Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

In memoriam Antall József

„Öröksége a parlamentáris rendszer, a demokratikus működés garanciáit biztosító jogállamiság, az euroatlanti világhoz csatlakozás, a nemzetegyesítés folyamata, a visegrádi együttműködés, a kulturális élet normalizációja, olyan meggyalázott értékek és fogalmak rehabilitációja, mint a nemzet és a kereszténység. Az igazi államférfi legnagyobb teljesítménye, ha úgy képes formálni a történelmet, hogy az utólag magától értetődőnek tűnik, mintha a változások utáni világ mindig olyan lett volna, amilyenné lett.”

Negyedszázad annyi idő, aminek elteltével már megkockáztatható a valahai események, sorsok, jellemek történelmi távlatba helyezése – még ha az ilyen visszatekintésben sok is a szubjektív elem, a személyes érzékenység, olykor az önigazoló szándék. Amikor a múlt év utolsó hónapjában az 1993. december 12-én elhunyt Antall Józsefre emlékeztek tisztelői, a megszólalások hangjának a személyesség volt az egyik meghatározója. Okkal, hiszen küzdőtársai, barátai, munkatársai beszéltek róla, így emberi alakjának felmutatása került előtérbe – még akkor is, amikor politikájáról esett szó. Huszonöt év után azonban mégis érdemes kísérletet tenni arra, hogy ne csak kései nekrológok szellemiségében próbáljuk felidézni szerepét, működését, hanem valamiképpen a magyar történelem folyamatába illesztve gondolkodjunk róla, politikai életművéről.

Mindenekelőtt ki kell mondanunk: Antall József nem egy volt a rendszerváltás politikusai közül. Tudatosan használom éppen ezt a szót, amit nem szeretett, mondván, hogy fehérneműt vált az ember, és 1989-1990-ben azért ennél nagyobb dolgok történtek. Ezért rendszerváltozásról (illetve annak előmozdításáról mint rendszer-változtatásról) beszélt, ha – ismereteim szerint – nem is fejtette ki külön e fogalmakkal kapcsolatos elképzeléseit. A magam részéről azt gondolom, hogy ezek a kifejezések nem szinonimák: jelentésük gyökeresen különbözik. Egy gazdasági-politikai rendszert ugyanis, láthattuk, gyorsan át lehet alakítani, le lehet cserélni: lehet rendszert váltani úgy, hogy közben szinte minden változatlan marad. Ez történt 1990-ben, és utána, a váltás után a változásnak kellett következnie. De az, amit rendszernek neveztünk, nemcsak történelmi-politikai-gazdasági képződmény volt, hanem lelkekbe, mentalitásba épült tudati-gondolkodási forma, olyan mélyen rögzült örökség, melynek meghaladásához évtizedekre van szükség (aminek feltétele a politikai, szövetségi, gazdasági átalakulás). Alkalmas feltételek között az egyik csak elhatározás és döntés kérdése, a másikhoz idő kell – s „jó vitéz resolutio”. Az igazi, az Antall József számára a politikai cselekvés végső célját jelentő nemzetépítésben is sorsformáló változáshoz a változtatók kitartó, szellemi és erkölcsi emelkedettséget követelő elszántságára és az ezekre épülő munkára volt és van szükség.

És kell hozzá ambíció, amely nélkül hiába van meg valakiben minden nélkülözhetetlen érték, azokat a politikában, így a hatalomban nem tudja érvényre juttatni. Ebben az értelemben az ambíció nem hatalomvágy és nem küldetéstudat, hanem része a nemzet szolgálatának. Antall József azért lehetett az új magyar demokrácia történetének kulcsfigurája, mert a fenti elvárásoknak senki más nem tudott az övéhez hasonló mértékben megfelelni. Némiképp egyszerűbben fogalmazva: akik alkalmasak lettek volna, azokban nem volt ambíció, akikben volt ambíció, nem voltak alkalmasak. Ettől lett ő több, mint egy az átalakulás politikusai között.

