Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az ukrán nyelvpolitika dilemmái

"A nyomtatott sajtóban és a könyvek esetében is hasonló a helyzet: 2015-ben készült felmérések szerint a megjelenés példányszáma alapján mindössze 10 százalék körüli az ukrán nyelvű sajtótermékek aránya és a forgalomban lévő könyvek között is messze az orosz nyelvű kötetek vannak többségben. Az ukrán nyelv a digitális térben is csak korlátozottan van jelen. Az Ukrajnában legnépszerűbb internetes keresőprogram keresései között a nyugat-ukrajnai megyékben a legmagasabb az ukrán nyelven indított keresések aránya, de itt is csupán minden harmadik nyelve ukrán."

A 2017-ben elfogadott új ukrán oktatási törvény óta a magyar-ukrán kapcsolatok példátlanul megromlottak: a rendszerváltás óta eltelt időszakban Magyarországnak nem volt ennyire feszült viszonya egyetlen szomszédos, jelentős magyar kisebbséggel rendelkező állammal sem. Magyarországon nagyon kevesen vannak tisztában az ukrán nyelvpolitika valódi okaival. A külpolitikailag tájékozottabbak nagy része is csak annyit tud, hogy az új oktatási törvény az orosz kisebbség ellen irányul, és nem a kárpátaljai magyarság a célpontja; azonban az ukrajnai kisebbségi és nyelvi helyzet ennél jóval bonyolultabb.

Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna többnemzetiségű ország volt, amelyben a legnagyobb nemzetiséget a lakosság 17 százalékát kitevő orosz kisebbség alkotta. Ez nem kirívóan magas szám, de nem is emiatt problémás az orosz nyelv kérdése, gyakorlatilag a független Ukrajna első pillanatától kezdve. A cári és szovjet birodalom oroszosító törekvései sokkal nagyobb hatást értek el Ukrajnában, mint az oroszokkal nem rokon balti és kaukázusi népek esetében, köszönhetően az ukrán és az orosz nyelv közelségének, amely lehetővé tette, hogy az egyszerű ukrán emberek is viszonylag könnyen elsajátítsák az orosz nyelvet. Emiatt Ukrajnában sokkal nagyobb az ukrán nemzetiségűek aránya, mint azoké, akik az ukránt vallják az anyanyelvüknek, illetve jóval nagyobb az oroszt anyanyelvként beszélők száma és aránya, mint az orosz nemzetiségűeké. Ukrajna 2001-ben végzett első, és mindmáig egyetlen népszámlálásának adatai szerint a 37,5 millió ukrán nemzetiségű állampolgár közül 5,6 milliónak orosz az anyanyelve. A helyzetet azonban tovább bonyolítja, hogy az évszázadokon keresztül fennálló szoros ukrán-orosz társadalmi és nyelvi kapcsolatoknak köszönhetően kialakult egy ukrán-orosz keveréknyelv; a szurzsik, amelyet szintén rengetegen használnak. Az ukrán nyelvészek elemzése szerint a szurzsik alapját az ukrán nyelv grammatikai rendszere alkotja, ám számos orosz szó, kifejezés, nyelvtani szerkezet, gyakran oroszos kiejtés, hangsúly jellemzi. A szurzsik presztízse alacsony, használóival rendszerint alacsony iskolázottságot, műveletlenséget és bizonytalan identitást társítanak.

Adott tehát a kérdés: milyen Ukrajna nyelvi helyzete valójában? A Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet 2003-ban egy országos kutatás keretében feltárta, hogy Ukrajna különböző régióiban más-más nyelv dominál a mindennapokban. Nyugat-Ukrajnában és az ország középső részén egyértelműen az ukrán a leggyakrabban használt nyelv. Északkeleten kissé az orosz felé billen a mérleg nyelve, és sokan használják a szurzsikot. Kelet-és Dél-Ukrajnában az ukrán nyelv használati aránya nagyon alacsony, az orosz messze a leggyakrabban használatos nyelv.

A térkép jól mutatja, milyen széles körű az orosz nyelv használata az ukrán társadalomban. A valós helyzetet azonban még ez sem képes kifejezni kellőképpen, ehhez a mindennapi életből vett példák szükségesek.


