Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Kádár-kormány és a kollektivizálás második hulláma 2. rész

A Sztálin halálát követő hatalmi válság, a kisebb korrekciók, engedmények, majd Nagy Imre miniszterelnök 1955. évi lemondatását követően tovább növekvő társadalmi elégedetlenség, végül az 1956 nyarán már az egész országban megnyilvánuló, szinte tapintható várakozás a falusi társadalmat is aktivizálta. Az Alföld településein az 1956-ban megindított tagosítások leállítását követelték leginkább; több helyen már október 23-át megelőzően sor került tüntetésre. 1956 nyarán megkezdődött a téeszek felbomlása, gyakorivá vált a beszolgáltatás megtagadása.[1]

1956. október 23-át követően a városias településeken a forradalmárok átvették a hatalmat, s megkezdték az új, valóban népakaraton alapuló intézményrendszer kiépítését (forradalmi tanácsok, nemzeti bizottságok, nemzetőrség, munkástanácsok). Néhány napon belül megtörtént a tanácsrendszer lebontása, s alulról, demokratikusan szerveződve jöttek létre a forradalom önkormányzati szervei. A helyi társadalmak a nyilas és a nyolc évnyi kommunista diktatúra után annyira még mindig birtokában voltak integritásuknak, hogy a forradalom révén váratlanul előállt helyzetben egy rátermett, a közösségért tenni akaró, új, hiteles emberekből álló elitet tudtak kiállítani magukból.

Ha kevésbé látványos formában is, de a falvak élete ugyanezekkel a folyamatokkal jellemezhető. A magyar települések 85–90 százalékában új hatalmi szervek jöttek létre a forradalom nem egészen két hetében.[2] Az 1956. október 23-ával kezdődő fővárosi események a rádiónak és a vasutasoknak köszönhetően gyorsan ismertté váltak az egész országban. A budapesti forradalom hatására az ország falvaiban általában október 26–27-én kezdődtek az első megmozdulások. Ezek során, éppúgy mint a városokban, a tanácsházáról, iskoláról és a közterekről eltávolították a vörös csillagot, leverték a Rákosi-címert. A tüntetők általában megsemmisítették a községi tanács épületében őrzött beszolgáltatási íveket és az adóiratokat. Sok helyütt a vörös zászlókat és a párt propagandakiadványait is elégették. Ha volt a szovjet katonáknak emléket állító emlékmű, úgy azt többnyire ledöntötték. Olyan helyeken, ahol az ötvenes évek elnyomorító és terrorisztikus parasztpolitikája a helyi apparátusban konkrét személyekhez kötődött, illetve néhány olyan településen, ahol a civil lakossággal szemben halálos sortüzet vezényeltek, tettlegességre, lincselésre is sor kerülhetett, azonban ezeken a helyeken is igyekeztek mihamarabb helyreállítani a rendet. A falvakban összességében békésen zajlott a forradalom, a vidéki társadalom rendpárti volt: hasonlóan a városokhoz, csak későbbi bírósági eljárások keretében tartotta elfogadhatónak a Rákosi-korszakban kompromittálódott kommunisták felelősségre vonását.[3] Ugyanakkor a falusiak közül azok, akik munkájuk révén a közeli városokhoz kötődtek, tömegesen vettek részt a vidéki városok megmozdulásaiban. A falvak a forradalom napjaiban élelmiszerszállítmányaikkal önzetlenül támogatták Budapest lakosságát.

A forradalmat követő menekülthullámban csekély volt az agrárnépességhez tartozók aránya, mindössze 7 százalék.[4] Ez az alacsony érték egyrészt magyarázható azzal, hogy a falvakat elkerülték az intenzív harcok, s a legtöbb falusinak a nyugati határ is elérhetetlenül messze volt. Jelenti azonban azt is, hogy a parasztságot az előző években elszenvedett szenvedések ellenére olyan erős szálak fűzték földjéhez, hogy fel sem merült annak elhagyása. Jól jelzi ezt az egyéni gazdálkodásnak a forradalmat követően történt megerősödése is. November és december között a termelőszövetkezetek javarészt országszerte feloszlottak. A téeszek száma az 1956. júniusi állapothoz képest decemberre 57 százalékkal, 4863-ról 2089-re csökkent. A szövetkezetek ekkor mindössze 118 ezer tagot számláltak a közel kétmilliós agrárnépességből;[5] jobbára azok a téeszek maradtak meg, amelyeket annak idején szegényparasztok részvételével hoztak létre. A beszolgáltatás október 25-én deklarált eltörlése és a Kádár-kormány ígérete a paraszti gazdálkodás elismerésére 1957-ben széles körű visszaparasztosodást indított el. 1957-ben a magángazdaságok 71 százalékkal, míg a termelőszövetkezetek mindössze 4,8 százalékkal részesedtek a mezőgazdasági termelésből. A földek háromnegyedét ekkor paraszti gazdaságok művelték.

