Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Algéria - az észak-afrikai fiatal óriás

Algéria neve nem mindig cseng pozitívan a tapasztaltabb korosztály fülében, a '90-es évek eseményei is rosszhírűvé tették, pedig azok már messze mögöttünk vannak. A fiatalok többsége keveset tud erről az országról. Pedig Algéria sokkal több figyelmet érdemel annál, amit kap, hiszen - Szudán 2011-es kettéválása után - Afrika és egyben az arab világ legnagyobb országa. Olaj- és gáznagyhatalom, régiójának meghatározó szereplője, és olyan ország, amely egy nehéz időszakon van túl, noha nagy terhet jelentenek számára olyan szomszédai, mint Líbia, Mali vagy Niger és a migrációs nyomás. Ez utóbbi nem csak nekünk gond!

Az utóbbi évek nagy kihívásait, mint a mali háború, a líbiai válság - általában az úgynevezett „arab tavasz” - sikerrel vészelte át. Ráadásul e hatalmas ország maga mögött hagyta a '90-es évek káoszát, s noha újabb nagy változások előtt áll, a magyarok számára ismét elérhető. Algéria ugyanis 2016 szeptemberétől közvetlen repülőjáratot üzemeltet Budapestre. De mit érdemes és mit kell tudnunk erről az országról?

 

Történelem és hagyaték

 

A mai Algéria területén az első állam, mely a mi történelemkönyveinkbe is beírta magát, a berber Numídia volt, amely Rómával szövetségben harcolt Hannibál Karthágója ellen. Bár hamarosan Róma bekebelezte, e kor nagy királyainak sírjai még ma is lenyűgöző látványt nyújtanak az oda látogatónak. A római kor prosperáló időszak volt, amit jól illusztrálnak az olyan, mai szemmel is impozáns romvárosok, mint Dzsemila vagy Tipaza. Olaszország után itt található a legtöbb római kori emlék. A legnagyobb hatást a kereszténység képében mégis talán a késő római kor hagyta. A mai Algéria virágzó keresztény fellegvár volt, ahonnan az egyház nem kisebb atyái származnak, mint a Vallomások berber szerzője, Szent Ágoston. A vandál invázió, majd a bizánci restauráció után a 7. században érte el a területet az arab-muszlim hódítás. Ezzel a berber-római-keresztény hagyaték helyét lassan a berber-arab-muszlim kultúra vette át. Az egységes arab-muszlim állam a 9. században felaprózódott, és Algéria egészen az oszmán hódításig csak háromszor volt része egységes, jól szervezett államnak. A síita Fátimidák (909–1171), a szunni berber Almoravidák (al-Murábitun, 1040–1147), majd a szintén szunni berber Almohádok (al-Muwahhidun, 1121–1269) fogták össze a térséget, de ezek a nagy birodalmak után csak marakodó kisállamok maradtak. Így érte a területet a reconquista, az ibériai államok felszabadító háborúja, mely nem állt meg a félszigeten, hanem Észak-Afrika partjaira is kiterjedt. E küzdelemben lett az ország az Oszmán Birodalom része - amit üdvözöltek mint segítséget a spanyol behatolókkal szemben. Nagyjából akkor került hazánk nagyobb része is a birodalom fennhatósága alá. A sors fura fejezeteként lettünk egyazon állam részei.

Bár mi erről keveset tanulunk, de a világnak ezen a részén nem ápolnak szép emlékeket Európáról, hiszen a spanyol hatalom alól az utolsó város, Oran csak 1792-ben szabadult fel, alig pár évtizeddel a francia megszállás előtt. Az 1830-ban kezdődő francia megszállás sokkal pusztítóbb volt, mint a korábbi századok harcai, melyek csak a partvidék egyes városaira terjedtek ki, ahol az algériai-török urak virágzóan működő kalózkodást folytattak a kezükön lévő kikötőkből. Olyan virágzót, mely Angliáig és Amerikáig is elért, és az USA első, immár nem honvédő háborúját is épp e kalózok ellen vívta 1801-1804 közt. Vagyis Algéria urai, bár sokat szenvedtek, mégsem maradtak adósai nyugati ellenfeleiknek. Olyan híres kalózok váltak itt legendává és lettek az algériai öntudat részeivé, mint a török Hizr Barbarossa. Márpedig ahol egy köztörvényes kalóz, egy tengeri Rózsa Sándor nemzeti hős, ott nem csoda, hogy a haza, a nemzeti érdek és az útszéli banditizmus keverednek egymással.