A leggyakrabban használt nyelvek Ukrajnában a Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet 2003-as kutatása szerint (KMИC felmérése)

A külföld előtt az országot ismertté tevő világhírű sportolók (például az ökölvívó Klicsko-testvérek, az olimpiai aranyérmeket halmozó Jana Klocskova úszónő vagy éppen az aranylabdás Andrij Sevcsenko) gyakorlatilag csak oroszul nyilatkoznak, akár külföldön, akár a hazájukban teszik ezt. Az is megszokott, hogy a televízió- és rádióműsorok nagy része egyszerre ukrán és orosz nyelvű; teljességgel bevett dolog például, hogy a közszolgálati televízió híradójában az ukránul megkérdezett interjúalany oroszul válaszol, vagy fordítva: az orosz kérdésre ukránul érkezik felelet.[1] A politikai vitaműsorokba meghívott közéleti szereplők egy része az ukránt, másik része az oroszt használja, és vannak, akik hol az egyik, hol a másik nyelven szólalnak meg. A sportközvetítések két riportere közül az egyik rendszerint ukránul, a másik pedig oroszul kommentálja az eseményeket. Ami a rádióban elhangzó zeneszámokat illeti: itt az orosz nyelvű dalok egyértelműen fölényben vannak az ukrán nyelvű dalokkal szemben. A nyomtatott sajtóban és a könyvek esetében is hasonló a helyzet: 2015-ben készült felmérések szerint a megjelenés példányszáma alapján mindössze 10 százalék körüli az ukrán nyelvű sajtótermékek aránya és a forgalomban lévő könyvek között is messze az orosz nyelvű kötetek vannak többségben. Az ukrán nyelv a digitális térben is csak korlátozottan van jelen. Az Ukrajnában legnépszerűbb internetes keresőprogram keresései között a nyugat-ukrajnai megyékben a legmagasabb az ukrán nyelven indított keresések aránya, de itt is csupán minden harmadik nyelve ukrán. A W3Techs: Web Technology Survays adatai szerint 2013 márciusában az Ukrajnát jelölő ua regisztrációjú honlapok 78,9 százalékán volt jelen orosz, 10,6 százalékán angol és csupán 10,4 százalékán ukrán nyelvű tartalom (is). A leglátogatottabb ukrajnai honlapok abszolút többsége orosz nyelvű, az ukrán nyelvű weboldalak arányát még a kétnyelvűek is megelőzik. Az ukrajnai illetőségű Facebook-felhasználók között is magasabb a bejegyzéseiket oroszul vezetők aránya, mint azoké, akik ukrán nyelven vannak jelen a legnagyobb közösségi hálón. Az ukrajnai nyelvi helyzet talán legironikusabb példája, hogy az egyik önkéntes zászlóalj, a Dnipro-1 alakulat katonái számára ukrán nyelvtanfolyamokat szerveztek. „Ismerni annak az országnak a nyelvét, amelyet védelmezel – elengedhetetlen feltétele a győzelemnek bármelyik fronton: politikai, kulturális vagy a katonai téren” – mondta az egység parancsnokhelyettese. A tiszt azt is hozzátette: a cél az, hogy az egység harcosai néhány hónap múlva „szabadon, szurzsik nélkül” beszéljenek ukránul.[2]

A végtelenségig lehetne sorolni a hasonló példákat, de a lényeg így is nyilvánvaló: az orosz több, mint csak egy kisebbség nyelve, hiszen az ukránok elsöprő többsége érti és kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) mértékben használja is a mindennapi élete során. Sőt, amint az a fenti példák révén is jól látszik, az orosz nyelv pozíciói még jobbak is, mint az ukráné, hiába ez az állam hivatalos nyelve, és a lakosság többségének anyanyelve. Az ukrán nemzeti-értelmiségi elit nagy félelme, hogy ha az orosz második államnyelvvé válik, akkor – mivel ukrán nyelvtudásra már nem is lesz szükség – a fentebb részletezett jelenségek még nagyobb méreteket öltenek, az élet még több területére terjednek majd ki. Ezáltal az ukrán nyelv teljesen kiszorul a közéletből, a mindennapi életből, és szép lassan eltűnik az élő nyelvek sorából; ez pedig az ukrán államiság és az ukrán nemzet végleges megszűnését jelentené. Elrettentő példaként lebeg előttük a szomszédos Fehéroroszország, ahol Lukasenko diktatúrájában az orosz államnyelv bevezetésének is köszönhetően a fehérorosz nyelvet már csak a lakosság töredéke használja.[3] A fehérorosz gyakorlatilag kisebbségi nyelv lett saját hazájában, és a helyzet súlyosságát jól jelzi, hogy 2000-ben az anyanyelvük ügye iránt elkötelezett fehérorosz nyelvészek, írók, pedagógusok Elnémulás címen adtak ki egy kötetet a szomszédos Litvánia fővárosában, Vilniusban, amelyben megkísérlik egyrészt megvizsgálni a fehérorosz nyelv jelenkori elsorvadásának, illetve tudatos elsorvasztásának az okait, másrészt keresik a nyelv megmentésének lehetséges útjait.[4]

