Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Széljegyzetek egy fontos regényhez – Nádas Péter: Világló részletek – 2. rész

A sorsával magára maradó Nádas számára az írás üdvösségügy. Az üdvösség azonban ezúttal is elsősorban a hiányával van jelen. A megválthatatlanul racionális istenkereső jobban fél attól, hogy istenre talál, mint a semmivel való szembenézéstől. Egy pokoljáró nem mondhatja azt, hogy ha isten nincs, akkor pokol sincs. Pokol pedig van, így istennek is kell lennie. Nádas pokla az, hogy a hit reménye nélkül is istent kell keresnie. Hozzá képest Sziszüphosz a világ legboldogabb teremtménye. A végső, megválaszolhatatlan metafizikai kérdésekre is válasz a könyv 1200 oldala: maga az írás is menekülés. Amíg a mese tart, addig életben lehet maradni. A történet anyagának meghatározó részében 20. századi krónika, az írói pontosság igényével. „Azon vagyok, hogy memoárjaimban ellenőrzött adatokat közöljek, ne legyen dokumentálatlan adat ebben a könyvben” – írja. Dokumentum azonban sok van, és gyakran ellentmondanak egymásnak, az adatok végtelenjéből pedig éppen úgy roppant szubjektív módon lehet válogatni, mint az igazolásukat célzó dokumentumokból. A látszólagos tárgyszerűségtől a történet nem feltétlenül lesz igaz. Bántóan didaktikus, de József Attilát kell idéznem: „az igazat mondd, ne csak a valódit” – néha azonban még a valódisággal is baj van. Nádas szövegében nem egy ténybeli tévedés bukkan fel, nem szólva arról, hogy milyen adatokat, tényeket hagy figyelmen kívül. Mindez sajátos rendszerbe épül, amelyikben fölismerhetőek maradnak annak a politikai és ideológiai alapon meghamisított történelemképnek az elemei, amellyel Nádas máskülönben szembefordul: a kommunista propaganda önigazoló szólamai, axiómává tett hazugságai kísértenek benne. Vagyis a világló részletek közé sötétek és homályosak keverednek, amit könnyen elfedhet megejtő irodalmisága.

Minden ott van benne, ami egy remekműhöz kell. Nevelési/nevelődési regény és történelmi tabló.

Nagy ívű esszé-betétek. Megelevenítő bemutatása hétköznapoknak, élethelyzeteknek, enteriőröknek. Filozófiai levelek. Nyelvfilozófiai tűnődések. És a témák sokasága: a magyar zsidó patriotizmus és a cionizmus ütközése. A magyar zsidóság belső tagoltsága: ortodoxok, neológok, az asszimiláció, integráció és kívülállás fokozatai. A magyar kommunisták és a moszkvai világkommunizmus viszonya, frakcióharcok, leszámolások. A kommunista lelkület mint a manipuláció és önmanipuláció harci terepe. Zsidók és magyarok a változó időkben. Német- és/vagy náciellenes ellenállás, kommunista világmegváltás és zsidó (ön-) védelem. Eötvös Károly és Krúdy után egy másféle esszé-kisregény Tiszaeszlárról. A polgári-nagypolgári viselkedéskultúra és felszámolása. Budapest ostroma és a romba dőlt város gyerekszemmel. Arcképek idealista és karrier-kommunistákról. Egy európai családi hálózat színei és évei. Adalékok a francia kommunista párt történetéhez, egy Dosztojevszkij Ördögökjéből ismerős gyilkossághoz. Családtörténeti nyomozás történelmi dimenzióban: egy nagybácsi és Rajk László megszöktetése egy francia internálótáborból. Gyorsportrék (Markos György, Vadas Ernő, Scheiber Sándor). Néhány sor Rákosi Mátyás nemzőképtelenségéről és Gerő Ernő öltönyéről. A szokásostól eltérő arckép az árulkodó Fitos fedőnéven konspiráló, majdani '56-os mártír Losonczy Gézáról. Finoman pszichologizáló önéletrajzi vallomások (vajon miért olyan állatokat tart egy iskolás fiú, amelyeket nem lehet simogatni, kígyót, gyíkot, sünt – és miért simogatja őket mégis?) Mindent agyonmagyarázó apa, gyermekei helyett a gyermekvédelmet választó anya. És még mennyi minden! Rendre írói remeklések, melyekből, akár a Duna leányfalui szakaszának örvényeiből (mint Nádastól megtudhatjuk), csak úgy lehet kimenekülni, ha az ember hagyja, hogy előbb a mélybe rántsák, majd a mederfenéktől elrugaszkodva juthat ismét a felszínre, de legszívesebben örökre odalent maradna. Erotikus és homoerotikus érzések, vonzalmak, az ösztönvilág rejtett és nyílt kihívásainak ábrázolása. Egy este 8 után a maga egészében no go zónává váló, középkori francia városka képe. Történelmi adalék Horthy kiugrási kísérletéhez a valóságos tárgyalódelegáció melletti másik küldöttségről, amit akár a német ügynökök megtévesztésére eszelhetett ki a magyar elhárítás. Láttató erejű leírások egy aranyműves műhelyről és árnyalt tónusú fényképek a pártállam szürkeségéről. A családi étosz megsemmisülése felé vezető út leírása. Mindez hol gyorsan, hol lassabban váltakozva. A sokszor kimerítően mély szövegeket esetenként kalandregény izgalmú részek, máshol méltóságteljes sodrású epikus szakaszok váltják.


* * *


Lehetséges volna, hogy mindez csak díszítmény, ami szinte elfedi a könyv talán legfontosabb mondatát: „Valamennyien súlyos háborús sérültek és súlyos háborús sérültek leszármazottai vagyunk Európában”? (Amit nem én idézek először.) Kétségbeesett kiáltás onnan, ahol mindez fokozottan igaz, mert Magyarország és a magyarok sérülései kirívóak, miközben erről még itthon se sokan tudnak? Jóval millión felüli elhurcolt, diktatúra- és terrorsújtottak, üldözöttek további milliói, tanktiporta hagyományok, deportált, elüldözött, szétvert, internált polgári társadalom, jogfosztott munkás- és paraszttömegek, külső vagy belső emigrációba kényszerített értelmiség, besúgott nemzet – a megszállók érdekeit kiszolgáló hatalombitorlók. Nádas írói eszközeivel bizonyítja azt, amit egyes örökléstan-kutatók pedzegetnek: hogy a szülők által átélt megrázkódtatások nyomai kimutathatóak az utódok génjeiben. Így a széttépett sorsú, ronggyá gyötört idegrendszerű, rettegéstől és elfojtott bosszúvágytól frusztrált szülők gyermekeitől nem várható harmonikus lelki élet, főként, ha szegénységben és tartós diktatúrában kellene gyógyítani sebeiket. A katarzis így rendre elmarad. Életben lehet maradni vérözönben és lángtengerben, elmúlnak diktatúrák, de a túlélés szégyene, a létezés lelkiismeret-furdalása is megmarad. Alkothatnak-e egészséges kultúrát roncsolt tudatú, egészséges közösséget sérült lelkű emberek?