A megtorlás mindazonáltal a vidéket sem kerülte el. A Kádár-rezsim már 1956 decemberében megkezdte a – jobbára volt ÁVH-sokból álló – karhatalmi alakulatok szervezését. E szerveződések közvetlenül a megyei párttitkár joghatósága alatt álltak, s pontszerűen kerültek bevetésre. Nyugat-Magyarországtól a román határig települések sorával igazolható, hogy a hatalom ugyanúgy működött minden megyében. A karhatalom kegyetlenkedései nem álltak arányban az áldozatoknak a forradalomban betöltött szerepével, így működésükkel országszerte igen gyorsan visszatért az ötvenes évek első felének terrorhangulata.[6]


A kollektivizálás második hulláma – a propaganda

 

Az 1958 végén elindított kollektivizálási kampányban a párt hatalmas erővel, a propaganda teljes fegyvertárával mozgósított az iparszerűen termelő mezőgazdaság népszerűsítésére. A kampányban az egyik oldalon állt az elmaradott, sőt maradi paraszt, aki lóval szánt, kézzel kapál, míg a másik oldalon a traktorokkal gyorsan és kényelmesen dolgozó, a vegyipar kínálta lehetőségek széles tárházát alkalmazó téesztag, aki munkájával nemcsak a régi gazdálkodási formákkal szembeni fölényt, hanem általában a szocialista termelési mód diadalát is hirdette a magántulajdonon alapuló kapitalizmus felett.

A kollektivizálás második hullámának végére esett a második ötéves terv kezdete (1961–1965). A terv azt ígérte, hogy az állami beruházások 17–19 százalékát a mezőgazdaság kapja majd. Ez az arány a mezőgazdaságnak az ország népességéből és területéből elfoglalt hányadát tekintve az agrárügyek elhanyagolását jelzi, arra ugyanakkor jó alkalom volt, hogy – többek között – a műtrágyafelhasználásban a háború előtti mennyiség harminchatszorosát, de az ötvenes évek átlagának is ötszörösét ígérje a párt. A téeszekben működő traktorok számát 28 ezerről 52 ezerre kívánták emelni. A nagyüzemi állattartás keretén belül „490 ezer szarvasmarha, 1,8 millió sertés, 8,4 millió baromfi és 896 ezer juh számára épül férőhely”[7] – így a propaganda. „A terméshozamok, a termelékenység emelésével kell végérvényesen bebizonyítanunk a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság fölényét.”[8]

A mezőgazdaság modernizálásának kommunista elgondolása abból indult ki, hogy az agrárüzem minden tekintetben hasonlatos az ipari üzemhez. Minél nagyobb egy üzem, annál kisebb egységnyi költséggel lehetséges a gyártott termék előállítása. A mezőgazdaságra vonatkoztatva ez azt jelentette, hogy a gépesített művelésű, a nagyarányú műtrágyafelhasználáson és vegyszeres növényvédelmen alapuló nagytáblás gazdálkodás automatikusan magasabb termelékenységet, több nyereséget és nagyobb jólétet eredményez.[9] Ha csak a fajlagos költségeket és a termésátlagok növekedését vesszük, akkor ez az összefüggés bizonyos szemestermény-kultúrák esetében igaz. Ugyanakkor az állattartásban, a kerti kultúrákban az ár-érték arányát tekintve a paraszti birtok nemcsak felette teljesített a nagyüzemnek, de közben egzisztenciát teremtett egy egész család számára is. Ez az összefüggés már a polgári kor nagybirtok-kisbirtok vitáiban is ismert volt.[10] A kádári agrárpolitika is kénytelen volt ennek realitását elfogadni, ezért – mivel mindenképpen el akarták kerülni, hogy visszatérjen az ötvenes évek első felének nélkülözése – a kezdetektől engedélyezett, de nem preferált háztáji gazdaságokban tág teret engedtek az élőállat-, tojás-, zöldség- és gyümölcstermelésnek. A háztáji azonban nem ellensúlyozhatta a családi, gazdaság identitásmegtartó erejét, amely a saját föld birtoklásával társulva jelentette a következő generáció boldogulási törekvéseinek alapját. A kollektivizálással ez az identitáskapocs megszakadt, s pár évtized alatt elfelejtődtek a természet kínálta lehetőségekhez alkalmazkodó paraszti gazdálkodási technikák is.[11] A kollektivizált földeken kialakított új gazdálkodás rengeteg költséget emésztett fel, hatalmas pazarlással, a mezőgazdasági művelés és a természet hagyományosan kialakult ökológiai összhangjának felrúgásával jellemezhető, és a téeszek döntő hányadukban csak folyamatos állami dotációval voltak működőképesek.[12]