Az ukrán nemzeti értelmiség orosz nyelvhez való viszonyának megismerésére kitűnő forrásként szolgál számunkra Mikola Rjabcsuk Két Ukrajna című könyve. Mikola Rjabcsuk nyugat-ukrajnai író, eszmetörténész, aki kulcsszerepet játszott a posztkolonializmus ukrajnai, valamint közép- és kelet-európai honosításában. A kijevi Petro Mohila Akadémia Közép-európai Központjában, illetve lengyel, amerikai és kanadai egyetemeken is tanít. Nemzetközileg elismert szakemberről van tehát szó, aki azonban nem próbál meg úgy tenni, mint aki hűvös távolságtartással viszonyul vizsgálata tárgyához. Rjabcsuk úgy véli, hogy a kommunisták a kolhozosítással lényegében belső gyarmattá tették a falut, gazdaságilag könyörtelenül kizsákmányolták, elindítva ezzel a városokba való megélhetési elvándorlást. Ukrajnában – írta – „[...] e gettósítás messzemenő következményeképpen elmélyült a civilizációs szakadék a túlnyomórészt orosz ajkú városok és az ukrán nyelvű falvak között; az ukrán világot tudat alatt, de gyakran tudatosan is falusi – szegény, képzetlen és a kultúrától megfosztott – világnak tartották; e táptalajon az (orosz ajkú) városlakók körében mély megvetés alakult ki a visszamaradottabb, kevésbé fejlett és nem teljes értékű (ukrán ajkú) falun élő honfitársaik iránt, valamint – a szinekdoché elvén – ezt a viszonyt képezték le mindenre, ami ukrán; végül pedig a falvak lakói is átvették ezt a viszonyrendszert, így óriási kisebbségi komplexus alakult ki bennük.”[5] Az ukránokat az egykori gyarmati Afrika színes bőrű lakosaihoz hasonlítja, akiknek már a bőrszínük is nagymértékben meghatározta sorsukat: „Az ukránoknak ezt a bőrszínt a »fekete« nyelvük – szegényes, lenézett, visszamaradott, »kolhoznyelvük« – jelentette. Nem volt nehéz dolog – legalábbis a második generációban – megváltoztatni, ami a gyakorlatban azzal járt, hogy az urbanizáció egyenlő lett az oroszosítással, és az ukrán nemzetiségűek csaknem fele az orosz nyelvet használta a hétköznapi életben. Ez az átváltozási folyamat, amelyben a tegnap még kolhozokban robotoló rabszolgák valamivel szabadabb, tehetősebb, de mindenekelőtt magasabb státuszú (orosz nyelvű) városlakókká váltak, rendkívül érdekes témául szolgálhat a posztkolonialista kutatások területén. Beletartozik mindaz, hogy megtagadják anyanyelvüket, és a hozzá (különböző kulturális kódokkal) kötődő identitásukat; nap mint nap megtapasztalják a társadalmilag és kulturálisan magasabban álló városlakók (valós vagy képzelt) megvetését; rendszeresen szégyenkeznek falusi, alacsony képzettségű és »kevéssé kulturált« rokonaik miatt; részükké válik az a mély és pszichikailag rendkívül traumatikus érzés, hogy a »fehérek« civilizációs felsőbbséget élveznek a vidéki »feketékkel« szemben – vagyis az orosz nyelvű világ az ukrán nyelvűvel szemben.”[6] Rjabcsuk szerint a lényeges különbség Oroszország és Ukrajna között az volt, hogy bár az előbbinek is megvolt a maga falusi »harmadik világa«, de volt »első világa« is; hiszen az orosz nagyvárosokban minden ideológiai korlátozás ellenére tudott fejlődni a nemzeti nyelv és kultúra – ami egyáltalán nem volt elmondható az ukrán nagyvárosok; Kijev, Odessza és Harkov esetében.