De mi is volt Antall József elképzelése a történelmi sorsforduló kínálta lehetőségek közt megformálható majdani Magyarországról? Ezt leginkább értékrendje határozta meg. Ahogy mondta, „én egy nemzeti elkötelezettségű, egységes Európában hívő, liberális kereszténydemokrata vagyok”, és ha ezek „bármelyik elemét elhagyjuk, ez a meghatározás tévessé válik”. Minden kisebb és nagyobb lépése ebből következett, és olyan utat jelölt ki Magyarország számára, amelyikről nem tudták eltéríteni azok sem, akik ezekkel az elvekkel ellentétes alapokra építették a maguk politikáját. Ez az értékrend az idegen megszállások és a pártállam diktatúrája előtti Magyarország legnemesebb hagyományaihoz való visszatérést jelentette. Antall József olyan politikai örökséghez nyúlt, amelyik a modernitás korában sohasem volt hatalmon, amivel, ha úgy tetszik, nemcsak a kommunizmust tagadta, hanem a két háború közti berendezkedést is. Egy olyan harmadik út volt az övé, amelyik minden hasonló néven nevezett elképzeléstől eltérően járhatónak bizonyult. (Ezt igazolta, hogy az átalakuló régióban a magyar politikai rendszer kivételesen stabil maradt.)

Eközben az úgynevezett liberálisok és a baloldal azzal vádolta, hogy ez visszatérés a „Horthy-rendszerhez” és a „keresztény kurzushoz”. Nem csoda, mert sem azt nem tudták, hogy mi jellemezte a két háború – két megszállás – közti Magyarországot, sem azt, mi a kereszténység, egyáltalán: a kereszténydemokrácia. Honnan is tudhatták volna, mikor ezekkel kapcsolatos reflexeik a pártállam hazug propagandájára épültek? De sokan saját táborán belül sem értették: az általa képviselt hagyomány egyesek szemében túl liberális és európai, másokéban túl keresztény és patrióta volt, miközben némelyek az általa elképzelt törvényes forradalmat túl törvényesnek, mások túl forradalminak gondolták. Eközben azonban egyik oldal sem tudott hozzá hasonló kvalitású vezetőt találni. Nem ő, hanem – a pártállam bomlástermékeként itt maradt hangulatban – 1994-ben ismét hatalomra került erők képviselték a múltat, és csak annyiban váltak valamennyire alkalmassá a rendszerváltás folyamatában való részvételre, amennyiben sikeresen birtokolták el az Antall-örökség némely elemét. De az igazi rendszerváltoztatás nem szerepelt prioritásaik között.

De beszélhetünk-e történelmi értelemben Antall-örökségről, Antall-modellről? Az ilyen kérdésekre sohasem lehet pontos választ adni, mert a történelemformáló személyiségek hatása nem jól definiálható formákban jelentkezik. Esetünkben azt is tudomásul kell vennünk: Antall József nagypolitikai részvétele (miniszter- elnökségéhez az Ellenzéki Kerekasztal munkájában való munkáját is hozzáadva) alig négy év. Ennyire rövid idő alatt ilyen sokat változtatni teljes történelmünket figyelembe véve is kivételes teljesítmény. Öröksége a parlamentáris rendszer, a demokratikus működés garanciáit biztosító jogállamiság, az euroatlanti világhoz csatlakozás, a nemzetegyesítés folyamata, a visegrádi együttműködés, a kulturális élet normalizációja, olyan meggyalázott értékek és fogalmak rehabilitációja, mint a nemzet és a kereszténység. De annyi más téren is részt vállalt nagy változások elindításában (ide értve a Magyar Szemle újraindulását is), mindezek ma mindennapjaink természetes részei. Az igazi államférfi legnagyobb teljesítménye, ha úgy képes formálni a történelmet, hogy az utólag magától értetődőnek tűnik, mintha a változások utáni világ mindig olyan lett volna, amilyenné lett. Ez bizonyítja a változtatás szervességét (azt a kivételesen fontos vonását a politikának, aminek hiányáról és szükségességéről Bibó István írt a legmeggyőzőbben). Halála után negyedszázaddal azt tekinthetjük Antall József ma is jövőt formáló legfőbb érdemének, hogy képes volt arra, amire a 20. század végén a legnagyobb szükség volt. Ami azt is jelentette, hogy a kilencvenes években ismét szembetalálkoztunk azokkal a megoldatlan feladatokkal, amelyeket fél évszázaddal korábban is napirendre tűztek az akkori reformerek. Azok, akiknek köréhez Antall József családilag is kötődött.

Ez a tudás tette őt egy másik nagy változás kiemelkedő politikusává: nemcsak a pártállam leváltásában volt elkötelezett, hanem azoknak a problémáknak a megoldásában is, amelyeket a kommunista korszak csak eltakart, de nem tudott velük mit kezdeni.

Amikor magára vette a miniszterelnöki felelősséget, tudta: történelmi értelemben is kettős kihívással néz szembe. Mégis vállalta, hogy helyre tegye a kizökkent magyar világot.



« vissza