Lehet-e egyáltalán lélekről beszélni ebben a világban, amely el akarta venni a szabadságnak azt az utolsó, de legfontosabb töredékét is, amellyel az ember a saját lelke fölött rendelkezik? Vagy az jár jobban, aki szabadságnak gondolja, ha lemond erről a jogáról? „Családom tagjai kivétel nélkül immunizálva voltak mindenre, ami lelki. A lélek matéria. Költői szóvirág. Indulatait féken tartja a magára valamit is adó ember, világos, érzelmeiről nem beszél, amit gondol, jórészt megtartja magának, mert olyan nagy okosságok azért nem lehetnek, hogy másokat terheljen velük. Álmokkal értelmes ember nem foglalkozik, s így tovább” – írja Nádas. Ebben a családban „a tudás áll a hierarchia magasabbik polcán, érzelem és indulat nélkül viszont se egyéni, se közös cselekvés nincs. A tudás ezért is van a várhatónál, azaz a mindig is reméltnél jóval kisebb hatással az emberi cselekvésre... Ezért dominálhat a döntésekben a tudás ellenében, a legfinomabban működő józan ész ellenében az érzelem és az indulat.” E család tagjait a ráció tereli a kommunizmus felé, viszi az abba vetett hithez, hogy az, felülírva minden tapasztalatot, az ész trónfosztásáig vezessen. A racionalitásba vetett irracionális hitet az apa, Nádas László állandó és kimerítő magyarázó szenvedélyével is szemlélteti az író – nem kevés iróniával. De az már az ő sorsának iróniája, hogy alig elviselhető lelki terheit hordozva maga is a ráció útján keresi élete kérdésének válaszait. Ír és gondolkodik, gondolkodik és ír, abban a reményben, hogy intellektusával választ talál az intellektuson túli kérdéseire: csakhogy ez az út zsákutca, ha végtelen hosszú is. Ezzel szembesülve kell megtapasztalnia, amit titokban régóta tud: hogy a ráció a részletek feltárásában verhetetlen, de az egészre a legjobb esetben is csak magyarázatokat tud, ha tud, adni. Választ azonban nem. A lélek pedig megtagadva is megköveteli a jogait. A lelkétől már-már megfosztott társadalom ellenállása forradalomban robban ki. Nádas László öngyilkossága a száműzni gondolt lélek lázadása. A ráció szülte kommunista hit sincs meg lélek nélkül, ami nélkül a ráció halálra van ítélve, hiszen magára az életre sincs racionális magyarázat. A csak a ráció és a logika diktálta, tisztán racionális és tisztán logikus következtetés az öngyilkosság. Ennek kimondására Nádas Péter is hajlik. Azt kéri számon anyjától, hogy miért szülte meg. Honnan vette a bátorságot a halál diadalát hirdető korban, hogy neki életet adjon. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy a női princípium, vállalt érzékenységével, a ráció hatalma alól kiszabaduló ösztönvilágával öntudatlanul tiltakozás a ráció és a logika diktálta emberkép ellen. Akár a kommunisták racionalitása és logikája ellen is. Nádas anyja megkísérli asszonyi személyisége és a pártszerűség egyeztetését – fia szerint ebbe hal bele. Felesége elvesztése után Nádas apjában felborul az a sérülékeny egyensúly, ami a lélektől elszakadt rációfüggőség ellenére addig elviselhetővé tette számára az életét. Amikor magára marad, gyerekei csak nyűgöt jelentenek neki, nem kapaszkodót. Hogy is viselhetné el így kommunista hite elvesztését? Mert „a kommunista nem azért nem lesz depressziós, mert fegyelmezett, hanem azért nem depressziós, mert nem veszíti el az önfeladás és a kritikai szellem értelmébe vetett bizodalmát. Szerencsétlen apám ezért érezte kötelezőnek alázatosan bocsánatot kérni pártjától a búcsúlevelében.” Mert igaz kommunistaként hiszi, hogyha megszűnik kommunista lenni, akkor inkább ne is legyen. Nádas Lászlónak rá kellett ébrednie, hogy a kommunisták nem olyanok, amilyennek gondolta őket. Ezért nem olyan ő sem, sőt nem is az, aminek gondolta magát. „Személyes önzetlenségükre bízva éltek le egy fél évszázadot, de összeomlásukban vagy életük végén be kellett látniuk, hogy önfeladásuknak és önzetlenségüknek az égvilágon semmi értelme nem volt, s utólagos haszna sem lesz senkire nézve.”

Innentől nincs tovább. A Ráció és a Logika azt diktálják ugyan, hogy gyerekeit se hagyja itt, de élete talán egyetlen irracionális döntését hozva nem viszi magával őket. Viszont elsőszülöttjére hagyja suicid hajlamát, aki talán csak azért nem enged annak, mert úgy tűnik, azt gondolja, hogy az élet olyannyira értelmetlen, hogy még öngyilkosnak sem érdemes lenni. Azt azonban le kell írnia: „Anyám látta, hogy milyen világra tol. Nem volt tudatlan, nem volt tájékozatlan, igazán nem volt ostoba, még csak felkészületlen vagy tétlen sem. Miért nem nyúlt fel egy kötőtűvel. Miért nem kérte meg Hirschler Imrét, hogy csináljon el. Hetvennégy évesen most azt mondom, hogy elcsinált állapotomban sokkal jobban éreztem volna magam, mint túlélőként.” Máshol a maga életének jelentéséről egy, a maga sorsán rágódó, élete hibáján töprengő rokona ad alkalmat arra, hogy ő is eltöprengjen azon, mit rontott el: „Én sem tudom megmondani a magam életéről. Csak azt tudom a magaméról, hogy van bizonyos koherenciája, ám a koherenciájának sincs értelme. Az élet értelmét illetően annyi előnyben vagyok vele szemben, hogy egy születéstől értelmetlen életet nem lehet elhibázni.”