A francia megszállás azonban - a hódítás folyamatos háborúkkal egészen 1872-ig eltartott - immár az egész mai Algériára kiterjedt. A századfordulóra a lakosság kétharmada elpusztult, földjeit elvették, és a korábbi államigazgatása megsemmisült. Majd milliószámra érkeztek az európai telepesek, és az országot 1872-ben hivatalosan is Franciaország részévé nyilvánították. Ellentétben a szintén francia kézre került Mauritániával, Marokkóval és Tunéziával - ahol nagyarányú betelepítés nem folyt - Algériának nemcsak önállóságát, de nevét is elvették. Mi több, francia állampolgárokként - bár nem ugyanazok a jogok illették meg őket, mint a betelepülőket - lakosait tömegesen sorozták be a francia hadseregbe, akik közül sokan nem tértek vissza a világháborúk lövészárkaiból. Az elégedetlenség aztán a francia neveltetésű elit és az egyszerű emberek szintjén is egyszerre tört felszínre a II. világháború után, amikor a reményeikkel ellentétben nem ért véget a francia uralom.

1954 novemberében vette kezdetét az a függetlenségi háború, amely egyben polgárháború is volt az elszakadást pártoló és ellenző helyiek, illetve az elszakadást pártoló vagy ellenző telepesek között. Mindennek és a brutális francia katonai akcióknak nemcsak a francia belpolitikára volt hatása - az V. Köztársaság megszületésével -, az algériai nép lelkére még inkább. Mert a felszabadulás és annak óriási ára nemcsak megrázkódtatás, de egyben máig ható nemzeti büszkeség forrása is az „egymillió mártír országában”. Amint Párizs kimerült, a felek megkötötték 1962-ben az Éviani Egyezményt. Az új algériai kormány előtt azonban komoly kihívások álltak. Nemcsak közel egymillió telepes hagyta el az országot, de egyben az értelmiség és az igazgatás java is, míg milliószámra maradt Franciaországban a szakképzett munkaerő. Mindez egy olyan országot érintett, ami adott határai közt korábban nem létezett. Az új ország, mely beleszaladt egy határháborúba a szomszédos, addig baráti Marokkóval - ez meg is vetette a máig ható viszály alapjait -, hamar szocialista irányt vett első elnöke, Ahmad Bin Balla alatt (1963-1965). Így született meg az Algériai Népi Demokratikus Köztársaság, egy de facto népköztársaság annak minden vonatkozásával. A Szovjetunió másolása azonban visszás eredményeket hozott, és 1965-ben a hadsereg Bumedien (Huwári Bu Madyan) vezetésével meg is buktatta a kormányt. Bumedien elnökletével (1965–1978) a függetlenséget kiharcoló Nemzeti Felszabadítási Front (NFL) szabályos egypárti államot épített ki, és a növekvő olajbevételekből az ország komoly fejlődésnek indulhatott. Algéria a térség meghatározó állama lett. Bumedien halála űrt hagyott, és bő tízévnyi gyenge vezetés, az olajválság miatti gazdasági gondok, majd a szovjet blokk összeomlása után váltani kellett. A váltás az egypártrendszerből a demokráciába olyan gyors volt, hogy az addig komolytalannak tartott iszlamista erő (Iszlám Üdvfront - FIS) tarolt a '91-es választások első körében. Ettől a túl gyökeres változástól az addigi állampárt, a FLN és a privilegizált hadsereg megijedt, igazán közel-keleti megoldás született. Törölték a választásokat. Ami ezután következett, az inkább az ún. arab tavasz főpróbája volt, ahol a „békés tanulócsoportok” és „vallásos csoportok” „tüntetései” terrorizmusba csaptak át. A demokrácia iránti jelszavakat felváltották az Iszlám Államot éltető rigmusok. S e „kezdetben békés, ám a diktatúra miatt elfajuló tüntetésekre” rákapcsolódtak azok az alakok, akik addig boszniai, csecsenföldi és afganisztáni továbbképzésen tökéletesítették harci tudásukat. Hozták magukkal az ottani barátaikat is. Ahogy ott a „szabadságért” küzdöttek a diktatúrák ellenében, itt is kevés jót ígérő munkába kezdtek. Algéria a '90-es években alig szenvedett kevesebbet a terror és az országot érő vádaskodások miatt, mint Szíria 2011 óta. Igaz ugyan, hogy kevesebb állam támogatta e „bázisdemokratákat” a szabadság nagyobb üdvére. E háború mérlege mintegy 100 ezer halott, egy megölt köztársasági elnök és tízévnyi katonai vezetés.