 

Beléptetési hadjárat

 

A forradalom leverését követően az MSZMP stratégiájában első helyen a forradalmárokkal történő leszámolás és a munkásság sztrájkjának felszámolása állt. A kommunisták a jobb ellátás érdekében, illetve taktikai okokból lélegzetvételnyi békét hagytak a vidéknek. Ahogy Kádár később fogalmazott: „abban a történelmi pillanatban a hatalom kérdése volt a döntő kérdés, és a hatalomért folytatott harc határozta meg a párt agrárpolitikáját is.”[13] A párton belül a parasztság jövőjével kapcsolatos eltérő forgatókönyvek miatt sem állítottak rövid ideig akadályokat az egyéni gazdaságok léte, szolid gyarapodása elé. A Kormány felhívása a parasztsághoz az agrárpolitikában elkövetett hibák kijavításáról (1956. 11. 27.) című dokumentumban a Kádár-kormány szinte mindent megígért, csak hogy békében tudja a vidéket.[14] A legfontosabb üzenet az volt, hogy ettől kezdve a kormány egyformán támogatja majd a szövetkezeti és a nem kizsákmányoló magángazdálkodási formákat. Utólag kiderült, hogy mindez csak figyelemelterelésül szolgált. Összhangban a keleti blokk más országainak parasztpolitikájával, a párton belül megerősödött a Dögei Imre fémjelezte keményvonalas irányzat. Az MSZMP Központi Bizottságának 1958. december 7-i ülésén elfogadták a kollektivizálás mielőbbi és teljes körű végrehajtásának tervét. Erre az időre a forradalmat követő megtorlás legnagyobbrészt befejeződött. Több mint tízezer embert ítéltek el a forradalom eseményeivel kapcsolatban. Az idegen hadseregtől megszállt, letargiába taszított, hiteles vezetőitől megfosztott magyar társadalom elveszítette ellenálló képességét egy újabb kollektivizálási hadjárat kivédésére.[15]

A kollektivizálás során négy régióra osztották az országot. A Dunántúlon Győr-Sopron és Veszprém, az Alföldön Szolnok megye megdolgozásával kezdték a beléptetési kampányt 1959 január-februárjában. Tanulva az ötvenes évek első felének dogmatikus parasztpolitikájából, most némileg figyelembe vették a település- és társadalomszerkezeti adottságokat. A Dunántúlon, ahol sokkal kevésbé volt polarizált a falvak társadalma, egy-egy tekintélyesebbnek tartott gazda meggyőzésére törekedtek, akinek belépését követően a többieket már könnyebb volt rábírni a csatlakozásra („egy falu, egy téesz”). A Tiszántúlon, ahol a kimondottan módos gazdák mellett széles talapzatú agrárszegénységen nyugodott a helyi társadalom, nemcsak a vagyoni rétegződést vették figyelembe, de az etnikai, felekezeti jellegű törésvonalak hordozta konfliktusforrásokat is igyekeztek kikerülni. Az Alföldön egy-egy településen így több szövetkezet is alakult, amelyekben elkülönültek a hagyományos társadalmi csoportok (nagygazdák, agrárproletárok, reformátusok vs. római katolikusok és evangélikusok, magyarok, szlovákok, németek, románok). 1960-ban 27 alföldi városban 222 téesz működött, településenként átlagosan 8,2.[16] A Duna-Tisza-közén, ahol a városokkal szimbiotikus kapcsolatban álló kertövezetek és kertes tanyák domináltak, úgynevezett szakszövetkezeteket hoztak létre. A szakszövetkezetek a megörökölt telekszerkezetben nem táblásítható, intenzíven gazdálkodó, kertművelő, gyümölcs- és szőlőtermesztő vidékek jellemzői, ahol a téesztaggá lett családok alapvetően továbbra is korábbi birtokuk megműveléséért feleltek. A borvidékeken is a szakszövetkezetek domináltak.