A népirtások századában Nádas születésekor a nácik éppen Miczovban gyilkolnak. Néhol már végeztek, máshol még csak készültek rémtetteikre. Amikor Nádas megszületett, a kommunisták mintaállama rég túljutott a polgárháborús kezdetek helyi mészárlásain, sőt, az Ukrajnában számolatlan milliókat elpusztító mesterséges éhínség „vészkorszakán”, Nagy Terrorjának kommunista „kristályéjszakáin”, kiépítette a maga lágereit, sőt túl volt már Katynon is. Nádas, a „faji” téboly rémtetteit a rosszullétig iszonytató naturalizmussal mutatja be, a kommunizmus bűneinek nem sok figyelmet szentel, azok főként elvi kérdést jelentenek számára, némi ideál-kommunista gondolati köd fedi őket. Olyanforma, mint ami Nádas anyja (és apja, és megannyi más elvtárs) elől is elfedte a maga osztályosai gyilkos gyakorlatát. Nádas anyja ugyanis, hiába állítja ezt a fia, nem tudhatott mindent a nácik bűneiről, de nem láthatta azt sem, hogy elvtársai sem különbek. Nem olyannak látta a világot, amilyennek utólag az ebbe tolt gyereke látja, aki viszont mintha azt nem tudná, hogy ő milyen világból tolja elő a könyvét. Hogy a szellemén kitörölhetetlen nyomot hagyó ideológiától teljesen el nem szakadva az annak jegyében látott történelmet egy másféle, de e szemléletből kinövő ideológia bizonyítékának tekinti. Az 1200 oldal sodrásában szinte észre sem vehető, hogy az osztályharc ideológiájára épülő emberirtás a kommunista hit elvi kérdéseként nem sokkal ijesztőbb, mint a számítógépes játékok gyilkolósdija. Az osztályelvű népirtás teoretikus kezelése következhet a családi háttérből, a kommunista közegben végbement szocializációból, tudja az ördög, miből. De egyenesen banális, ahogy megjelenik benne az a korszellem, amit a kommunista terrort meg nem szenvedő Nyugat intellektuális reflexei irányítanak. Miért is ne? A rendszerszintű kommunista terrort, tízmilliók elpusztítását nem bélyegezte úgy meg a nemzetközi jog és közvélemény, ahogyan a náci rémtetteket: elmaradt a kommunista népirtást legalább jelképesen elítélő második „nürnbergi per”. Ami kizárna minden, akár látenciában maradó gulag-relativizálást.

Így nem csoda, hogy a nácizmus természetesnek vett gyűlöletével szemben Nádas érezhető viszolygással ír a kommunistákkal szembeni köznépi gyűlöletről, pedig nemcsak a náci rémtettekről kell tudnia. Biztosan tudja azt is, hogy a Vörös Hadsereg fölszabadította/megszállta térség lakóinak jelentős része kétszeresen „súlyos háborús sérült”, viselve a nácik és kommunisták osztotta sebeket, megörökölve azokat szülei, nagyszülei generációjától. Aki éveket tölt el könyvtárakban, hogy adatszerűen is dokumentálhassa történetét, az tudja, hogy a hatalomátvételen munkálkodó magyar kommunisták asszisztenciájával a megszállók 600 000-nél több magyar állampolgárt hurcoltak el a Szovjetunióba. Tudnia kell arról is, hogy a jugoszláv kommunisták vezette partizánmozgalom vérontásban edzett harcosai a nekivadult német szadizmus kegyetlenségén túltéve magyar és német civilek tízezreit mészárolták le, arrafelé is, ahol őt – kommunista segítséggel – édesanyjával együtt kisgyerekként menedéket kapott, ahova első emlékképei kötik. Nem lehet kétségünk afelől, hogy egy olyan etikusan gondolkozó és lucidus elme, mint Nádas, minden mártírt egyformán gyászol, könyvében ennek ellenére halovány a kommunista rendszerek áldozatául esett mártírok emléke.

 

* * *

 

A kommunista hatalmat követő évtizedekben tanulmányozható lett a pártállam működése, a lényegét kifejező, korábban „túlkapások” néven emlegetett terror, minden, ami a rendszert jelentette. Kiderült, hogy a valóság annál is szörnyűbb, mint amit előzetesen feltételezni lehetett. A kommunisták nemcsak lényegesen több embert pusztítottak el, tettek tönkre, aláztak meg, hanem a társadalom egészében nagyobb kárt tettek, mint az gyanítható volt. A köztudatba ez a nyilvánossá vált tudás mégsem épült be. Emiatt olyan erősek a kádárista nosztalgiák, és ez ott van a hatalomváltással kapcsolatos elégedetlenségben és a mai demokrácia vélt vagy valós fogyatékosságai miatti hisztériában is. Hogy ez így alakult, abban meghatározó a pártállam sok évtizedes ideológiai monopóliumának a változások után is ható tehetetlenségi nyomatéka. Meghökkentő, hogy ebben, vagyis a diktatúra emlékének megszépítésében mennyit segít a nyugati médiában és közgondolkodásban kiemelt befolyást élvező újbaloldali/neoliberális gondolkodásmód, amely mélységesen lenézi azt a sok keserű tapasztalatot, amellyel a létező diktatúrák ajándékozták meg alattvalóikat. Nádas sem azt kéri számon a magyar (és más) szellemi erőkön, hogy nem tesznek meg mindent a baloldali diktatúrák rendszerének föltárásáért, kritikájáért és megismertetéséért, hanem a francia „polgári történészek” szemére veti, hogy nem tanulmányozzák kellő mélységgel hazájuk munkásmozgalmának történetét. (Természetesen nem arra gondol, hogy Moszkva szellemi, anyagi, ügynöki hálózatának szerepét tárják föl a francia baloldali mozgalmak működtetésében...)