Aztán 1999 óta, amióta Bumedien volt külügyminiszterét, Abdal-Aziz Buteflíkát (Abd al-'Aziz Bu Tafliqa) választották meg elnöknek, ismét erőre kapott az ország. A nagyrészt legyőzött fegyveresek többsége letette a fegyvert, politikai vezetőiket kiengedték a börtönből, és a megbékélés után elindulhatott az újjáépítés. Az olaj- és gázszállításokból nagy hasznot húznak, és programok segítik a külföldön élők hazatérését. Mindezt egy valódi többpártrendszer és egy szép díszleteket mutató demokrácia tette működőképessé, noha nyílt titok a hadsereg erős befolyása. Jelentős érdemei vannak a mostani elnöknek a rendteremtésben, és olyan nagy a jelenlegi döntéshozók aggodalma egy újabb hirtelen változástól, hogy már most bejelentették: 2019-ben Buteflíka ötödször is indul a választásokon. Pedig négy éve is csak kerekes székben tudott elmenni szavazni, és azóta is súlyos beteg. Ha egy ennyire legyengült embert akar az algériai politikum elnöknek, annak nem csak az az oka, hogy személyes érdemei vannak, vagy az, hogy a felszabadító generáció utolsó nagy öregje, hanem az is, hogy az országban erős a félelem egy újabb, '91-hez hasonló hirtelen változástól. Ami az arab tavasz után, Líbia és Mali között valószínűsíthető.

 

Arabok és berberek, iszlám és szocializmus - avagy kik lakják Algériát?

 

Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni minden arab, sőt muszlim országra, mintha egyformák lennének. Arabok, teve, datolya, vízipipa, homok, olaj. Ezekkel a sztereotípiákkal írunk le szinte minden közel-keleti országot. Algériára e sztereotípiák egy része alkalmazható. Az olajra épülő gazdaság, az ország kétharmadát kitevő sivatag, a kiváló datolyatermesztés, és vízipipát is könnyű találni.

A negyvenmilliós lakosság nagyobb része nem arab, hanem berber, akiknek saját nyelvük, saját írásbeliségük van. Egyes vidékeken, mint Badzsaja vagy Tizi Wizu (Bagáya, Tízi Wizu), büszkék is erre[1], és sok általunk is ismert algériai, mint például Zidane, nem véletlenül nem arab küllemű. Mégis az országot arab országnak tartjuk, ahogy ők is magukat. Ennek pedig nyelvi oka van.

A nyelv kérdésére adandó válasz Észak-Afrikában nem könnyű. Az írásbeliség nyelve valóban a klasszikus, irodalmi arab, ami minden arab országban Marokkótól Irakig (Irán nem arab ország) azonos. A többség valóban arab anyanyelvű, de nyelvjárásuk, a dáridzsa sajátos, és Tunéziától keletre már nem is igazán értik. De hogyan lehet ez egy többségében berber lakosságú országban? Az évszázadok során a kultúrát a valláson túl is az arab nyelv jelentette. Ezért a lakosság bár döntően nem arab, nyelvében és szokásaiban nagyon elarabosodott. Ezt tetézte a francia megszállás és az erős francia nyelvi behatás, mely a dáridzsát meghatározza. A függetlenség után azonban az állam erős arab identitásképzésbe kezdett, főképp a francia hatás ellensúlyozására. Épp ezért a másodlagos identitások, mint a berber, háttérbe szorultak. De változnak az idők. Marokkó 2011-ben elsőként ismerte el a legtöbb lakosa által beszélt berber nyelvet, a tamazigdot államnyelvnek. 2016-ban Algéria is követte ezt a mintát. Immár itt is államilag elismert nyelv a tamazigd, és beépült az oktatásba.