A kollektivizálást a hatalom alulról szerveződő mozgalomnak állította be. Valójában jól szervezett, katonai stratégiát adaptáló hadművelet zajlott a falvak ellen, ami szinte háborús viszonyokat eredményezett. Kiemelt megyék és súlyponti települések mentén, tervszerűen, a közben esetlegesen ellenálló gócokat körbevéve és megtörve haladt a szervezés három éven át.[17] 1959 januárja és 1961 ősze között a téli és az őszi időszakokra szervezett három agitációs hullámban, a városokból, bányákból és az állami gazdaságokból érkezett „népnevelők” bevonásával sikerült a parasztság mint társadalmi nagycsoport felszámolása, földjeinek, jószágainak és termelési eszközeinek közösbe kényszerítése. Az „agitátorok” és „népnevelők” – mivel a parasztság nem hajolt meg a kollektív gazdaság magasabbrendűségére hivatkozó érvek előtt – általában a nyomásgyakorlás széles skáláját alkalmazták, a nyílt erőszaktól kezdve, a megalázáson át, a fenyegetés és zsarolás különböző módozataiig. A pártállam a létalapul szolgáló föld elvételével szemben egyedüli pozitív ígéretként a szociálpolitikai ellátás téesztagokra történő kiterjesztését tudta felajánlani. Mindent annak rendeltek alá, hogy a gazdák aláírása „önként” kerüljön rá a belépési nyilatkozatra. A beszervezés helyszíne szinte minden esetben a helyi tanács- vagy községház, illetve művelődési ház volt. Az agitátorok a meglepetés és a kifárasztás taktikáját alkalmazva, általában lehetetlen (éjszakai) időpontokban megjelenve (mint korábban az ÁVO) rendelték be meggyőzésre a makacskodó gazdákat.

A fizikai erőszak legtipikusabb eszközei a verés, fogak kiverése, pofozás, a kályha melletti nagykabátban történő izzasztás, étel-ital megvonása voltak, de nem ritkák a szadisztikus elemeket tartalmazó tortúrák sem. A lelki terror eszközei közül legtipikusabb a tanuló vagy városi munkahelyen dolgozó családtagok sorsával történő zsarolás volt.[18] A gazdák úgy védekeztek, ahogy tudtak. Voltak, akik arra hivatkoztak, hogy a kérdéses föld nem az ő nevükön van, így nem rendelkezhetnek felőle. Mások a már elvetett termény betakarítására kértek garanciát, aratás utáni belépést ígérve. Volt, hogy borral kínálták az agitátorokat, hogy ezzel nyerjenek időt és önállóságot.[19] Ez azonban csak körülbelül 150 ezer, főleg idősebb, csekély birtokú gazdának sikerült, akik továbbra is maguk gazdálkodtak, de csoportjuk az 1970-es évekre már nem volt számottevő.

1961-re, a téeszszervezési hadjárat végére, 4500 szövetkezet alakult meg, s a mezőgazdasági keresők 94 százaléka már az úgynevezett szocialista szektorban dolgozott. Az 1958. évi 140 ezer taggal szemben a beléptetettek száma 1961-re 1,2 millióra, az egyéb dolgozókkal együtt 2 millióra nőtt.[20]


Lázadó falvak, a nyírcsaholyi asszony lázadás (1960)

 

A kollektivizálás második hullámának éveiben, elsősorban Kelet-Magyarországról több (dokumentálhatóan két tucat) alulról szerveződő, nem egyszer nők által kezdeményezett tüntetésről van tudomásunk. Csak 1960 telén az állambiztonság nyolc tiltakozó megmozdulást számolt fel, amelyekből öt Szabolcs-Szatmár megyében történt.[21] Ezek közül a legjelentősebb a nyírcsaholyi asszonylázadás néven számon tartott esemény. A tüntetés kiváltó oka ez esetben is az volt, hogy férjeik kikényszerített téeszbe történő belépését követően az asszonyok – menteni a menthetőt – kollektív fellépéssel próbálták meg a belépési nyilatkozatokat meg-, földjeiket pedig visszaszerezni.

A Mátészalkától öt kilométerre délre fekvő, akkor háromezer lakosú Nyírcsaholyban 1960. február közepére sikerült befejezni a kollektivizálást. Az agitátorok azonban csak részleges sikert értek el, mert 36 gazda meg tudta védeni az önállóságát. A Mátészalkáról érkezett agitátorok erőszakossága mellett a belépési nyilatkozat aláírását követően megjelenő úgynevezett „leltározó brigádok” működése is nagy elkeseredést váltott ki a faluban. A leltározók a parasztgazdaságokban található eszközöket és jószágokat írták össze, mielőtt megtörtént volna a bevitelük a „közösbe”. A falu népe azt követően, hogy földjét már elvették, ezt végső kifosztásként élte meg.[22]

