Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Csontváry "két festői életműve"

 

A Csontváry-képek művészi értékén semmit sem változtat az,
hogy hallott-e égi szózatot vagy sem, küldött-e ilyen vagy olyan táviratot Hollósynak,
külügyminiszternek, miniszterelnöknek, vagy akár a királynak.[1]

 

Szakértők Csontváry több alkotását elmebetegek alkotásaival vetik egybe, és magyarázatként a festő lelki kórosságait hangsúlyozzák. Úgy, mintha azok bizonyítottak volnának. Ugyanakkor az irodalomban említést is alig kap Csontvárynak az a példa nélküli sajátsága, hogy művei egy jelentős csoportját soha nem állította ki, ugyanakkor megőrizte.[2]

 

Kiállítások és a fogadtatás – nyugaton és itthon

 

Kiállításaira Csontváry maga választott ki egy állandó képegyüttest. Képei 1905-ben, 1908-ban és 1910-ben Budapesten, 1907-ben Párizsban kerültek a közönség elé. Előbbi képei közül tízet állítottak ki ismét Párizsban 1949-ben, majd közülük négyet Brüsszelben 1958-ban. 1962-ben ismét Brüsszelben volt tárlata. Ez utóbbi, valamint 1930-tól napjainkig az összes magyarországi Csontváry-kiállítás közös jellemzője a „vegyesség”. Vagyis Csontváry eredeti válogatását „kiegészítették” a festő által mellőzött, az utókor által mégis kiállításra érdemesített képekkel. A kiállítások sajtóvisszhangjai közül 87 írást olvashatunk.[3]

A budapesti kiállításait követően, 1905 és 1929 között, 13 hazai írás látott napvilágot. Közülük 7 elismerő, 6 vegyes fogadtatású, tehát elismerő és bíráló megállapítást egyaránt tartalmazó közlés. 1930 és 1964 között 44 magyar vélemény közül 35 elismerő, 8 vegyes, 1 elutasító. 19 szerző említ elmezavart.

Az 1949-es párizsi, a festő által is tíz fő művének tartott kép bemutatása után 14 francia nyelvű írás jelent meg. Közülük 13 elismerő, 1 vegyes, és csupán egy említ a festőről „kuriozitásokat”. A brüsszeli, négy fő művét felvonultató 1958-as, majd a több művet bemutató 1962-es kiállítás után összesen 16 francia és flamand nyelvű vélemény látott napvilágot. Mind a 16 elismerő, közülük 6 tartalmaz megjegyzést a festő furcsaságairól: „kissé bolond; különc; ébren álmodik; égi hang avatta festővé”.

A számokat tekintve a nyugati fogadtatás kedvezőbb, mint a hazai, szinte egyöntetű a méltató hang. A magyar visszhang viszonylag több bíráló vagy kétkedő vélekedést tartalmaz. Ugyanakkor a magyar értékelők közel fele veti fel a kérdést: a festő „őrült vagy nem őrült”?[4] A nyugatiak is tudtak Csontváry furcsaságairól, de ők mintha elsősorban a festményekre figyeltek volna.

A nyugati, illetve a hazai fogadtatás ismertetett különbségeit magyarázhatják társadalmi-kulturális különbségek, de döntő lehet, hogy nem ugyanazt a Csontváryt látták ott és itthon. Lényegében a Csontváry által válogatott anyagot látták Nyugaton, valamint itthon is 1910-ig. Talán ezért a korai, 1929 előtti magyar vélemények kissé közelebb állnak a kedvezőbb nyugati fogadtatáshoz. A későbbi, 1930 utáni itthoni kritikák gyakran említik a lelki problémákat, aminek oka lehet a képanyag „vegyessége” is. Talán az 1962-es brüsszeli kiállítás sajátos visszhangját is a „vegyes” képanyag magyarázza: 10 belga szerző közül 9 Csontváryt a naiv festőkkel rokonítja. Ezt a feltételezett rokonságot azonban több szakértő vitatja.[5]

Tehát a festő képválogatása inkább elismerést, a „vegyes” válogatás ismételten vegyes fogadtatást eredményezett. Lehetséges, hogy az utókorral ellentétben Csontváry volt az, aki megfelelően válogatta kiállításainak anyagát?

 

Az égi jóslat

 

Csontváryt égi jóslat indította el a festői pálya felé.[6] „A világteremtő hatalommal, talán Istennel [...] vagyok kapcsolatban, nem törődöm az emberek gúnyos megjegyzéseivel.”[7] „Ezt a titkot, ezt a misztikumot a nyilvánosságra nem hoztam.”[8] „Soha senkivel nem közöltem, mert [...] a bolondok házába kerültem volna”.[9] Haláláig valószínűleg senki nem tudott égi kapcsolatáról.

Kortársai és az utókor elemzői szóvá tették feltűnő öltözködését; különös, homályos, bonyolult beszédét, szokatlan gondolatait. Furcsállották viselkedését és táviratait, leveleit, röpiratait. Iróniával említették nagy „nemzetmentő” gondolatait és bizarrnak minősített javaslatait, mint amilyen a selyemhernyó-tenyésztés; zseniképzés; művész-kolostor; művelődési paloták építése; a katonaságnál gyógyteák bevezetése; minisztériumok feletti csúcsminisztérium és saját művei számára kiállítóhely létesítése.[10] Pszichiáterek szerint hallucinációi is voltak, depressziós volt.[11] Ugyanők felemlítették túlzott érzelmi reakcióit, mágikus hiedelmeit, kóros vonatkoztatásait. Hangsúlyozták, hogy egyetlen barátja sem volt.[12]