A nyelvkérdés generációs ügy is. A forradalom és a függetlenség korosztálya elsősorban francia neveltetésű, de jól tud arabul. Ha beszél is tamazigdul, valószínűleg nem tud rajta írni és olvasni. A '70-es, '80-as évek gyermekei még mindig jól tudnak franciául, de erőteljesebb és tisztább az arab tudás. A későbbi generációknál azonban mind az arabot, mind a franciát háttérbe szorítja a dáridzsa, a mostani gyerekek pedig, ki tudja, talán a francia mellett már erősebb berber hatást mutatnak majd. Azzal együtt, hogy a mostani fiatalok között már nemcsak franciául, de angolul, spanyolul, vagy épp olaszul beszélőt sem nehéz találni.

Ha tehát algériai - vagy akár marokkói és tunéziai - barátainktól azt halljuk, hogy ők mások, mint a többi arab, akkor azt nemcsak az önérzet mondatja velük. Szokásaik, ahogy ételeik és zenéjük is sajátos, nyelvjárásukat sem igen értik máshol. Ugyanakkor az arab hatás nem is látszik, hiszen nyelvük és világképük ide köti őket, ahogy az arab világ hírei is fontosabbak.

Algéria államformájában is sajátos. Döntően muszlim lakosság mellett mégis egy népköztársaságról van szó. A függetlenség kivívása után itt szocialista ország épült, nem kis magyar segítséggel. Ezért az iszlám nem képezte az öntudat magvát, és az állam meg is tett mindent, hogy szekuláris maradjon. A francia megszállás visszahatásaként azonban nemcsak a - mesterségesen erősített - arab, hanem a vallási öntudat is hatott, ami elválasztotta az algériaiakat a megszállóktól. Ezért amikor '91-ben szakítani akartak az egypártrendszerrel, nem véletlen, hogy nem a demokrácia, hanem az iszlám lett az új hívószó. Az azt követő polgárháború pedig sok, első látásra ellentmondásos eredményt hozott. Az ország még mindig vigyáz szekuláris és szocialista jellegére, de az iszlám öntudat és így az iszlamista mozgalmak befolyása folyamatosan nő. Ugyanakkor, minthogy az egypártrendszerbe visszaút nem volt, hiába erős a hadsereg szerepe, Algériában nemcsak sok párt működik, de mind a parlamenti, mind az elnökválasztáson sok az induló, és sok a női jelölt is. A 2017-es választások után a képviselők negyede nő - és ez már visszaesés a korábbihoz képest! -, illetve olyan kormányzati tárcákat töltenek be, mint az oktatási tárca.

Ezek a kettősségek jellemzik Algériát. Arab és berber, de egyben erősen francia vonások. Muszlim népesség, de az államforma népköztársaság, ahol a nők szerepe erős. Többpártrendszer, ahol a győztes párt sem ér el többet, mint 35 százalék, mégis a döntő szó a hadseregé. Afrika, az ország kétharmada maga a Szahara, de - irigylésre méltó - vadonatúj gyorsvasút szeli keresztbe, és élénk repülőforgalom van a városok között. Amire szükség is van. Megeshet, hogy valaki Algériából hamarabb jut el Pestre, mint az ország déli határára.

 

Nagy ország - sok látnivaló?

 

Joggal gondolná az ember - ha már látta Marokkót és Tunéziát -, hogy ekkora ország bővelkedik a látnivalókban, és lehet építeni a turizmusra. Mégis Algéria e tekintetben igen messze van a szomszédaitól. Részben a még mindig jellemzően rossz híre miatt, részben mert inkább a csoportos utak élveznek előnyt az egyéni kalandvágyókkal szemben. S minthogy e csoportok rendőri kíséretet kapnak, a turistákban az a kép alakul ki, hogy van mitől félni. Pedig amíg az ember nem megy a mali vagy nigeri határ közelébe, némi francia tudással bárhol elboldogul, nincs mitől tartania.