Rjabcsuk kitér a független Ukrajna nyelvi problémáira is: szerinte „a probléma abból fakad, hogy súlyos előítéleteket táplál az ukrán nyelv, kultúra és egyes szélsőséges esetekben az államiság iránt egy befolyásos kisebbség. Ők, mint az inkább területi, mint nemzeti értelemben vett szovjet elit első számú leszármazottai, meglehetős adminisztratív forrásokat örököltek, és jelentős vagyont halmoztak fel. (Jellemző, hogy az ukrán oligarchák közt egy sincs, aki a magánéletben ukránul beszélne.) A városközpontokat, a gazdasági kulcságazatokat, a fontosabb médiákat és javarészt a politikai arénát is oroszok vagy orosz anyanyelvűek uralják.”[7] A független Ukrajnában fennmaradtak azok a birodalmi előítéletek, miszerint bármely „anyanyelvi” kulturális termék alacsonyabb rendű annál, mint ami a birodalmi centrumból érkezik. Ráadásul e birodalmi előítéletek képviselői nem is rejtik véka alá nézeteiket, sőt, bizonyos esetekben meglehetős szélsőséges megnyilvánulásokra ragadtatják magukat. Rjabcsuk idézi a Janukovics-féle Régiók Pártja egyik donyecki képviselőjét: „Ukrajnában egy államnyelv lesz – az orosz [...]. Az orosz nyelv maga a tudomány, a kultúra, a történelem [...]. Miért dobnak sutba ma egy világnyelvet, az ENSZ nyelvét egy olyan nyelv kedvéért, amely a mai napig kimódolt, alapvetően e nyelven nincs tudomány, ezt értelmetlennek tartom [...]. Mindenki egyetért velem, akárkinek elmondom ezt Doneckben.”[8] Rjabcsuk megjegyzi, hogy ennek a 2007-ből származó idézetnek a tartalmával rengetegen értenek egyet Donyeckben, Harkivban, a Krímben és Odesszában, valamint a Régiók Pártájának vezetősége sem sietett elhatárolódni funkcionáriusának túlságosan őszinte megnyilvánulásától.[9]

Mikola Rjabcsuk megállapításai rengeteg igazságot tartalmaznak, mégis hiba lenne teljes mértékben elfogadni az általa sugallt világképet, hiszen az csak az érem egyik oldala. Az érem másik oldalát az oroszajkú lakosság ukránosítástól való félelme jelenti, akik attól tartanak, hogy az ukrán nyelv védelmét felkaroló politikai erők többet akarnak annál, mint hogy az ukrán nyelv jelenlegi pozícióit megőrizzék, és az ukrán nyelvet megmentsék attól, hogy a fehérorosz nyelv sorsára jusson. Az orosz nyelvű délen és keleten úgy gondolják, hogy az ukránosító politika létében veszélyezteti az orosz nyelvet és az oroszok nemzeti azonosságtudatát Ukrajnában.[10] Az orosz kultúra és Oroszország elutasítását már-már igeként hirdető radikális ukrán nacionalisták megnyilvánulásai, akik szerint az orosz „konyhanyelv”, amely nem méltó arra, hogy a hivatalos és szakmai életben is használják, szintén csak fokozzák e régiók lakóinak félelmét.[11]

Mind az ukrán, mind az orosz nyelv védelmezői a rendszerváltás kezdete óta hangoztatják sérelmeiket és félelmeiket, s így Ukrajna a függetlenség kikiáltásakor abban az ellentmondásos helyzetben volt, hogy mind az államalkotó nemzet, mind a legnagyobb nyelvi-etnikai kisebbség körében erős volt a nemzeti identitás elvesztése, illetve a nyelvi asszimiláció miatti nyugtalanság.[12] Ezzel alaposan feladták a leckét a hatalmát átmentő, egykori kommunista elit számára. A többségében oroszajkú régi-új elitnek érdekében állt az ország független állami identitását erősíteni, hiszen anyagilag hihetetlenül jól jártak az önálló Ukrajna létrejöttével, ezért minimalizálni akarták annak a veszélyét, hogy Ukrajna valamikor a közeljövőben újra Oroszország részévé váljon. Ehhez kapóra jött az ukrán nyelv támogatása; mindezt azonban úgy kellett csinálniuk, hogy egyrészt az ukrán nemzeti büszkeség ne erősödhessen meg túlzottan, és ne fordulhasson ellenük, másrészt vigyázniuk kellett arra is, hogy az ukrán- és oroszajkú lakosság között ne éleződjön ki annyira a viszony, hogy mindez az ország szétszakadását eredményezze.