Nem orvos kritikusai egyes képeiről megállapították, hogy azok a festő elmebetegségét tükrözik, sőt azt bizonyítják. Két kiváló elmegyógyászati elemzés is ismeretes, ezek körültekintőbbek. Az immár klasszikus monográfia Csontváry esetében fiatal kora óta fennálló elmezavart állapít meg.[13] Az újabb elemzés inkább úgynevezett szkizotíp személyiségzavart véleményez, amely azonban egyes esetekben valódi elmezavar, pszichózis képét öltheti.[14] A két vélemény nem egyezik meg, antagonisztikus ellentmondás azonban nincs köztük. Az kiderül sokoldalú, alapos elemzésükből: elégséges adat van annak kimondásához, hogy a festő életében, elmeműködésében nem zárható ki a kórosság. Azt mégis egybehangzóan megállapítják, hogy a lélekgyógyászati boncolgatás segít ugyan Csontváry élettörténetének, személyiségének jobb megismerésében, azonban a festői életmű megítélésében a műveket kell a középpontba helyezni. Más irányú elemzésből, az esztétika oldaláról azonos véleményre jutottak művészettörténészek, illetve festőművész méltatója is.[15]

 

Pszichopatológiás művészet – a képi kifejezés kórlélektana

 

Az elmegyógyászat egyik szakágazata jó száz éve a betegek alkotásaira figyel. A Föld sok országában egy nemzetközi tudományos társaság működik, amely a kórlélektani (pszichopatológiás) képi kifejezés és a művészetterápia kérdéseivel foglalkozik.[16] Napjainkig a betegek sok-sok ezer művét gyűjtötték össze.[17] Ez a képanyag alkalmas összehasonlításra, s a szakterület tapasztalatai felhasználhatók a Csontváry-kutatásban. A végkövetkeztetés az: nincs olyan specifikus, egy elmezavar felismerését biztosító képi jel, amely önmagában igazolná, hogy alkotója egészséges, avagy beteg ember, utóbbi esetben mi a betegsége. Egy pszichopatológiás alkotást akkor véleményezhetünk, ha ismerjük az alkotás egyéni történetét és társadalmi környezetét, az alkotó (beteg) elmeállapotát, kóros tüneteit, esetleg az alkotásához fűzött szerzői magyarázatát.[18]

A betegek műveinek jellemzője az esetlegesen, sokszor csak gyűrött, tenyérnyi papírdarabon végzett öncélú firkálás, az iskolázottság hiánya és a kivitelezés kezdetleges volta.[19] Akad közöttük érdekes, tetszetős, sőt kifejezett esztétikai értéket képviselő, szép alkotás is. Néhány alkotójukat az „elmezavar kismestereiként” üdvözölte a költő-festő Jean Cocteau.[20]

Műveik elemzésére felhasználhatók e szakterület kiváló képviselőjének, dr. Jakab Irénnek – nagy festőnk, Martyn Ferenc műértői segítségével megfogalmazott – támpontjai.[21] Elmebetegek műveit az alábbiak jellemzik: nincs előre elgondolt, következetesen végigvitt művészi kompozíció; nincs tudatos konstrukció; nincs időhöz és helyhez (országhoz, stílusirányzathoz) való kapcsolódás; hiányzik az egyensúly iránti érzék. Feltűnő a perspektíva zavara; a felület és mélytér viszonyának megbomlása; mozgáshiány, dermedtség és részletek ismétlése. Ha Csontváry műveit egyenként szemügyre vesszük, ezekkel a jellegzetességekkel aligha találkozunk, még egyes furcsának minősített képein sem.

H. Rennert német pszichiáter – rendkívül alapos elemzéssel – összesen 90 különböző tartalmi és formai jellegzetességet foglalt listába, amelyek elmebetegek, főleg szkizofrének képeinek ismertetőjegyei.[22] E jegyek némelyike egészségesek képein, modern művészek alkotásain is megtalálható, és mennyiségileg, hibapontokban is kifejezhető. Csontváry 84 alkotását egyenként megszemlélve, ezen jellegzetességeket keresve, azokon az elmebetegek műveire jellemző tartalmi jelek lényegében nincsenek. Formai anomáliák fellelhetők Csontváry képein is: elrajzolások, szabálytalanságok, gyermekrajzokra emlékeztető formai megoldások. A Csontváry-képek egyes részletei, például háromlábú lovak, elmebetegek rajzain is előfordulnak. Az utóbbiak képi megformálása azonban kezdetleges, és azok nem egy összetett kompozíció részei.

Csontváry 84 képe közül 22 képen összesen 44 „hiba-pont” állapítható meg. A festő által kiállításra kiválasztott 50 képe közül 6 képen összesen 12 anomália látható, ezek általában elrajzolások. A nem kiállított csoport 34 képe közül 16 képen lényegesen több, összesen 32 pont határozható meg. Tehát a nem kiállított műveken halmozottan megtalálhatók a betegalkotásokra jellemző anomáliák.

A szakirodalomban elmebetegek sok ezer alkotása tekinthető meg, de a szkizofrén betegek rajza, firkája nem is hasonlítható Csontváry műveihez, olyan nagy a színvonalbeli különbség.

