Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Mi lett a magyar–ukrán barátságból?

Pontosan kilenc éve, e folyóirat 2009. decemberi számában még kérdésként fogalmaztam meg: „Egy illúzió vége – Az ukrán nacionalizmus a magyarok ellen fordul?” Akkori írásomban felidéztem, milyen őszintén baráti kapcsolatban állt hazánk az 1991-ben függetlenségét népszavazással megerősítő Ukrajnával és annak akkori vezetőivel, s hogy a bensőséges viszony záloga a nemzeti kisebbségek védelmét szóban és tettekkel is kifejező ukrán kormánypolitika volt. A Csurka István és néhány társa által hevesen ellenzett, 1991-ben megkötött és a két parlament által ratifikált magyar-ukrán szerződés, majd az 1992-ben megszületett ukrán nemzetiségi törvény alapja az volt, hogy Magyarország tiszteletben tartja Ukrajna területi integritását, nem igényli a határ ukrán oldalán egységes tömbben, az 1920-as, majd az 1947-es békeszerződésben elcsatolt közel 200 ezer magyar visszakerülését az anyaországhoz, Ukrajna viszont államközi szerződésben is biztosítja ennek a magyar közösségnek a jogait. A szerződésben Ukrajna garantálta a Kárpátalján élő magyar közösség számára anyanyelve használatát a mindennapi életben, a hivatalos érintkezésekben és az anyanyelven történő tanulást „az oktatás minden szintjén.” A tavaly szeptemberben a kijevi parlament által elfogadott oktatási törvény alapján azonban pár éven belül 10 éves kor után Ukrajna minden állami iskolájában az ukrán lesz a tanítás nyelve, tehát a jelenlegi mintegy száz magyar tannyelvű oktatási intézmény felső tagozata megszűnik. Ezzel szomszédunk felrúgta a nemzetközi jogi érvényű államközi szerződést, és semmibe veszi az Európa Tanács Joggal a Demokráciáért („Velencei Bizottság”) ajánlását, hogy az egyébként ésszerű törvényben változtassák meg a nemzeti kisebbségek jogait súlyosan sértő 7. paragrafust.

 

A történelmi háttér

 

A magyarok fiatalabb nemzedéke nemigen ismeri e vita történelmi gyökereit. Arról talán mindenki hallott, hogy 1100 éve az Árpád által vezetett magyarok az Ukrajnához került Vereckei-hágón vonultak be a Kárpát-medencébe. Ez az Alföldig terjedő hegyes határvidék 1918 előtt nem volt elhatárolt földrajzi vagy politikai egység, de történelme, földrajzi sajátosságai, etnikai és szociális viszonyai mégis megkülönböztették a környező tájaktól. A hegyekben a ruszinnak vagy ruténnek nevezett keleti szláv népcsoport élt, a síkvidéken főként magyarok, de nagy számban telepedtek itt le németek és az orosz pogromok elől menekülő zsidók is. Az I. világháború végén, a korábbi magyar kisebbségpolitika korrekciójaként, az 1918. december 10-én, Budapesten megrendezett ruszin nagygyűlés programja alapján a Károlyi-kormány december 23-án elfogadta a Ruszka-Krajna autonómiájáról szóló 1918. évi X. számú néptörvényt. Szabó Oreszt vezetésével megkezdődött a Ruténföld autonóm közigazgatásának, a ruszin nemzetgyűlésnek és a ruszka-krajnai minisztériumnak a kiépítése. A párizsi békekonferencia azonban a lakosság megkérdezése nélkül, sőt nyugodtan állíthatjuk, akarata ellenére, ezt a területet, délnyugati részén egy színtiszta magyarlakta sávval, a frissen létrehozott Csehszlovákiához csatolta. A csehek nem tartották be a Ruszinszko autonómiájára vállalt ígéretüket, de felvilágosult gyarmatpolitikájuknak anyagi hasznát látta a terület lakossága. Csehszlovákia felbomlásakor, 1939. március közepén egy magyar katonai akció a minimális ellenállást könnyen leküzdve, a lakosság többsége által támogatva, visszaállította az immár Kárpátaljának nevezett területen a magyar szuverenitást, ezzel helyreállítva a lengyel-magyar közös határt is. A Teleki-kormányban őszinte volt a szándék a Ruténföld autonómiájának létrehozására, de a kitört világháború és a terület kritikus stratégiai helyzete ezt meghiúsította. 1944 késő őszén a szovjet hadsereg elfoglalta Kárpátalját, és a magyarlakta sávval együtt bekebelezte a Szovjetunióba. A szovjethatalom az önálló ruszin nyelvet nem létezőnek, a szláv lakosságot pedig ukránnak nyilvánította. Ezt az Ukrajnából érkező nagyszámú betelepülő rövidesen valósággá tette. A kétszázezres lélekszámot megközelítő, akkor a terület lakosságának egyharmadát kitevő magyar kisebbséget a szovjethatalom tömeges deportálással tizedelte meg, erről a szolyvai és makkosjánosi emlékművek is tanúskodnak. Később is a legnehezebb helyzetben lévő határon túli magyar közösségként tartottuk számon a Kárpátalján élőket. Nemzettársaiktól átjárhatatlan határral elzárva, totális diktatúrában élve, az a sors várt rájuk, mint a Szovjetunió többi kicsiny finnugor nyelvű népére: a beolvadás, az eltűnés.