1960. február 26-án délután a nyírcsaholyi asszonyok többé-kevésbé spontán induló tiltakozása tüntetéssé alakult, majd a tanácsháza ostromával folytatódott. Az asszonyok a kizárólagos női részvétellel egyszerre üzentek férjeiknek és a pártállamnak. Férjeiknek, amiért nem álltak jobban a sarkukra, és hagyták a családjuk vagyonának elvételét, másrészt a pártállamnak, hogy nem nyugodnak bele a kollektivizálással előállt új helyzetbe. A tiltakozás azzal az indokkal kezdődött, hogy visszaszerezzék a tanácsházán őrzött belépési nyilatkozatokat, és kollektíven lépjenek ki a szövetkezetből. A tanácsháza előtt a mind hangosabb, egyre radikálisabb követeléseket megfogalmazó tömeg, miután nem ért célt, két hullámban is megpróbált benyomulni az épületbe, amit a bent levők csak gumibot használatával tudtak megakadályozni.[23]

Az ügyben azonnal nyomozás indult „téeszellenes izgatás bűncselekményének gyanújával”. Öt asszonyt helyeztek vád alá, további tízet pedig rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítettek. A Szabolcs-Szatmár Megyei Bíróság 1960. május 24-i ítéletében mind az öt vádlottat bűnösnek találta. A legsúlyosabb büntetést Kicsák Józsefné kapta, akit két év letöltendő börtönre és 1000 forint értékű vagyonelkobzásra ítéltek, míg a legenyhébb büntetés négyhavi börtön, három évre felfüggesztve. Sváb Sándornét egy év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Nem mellékes, hogy mind Kicsák, mind Sváb olyan személyek, akiknek egy, illetve két gyereke 1956-ban Nyugatra távozott.[24] Ők mint „disszidensek” szülei, politikailag megbízhatatlannak minősültek. Elítélésükkel a pártállam nemcsak a nyírcsaholyi asszonytüntetés résztvevőinek üzent, hanem azoknak is, akik csak közvetett, rokoni szálakon keresztül voltak érintettek a forradalom eseményeiben.

 

Következmények

 

Az 1960–1980-as évek közötti időszak egész Európában a gazdasági gyarapodás, a fogyasztásbeli különbségek kiegyenlítődésének időszaka. A kollektivizált falvakban bekövetkezett pozitív változások így sok tekintetben egy átfogó folyamat részeiként értelmezendők, ezzel szemben a jelentkező negatív társadalmi jelenségek nem egyszer elválaszthatatlanok a kollektivizálással előállt új helyzettől. A kollektivizálás a vidéki magyar társadalmat békeidőben ért legsúlyosabb, annak integritását megbontó kihívás volt.[25] A parasztüldözés, majd a kollektivizálás következményei rögvest jelentkeztek, s a jelenig hatóan kitapinthatóak.

Azonnali visszacsatolásnak tekintjük az élveszületések számának, illetve a házas termékenységi mutatónak a radikális visszaesését. A Ratkó-korszak 1954. évi élveszületési csúcspontját követően a születési arányszámban 1962-re 44 százalékos zuhanás következett be. 1954-hez képest 1962-ben 93 ezerrel kevesebben születtek. A csökkenés nem fokozatos: a nettó reprodukciós együttható már 1958-ban 1 alá süllyedt. 1961–1962-ben az előző éviekhez képest is nagymértékben csökkent a születések száma. Tekintve, hogy az ország demográfiai bázisa hagyományosan a vidéken élő népesség volt, a csökkenés elsősorban az ő személyes döntéseiket tükrözi. A kollektivizálással felszámolt családi jövőképek miatt a téeszbe kényszerített parasztok tudatosan választották a termékenység korlátozását. Ezzel a korabeli Európában Magyarország produkálta a legalacsonyabb születési arányszámot 12,9-es értékkel.[26]

A paraszti léttől történő menekülés másik útját az elvándorlás biztosította. 1949 és 1966 között Budapest népessége 294 ezer, Pest megyéé 74 ezer fővel növekedett, míg tőlük jóval elmaradva az iparosított Borsod 12, Komárom 36, Fejér 33 ezer beköltözővel gyarapodott. Ugyanebben az időszakban az agráradottságú Békés 75, Bács-Kiskun 86, Hajdú-Bihar 73, Szabolcs-Szatmár 146, Szolnok megye pedig 63 ezer lakost veszített. Az agráradottságú megyékben a településállományon belül már az 1961–1965 közötti időszakban is 50 százalékot meghaladó arányban képviseltették magukat a csökkenő népességű községek. Ezt a csoportot erősítette Baranya, Somogy, Tolna, Vas, Zala, Bács-Kiskun, Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár és Szolnok megye. A megyék ugyanezen csoportjában 1949 és 1966 között körülbelül 30 százalékkal csökkent az agrárkeresők aránya.[27] Az 1949-es és az 1970-es népszámlálások közötti két évtizedben egymillió kereső hagyta el a mezőgazdaságot.