Bátran mondhatjuk, hogy van mit látni, hiszen Tlemszen a marokkói határ mentén, vagy keletre a gyönyörű völgyre épült Costantine megér egy utat. Bár Algéria nem a leglátványosabb város, hatalmas botanikus kertjében forgatták a Tarzan filmeket, az erődnegyede pedig visszaad valamit középkori hangulatából. Ha valaki sivatagot akar látni, jobb helyet nem is kereshetne. Algériában egyedi sziklarajzok tanúskodnak azokról az időkről, mikor ott még tavak és szavanna volt. Igaz viszont, hogy Algéria híján van annak a keleties bájnak, annak a káosszal vegyes fűszeres arab utcaképnek, ami Marokkót vagy Tunéziát annyira jellemzi. Amit az ember vagy imád, vagy amitől menekül. Az igazi vonzereje, természeti szépségein túl a római emlékeiben található. Ezekből rengeteg van, legtöbbjük jó állapotban. Bár igaz, hogy Algériában még nincs tömegturizmus, amit szállodaláncok és végtelen strandok jellemeznek - ez talán nem is cél -, azért bőven van annyi látnivaló, amiért megérni meglátogatni, és van olyan rendezett, hogy lehessen is. S bár Algéria valóban nem a tipikus arab ország képét mutatja, a szocialista éra örökségén van még mit javítani. Ahol a szocreál panelszenvedélyét ötvözték a sivataggal és a mediterrán precizitással, ott becsúszik egy-két félresikerült utcakép.

 

Tenger és tűz között

 

Algéria tehát egy nagy, nem is éppen szegény, és kifejezetten erős ország. De mi veszi körül és mik a kilátásai? E tekintetben nem lehetnek túl optimisták Algériában. Az idős elnök után nem tudni, ki veszi át a kormányrudat, és a vezetőváltás a forradalmi generáció után nem egyszerű. Ahogy nem könnyű a vezetőváltás sehol az arab világban. A kilátások más tekintetben sem jók.

Az arab tavasz őket kevéssé érintette, hiszen a társadalom még a '90-es években megtapasztalta mindazt, amit a „demokratizálás csodáiból” a térség államai csak 2011 után láttak meg, annak súlyos következményeivel együtt. Líbia olyan veszélyforrás, ami miatt kénytelen komoly katonai erőt tartani e hosszú sivatagi határ mentén. S hogy ez mennyire fenyegető, azt nemcsak a 2013-as Ayn Aminas-i túszdráma[2] mutatja - amikor a Líbiából érkező terroristák rövid időre megszállták az ország legnagyobb gáztelepét -, de időnként líbiai hadurak is nyílt háborúval fenyegetőznek. Ezen az elemzőműsoraikban jót mulatnak[3], de e hadurak külföldi felbujtóinak szándékai elgondolkodtatóak. Gondot jelent Tunézia is, amely 2011 óta egyre bizonytalanabb. Erre a 2015-ös terrorcselekmények, vagy a 2018. októberi tuniszi robbantás félreérthetetlenül utal. 2013 óta többször csaptak be terrorcsoportok Tunéziába Líbiából, s ez aggasztja Algériát. Ha Tunézia Líbia sorsára jutna, annak következményeit nehéz alábecsülni. Egyre több kétes elem tér vissza Szíriából és Irakból Líbiába, ahol 2011 óta nincs stabil vezetés.

Algériának déli szomszédaival hagyományosan nem könnyű a viszonya, hiszen a berber tuaregek helyi harcai Nigerben és Maliban már a '80-as években menekülthullámot okoztak. Mindez új lendületet kapott Líbia bedőlése és a mali válság után. Komoly nyomás is nehezedett Párizsból Algériára, hogy vegyen részt a mali hadműveletekben. Azt azonban könnyű megérteni, hogy nem volt kedvük erőt pazarolni egy olyan akcióra, amit nem ők irányítanak, és nem szeretnének indokot adni támadásra a terrorszervezeteknek. Azonkívül Algéria igen gyanakvóan is tekint Párizsra. Átengedte a francia repülőket Észak-Mali felé, de ennél tovább nem ment, és a határt stabilan le is zárta.

Nyugati szomszédja, Marokkó mindig is az örök riválisa volt. A két ország más-más táborba tartozik, és határvitáik vannak. Nyugat-Szahara kérdése is mérgezi kapcsolataikat, mert Marokkó szerint az az ő területe, míg Algéria - sok más állammal együtt - a független Nyugat-Szahara ügyét támogatja. S minthogy a kormányként eljáró Polisariót Marokkó terrorszervezetnek tartja, míg Algéria helyet és utánpótlást biztosítva támogatja, a két ország viszonya sokszor feszült, a határ pedig már bő húsz éve le van zárva. Az Algériára nehezedő nyomás súlya itt is tetten érhető. Főleg mióta 2018 áprilisában - máig tisztázatlan körülmények között - egy algériai katonai repülő lezuhant, 257 katona halálát okozva.[4] Az áldozatok közt pedig nem csak algériai katonák voltak. A helyzet azért fonák, mert Algériából nézve Marokkó még mindig a legkellemesebb szomszéd. Tárgyalási gesztusok indultak mindkét részről.