A képzettséget is figyelembe vevő, másfajta megközelítés kiindulópontja az, hogy Csontváry művészeti képzésben részesült. Az orvosi irodalomban közölték olyan művészek esetét, akik akadémiai képzésben részesültek, képzőművészként tevékenykedtek, majd elmebetegség tüneteit mutatták. A pszichés zavar jelentkezésekor, elhatalmasodásakor a festő magatartása, tevékenysége, személyisége jelentősen megváltozhat. Megeshet, hogy be is szünteti alkotói tevékenységét, mint például Gulácsy Lajos 1919 és 1932 között.[23] Előfordult, hogy a naturalista, realista, akadémikus stílusban alkotó festő folytatta képzőművész tevékenységét, de felhagyott addigi stílusával. Korábbi művei stílusától élesen eltérő kusza firkákat, absztrakt rajzokat, bizarr formákat, klasszicista műveket, megfejthetetlen szimbolikus rajzokat készített. Ez alkotó tevékenységében törés, a festő addigi stílusának megváltozása.[24]

Művészettörténészek stílusváltozást Csontváry művei sorában nem említenek. „A gyengébb képek és a velük egyidős főművek között nincs szemlélet- és stílusbeli eltérés”.[25] „. Megbicsaklás, törés nincs ebben a pályaképben”.[26]

Tehát Csontváry, illetőleg elmebetegek művei között nem található egyezés, hasonlóság vagy akár csak rokonság, közöttük éles a határ.

 

Csontváry technikai képzettségének megítélése

 

A festő 10 rajzot választott ki tanulási időszakában készített 300 rajza közül.[27] Ezeket és néhány „iskola előtti” festményét mindig kiállította, azokkal bizonyítván mesterségbeli felkészültségét. Lehel azt állítja, hogy „Csontvárynak nem okozott gondot a technika, és bár később se, soha egy pillanatra nem áltatta magát vele, hogy technikailag képzett, nem tartotta ezt fontosnak”.[28] Lehel, maga is festő, méltatja rajzait, dicséri például a haj megoldásait.[29] Ezzel szemben egyik rajza kapcsán Romváry megjegyzi: „. a hosszú haj takarja a fület és a nyakat, ezzel mintegy megkerülte a fej és törzs kapcsolódásának problémáját”.[30] Tehát nem biztos, hogy kiváló rajzkészsége ellenére Csontváry képes volt könnyedén megoldani bármilyen technikai jellegű feladatot.

Festőművész elemzője, Gróh János, aki nem mellesleg három évtizedig oktatta is a rajzot, valószínűleg igen lényeges szempontot vet fel azzal, hogy a Mesternek a modell nélküli, fejből festett figurális kompozícióban kevesebb gyakorlata lehetett.[31] Lehel is említi, hogy a modellekről egy időben lemondott, „alakjai fotografikus vagy anatómiai szempontból egyre fogyatékosabbak lettek”.[32]

Az Almát hámozó öregasszony képét a festő nem állította ki. Szakértők dicsérik a fej festői megoldását, a kezeket azonban nem említik. Valóban, a jobb kéznél kissé nagyobb és nem arányos a bal, a nőies jobb kézzel szemben a bal egy darabos férfikézre emlékeztet. Jobban oldotta meg ismert Önarcképén saját kezének ábrázolását, pedig az bonyolult térbelisége miatt sokkal nehezebb feladatot jelenthetett. Egyszerű oka lehet ennek: saját kezei megfigyelésével és megfestésével tetszés szerint bíbelődhetett. Önmaga, mint modell, korlátozás nélkül saját rendelkezésére állt. Korántsem lehetett ez így, amidőn a feltehetőleg szívességi modellként szereplő háziasszonyát és annak kezeit örökítette meg, feltehetően záros idő alatt.

Csontváry-Kosztka Tivadar: Almát hámozó öregasszony, 1894 (olaj, vászon, 127×43 cm), JPM ltsz.: 83.46

A Csontváry-képek egyes torz formáival kapcsolatban közismert Rabinovszky vélekedése: „. Művészete a zsenié, és ami a művészetben tökéletlen, az őrülté”.[33] Ezt a nézetét Németh Lajos elfogadja.[34] Elismeri ugyan, hogy Csontváry műveiben a torzítás oka „nem pszichikai, hanem kompozíciós, képszerkezeti, azaz esztétikai” természetű, s a torzítást „rajzbeli nehézségek” is okozhatják. Végül mégis a pszichózis, a belső zaklatottság, a lelki defektus szerepét hangsúlyozza.[35]

Ha a torzítás oka pszichózis, és a deformitás a festő lelki zavarát tükrözi, akkor hogyan magyarázzuk azt, hogy elkészült művein Csontváry saját lelki zavarának képi jeleit utólag felismeri, és a „kóros” képet nem állítja ki? S mindezt 34 képpel teszi meg, 1893 és 1906 között, 13 év leforgása alatt. Nem lehet, hogy nem az őrület rá a magyarázat?

A gazdag Csontváry-irodalomban van példa az árnyaltabb, többoldalú elemzésre is. Idézett festőművész méltatója a Hajótörést „vitathatatlanul egyik legrosszabb képe”-ként említi.[36] A sikertelenség okaként azonban nem éri be az elmebetegség gyakran és általában kizárólagosan használt magyarázatával, hanem több tényezőt vesz számításba. Ezek: a festő számára ismeretlen, új téma; a festő kimerültsége; lelki megrázkódtatást okozó személyes élménye, egy tengeri vihar átélésével. S csupán legvégül a festő lelki betegsége.

Művei értékelésében segítséget nyújt Csontváry, amidőn ezt a hajós képet és több társát a „tanulmányok” közé sorolta, s félretette. Egy tanulmányt pedig nem ítélhetünk meg ugyanúgy, mint egy teljes értékű művet.

A Castellamare di Stabia című, nappali fényben készült képét tanulmánynak minősíti, nem állítja ki. Pedig az csak kevéssé különbözik az ugyanazon a helyszínen, ugyanakkor készült két másik, egy esti, illetve egy éjszakai képétől.