Az addigi mobilitási pályák beszűkülése, a kényszer szülte új pályákkal óhatatlanul együtt járó gyökértelenség felerősítette a deviáns viselkedési formákat, mind a falvakban, mind a városokban. A legtömegesebb önpusztító menekülési úttá az alkoholizmus vált. Míg korábban a főként bor formájában megivott alkoholnak megvoltak a maga közösségileg kontrollált fogyasztási alkalmai, addig – különösen a hatvanas évektől – napi szintű rendszeres fogyasztás keretében előre tört a sör és az égetett szeszesitalok fogyasztása. A kollektivizálást követő időszakban egy kelet-magyarországi településen az 1970-es évekig végzett követéses vizsgálat szerint csak a 16 év feletti férfiakra vonatkoztatva a sörfogyasztás 750, a pálinka fogyasztása 300 százalékkal növekedett.[28]

A föld mint létet biztosító gazdasági alap megrendülésével az életet addig szabályozó normarendszer sem jelentett már viszonyítási pontot. A gazdálkodás egyenlővé lett a téeszben végezhető munkával, aminek következtében a hatvanas évektől máig hatóan leértékelődött a mezőgazdaság mint hivatás. E viszonyok közepette az egyházak helyzete is megrendült, a hagyományos vallásos paraszti világkép elveszítette integráló erejét. A szekularizálódás a falvakban is megjelent, a vallásgyakorlás – az állami oktatáspolitika által a fiatalabb generációkban hallatlanul felerősítve – mindinkább visszaszorult.[29] A családfő férfiak bérmunkássá lettek, a nők tömeges munkába állásával az apák családon belüli, korábbi központi szerepe megszűnt. Mindez a vidéki népesség mentális állapotára is visszahatott. Visszautalva a fentebbi kutatásra, 1961-ben a lakosság több mint egynegyedét találták neurotikus panaszoktól szenvedőnek, amely arány 1971-re 42 százalékra emelkedett.[30] Országosan az öngyilkosságok számának alakulása jól dokumentált. „1954 után egy új, kivételesen hosszú emelkedési szakasz kezdődött.”[31] Az öngyilkosok háromnegyede férfi, s különösen az alföldi, agráradottságú megyék érintettek, 40 és 80 százezrelék közötti – világcsúcsot jelentő – értékekkel.[32] Egy újabb vizsgálat megállapításai szerint egy települést tekintve „minél nagyobb a népességveszteség, annál nagyobb az öngyilkosság kockázata”[33], továbbá „a lefelé mobil személyek önpusztítási kockázata [...] 50 százalékkal múlja felül azokét, akiknek társadalmi helyzete nem változott”.[34]

A hatvanas évek második felétől, amikorra az állam is belátta, hogy merev szabályozók mellett és az egyéni érdekeltség hiánya miatt nem várhatja a téeszek és a bennük dolgozók gyarapodását, a szövetkezetekhez kötött falusiak mind több módját fejlesztették ki a boldogulásnak. A tagonként rendelkezésre bocsátott egy kat. holdnyi háztáji földön a volt gazdák igyekeztek olyan termékeket előállítani, amelyeket jól tudtak értékesíteni a piacon (pl. fóliasátorban termesztett primőrök), vagy hasznosítani az otthon tartott állatok takarmányozásában (kukorica, lucerna). Különösen a szerződéses húsmarhatartás és a sertéshizlalás volt kifizetődő.[35] A hivatalos munkaidő után a háztáji gazdaságban munkálkodó, a pihenőidőt önmaguktól megvonó százezrek viszonylagos anyagi megerősödésüket ugyanakkor igen nagyfokú önkizsákmányolással érték el, ami még ugyanebben az évtizedben visszaköszönt a férfiak várható élettartalmának – a hetvenes, nyolcvanas évtizedben is folytatódó – csökkenésében.[36]

A családi stratégiákon túl az egyes téeszek is keresték a jövedelmezőség új útjait. A leginkább kínálkozó lehetőségnek a hatvanas évek végétől az úgynevezett melléküzemágak létesítése bizonyult. A szövetkezetek jó szemmel vették észre, hogy a tervgazdaság keretei között működő állami vállalatok egy sor terméket nem gyártanak, amire egyébként a gazdaságnak és a társadalomnak szüksége lenne. Ezen piaci rések kiaknázása komoly profitot eredményezett, s igen gyakran segített pozitív mérlegűvé tenni a téeszek gazdálkodását, ami egyedül az agrárprofil mellett nem sikerült volna.[37]