Algériát azonban még kevésbé aggasztják azok a válságok, amiket határai mentén lát. A határai mentén érzékelhető helyzetnél jobban aggasztja a tágabb régiós válság. Az a rivalizálás, ami egyik részről Törökország és Katar, másik részről Szaúd-Arábia, az Emirátusok és Egyiptom között feszül, az egész térségre kihat. Jelen van a helyi feszültségekben, mint amilyen a líbiai, és szükségképp valamely oldalra állítja az összes arab országot. Ami elől Algéria, bár szeretne, de nem képes kitérni. Algériát sokkal jobban nyugtalanítják Párizs lépései, főként amikor a líbiai háború idején Sarkozy nyíltan utalt arra, hogy Algériában is változást akar. Azóta az algériai sajtó élénken reagál minden, a belügyeit érintő francia beavatkozási szándékra, és - talán nem alaptalanul - őket látják minden mögött. Lett légyen az a mali válság, a líbiai Haftar tábornok fenyegetései, vagy a lezuhant katonai gép.

Algériát azonkívül a migrációs válság is nyomasztja. Ugyan ma már Algéria nem is kibocsátó ország, sőt összehangolt programok futnak az Európában élő fiatalok visszatelepítésére, a Belső-Afrikából jövő nyomás őket is komolyan érinti, nemcsak Marokkót. A hullám elsősorban Tunézia felé tart, de sokan rekednek Algériában is, ami tetézi az ország problémáit. Nem túlzás 1-2 millió migránsról beszélni, ők a tengerparti városokban torlódtak fel. Bár ezek az elvándorlók döntően a déli szomszédoktól érkeznek - akiket Algéria hallgatólagosan megtűr -, de egyre többen érkeznek délebbről is. S hogy ez milyen gondot jelent, azt jól mutatja, hogy immár Algéria ellen is komoly lejárató hadjárat indult. Nehéz nem látni e mögött a politikai szándékot. Amikor ugyanis a katari al-Jazeera[5] élénken számol be arról, hogy a déli határ mentén az algériai hadsereg állítólag teherautóra rakja a menekülteket, majd a határon sorsukra hagyja őket, ugyanezek a híradások már nem számoltak be arról, hogy ugyanitt rendszeresen fognak el[6] terrorövezetekből beszivárgó fegyvereseket. Nem kevésbé érdekes, hogy a nyugati sajtó[7] milyen lelkesen csatlakozott ehhez a kampányhoz. Nem nehéz megérteni, hogy ezek mögött az akciók mögött Algéria beavatkozási szándékokat lát. Algéria e kérdésben érezhetően két tűz között van. Egyrészt komoly nyomás nehezedik rá Európából, hogy valamiképpen állítsa meg a hullámot, ugyanakkor ezek a sajtóhadjáratok megnehezítik a határ szigorú lezárását. Azt viszont semmiképp nem akarja megengedni, hogy végül ez az emberáradat - ami idővel várhatóan csak nőni fog - nála kössön ki.

Kikre számíthat tehát Algéria és hogyan kerülte el eddig a tragédiát? Nehéz cáfolni, hogy nincs sok potenciális barát a horizonton. Ezért aztán, s immár évek óta, Algéria masszívan fegyverkezik, és elsősorban flottáját fejleszti. S bár rengeteg nyugati, főleg francia eszközt vásárol[8], fejlesztések tekintetében számít Kínára, Oroszországra és Törökországra. A török gazdasági és kulturális jelenlét mindenhol tetten érhető, és 2014-ben katonai együttműködés született. Ez a kényszer szülte együttműködés azonban közel sem jelent szeretetet Ankara felé.

Algéria helyzete nehéz. Szomszédai aggodalommal töltik el. Gazdasága azokhoz az európai országokhoz köti, amelyekben a legkevésbé bízik, az őket felcserélő orosz és török szövetséget épp ilyen gyanakvás övezi.

Ma térsége egyik legstabilabb országa Marokkóval együtt, ám a kilátások nem túl jók. Mind a várható vezetőváltás, mind a térség bizonytalan viszonyai és a migrációs nyomás aggasztóak, miközben a gazdasága sem olyan sikeres, ahogy elvárható lenne.

 

 

Jegyzetek:

 



« vissza