Erre azt a megoldást találták ki, hogy az elsősorban az ukrán anyanyelvű szavazókra támaszkodó egyik, illetve a főként orosz ajkú választókra számító másik politikai tábor véget nem érő küzdelmet folytat egymással a választási kampányok idején, de egyébként kényesen ügyeltek arra, hogy politikai manővereik révén fenntartsák a nyelvi téren kialakult status quo-t, s így elkerüljék az etnikai és nyelvi konfliktusokat. Már a függetlenné válás előtt, még 1989-ben elfogadott nyelvtörvény is kompromisszum volt az ukránosítás és az akkori nyelvi helyzet konzerválása között: a jogszabály egyrészt kodifikálta az ukrán államnyelvi státusát, másrészt megőrizte az orosz nyelv privilegizált helyzetét a közélet számos területén. Az óvatosan egyensúlyozó nyelvpolitika taktikáját követte a független Ukrajna első elnöke, a kommunista időkből hatalmát sikeresen átmentő Leonyid Kravcsuk. Hivatali ideje (1991-1994) alatt nem erőltette az ukránosítást, ám számos pozíciót engedett át a nemzeti elkötelezettségű elitnek, amely jelentős eredményeket ért el az államigazgatás és az oktatás ukrán nyelvűségének kialakítása terén; semmit sem tett viszont a sajtó és a kulturális élet orosz dominanciája ellen. Az egyensúlyozó politikának volt mestere a két cikluson át (1994-2004) az elnöki székben ülő Leonyid Kucsma is, aki képes volt az érdekei megkívánta mértékben hol az ukrán, hol az orosz nyelvűek védelmezőjeként feltűnni. Az elnökválasztási kampányban a nemzeti retorikával megjelenő Kravcsukkal szemben Kucsma az Oroszországgal való kapcsolatok elmélyítésének, az orosz nyelv hivatalossá tételének ígéretével nyerte el a szavazók többségének bizalmát 1994-ben. Ám nem sokkal ezután, ugyanez a politikus az 1999-es elnökválasztási kampányban – amikor az oroszbarát kommunista Petro Szimonenkóval került szembe – kijelentette: Ukrajnának csak egyetlen államnyelve lehet, ez pedig az ukrán. Hintapolitikájának szintén jó példája az 1996-ban elfogadott Alkotmány, melynek 10. cikkelye kimondja: „Ukrajna államnyelve az ukrán”- ám a következő bekezdés szerint – „Ukrajnában szavatolt az orosz és a többi nemzeti kisebbség nyelvének szabad fejlődése, használata és védelme”.[13]