Csontváry-Kosztka Tivadar: Castellammare di Stabia (1902)

A képen feltűnő a szamaras kordé és a kerékpáros. Mindkettő az enyhén ívelő tengerparti utca hossztengelyétől eltérve, haránt irányban áll vagy halad. Ha irányát követi, mindkét jármű átlós irányban rögvest belebukik a tengerbe. A térben ábrázolt, háromdimenziós tengerparti házsor előtt a személyek, állatok, járművek leginkább profilban, két dimenzióban tűnnek fel. Egyszerűsítve, mint a gyermekrajzokon. A kép festése közben a tengerpart élt, látványa változhatott. Csontváry ezért nem támaszkodhatott modellre, fejből kellett alkotnia. Az így létrejövő rajzbeli fogyatékosságokat utólag Csontváry is felismerhette, és a képet hátrébb sorolta.

Vele kapcsolatban az „őrült zseni” egy talán eredetinek hangzó, de leegyszerűsítő vélemény, melyet írásunk mottója jogosan tagad. Ugyanakkor ez a mottó csak az igazság első fele, mert azt mégsem állíthatjuk, hogy a festő mentes lett volna lelki zavaroktól, de legalábbis furcsaságoktól. Ezért összetettebb megközelítésre van szükségünk Csontváry és művei teljesebb megértéséhez. Mert például az általa világéletében titkolt „égi kapcsolat” bizony sok mindent meghatározhatott életében, tevékenységében. Alkotómunkája talán csupán ezen égi segítség hangsúlyozásában és festői céljaiban különbözik sok festőtársáétól. Hitvallásában azonban az addigi valóságos, hétköznapi világból határozottan átlép a természetfölöttiség tartományába, utalván titkos szellemi hátországára: „... megtalálni a szellem ősi forrásával a kapcsolatot s innen meríteni a sugallatot a látást érzést ihletet s az istenadta képességet a feladat keresztülvitelére”.[37]

Még pontosabban, ellentmondásokat kiküszöbölve meghatározandó égi kapcsolata, személyiségének zavara, esetleg lelki baja. Ezek elméletileg szerepelhetnek, mint az alkotómunkáját elindító, azt fenntartó, mozgató, irányító, továbbá a műveket létrehozó, avagy csupán befolyásoló, esetleg csak színező tényezők. A döntő kérdés az, hogy mi lehet ezeknek a különböző súlyú tényezőknek a valódi szerepe a festő életében és alkotásaiban. További multidiszciplináris kutatás remélhetőleg közelebb visz e kérdés megválaszolásához.

 

Két festői életmű”

 

Munkácsy Mihályt Csontváry a 19. század legnagyobb festőjének tartotta, mégis Munkácsy „igazi sikerült művei”-ről írt. Összesen négy képet emelt ki.[38] A szelektálás tehát szerinte a legnagyobbak esetén is indokolt.

Saját műveit válogatta, azokat két, egymástól végérvényesen elkülönített csoportba sorolta. Ezt a felosztást egyéni szóhasználattal, munkahipotézisként magam úgy neveztem el: Csontváry „két festői életműve”.

Az egyik életmű képegyüttese: általa valószínűleg teljes értékűnek minősített művei, kiállításra érdemesített alkotásai, ahogy ő nevezte, „a festményei”.[39] Ezek főleg 1902 és 1909 között készült, nagyobb méretű képek, javarészt tájképek. A Panaszfal Jeruzsálemben és az Egy marokkói ember című képét kiállításra érdemesíti és szerepelteti, de a katalógusban zárójelben megjegyzi: tanulmány. Vagyis e két képét nem egészen úgy kell nézni és elbírálni, mint „igazi sikerült” többi „festményét”. Fontos, hogy az első csoport képei a festőtől megkapták címeiket. Keletkezésük dátumait is tudjuk.

A másik életmű képegyüttese: „tanulmányok”, főleg korai művek, amelyeket ő a patikája padlására száműzött, de egyúttal meg is őrzött. „Ez, mint más tanulmány, a padlásomon hever”.[40] Értelemszerűen ide sorolhatók a halála után műtermében fellelt vázlatok, rajzok. E művek címeiket, datálásukat általában a festő halála után kapták, ezért a címek és dátumok többsége igencsak kérdéses.

Életében, a maga által megrendezett összes kiállításán a saját szűrőjén átesett első csoport képei szerepeltek. Válogatásának cáfolhatatlan tanúja négy egybehangzó kiállítási katalógusa. Velük azonos képlistát említ oktatási anyagában[41]; a hadiárva-kiállítás tervében[42]; Nagy Önéletrajzában[43]; töredékes feljegyzéseiben[44]. Halála előtt pár héttel egy interjúban szóban is említi ezeket a műveit, de „tanulmányait” és a műtermében később fellelt rajzait nem.[45] Ez 12 alkalommal lényegében azonos képegyüttes! Másféle listát, vagy listájának módosítását pedig soha nem adta közre. Egyetlen képét sem sorolta át a másik csoportba.

Ezen sajátos, más festők által így aligha végzett, egyéni válogatás ténye és módja meghatározóan fontos lehet Csontváry megítélésében. Alkotómunkájának ez lehet a kulcsa, és személyiségére, céljaira is mindennél jobban rávilágíthat. Ha megértéssel fogadjuk döntéseit...