Ennek ellenére Nádas családtörténete elsősorban magyar vonatkozásban mégis enyhít valamit egy igazi párttörténet hiányán. A regény e témába vágó részei arányukban talán nem is mondhatók soknak, de 1200 oldal kis része sem kevés. Nagy a család is, még a szocdem nagyapa nélkül is kitelne belőle egy klasszikus alapszervezet, melynek történetéből úgy látszik, hogy számukra a kommunizmus elsősorban értelmiségi kaland, és kevésbé politika. Legalábbis addig, amíg elérkezik pártjuk hatalomátvételének időszaka. A helyzet változásával a humanitárius álmodozás az embertelenség szolgálatába szegődik. Közben eltűnik az a törésvonal is, amely e családi sejtet elválasztotta a moszkovita vonaltól, a kunistáktól, akikkel szemben elég volt nekik a maguk doktrinersége. Amíg létezhetett a párton belül több irány, addig ők a hazai realitásokat inkább figyelembe vevő landlerista csoporthoz sorolták magukat, de a szövegben találhatók utalások arra, hogy nem volt idegen számukra a Demény- és a Weisshaus-frakció sem, de más, a Kreml fővonalához közeli kapcsolatokról is szó esik.

Nádas szülei landleristák voltak, ami a kunistákról alkotott véleményükből is kiderül. Azok „a bizánci jellegű irányítási rendszer híveként tették a dolgukat, értsd hűséges sztálinisták lettek, mert akár tudatosan, akár öntudatlanul, internacionalista szlogenekkel szolgálták a nagyorosz nacionalizmust”. A landleristák viszont „a demokratikus centralizmus lenini elvei alapján képzelték el mozgalmi tevékenységüket, s a szovjetek állama vagy Sztálin generalisszimusz iránt érzett minden tiszteletük és imádatuk ellenére a helyi adottságoknak, a nemzeti sajátosságoknak, nem az általánosnak, hanem a speciálisnak adtak primátust”. Ők a jó kommunisták – a rosszakkal szemben. A szöveg felhangjai szerint Sztálinhoz viszonyítva Lenin is jó kommunista volt. Arról nem esik szó, hogy az ő demokratikus centralizmusa sem volt más, mint a totális diktatúra egyik változata. Ehhez képest jelentéktelen pontatlanság, hogy a szülők Sztálin-imádata (még a párt viszonylagos pluralizmusa idején) a „generalisszimusznak” szólt, ezt a felülmúlhatatlan katonai rangot a diktátor csak 1945-ben kapta meg, amikorra az imádat nem szándék kérdése, hanem kötelesség volt, melynek teljesítését a párt Kuntalanított posztkunista szárnya ellenőrizte.

Hol volt már akkor a kommunista nagypolgárok szellemi arisztokratizmusa? A vészkorszak és az ostrom megrendültsége, az életben maradás eufóriája közepette az őket hatalmi aspirációjának szolgálatába állító párt elfelejttette velük, hogy valaha még tudtak kételkedni. Nem tűnt fel nekik Kovács Béla elhurcolása, a Magyar Közösség perének törvénytelensége, készítették a lehallgató-berendezéseket, minden aggodalom nélkül vettek részt a demokrácia alapjait támadó kékcédulás választás lebonyolításában, hogy aztán ne tudják mire vélni a Rajk-per történéseit. A diktatúra szolgálatába szegődött európai ízlésű, kifinomult intellektuelek pillanatok alatt mondtak le a gondolkodásnak nemcsak jogáról, de létszükségletéről is, az – énképük szerinti – idealista demokratákból a diktatúra gépezetének lettek csavarjai. Nádas kíméletlen pontossággal mutatja be a kommunista psziché lélekmentesítésének folyamatát. „Az emberi élet pártvizsgálatok sorozatából áll, se elejük, se végük. S innen nézve nagyon jól elképzelhető, hogy tényleg létezett egy nagybetűs Pártjuk, amely személyek felett állt, holott ennek a személytelenségnek a saját személytelenségig szublimált szolgálatával ők is részei” – írja, s lehetne oldalakon át idézni megfigyeléseit.

Visszatekintve mutatja meg azt, amit éppen akkoriban, 1948-ban, az 1984-et író Orwell. Hiteles maradhat így a pártjuk nyilvánvaló gaztetteit zokszó nélkül tudomásul vevő családtagok humanizmusáról és önzetlen idealizmusáról a regényben másutt kirajzolódó kép? Vegyük ehhez hasonló belenyugvással tudomásul, hogy ez az ellentmondás is csak az élet bonyolultságát bizonyítja? Vagy inkább gondoljuk azt, hogy Nádas ennyi év és utólag megszerzett tudás birtokában sem képes kiszabadulni abból a csapdából, amit szülei és tágabb családja szép számú tagja állított? Amibe ők is beleestek? Hogy azzal kell szimpatizálnia, amit elítél? Pontosan tudja, hogy mit jelentett a kommunisták diktatúrája, tudja, hogy az ideológia jelmezét öltő nagyhatalmi politika szolgálatában a kommunizmus különösen veszélyes és kegyetlen. De a családi hagyományhoz igazodva így is szemben áll azokkal, akik ezt sokkal korábban tudták, és nem pusztán elvi alapon, hanem 1919-es személyes tapasztalataik jegyében nemcsak a nemzet, hanem a demokrácia és a humánum ellenségét látták a kommunizmusban.

A kommunisták persze mást tapasztaltak hatalomgyakorlásuk és a hatalom elvesztése kapcsán. csak a maguk veszteségére és a bukás szégyenére emlékeztek. Mindebből semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. Újbóli hatalmukat történelmi szükségszerűségnek és elégtételnek tekintették, a két háború közti világ ideológiai torzította képével igazolták visszatérésüket. E korszak Magyarországáról, társadalmi berendezkedéséről, politikájáról, sodródásáról, hibáiról és bűneiről sokan és sokat írtak. Ezt a világot azok se nagyon sírták vissza, akik elismerték érdemeit a Trianon utáni újjáépítésben, stabilizációban, gazdasági, kulturális és sok más téren. A restauráció 1956 forradalmában sem kapott társadalmi támogatást. Polgári közösségekben némi iróniával azt tartották a kommunista rendszer egyetlen érdemének, hogy fölszámolta a neobarokk világ zárt, konzervatív rendszerét, az arisztokrácia és a hozzá illeszkedő nagytőke, felső középosztály, hivatalnok-elit uralmát. Az viszont nyilvánvaló, hogy a Horthy személyével jellemzett korszak államberendezkedése hasonlíthatatlanul közelebb állt a liberális demokrácia eszményéhez, és mérhetetlenül nagyobb szabadságot adott politikában, gazdaságban, kultúrában, mint a rákövetkező kommunista uralom. Mert még egy általános és titkos választási jog nélkül választott többpárti országgyűlés is nagyságrendekkel demokratikusabban működött, mint a kommunista párt kizárólagos képviseletét a látszólagos jogok kötelező gyakorlásával biztosító álparlament.