A nyelvpolitikai egyensúly a 2004-es narancsos forradalom után hatalomra került Viktor Juscsenko elnöksége alatt borult fel. Juscsenko választási kampányában még történelmi kompromisszumról beszélt, hatalomra kerülése után viszont már az ukrán nyelv és nemzeti identitás harcosaként lépett fel. Azt az ideálisnak vélt állapotot kívánta visszaállítani, amikor az orosz csak egyike a számos kisebbségi nyelvnek, az ukrán ellenben államnyelvként az összes formális funkcióban egyeduralkodó. Az államelnökök sorában azonban éppen az ukránosítást nyíltan képviselő Juscsenko bizonyult a legkevésbé eredményesnek az ukránosításban. A kudarc bizonyítéka egyebek mellett, hogy épp ebben az időszakban tudott megerősödni a kétnyelvűséget zászlajára tűző Régiók Pártja. A 2010-es elnökválasztás el is söpörte a narancsos elitet, és az a Viktor Janukovics nyerte meg a választást, aki a kampányban azt ígérte, hogy rendezi az orosz nyelv státusát. A Régiók Pártja – választási ígéretének megfelelően – a nyelvpolitikát a valós nyelvi helyzetre kívánta alapozni: kodifikálni akarta az ország de facto kétnyelvűségét az orosz második államnyelvi státusába emelésével. Érvelésük fontos eleme volt, hogy az erőszakos ukránosítás veszélyezteti az orosz ajkú lakosság nyelvi és nemzetiségi jogait, háttérbe szorítja az orosz nyelvet, kultúrát, az orosz ajkú polgárokat. Az e táborba tartozók azonban az orosz nyelv szabad használatának jogát nemcsak a déli és keleti régiókban követelték, hanem az egész országra szerették volna kiterjeszteni az orosz (második) államnyelvi hatókörét. Vagyis azokra a területekre is, ahol az orosz ajkú lakosság aránya elenyésző. Végül kompromisszum született: a 2012-ben elfogadott nyelvtörvény feljogosította a régiókat egy második hivatalos nyelv bevezetésére, amennyiben az azt beszélő kisebbség aránya elérte a tíz százalékot, ugyanakkor ez csak a régiókra vonatkozott, országos szinten továbbra is egy államnyelv és hivatalos nyelv maradt: az ukrán. Ez nem vigasztalta az ukrán nemzeti érzelmű erőket, akik oroszosításként élték meg az új törvényt. Ahogy Mikola Rjabcsuk is fogalmazott: „[...] botrányos nyelvtörvényt fogadtak el, amely gyakorlatilag kimondta, hogy az ország nagy részén fölösleges az ukrán nyelv.”[14] Ennek megfelelően számtalan utcai demonstrációt tartottak a nyelvtörvény ellen, amelyet a parlament is csak többedik nekifutásra, politikai háttéralkuk közepette, botrányos körülmények között szavazott meg.[15] Ilyen előzmények után érthető, miért az volt a forradalmi kormány első lépése, hogy e nyelvtörvényt eltörölte, főleg annak tükrében, hogy hatalomra jutását nem kis részben szélsőséges ukrán nacionalista csoportoknak köszönhette. Az ingatag helyzetű és népszerűtlen politikusokból álló új kormány egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy a felfegyverzett, friss harci tapasztalatokkal rendelkező szélsőjobboldali erőket magára haragítsa. Ezzel a lépéssel azonban felingerelte az ország oroszajkú felének jelentős részét, megnyitva ezzel az utat az előtt, hogy a forradalmak bevett stádiuma szerint az ellenforradalom és a polgárháború következzen.

Az új oktatási törvény olyan szomszédokat is felingerelt, amelyek elvileg a szövetségesei. Ráadásul a törvény nem fogja elérni a célját, hiszen az orosz nyelv és kultúra annyira elterjedt Ukrajnában, hogy oktatási- vagy nyelvtörvénnyel nem lehet felszámolni, de még visszaszorítani is alig. Ez a törvény csak a kisszámú nem orosz nyelvű nemzeti kisebbségeknek árt, azonban ezek és anyaországaik a nem hajlandóak elfogadni, hogy az ukrán-orosz nyelvi háború járulékos vesztesei legyenek.

 

 

Jegyzetek:

 

 

[1] Csernicskó István: Az ukrán-orosz nyelvi háború és a kárpátaljai magyarság. In Kisebbségkutatás, 2006/4. 765.

[2] Csernicskó István: A kétnyelvű Ukrajna. In Nyelvhasználat, kétnyelvűség. Tanulmányok a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont Kutatásaiból II. (Szerk.: Híres-László Kornélia) 2016, Ungvár, 25-31., 33.

[3] Lagzi Gábor: A szovjet rendszer öröksége: nemzet- és államépítési nehézségek Belaruszban az 1990-es években. In Pro Minoritate, 2001/Nyár. 187.

[4] Zoltán András: Egy többségi nyelv kisebbségen: a fehérorosz nyelv elnémulása. In Kisebbségkutatás, 2004/1. 67.

[5] Rjabcsuk: Két Ukrajna. Örökség Kultúrpolitikai Intézet, 2015, Budapest, 2015, 97.

[6] Rjabcsuk 2015, 98.

[7] Rjabcsuk 2015, 136-137.

[8] Rjabcsuk 2015, 181.

[9] Rjabcsuk 2015, 97-101, 138, 180-181.

[10] Csernicskó 2013, 239.

[11] Sakwa 2016, 42, 49.

[12] Csernicskó 2013, 239.

[13] Csernicskó István: A (nyelvi) béke esélyei Ukrajnában In Magyar Tudomány 2015/10. http://www. matud.iif.hu/2015/10/13.htm#1. (hozzáférés: 2018. 04. 14.)

[14] Rjabcsuk 2015, 219.

[15] Csernicskó 2015 (hozzáférés: 2018. 04. 14.)



« vissza