 

Csontváry „az utókor gondnoksága alatt”

 

Több elemzője külön tudta választani életművét a személyével kapcsolatos furcsaságoktól. Jó példa Feszty Árpád, aki „sokra becsülte Csontváry művészetét, és megkedvelte a furcsa külsejű és beszédű festőt”.[46] Többen azonban mintha kételkedtek volna a festő teljes értékű alkotóképességében, ítélőképességében, végső soron beszámíthatóságában. Előfordult, hogy halála után bele is avatkoztak életművébe, három téren is.

I. Nem összefüggő feljegyzéseit, írástöredékeit rendszerezték, folyamatos szöveggé alakították át.[47] Kötelező lett volna jelezni az utólagos kiegészítéseket, az idegen kezet. Jó példa erre is van: írástöredékei egy részének példamutató, betűhív átirata.[48]

II. Egyes képcímeit megváltoztatták, új címeket alkottak, messze ható következményekkel. Műtermében fellelt nagy rajzáról Csontváry nem írt, nem beszélt. A képen a festő, egy sas és elemzői szerint Attila is látható. A kép egyik utólag adott címe: A magyarok bejövetele. A cím kételyt ébreszt: Árpád nincs a képen. Csontváry 214 oldalnyi írásaiban Árpád nevét le sem írja, Attiláét viszont ötvenkilenc alkalommal (!) említi.[49] Elemzői szerint a kép Csontváry megalomániás őrültségének ékes bizonyítéka. Ezt fejezi ki e kép másik két, szintén utólag adott címe is: Csontváry apoteózisa és Apoteózis. Méltán nagyra becsült monográfusa a következőket írja: „Nem Árpád vezeti népét az új hazába, hanem ő jön a vezérek sora előtt, zsakettbe öltözötten, vihogó tevéje hátán [...] A teve előtt [...] hóna alá szorítva attribútumát, a turult: Attila, a nagy előd [...]”[50] Ha a kép öndicsőítés, akkor ugyan miért szerepelteti, sőt helyezi önmaga elé Attila impozáns alakját? Akinek „hóna alá szorítva” vajon egy élő, avagy egy kitömött(?) turul lapul, hogy hasonló hangnemben folytassuk az előbbi ironikus hangot.

Kortársától tudhatjuk, hogy Csontváry „hatalmas képet” tervezett, Hódolás Attila előtt címmel. Megfestéséhez óriási termet is keresett.[51] Lehet, hogy ez a rajz igazi címe és ez egy festményterv? Ha így lenne, úgy a kép főszereplője Attila lehet: nagysága, központi helyzete, monumentalitása, nem utolsósorban az említett cím alapján. Még akkor is, ha e vázlatban a festő nem talált a szoborszerű Attila számára látványos hősi pózt és kiemelkedő, fenséges megjelenést.

Csontváryt kortársai Budapesten „. örökös barna lebernyegében” látták.[52] Lehet, hogy ezt viseli a képen? Ugyan kritikusai úgy látják, hogy ezen a képen az öltözéke zsakett, egy az ünnepeken viselt díszöltözet. Valószínűleg azért „öltöztették” így, mert ekképpen még bizarrabb képként lehetett lefesteni őt és a rajzot. Azt sugallva, hogy – esetleg éppen Verecke táján – egy Európába tévedt tevén ül a festő, századfordulós díszruhában, mögötte vitézei, a sas éppen kardot hoz neki, honfoglalás céljából. Bírálóinak láthatólag nyomatékosítaniuk kellett leírásaikban, hogy egy (ekkor már) őrült alkotó kusza képét nézegethetjük.[53]

Gúnyos mosolyok között a kelet prófétája lettem”, idézi fel Csontváry Önéletrajzában, élete legutolsó szakaszában.[54]

A kávéházakban és a sajtóban ezt a torzképet terjesztették róla. Lehetséges, hogy ezt a nem hízelgő karikatúrát tudatosan vállalta és a mások által gúnyolt „keleti” prófétaként jeleníti meg saját magát a rajzon? De ebben az alakban is a főhős Attila társ-szereplője ő. Mindkettőjüket az égi szózat indította útjukra. Közös helyszínük Baalbek, ahol Attila megkapja világverő kardját a sastól.[55] Ugyanitt alkotja meg a festő a hivatását betetőző festményét. A kép úgy is tekinthető, mint helyszíni tanúbizonyság a nagy eseményről, amelynek inkább csak tanúja is lehet Csontváry. Olyasféle hangsúlyos mellékalak vagy második főalak, mint Munkácsy Honfoglalás képén a lovon ülő Jókai Mór. Mert ilyesfajta idézetek, mások festményeiről átvett részletek megfigyelhetők Csontváry más képein is.[56]

A színhely tehát nem a Kárpát-medence, hanem a Közel-Kelet. Az esemény egyáltalán nem Csontváry apoteózisa és a magyarok bejövetele, hanem a hunok elindulása Attila vezetésével Baalbekből, Csontváry hitelesítő jelenlétével. Itt a festő tevéje is helyén van. Még a kép földrajzi tájolása is pontos: Damaszkuszt és Baalbeket egybevetve, a sas és tevéjén Csontváry is délről érkezik, Damaszkusz felől. Utóbbit tényszerűen tudhatjuk.[57] Attila pedig már Nyugat felé, Róma irányába néz.

Csontváry-Kosztka Tivadar: Magyarok bejövetele (részlet), lappang

A több kritikusa által lefestett eszmei zűrzavar helyett tehát a képen egy másfajta történetet és annak logikus rendjét ismerhetjük fel. Ha nem az az előfeltevés vezet bennünket, hogy a festő elmezavara képein is minduntalan fel-felbukkan és leleplezhető.