Nem kétséges, hogy szörnyű dolog hosszú éveket börtönben tölteni. De a szegedi Csillag-börtönben Rákosi Mátyás egészen más esélyekkel tervezhette a kommunista jövőt, mint amennyit Kun Béla kapott a Ljubjankában, Moszkvában élő testvére erre állítólag fel is hívta figyelmét. „Sztálin legjobb magyar tanítványa” szerencsés pillanatban érkezett a világkommunizmus fővárosába, ahol kevesebb időt töltött annál, mint hogy ő is kivégzett elvtársai sorsára jusson. Nem sokkal a Szovjetunióba érkezése után, 1943. szeptember 7-én, a 27-es számú hadifogolytáborban alkalma nyílt arra, hogy fogságba esett magyar katonatisztek előtt beszédet mondjon. Ma a Rákosi-beszédek ismerete nem része a történelmi gondolkodásnak, így honnan is lenne tudható, hogy e beszédben ott már ott volt mindaz, ami a pártállam tankönyveinek, szakmunkának mutatkozó történeti műveinek, egész propagandájának az alapja lett, Rákosi bukása után is. Retorikája finomodott valamelyest, de az elképzelésrendszer addigra önjáró lett. Eszerint Horthy 1919 után „változatlanul és egyenes vonalban folytatta népellenes tevékenységét, amelyet már a császári hadseregben megszokott”, nem tudott rendesen magyarul sem, a rezsim börtöneiben egymást érték a kivégzések, az országot korrupció, nyomor, cenzúra jellemezte, a nagybirtokrendszertől senyvedő parasztságnak a német szállítások miatt szinte minden terményét be kell szolgáltatnia, Horthy Hitlernek a kezdetektől legbuzgóbb híve és szövetségese, megátalkodott és skrupulusok nélküli elv-barátja volt, aki személyesen rendelte el a jugoszláv kormány szerint 25 ezer áldozatot követelő újvidéki mészárlást.

A kommunista álláspont szerint e bűnök egészének összefoglaló neve a „Horthy-rendszer”, ideje a „Horthy-korszak”. A kommunisták 1919-es, soha be nem vallható csődjéből következően minden, ami utánuk következett csak rossz lehetett, aminek számukra Horthy lett jelképes és valóságos megtestesítője, akivel szemben nem lehetett szó méltányosságról. Megbélyegzése Rákosi és követői-utódai számára éppolyan sarkalatos kérdés volt, mint Kádárnak Nagy Imre bűnössége.

Nádas történetmondásában ennek a múltképnek a lenyomata kísért, törmeléke felsérti a tárgyszerű ábrázolás rendszerét. Ott van abban is, ahogyan a magyar holokauszt miatti felelősség kérdésben a kormányzó felelősségéről ír. Álláspontját Ravasz László és Horthy két beszélgetésének rekonstrukciójára építve Bereczky Albert (későbbi református püspök) elbeszélésére alapozza. Ravasz maga is megszavazta (Nádas szerint aláírta) a két zsidótörvényt, azért, „hogy törvényes keretek közt kerüljék el a nyilas hatalomátvételt és ezzel az általuk [ti. a nyilasok által] szorgalmazott végső megoldást”. A magyar politikai elit nem csekély részével együtt azonban Ravasz sem a magyar náciktól, hanem a mögöttük álló német birodalomtól tartott, melynek vezető körei alig várták, hogy alkalmas ürügyet találjanak a megszállásra és a zsidókérdés végleges megoldására. Bekövetkezte után az inváziótól már nem kellett félni, így amikor eljutott Ravaszhoz egy, a bevagonírozás előtt álló zsidókkal való kegyetlen bánásmódról írt levél, haladéktalanul a kormányzóhoz fordult, és 1944. április 28-i találkozásukon felszólította arra, hogy vessen véget ennek a gyalázatnak. Annál is inkább, mert a jelzett bánásmód előrevetítette az összegyűjtött zsidók majdani sorsát. Horthy arra a német ígéretre hivatkozott, hogy a zsidókat dolgozni viszik, de életüket nem fenyegeti veszély. Nádas úgy látja, hogy Bereczky „leírása alapján valószínűsíthető, hogy e napok egyikén [azaz április utolsó napjaiban], vagy tán éppen ugyanezen a napon adta át [a szövegből nem egyértelmű, hogy ő vagy Perényi Zsigmond felsőházi elnök] az auschwitzi jelentést püspökének”, ami azt jelentené, hogy Horthy a beszélgetés idején már tudta, hogy mi folyik Auschwitzban. Perdöntő bizonyíték hiányában azonban csak feltételezéseink lehetnek arról, hogy Horthy valójában mennyit tudott az 1944. május 15-én és utána induló vonatokra zsúfolt zsidók további sorsáról. Vagyis a Ravasszal való beszélgetés mögötteséről sem tudhatunk pontosat, annak ellenére, hogy Nádas szerint a kormányzó a püspök képébe hazudott. Az biztos, hogy az Auschwitzi jegyzőkönyv végleges változatát 1944. április 27-én gépelték le Pozsonyban. Gondoljunk Horthy történelmi felelősségéről bármit, a szöveget a Ravasszal való beszélgetés idején még aligha ismerhette. A jegyzőkönyvről a kormányzó viszonylagos közeléből elsőként Soos Géza tudhatott, április-május fordulóján. Vélhetően ő jelenik meg Nádas könyvében dr. Soós Endre néven, aligha dr. Sós Endre író, újságíró, neves zsidó közéleti ember, ismert lapok munkatársa, később a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének és a Budapesti Izraelita Hitközségnek rossz emlékű elnöke. Újságíróként állítólag ott volt Evianban, a zsidóság megmentésének érdekében szervezett, eredménytelen konferencián, ahol találkozhatott Soos Gézával – de tudomásom szerint neki ebben a történetben nem volt szerepe.

