legfeljebb 100-200 évvel későbbre datálják (Goody, 168).

[5] Bresc, Henri: Town and Country (13-14th century). In Burguiere, André & Klapisch-Zuber, Christiane

[6] Segalen, Martine & Zonabend, Francoise: A History of the Family I. Distant Worlds, Ancient Worlds. Polity Press, 1996, Cambridge, 444-445. Chartier, Roger (ed.): A History of Private Life: III. Passions of the Renaissance. Harvard University Press, 1989, 522-523.

[7] Diamond, Jared: A világ tegnap. Mit tanulhatunk a régi társadalmaktól? Typotex, 2013, Budapest, 75-80.

[8] Bloch, Marc: La société féodale. Albin Michel, 1968, 185-187.

[9] Burckhardt, Jacob: A reneszánsz Itáliában. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1978, Budapest, 270-272.

[10] Az alábbi összefoglalóban szereplő szempontok közül egyet vagy többet sok szerző említ, így például Anderson, Aries II., Burguiere, Macfarlane, Prost I., Tomka.

[11] Anderson, Michael: Approaches to the History of the Western Family, 1500-1914. Oxford University Press, 1996, 31-33. Michael Anderson a könyvében összefoglalja a családdal kapcsolatos nyugati kutatásokat.

[12] Anderson 1996, 33-34.

[13] Segalen, Martine: The Industrial Revolution: from Proletariat to Bourgeoisie. In Burguiere, André & Klapisch-Zuber, Christiane & Segalen, Martine & Zonabend, Francoise: A History of the Family II. The Impact of Modernity. Polity Press, 1996, Cambridge, 399.

[14] Bourgiere André & Lebrun, Francois: Europe and the First Modernity. In Burguiere, André & Klapisch-Zuber, Christiane & Segalen, Martine & Zonabend, Francoise: A History of the Family II. The Impact of Modernity. Polity Press, 1996, Cambridge, 25., 40., 44.

[15] Segalen 1996, 389-390.

[16] Kagitcibasi, Cigdem: A család és a család változása. In Nguyen Luu Lan Anh & Fülöp Márta (szerk.): Kultúra és Pszichológia. 2006, Osiris, 322. és Aries Philippe: Two Successive Motivations for the Declining Birth Rate in the West. In Population and Development Review, vol. 6, No. 4 (1980), 647. [Aries II.]

[17] Aries II., 647,

[18] Bresc, Henri: Town and Country (13-14th century). In Burguiere, André & Klapisch-Zuber, Christiane & Segalen, Martine & Zonabend, Francoise: A History of the Family I. Distant Worlds, Ancient Worlds. Polity Press, 1996, Cambridge, 459. és Aries I., 176.

[19] Aries I., 305.

[20] Anderson, Michael: Approaches to the History of the Western Family, 1500-1914. Oxford University Press, 1996, 37.

[21] Degler, Carl N.: Az élő múlt. Milyen erők formálták Amerika mai képét? Európa Könyviadó, 1993, 424.

[22] Segalen 1996, 380-388.

[23] Arendt, 392-395.

[24] Diederiks, Herman A. et al.: Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet: a rurális társadalomtól a gondoskodó államig. Osiris, 1995, Budapest, 170., Prost, Antoine: Public and Private Spheres in France. (In Prost, Antoine & Vincent, Gérard (eds.): A History of Private Life, V. Riddles of Identity in Modern Times. Harvard University Press, 1991 [Prost II.], 70., Tyler May, Elanie: Myths and Realities of the American Family. In Prost, Antoine & Vincent, Gérard (eds.): A History of Private Life, V. Riddles of Identity in Modern Times. Harvard University Press, 1991, 573.



« vissza