Nem ez az egyetlen mozzanat Csontváry esetében, amidőn a szemlélő úgy érzi: az „ártatlanság vélelme” jogi fogalmának mintájára jó volna alkalmazni a „józanság vélelmét”. Vagyis egy tevékenységgel kapcsolatban ép cselekvést tételezhetünk fel mindaddig, amíg annak ellenkezőjét be nem bizonyítják.

A fenti egy alternatív interpretáció, vitatható, el is vethető. Az azonban vitathatatlan, hogy a festő helyett az utókor nem osztogathat önkényesen képcímeket. Valószínűleg az a leghelyesebb, ha Csontváry cím nélküli tanulmányaira a Tanulmány, a Cím nélkül, a Kompozíció vagy Képterv megjelölést alkalmazzuk. Csupán zárójelben szerepelhetnének az utókor által adott, többé-kevésbé találó címek. (Az utólag adott dátumok is!)

Ez nem elméleti és nem mellékes kérdés. Íme, egy megszívlelendő megfogalmazás: „A képcímek [...] a művek külső interpretációs keretét meghatározva jelzik, hogy miként értelmezte Csontváry saját alkotásait”.[58] Több tanulmány bizonyítja éppen Csontváry esetében, hogy egy képcím megváltoztatása vagy utólagos megalkotása mennyire meghatározhatja egy kép értelmezését.[59]

III. Csontváry képeit válogatta, összerendezte, egy „különálló kiállítási helyiségbe” szánta.[60] A műveibe való legsúlyosabb utólagos beavatkozás éppen az, hogy a festő sajátosan őrá jellemző döntését, életművének elbírálását és bemutatását az utókor 1930-tól napjainkig nem tisztelte. Még a minden tiszteletet megérdemlő szakember, Németh Lajos is helytelenítette a festő kiállításaival kapcsolatos válogató munkáját: „[...] számos számunkra fontos művét minduntalan kihagyta”.[61]

Csontváry Kosztka Tivadar olyan alkotónk, akinek különleges az indítéka, különleges az életútja, különleges az alkotói útja és különleges a teljesítménye. Abban kizárólag ő az illetékes, hogy festészetében mit akart megvalósítani, az végül is miképpen sikerült és mit érdemes a közönség elé tárnia.

 

A „két életmű” jelentősége és utóélete

 

A szakértők említik, hogy Csontváry egyes képeit soha nem állította ki, de érdekes módon ezt a tényt közelebbről nem elemzik. Azt felvetik, hogy talán nem volt megelégedve ide sorolt műveivel.[62] Lehel erre vonatkozó megjegyzése árulkodik a festőt meg nem értő, őt gúnyoló társadalmi közegről is: „A padlásra tett képeket talán éretleneknek tartotta ő maga is, talán mások vették el tőlük kedvét...”[63]

Az utókor megengedhetőnek tartja azt, hogy halála után kivétel nélkül szabadon elegyítették a „kétféle életművet”, róla szóló könyvekben és kiállítótermekben egyaránt. Pedig a Csontváry által kiválasztott anyag – főleg külföldön, de 1929-ig itthon is – nagyobb sikert aratott, illetve kevésbé ültette el a kritikusokban a lelki zavar gondolatát. Ezen megállapítás ellen szól az a tény, hogy Bernáth Aurél elutasító kritikája Csontváry kiállított festményeire vonatkozik.[64] Azért talán mégis okkal feltételezhetjük, hogy a „vegyes anyagban” a „tanulmányok” – különböző jellegű fogyatékosságaikkal – esetleg zavarhatják a teljes értékű művek tárgyilagos megítélését is. A nézők össze is kapcsolhatják ezeket a hibákat, torzításokat a festő furcsaságaival. Ha a dilettáns jelzőt nem vonatkoztatjuk Csontváryra, igaza lehet Lehel Ferencnek: „A dilettáns alkotásban lehet némi ügyetlenség, némi esetlenség, némi bizonytalanság, s mindez azt a benyomást kelti, hogy mögötte valami titok rejtőzik.”[65]

Elképzelhető tehát, hogy a „vegyesség” megtévesztheti a nézőt. Tévútra terelheti figyelmét, például a művek misztikus értelmezése vagy a naivok irányába, esetleg a pszichopatológiás művészet és az elmebetegség felé.

A „két életmű” megfogalmazás, mint új, eddig nem leírt és nem elfogadott fogalom, minden esetben idézőjelek között szerepel. Mert természetesen Csontváry is csupán egyetlen életművet alkotott, de azt kétfelé választotta.

Hogy ez a megközelítés elfogadható-e, annak megítélése a művészettörténész szakma illetékességébe tartozik. Az azonban bizonyos, hogy az objektív tényt, a festő döntését, a pontosan meghatározott két csoportot az utókor nem hagyhatja figyelmen kívül. Mert mindeddig azt tette.