A téves és pontatlan névhasználatnál problematikusabb, hogy Nádas Soos Gézát a német megszállás után létrejött Magyar Front nevű ellenállási szervezet egyik vezetőjének nevezi, ami igaz ugyan, de oda az (1942-től működő) Magyar Függetlenségi Mozgalom delegálta, aminek mögöttes szervezete a Magyar Közösségként emlegetett Magyar Testvéri Közösség volt, amelynek legszűkebb irányítói körébe tartozott. Ez a „szervezet” sajátos „nemzeti szabadkőművességként” minden szervezeti formát elkerülve a magyar társadalom egészét átfogó titkos szövetség volt. Tagjai ott voltak állami intézményekben, minisztériumokban, a közigazgatás kulcspozícióiban, a védelmi szervezetekben és a hadseregben, többen vezető posztokon, Horthy legszűkebb környezetében, a fia és menye fémjelezte Kiugrási Irodában, melynek Soos is munkatársa volt. Így nyílt lehetősége arra, hogy az Auschwitz-jegyzőkönyvet eljuttassa a kormányzóhoz, de az rajta keresztül jutott Komoly Ottóhoz is. Minderről, tehát a nemzeti ellenállásban és a zsidók védelmében leghatékonyabban működő szervezetről, két alapvető okból nem tudunk eleget. Az egyik az, hogy érthető okokból résztvevőinek jól kellett konspirálniuk. A másik, hogy tevékenységüket nemcsak a kommunisták hallgatták el, hanem a résztvevőknek is hallgatniuk kellett. Az orosz fegyverek védelmében hatalomra törő kommunisták tudták, hogy akik a németek ellen harcoltak, velük is szembeszállnak, a kommunizmust ugyanúgy elutasítják, mint a nácizmust. Ezért ezt az útjukba álló szervezetet szét kellett verniük. Ezt a célt szolgálta az úgynevezett köztársaság elleni összeesküvési per 1947-ben. Rajk László minisztersége idején a nyomozást Szűcs Ernő ezredes vezette (röviddel később már korábbi főnöke, Rajk László perén dolgozott, őt aztán, újabb év elteltével korábbi beosztottai verték agyon). A per után a Magyar Közösség érdemeiről nem eshetett többé szó, kommunista részről a Magyar Frontot tolták előtérbe, már csak azért is, mert abban ők is kaptak szerepet. (Elnökségébe Rajk Lászlót delegálták, aki a nyilas hatalomátvétel idejére készült el az együttműködésről szóló közös nyilatkozattal...) A Magyar Közösségről csak azért ejt szót regényében Nádas, mert annak mestere és atyai barátja, Mészöly Miklós is tagja volt. Az időskori dementiája szakadékának peremén bolyongó Mészöly dührohamot kap, mert már nem tud válaszolni a Magyar Közösségben végzett illegális munkájára vonatkozó kérdésre. „Még egyszer, utoljára ki akartam faggatni őt a századelőn alapított [valójában a húszas évek közepén jött létre és harmincas évek elejétől aktivizálódott] és minden bizonnyal a mai napig működő, Magyar Közösség nevű, egyszerre németellenes és zsidóellenes illegális szervezetben betöltött szerepéről. Mindarról, amit erről tud, még egyszer arról, amit korábban már elmesélt, hogy hozzájussak azokhoz a megértéshez szükséges parányi részletekhez, amelyeket nem mesélt el.” Ebből nem derül ki, hogy korábban Mészöly mit mondott neki, az viszont igen, hogy Nádas az ÁVO koncepcióját átvette a Magyar Közösség antiszemitizmusáról. (Lehet, hogy Mészöly nem is a válaszadásra való képtelensége, hanem emiatt kapott dührohamot?) Ez érthetővé teszi, hogy Soos Géza miért kizárólag a Magyar Front vezetőjeként jelenik meg a könyvben: így nem szorul magyarázatra, hogy az ellenfelei által antiszemitának deklarált Magyar Közösség egyik vezetője az életét kockáztatta zsidók, különösképp kommunista zsidók megmentéséért, és az Auschwite-jegyzőkönyv kormányzóhoz juttatása érdekében. (Aminek eredményeként a budapesti zsidóság esélyt kapott a túlélésre. A kalandos életű Soost később egy általa megmentett későbbi ávós százados mentette meg az ÁVO börtönétől.)

A Magyar Közösség zsidómentő hőseiről évtizedekig nem eshetett szó. A kommunista propaganda nem tűrhette el, hogy a Párt harcosain kívül mások is ellenállók és zsidómentők legyenek, ezért a Magyar Közösséget nemcsak a közvetlenül e célt szolgáló terrorperben kellett ellehetetleníteni, hanem az emlékét is ki kellett törölni a történelmi emlékezetből is. Mi sem jellemzőbb, hogy a Magyar Függetlenségi Mozgalom is erre a sorsra jutott. Egykori kommunista résztvevője éppen 1947-ben úgy írt könyvet róla, hogy a szervezet nevét végig kisbetűvel szedve, köznévként használta, és a függetlenségi harc központjába az egykori mellékszereplőket, a kommunistákat helyezte. Hogy ez propaganda milyen sikeresen működött, az Nádas pontatlan névírásában is kifejeződik.

Végeredményben éppen a múlt valóságos történetének elfelejtetése volt a célja annak a machiavellista kommunista emlékezetpolitikának, amelynek legfőbb jellemzője, hogy ellenfeleit vádolja a maga bűneivel. Moszkva magánszorgalmú ügynökei a náci nyomásnak rendre kényszerből engedő Horthyt Hitler feltétel nélküli kiszolgálójának nevezik, a parlamentarizmust és a többpártrendszert eltakarító diktatúra a fogyatékosságai ellenére is működő jogállamiságot náci totalitarizmusnak minősíti. A nagybirtokrendszert pedig úgy szüntetik meg, hogy röviddel később a kényszer-téeszesítéssel azt a földet is elveszik a parasztoktól, amelyen korábban szabadon gazdálkodhattak. Ezt követően majd félmillió büntető eljárást indítva, százezreket elítélve, kötelező beszolgáltatási rendszerrel, még a vetőmagot is elrabolva a parasztság korábbi kifosztásáról beszélnek. Terrorperekben százával hozott és végrehajtott halálos ítéletek közepette, internálótáborok és kitelepítések, a szólás- és sajtószabadság megszüntetése, eszelős katonai és nehézipari beruházások közepette, a gazdaságot a szovjet érdekeknek alárendelve, a hadsereget és az államvédelmet szovjet tanácsadók felügyelete alá helyezve az előző rezsimet vádolják totalitarizmussal, elnyomással. Mindez csak annyiban tárgya Nádas regényének, amennyiben a családját érinti valamilyen összefüggésben hátrányosan. Vagyis annyiban, hogy nem feltétlenül esik nekik jól mindezt elkövetni. Nem hisznek abban, hogy mindez jó, de abban igen, hogy az ezt elkövető Párt az. Különös helyzet, amelyben a tettesek szubkultúrája sem boldog attól, amit tesz. Kivételezett élethelyzete és a hatalom gyönyörűsége azonban sok mindenért kárpótolja. Az e közegben felnövő Nádas mélységesen elítéli ezért, miközben történelemképe tudatalattiját e közeg politikai és ideológiai alapú elfogultságai határozzák meg.