Hivatkozott irodalom:

 

Andorka Rudolf: Gyerekszám a fejlett országokban. Gondolat, 1987, Budapest

Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. 2. jav. és bőv. kiadás. Osiris, 2006, Budapest

Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika. Csongrád Megyei Levéltár, 1996, Szeged

Beluszky Pál: Területi hátrányok és „kezelésük” Magyarországon (1900)–1948–1991. In uő: Vég kiárusítás II. Társadalomföldrajzi tanulmányok. Pécs, MTA RKK, 2002, 71–94.

Búza Márton: Az agitátor kézikönyve IV. A magyar népgazdaság fejlesztésének ötéves terve (1961–1965). Kossuth, 1962, Budapest

Czettler Jenő: Birtokpolitika. Magyar Szemle Társaság, 1932, Budapest

Czettler Jenő: Földbirtok-politika. In uő: Mezőgazdaság és szociális kérdés. Budapest, Akadémiai Kiadó–A „Jászságért” Alapítvány–Püski Kiadó, 1995 [1936], 42–53.

Donáth Ferenc: Reform és forradalom. A magyar mezőgazdaság strukturális átalakulása (1945–1975) Akadémiai Kiadó, 1977, Budapest

Farkas Gyöngyi: Lázadó falvak. Kollektivizálás elleni tüntetések a vidéki Magyarországon, 1951–1961. Korall, 2016, Budapest

Gárdonyi Máté – Horváth Gergely Krisztián: Megtorlástól a kollektivizálásig. A „klerikális reakció elleni harc” a veszprémi egyházmegyében 1957 és 1962 között. In Karlinszky Balázs – Varga Tibor László (szerk.): „Rendületlenül a romok között” A veszprémi egyházmegye 1945 és 1972 között. Veszprémi Főegyházmegye, 2017, Veszprém, 133–195.

Hamar Imre: A Vaszari Hunyadi MG Termelőszövetkezet húsz éve. Veszprém megyei Nyomda Vállalat, 1979, Veszprém

Hegedűs András: A mai falu és a falusi munkaviszonyok szociológiai vizsgálatáról. In Zsarnóczai Sándor: Tanulmányok a mai faluról. Kossuth, 1964, Budapest, 53–94.

Józan Péter: A halálozási viszonyok alakulása Magyarországon 1949–1985. In Valuch Tibor (szerk.): Magyar társadalomtörténeti olvasókönyv 1944-től napjainkig. Argumentum–Osiris, 2004, Budapest, 124–142.

id. Juhász Pál: A neurózis morbiditásának emelkedése egy magyar falu közösségében. In Andorka Rudolf et al. (szerk.): A deviáns viselkedés szociológiája. Gondolat, 1974, Budapest, 504–527.

id. Juhász Pál–Veér András: Alkoholfogyasztás és idült alkoholizmus egy kis magyar falu közösségében. In Valuch Tibor (szerk.): Magyar társadalomtörténeti olvasókönyv 1944-től napjainkig. Argumentum–Osiris, 2004, Budapest, 1053–1059.

Juhász Pál: A második gazdaság mezőgazdasági kistermelés köré szerveződő alrendszeréről. In uő: Emberek és intézmények. Két zsákutca az agráriumban. Új Mandátum Könyvkiadó–Jelenkutató Alapítvány, 2006, Budapest, 56–62.

Juhász Pál: Polgárosodás. In uő: Emberek és intézmények. Két zsákutca az agráriumban. Új Mandátum Könyvkiadó – Jelenkutató Alapítvány, 2006b, Budapest, 270–273.

Kádár János: A mezőgazdaság szocialista átszervezése Magyarországon. 1961 június. In uő: Válogatott beszédek és cikkek 1957–1973. Kossuth, 1974, Budapest, 148–163.

Kemény István: A szocializmus a pazarlás rendszere. (Orosz István levélinterjúja). In Kemény István: Közelről s távolról. Gondolat, 1991, Budapest, 85–95.

Kerék Mihály: A magyar földkérdés. Budapest, MEFHOSZ, 1939.

A Kormány felhívása... 1956. A Kormány felhívása a parasztsághoz. Az agrárpolitikában elkövetett hibák kijavításáról. (Budapest, 1956. 11. 27.) In Romsics Ignác (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény. 1914– 1999. Osiris, 2000, Budapest, II. 153–154.