 

Az életmű ki nem állított része – „tanulmányok”

 

A „tanulmányok” együttese nem tekinthető egy csekély értékű csoportnak, mely vázlatokat, zsengéket, befejezetlen avagy elhibázott műveket foglal magába. Lehel szerint: „Igen szép darabok is vannak köztük”.[66] Németh Lajos „remekműveket” is említ. Szerinte a kevésbé megoldott képeken is zseniális festői megoldások, részletek találhatók.[67] Romváry szerint Csontváry „néha túlontúl kritikus volt önmagával szemben”. Példa számára a tanulmányok közé sorolt Önarckép és a Fohászkodó Üdvözítő.[68]

Nincs arra adatunk, hogy Csontváry rendelkezett volna a padlására száműzött „tanulmányai” sorsáról. „Azt a tervet, hogy a tanulmányokat értékesítsem, kiállításokkal bajlódjam, a nagy cél érdekében elejtettem”.[69] A képeket megőrizte, csak egyet semmisített meg, de az Égi Hang ezért is megdorgálta.[70]

Csontváry életművének egyetlen darabját sem lenne szabad elzárni közönségétől. A félretett műveinek önálló, különválasztott együttesként való bemutatása elvileg és gyakorlatilag is megvalósítható. Ez az anyag fő művei csoportjának érdekes és gazdagító kiegészítését jelenthetné. Közöttük vannak bonyolult kompozíciók, eddig meg nem fejtett alkotások, rejtélyes képrészletek és szimbólumok, amelyek a nagyközönség figyelmét is felkelthetik. „A közönség kíváncsi minden misztikummal szemben”.[71] Ez a különválasztott gyűjtemény a tudomány számára is érdekes lehet, mint terep és modell az alkotáslélektan, az emberi kreativitás, zsenialitás és talán még a kórlélektan műhelytitkainak összetett vizsgálata számára is.

 

Az életmű kiállított része – „napút-festészet”

 

Az utókor azon döntése, hogy a Mester eredeti válogatását felülbírálja, azt bizonyítja, hogy nincs teljesen tisztában a művész festői célkitűzéseivel, avagy kétli azok racionális voltát. Önéletrajzából kiolvasható, ő úgy értékeli: sikerült beteljesítenie az Égi Jóslatot, megvalósította „napút-festészetét”, vagy másik megfogalmazásában „érzés-plein-air” festészetét.[72]

Jövendő kiállításait példásan megtervezte.[73] Döntőnek tartotta, hogy nagy képei szemléléséhez megfelelő legyen a „távlat”, a szükséges látótávolság. Baalbek című képe esetében ez 30-40 méter, és még 10 méter a nézőközönség számára.[74] Ez egyúttal az épület külső méreteit is megadja, nem lehet kisebb épületbe festményeit belekényszeríteni.

Életműve ismételten hajszál híján kerülte el a megsemmisülést. Szerencsére nem így történt. Fülep Lajos nem csupán lelkesíti, de joggal korholja is az utókort: „[Csontváry életművével] ez az ország [.] érdeme nélkül, sőt akarata ellenére, váratlan örökséghez, páratlan kincshez jutott”.[75]

Saját válogatásának végre önálló bemutatás járna, akár betűről betűre megvalósítva a festő végakaratát.


Összefoglalás



Az elmebetegek képzőművészeti tevékenységével foglalkozó lélekgyógyász szakágazat tapasztalatai és módszerei szerint határozott elválasztó vonal húzható meg Csontváry, illetőleg elmebetegek alkotásai között – azok egymáshoz nem is hasonlíthatók. Ha nem értjük egy-egy kompozícióját, a kép szimbolikáját, ha furcsa és zavaró formai megoldásokat, torzításokat látunk, avagy egy képe nem illik bele művei sorába, mindez önmagában nem elégséges ok arra, hogy Csontváryt betegnek, a művet elmebeteg alkotásnak minősítsük.

A festő műveit végérvényesen két csoportba osztotta. Az egyikbe a kiállításra szánt művei, „a festményei” tartoznak, a másikba a kiállításain mellőzött, de megőrzött „tanulmányai”. Ez a felosztás kulcs lehet alkotómunkája és személyisége elemzésében.

Csontváry következetesen kifejezett akaratának kellene érvényesülnie életműve bemutatásában. Úgy, ahogyan ő művei kiállítását megtervezte, szándékát írásban rögzítette, életében itthon és külföldön megvalósította. Itthon halála, 1919 óta mindmáig ez nem történt meg.

(A kézirat elolvasásáért és tanácsaiért a szerző köszönetét fejezi ki Prof. Dr. Zonda Tamás pszichiáter-írónak.)

 

 

Irodalom

 

Anghy A.: Egy fa. Csontváry cédrusfája. In Holmi, 2014. január, 28-38.

Anghy A.: Parerga. Csontváryról. In Alföld, 2013. 64. december, 83-94.

Békessy L.: Beszélgetés Csontváry Kosztka Úrral. Lásd: Lehel, 1998, (163.)

Bellák G. – Dicső Á.: Az öreg halász. Herman Ottó Múzeum, 2017, Miskolc.

Cocteau J.: Petits maitres de la folie. In Insania pingens. CIBA, 1961, Lausanne (9-10.).

Csontváry dokumentumok II. Új Művészet Kiadó, 1995, Budapest (Romváry F. ed.).

Csontváry dokumentumok I. Új Művészet Kiadó, 1995, Budapest (Mezei O. ed.).

Csontváry Kosztka Tivadar: Önéletrajz. (Szigethy G. ed.) Magvető, 1982, Budapest

Csontváry-emlékkönyv. Corvina, 1976, Budapest (Gerlóczy G., Németh L. eds.)

Gróh J.: A lélek tájain. In Magyar Szemle, 2003. Új folyam XII. 11-12., 129-158.

Herman L.: A művészasztal. Képzőművészeti Alap Kiadó, 1958, Budapest.

Jakab I.: Dessins et peintures des aliénés. Akadémiai Kiadó, 1956, Budapest.

Jakab I.: Pictorial Expression in Psychiatry. Akadémiai Kiadó, 1998, Budapest.

Kaczér V.: Csontváry a világ legnagyobb érzés-plein-air festője. Lásd: Lehel, 1998, (169.).

Keserű K.: Az állandó Csontváry-kiállításról. In Somogy, 1983. 6., (34-38.).