Csendben belesimul a halk szavú (poszt)kommunista előítéletesség vonulatába, ahogyan az ávósok vallatási technikájáról tűnődő írónak nem a KGB-től érkezett tanácsadók, hanem a korábbi évtizedek politikai rendőrsége jut eszébe. „A Horthy-rendőrség nyomozói, az ellenforradalmi rendszer évtizedei alatt művészei lettek ennek a típusú vallatásnak. Valószínűtlenül hosszú időket töltöttek teljesen mellékes kérdésekkel, lecövekeltek, anyagot gyűjtöttek, anyagot halmoztak. A nyilas hatalomátvétel aztán szakmailag bőszítette fel ezeket a kiművelt vallatási szakembereket. A nyilasok visszavezették a rendszerbe a csőcselék brutális és szabadrablásra alapozott logikáját, amit ők a kommünt követő fehérterror lezárásával, Bethlen miniszterelnök konszolidációs politikájával feladtak, a nyilasok összetörték a felderítéshez szükséges vallatási trükkök több évtized alatt kidolgozott finomszerkezetét.” Világos beszéd, kár, hogy negyed század történetét azzal a két-három évvel illusztrálja, amelyik azt legföljebb időlegesen jellemezte. Az, hogy ÁVO és az ÁVH működését az előző korszak formálisan hasonló célú szervezetének tevékenységével kapcsolja össze, eleve relativizálja a kommunista terror bűneit. csak a nagyon figyelmes olvasónak tűnhet fel az a halovány különbségtétel, ami az ávós pribékek gyakorlatát nem „Horthy-rendőrség”, hanem a Gestapóval szövetkezett nyilasok módszereihez hasonlítja. A legfontosabbról azonban nem szól: hogy az ávósok már csak azért sem vívtak szellemi párbajokat áldozataikkal, mert nem akartak megtudni tőlük semmit. Azért kínozták őket, hogy aláírassák velük az általuk koholt vádakat igazoló, előre gyártott vallomásaikat.

A könyv egészét tekintve az itt gyorselemzett néhány sor szinte súlytalan. A történelemkép egészét véve viszont árulkodó. Úgy indul az 1919-es fehérterror brutalitására utalva, mintha azt nem a vörösterror előzte volna meg. Pedig a (puccsal) hatalomra került kommunisták diktatúrája hozta létre az intézményesített terror első szervezeteit. Nem egy megszállt országban, hanem saját megszállottságától hajtva. Mint Nádas írja, apja példáját követve ő is készített emlékeztető cédulákat azokról a témákról, amelyeknek utána kellett (volna) néznie. Ezek egyikére a Tanácsköztársaság címszó került – hiába. Így egy kulcsfontosságú eseménysor nincs ott a történelmi tablón, ami nélkül Horthy kormányzóságának koráról éppen úgy nem adható hiteles kép, mint az 1945 utáni idők második kommunista puccsáról. Nádas narratívája szerint a kommünt az antant akaratának megfelelően bevonuló román csapatok döntötték meg, vezetőinek és kompromittált híveinek ezért kellett menekülniük. Lényegében így történt, csak az nem derül ki ennyiből, hogy a román megszállás idejére a kommunista hatalom már gyakorlatilag megbukott. Minden szempontból csődöt mondott, mert a társadalom előtt egyetlen problémát sem tudta megoldani. Így például Magyarország integritását sem tudta megvédeni: igaz, nem is akarta. Ezért nem állt mellé senki, így a katonailag jelentéktelen erővel érkező román hadsereg ellen magát sem tudta megvédeni. Örökségül csak tehetetlenségének és rémtetteinek legendáriumát hagyta, olyannyira, hogy Trianon mellett ez a dicstelen emlék lett a két háború közti közérzület meghatározója. Az 1945-öt követő események pedig messzemenően igazolták a kommunistáktól való, korábban sokszor eltúlzottnak vélt félelmeket.

Nádas a kései történelmi tények (Molotov-Ribbentrop paktum) ismeretében látja, hogy a Moszkvából irányított nemzetközi kommunista mozgalom az orosz nagyhatalmi politika eszközeként működött. Mégis rosszallja, hogy a „korabeli [értsd: a két háború közötti] magyar biztonságpolitika a kommunista tevékenységet minden bizonnyal egy generális szovjet politikai szándék, a kommunista világhatalmi törekvések részének tekintette”, és zavarja, hogy ezt a törekvést „a vezérkari főnökség defenzív alosztályának kell elhárítani”. Hogyne zavarná, hiszen e részleg emberei vallatták (tehát a már taglalt kifinomult módszerek alkalmazása mellett verték is!) apját a Hadik-laktanyában. De minek kellett volna tekinteni az akkori rendszernek a kommunista mozgalmat, mint ami volt? Vagyis a társadalmi megegyezés felborításán, az adott államberendezkedés megdöntésén, egy szűk csoport diktatúráján dolgozó, tetejében idegen hatalmi érdekeket szolgáló szervezkedésnek? Amit nemcsak a Tanácsköztársaság dicstelen 133 napja, hanem utóbb az 1945 utáni évtizedek messzemenően bizonyítottak. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy Nádas meg merje érteni az akkori hatalom gondolkodását, mert, mint annyi más esetben, ehhez szembe kellene fordulnia mindazzal, amit szüleitől, rokonságától, és a velük kapott baráti körtől tanult. Úgy érzi: nem árulhatja el őket, ezért együtt él azzal az ellentmondással, hogy mást gondol a kommunizmusról általában, mint amit érez sok kommunistával kapcsolatosan. Pártjukat elutasítja, de velük a személyes kötődésen túl elvi alapon, mint egy kereszténységből kinőtt, nemes indítékú utópia híveivel, rokonszenvez. „Követtem őket, de bármily mulatságos, éppen azért nem lettem kommunista, mert követtem őket” – írja. Hogy ez ellentmondás lenne? Az hát. „A modernizmus világának ez volt az egyik legnagyobb réme és bumerángja, az ellentmondás. Ellentmondásoktól mentes világra törekedtek, s ha a világ ma még nem ilyen szerencsés, akkor majd ők holnapra megreformálják, mentesíteni fogják az ellentmondásaitól. Hosszú évtizedek teltek el, s még mindig porig alázott, ha valaki azt állította, hogy ezért vagy azért ellentmondásos az állításom. Uramisten, hát ellentmondásos az állításom. Na, és akkor mi van.” A gondolatsor végének kérdése kijelentés, ponttal a végén. Nyelvtanórán ez is ellentmondás. Itt maga a koherencia, mert vannak ellentmondások, melyekkel együtt kell élnünk. Az élet ilyen. De vannak olyan koherenciazavarok, amelyekkel lenne teendő, mégis megmaradnak rendszerhibának.