Kovách Imre: Termelők és vállalkozók. Mezőgazdasági kistermelők a magyar társadalomban. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézet, 1988, Budapest

Ö. Kovács József: A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában. A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945–1965. Korall, 2012, Budapest

Ö. Kovács József: Vidéki Magyarország 1945–1970. Dokumentumok földről, hatalomról, emberi sorsokról. Balassi–Korall, 2015, Budapest

KSH 1990. = Az október 23-i és az azt követő eseményekkel kapcsolatos sérülések és halálozások. In Statisztikai Szemle, 10. 797–816.

Márkus István: Az utóparasztság arcképéhez. Gernelyapáti magnószalagok. In Valuch Tibor (szerk.): Magyar társadalomtörténeti olvasókönyv 1944-től napjainkig. Argumentum–Osiris, 2004, Budapest, 550–566.

 

 

Jegyzetek:

 

[1] Összefoglalóan lásd Szakolczai (szerk.) 2003 és 2006.

[2] Szakolczai–Á. Varga 2003; Szakolczai 2006; Standeisky 2010, 82–91, 94–110; Rainer 2016, 61.

[3] Szakolczai 2008; Standeisky, 2010, 462–464, 548–549.

[4] KSH 1990.

[5] Romány 1998, 357.

[6] Összefoglalóan lásd Szakolczai 1999.

[7] Búza: et al. 1962, 215.

[8] Búza: et al. 1962, 221.

[9] Donáth 1977, 181–199.

[10] Czettler 1932, 23–25; Czettler 1995, 51; Móricz 1936; Matolcsy é.n. [1938], 75–85; Kerék 1939, 361–364.

[11] Máté 2014, 2015.

[12] Kemény 1991, 93–96; Beluszky 2002.

[13] Idézi Romány 1998, 363. vö. „1956 végén és 1957 elején, amikor a néphatalom megszilárdítása volt a központi feladat, a Magyar Szocialista Munkáspárt új Központi Bizottsága úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a termelőszövetkezeti mozgalom fellendítése nem időszerű, ennek előbb meg kell teremteni a politikai feltételeit.” Kádár 1961, 150–151.

[14]A Kormány felhívása... 1956.

[15] Valuch 2001, 196.

[16] Romány 1998, 371.

[17] Összefoglalóan lásd Ö. Kovács 2012.

[18] A kollektivizálási hadjárat dokumentumait, köztük panaszlevelekkel, közli Ö. Kovács 2015.

[19] Az ellenállási stratégiákra lásd Farkas 2016, 30–32.

[20] Romány 1998, 357., 376.

[21] Farkas Gyöngyi: Lázadó falvak. Kollektivizálás elleni tüntetések a vidéki Magyarországon, 1951–1961. 2016, 13.

[22] Farkas uo., 243–245.

[23] Farkas uo., 248–269, 274–277.

[24] Farkas uo., 278–282.

[25] Valuch 2001, 198.

[26] Szukicsné Serfőző, 2000. 447. Vö. „Ezt az alacsonyabb – a városi munkásságénál alig magasabb – termékenységet valósította meg a mezőgazdaság kollektivizálása után a termelőszövetkezeti parasztság is.” Andorka 1987, 285. A kollektivizálásra történt korabeli reflexióként lásd még: „Kétségtelen például az, hogy a család funkciójának és formájának változása erősen közrejátszott mind a népességszaporulat csökkenésében, mind a válások számának növekedésében.” Hegedűs 1964, 69.

[27] Az adatok forrása: Ö. Kovács 2012, 416, 418–419. Az Alföldre lásd Belényi 1996, 163–164.

[28] id. Juhász–Veér 2004, 1054. 1964 és 1985 között országos kitekintésben a májzsugor okozta halálesetek száma 3,7-szeresére nőtt. Józan 2004, 126.

[29] Az egyházellenes stratégia vidéki megvalósulását lásd Gárdonyi–Horváth: 2017.

[30] id. Juhász 1974, 509. A kollektivizálással összefüggésben Juhász Pál bevezette a „tsz-neurózis” fogalmát! Uo. 516, 520–522.

[31] Andorka 2006, 617.

[32] Zonda–Paksi–Veres 2013, 29–34.

[33] Moksony Ferenc: A fejlődés ára vagy az elmaradottság átka? Az öngyilkosság alakulása Magyarország községeiben. 1995, 80.

[34] Moksony 2005, 16.

[35] Márkus 2004.; Medve 1983.; Kovách 1988; Szelényi 1991.; Juhász 2006, ab.

[36] Józan 2004, 125, 134–135.

[37] Vö. pl.: Hamar 1979, 111–127.



« vissza