Lehel F.: Csontváry. Szellemkép Könyvek 2. 1998, Budapest (Miltényi T. ed.)

Lehel F.: Notre art dément. Paris, 1926, J. Povolozky ed.

Németh A.: A festészet Don Quijotéja. Csontváry szkizotíp személyisége. In: Németh A.: Művészek és pszichopatológia. Medicina, 2015, Budapest.

Németh L.: Csontváry Kosztka Tivadar. Corvina, 1970, Budapest.

Pertorini R.: Csontváry patográfiája. Akadémiai Kiadó, 1966, Budapest, 103. és 169.

Prinzhorn H.: Bildnerei der Geisteskranken. Springer, 1922, Berlin.

Rennert H.: Die Merkmale schizophrener Bildnerei. G. Fischer, Jena, 1966, (85-93.)

Romváry F.: Csontváry Múzeum. Képzőművészeti Alap Kiadó, 1984, Budapest, 7.

Romváry F.: Csontváry. T-K-M, 1999, Budapest.

Szabadi J.: Hit és elhivatottság. Néhány vonás Csontváry Kosztka Tivadar szellemi portréjához. In Új Művészet, 2013. december.

Szíj B.: Gulácsy Lajos. Corvina, 1979, Budapest, (130-131.).

Tímár Á.: Hol tart a Csontváry-kutatás? In Új Művészet, 1993. 4., (78-80.).

Tímár Á.: Képcímek és képértelmezések. In Jelenkor, 2014. 57. 4., (433-441.).

Volmat R.: L'art psychopathologique. Presses Universitaires de France, 1956, Paris www.sipe-art-therapy.com

 

Jegyzetek:

 

[1] Timár 1993, 24.

[2] Németh 1970, 103.

[3] Gerlóczy-Németh 1976, 181-319.

[4] Lásd Gerlóczy-Németh 1976; Lehel 1998; Lehel 1926

[5] Gerlóczy-Németh, 1976, 10, 181-319.

[6] Gerlóczy-Németh, 1976, 81; Bellák-Dicső 2017, 6.

[7] Kaczér 1998, 170.; Gerlóczy-Németh, 1976, 58; Romváry 1995, 42-43.

[8] Gerlóczy-Németh, 1976, 81.

[9] Gerlóczy-Németh, 1976, 61.

[10] Lásd Németh 1970, Gerlóczy-Németh, 1976; Mezei 1995, Lehel 1998, Romváry 1995

[11] Pertorini 1966, 169.; Németh 2015, 56-57.

[12] Németh 2015, 56-57.

[13] Pertorini 1966

[14] Németh 2015, 56-57.

[15] Vö. Timár 1993; Romváry 1999; Gróh 2003

[17] Volmat 1956, (7).

[18] Prinzhorn 1922

[19] Jakab 1998

[20] Cocteau 1961, 9-10.

[21] Jakab 1956, 14.

[22] Rennert 1966, 85-93.

[23] Szíj, 1979, 130-131.

[24] Volmat 1956; Prinzhorn, 1922; Jakab 1998; Jakab 1956; Rennert 1966; Szíj 1979

[25] Gerlóczy-Németh, 1976, 158.

[26] Szabadi 2013

[27] Mezei 1995, 70.

[28] Lehel 1998, 39.

[29] Lehel, 1998, 82.

[30] Romváry 1999, 36.

[31] Gróh 2003

[32] Lehel 1998, 87.

[33] Gerlóczy-Németh 1976, 215.

[34] Gerlóczy-Németh 1976, 176.

[35] Németh 1970, 244.

[36] Gróh 2013

[37] Mezei 1995, 75.

[38] Mezei 1995, 144.

[39] Mezei 1995, 70.

[40] Gerlóczy-Németh 1976, 51.

[41] Mezei 1995, 45-46.

[42] Gerlóczy-Németh 1976, 112.

[43] Gerlóczy-Németh 1976, 74.

[44] Mezei 1995, 72-73; 168. 171-172.

[45] Békessy (Lásd Lehel 1998, 163.)

[46] Gerlóczy-Németh 1976, 137.

[47] Mezei 1995

[48] Lásd Romváry 1995

[49] Gerlóczy-Németh 1976; Mezei 1995; Romváry 1995

[50] Németh 1970, 138.

[51] Herman 1958, 95.

[52] Gerlóczy-Németh 1976 137, 218.; Lehel 1998, 71.

[53] Németh 1970, 237; Pertorini 1966, 103.

[54] Csontváry 1982, 22-es jegyzet

[55] Romváry 1995, 124.; Gerlóczy-Németh 1976, 58.

[56] Gróh 2003

[57] Gerlóczy-Németh 1976, 91.

[58] Anghy 2013

[59] Anghy 2013; Anghy 2014; Tímár 2014

[60] Gerlóczy-Németh 1976, 111.

[61] Gerlóczy-Németh 1976, 117

[62] Gerlóczy-Németh 1976, 117.; Keserű 1983.

[63] Lehel 1998, 80.

[64] Gerlóczy-Németh 1976, 233-234.

[65] Lehel 1926, 46.

[66] Lehel 1998, 80.

[67] Gerlóczy-Németh 1976, 158.

[68] Romváry 1984, 7.

[69] Mezei 1998, 69.

[70] Gerlóczy-Németh 1976, 87.

[71] Gerlóczy-Németh 1976, 84.

[72] Lásd Gerlóczy-Németh 1976, 74-92.; Lehel 1998, 163-170.

[73] Mezei 1995, 170-172.

[74] Mezei 1998, 169.

[75] Gerlóczy-Németh 1976, 298.



« vissza