 

* * *

 

Ez a rejtett hiba mutatkozik meg abban a hangsúlyos kijelentésben, mely szerint Budapest „mindig kész a lincselésre”. Elég-e alátámasztására az a (tegyük fel, helytálló) közlés, hogy „az ostrom után alig telt el egyetlen hónap, máris feltámadt, lincselt a pesti utca”? Ez már „mindig”? És hogy a pesti utcák népe már csak ilyen? Lincsel, ha teheti? És nem számít, hogy előtte Budapestet rommá lőtték, hogy éhínség gyötörte, hogy a poszttraumás stressz heveny szakaszát élte? Hogy a hadszíntérré vált városok csőcseléke az ókortól máig mindenkor hajlamot mutat a lincselésre? Miért lett volna kivétel Budapest, ahol a meghatározó kommunista részvétellel működő népbíróságok ítéleteit követő köztéri kivégzésekkel erre hatóságok biztatták azt? De talán nem is erről van itt szó. Az 1945-ös epizód súlyát az adja, hogy a magyar forradalmat diszkreditáló és a kádári hatalom terrorpereinek igazolására használt 1956-os Köztársaság téri lincselés jeleneteit készíti elő. Amivel nemcsak a térben és időben közeli Kossuth téri mészárlás jelentősége marad kibontatlan, hanem az is, hogy a pártház (amelyben a forradalom fegyveres leverését előkészítő kommunista ellenforradalmárok központi bizottsága gyülekezett) később brutálisan meggyilkolt védői golyózáport zúdítottak az ostromlók sebesültjeiért érkező mentősökre. Lincselés? Az. De aligha fogjuk megtudni, hogy mennyi volt benne a csőcselék hisztériája, és mennyiben volt egy még aljasabb, tudatos provokációsorozat következménye. Nádas okkal szól „az elszabadult városi söpredék” rémtettéről, de hallgat az odáig vezető útról. Nemcsak a közvetlen, a valamivel távolabbi előzményeket sem tekinti át. Nincs élménye arról, mit jelentett a mindennapokban az, hogy a kommunisták diktatúrája hadat viselt a társadalom ellen. Hogy tudatosan gyötörte azt a népet, amelyre hivatkozott. Arról értesülünk, hogy 1956 nyarán a közeledő robbanásról beszélgetnek a Nádas család barátai. Olyan emberek, akik „a saját kezükkel és a saját testi erejükkel fel akarták tartóztatni a nyilvánvaló politikai változást”, és sejtették, hogy „ez nem fog sikerülni. Ott volt Asztalos János, ott volt Mező Imre, a két férfi, akiket később a Köztársaság téri pártház ostrománál meglincsel a csőcselék, akiket szerettem, de a vitáikkal engem már nem érhettek el, mert az egész társadalommal együtt messze túl jártunk az ő belső vitáikon”. Tizennégy éves ekkor. Ám a kommunista áldozatok iránti „szeretet” hat évtized után is felülírja emlékezésében a tényeket. Mert Mezőt és Asztalost nem lincselték meg. Mező a kórházban halt bele sebesülésébe, a harcban elesett Asztalosnak pedig a holttestét gyalázták meg. Nádas pontatlanságát nem ellensúlyozza az a kommentár, mely szerint a lincselés nem volt a forradalom része, az „inkább a forradalom képlékenységéhez és törékenységéhez, a teljes fejetlenséghez tartozott”. De hát nem része-e minden forradalomnak a képlékenység és fejetlenség?

Mező, Asztalos, Nádas László már 1956 nyarán ellenforradalomnak minősítették a később kirobbant forradalmat, amit szerintük még időben le kellett volna verni. Elképzelhető, hogy milyen eszközökkel. Szándékuk bizonyítja, hogy töretlenül hittek a kommunista rendszerben. Vagy csak a hatalmukat féltették? Azt, amelyik miatt lakásukban nem mertek szabadon beszélni, mert tudták, hogy a kiváltságaik közé tartozó telefon egyúttal lehallgató berendezés? „Joggal tartottak, hogy füle van a falnak. Szakmailag ők maguk gondoskodtak róla, hogy mindenütt legyen füle. Az apám gondoskodott róla, mozgalmi fedőnevén Jupi gondoskodott róla a távközlésben szerzett tapasztalatával, és a nagybátyám gondoskodott róla, Nádas Endre, mozgalmi fedőnevén Vadas.”

Tarthattak mástól is. A kiterjedt Nádas család valamennyit mindig tudott pártja gyalázatos ügyeiről, azokról is, amelyekben nem vett részt. Cselekvő résztvevőként az 1947-es kékcédulás választások csalásairól, bár utóbb inkább hallgattak „a szabad választások meghamisításáról, a kék cédulákról, pedig nyomtatták, vitték teherautón, egymás között pedig mégiscsak a fülem hallatára büszkélkedtek vele.” Tudtak a Rajk- és a többi per titkairól. Nádas Lászlóné annak a Szalai Andrásnak a titkárnője volt, akit rövid úton fölakasztottak, de karrierje nem tört meg. Továbbra is a rendszer működtetőinek körében maradt, „radikális igazságérzete” csak abban akadályozta meg, hogy miniszter legyen belőle, mert szűk vezetői körben kétségét fejezte ki a népességnövelő programjáról beszélő Rákosi elképzelését illetően. Hogyan is tehette volna szóvá azt, hogy talán nem kellett volna Rajkot, Szalait, másokat kivégeztetni, agyonverni, lecsukatni?



« vissza