A rendszerváltozás szele elérte a Szovjetuniót is, ennek nyomán Ukrajna 1991 végén független állam lett. A történelmet jól ismerő magyar kormány számára ez egy középkori szomszéd újjászületése volt, egyben pedig a két világháború közti kisantant két államát szétválasztó, kívánatos jó szomszéd. Ukrajnát – Lengyelországgal együtt – elsőként ismertük el, kijevi főkonzulátusunkat nagykövetséggé emeltük. Tudtuk, hogy az orosz nagyhatalommal is könnyebb lesz jó viszonyt ápolni, ha közöttünk lesz egy önálló és szilárd közepes hatalom. Magatartásunkkal, politikánkkal hozzá akartunk járulni ukrajna gazdasági és külpolitikai sikereihez, európai integrációjához. Kravcsuk akkori ukrán elnök és külügyminisztere, Anatolij Zlenko fontosnak tartotta a Magyarországhoz fűződő kitűnő viszonyt, és kész volt radikálisan javítani a kárpátaljai magyar kisebbség helyzetén. Ukrajna és Magyarország 1991 tavaszán részletes kisebbségvédelmi konvenciót írt alá. Ebben olyan jogok szerepeltek, amelyekre minden nemzeti kisebbség igényt tart, de a szomszédságunkban távol álltak a megvalósulástól. Többek között a nemzeti (etnikai, kulturális, nyelvi és vallási) identitás védelme, a lakosság nemzeti összetétele mesterséges megváltoztatásának (a betelepítéseknek) a tilalma, és az anyanyelven történő oktatás garantálása. A megállapodás gyakorlati megvalósulásához elengedhetetlen volt egy államközi szerződés megkötése, a területi igényekről történő kölcsönös lemondás deklarálásával együtt. Az 1991. december 6-án aláírt magyar-ukrán szerződés a lehető legjobb viszonyt hozta létre legnagyobb szomszédunkkal. Nemzetpolitikai szempontból is igen fontos volt: segíteni akartuk a szovjet uralom alatt megfélemlített és politikailag jogfosztott kárpátaljai magyarokat jobb jövőjük biztosításában. Az aláírást követően a Kárpátalján élő magyarság politikai helyzete határozottan javult, és megindult több új határátkelőhely kiépítése is. A kijevi parlament elfogadta, és 1992. június 25-én hatályba léptette „A nemzeti kisebbségekről” című törvényt, Kárpátalja terület elnöki megbízottja pedig 1992. december 17-én rendeletben előírta, hogy „ahol a lakosság többsége meghatározott nemzeti kisebbséget alkot, az állami, társadalmi szervek, intézmények és szervezetek hivatalos személyei kötelesek beszélni az állami nyelvet és a nemzeti kisebbség nyelvét, olyan szinten, amely hivatali teendőikhez szükséges.”

A rendelet alapján a magyarlakta községekben és Beregszász városban a hivatalos intézményeken az ukrán mellé kitűzték a magyar nemzeti színeket. A Magyarországról kapott anyagi támogatás jóvoltából Kárpátalján megerősödött a magyar nyelvű oktatás. Beregszászon, ebben a szebb napokat látott kisvárosban létrejött a II. Rákóczi Ferenc Tanárképző Főiskola, továbbá az Ungvári Állami Egyetemen (a magyar állam anyagi támogatásával) magyar tannyelvű Humán- és Természettudományi Kar jött létre. Időközben azonban sajnálatosan meggyengült az a szellem, ami az 1990-es éveket jellemezte. A gazdasági helyzet katasztrofális romlását követte a rokonszenves ukrán nemzeti tudattal párhuzamosan megjelenő türelmetlen nacionalizmus jelentős erősödése. A kisebbségi jogok érvényesülése egyre jobban akadozott, az 1991-ben népszavazás által igényelt és megszavazott magyar többségű közigazgatási egységnek még az emlegetése is veszélyes lett.

A 2014-ben lezajlott Majdan-forradalom, Ukrajna népe többségének óhaja, hogy az ország a demokrácia és az európai integráció útjára térjen, reményt keltő volt. A jövővel kapcsolatos elképzelések között szerepelt, hogy az eltérő hagyományú és nyelvű ukrajnai területek, az orosz és más nem ukrán közösségek problémájának a megoldása a föderalizmus lenne. A Krím félsziget Oroszország általi, a nemzetközi jogot súlyosan megsértő annektálása, majd a Kelet-Ukrajnában orosz beavatkozással szított polgárháború, az orosz agresszió nyomán az országot elöntő nacionalizmus azonban a föderalizmus ellentétét, a centralizált állam és az ukránosítás programját fogadtatta el a kijevi törvényhozással, és a lakosság egynegyedét alkotó nemzeti kisebbségek elleni lépésekben éli ki magát. A magyar-ukrán szerződés szellemét és betűjét is sérti a vereckei emlékmű ismételt meggyalázása, a magyarellenes tüntetések sorozata, a legnagyobb magyar szervezet ungvári székházának felgyújtása, magyar cigányok megtámadása és egyikük megölése, mindenekelőtt pedig a magyar nyelvű oktatás súlyos korlátozásának a kísérlete.

Érthető az az ukrán törekvés, hogy a nemzeti kisebbségek is tanulják meg az ukrán nyelvet, de a 2017. szeptember 5-én az ukrán parlament által elfogadott oktatási törvény célja nem ez, hanem a kisebbségek identitásának fokozatos gyöngítése, idővel megszüntetése, noha ezt természetesen nyíltan nem mondja ki. Ugyanis évszázados tapasztalat, amelyet az oktatási szakemberek csak megerősítenek, hogy az anyanyelven a legeredményesebb a tanulás, ezt már a neves 17. századbeli cseh-morva pedagógus, a Lorántffy Zsuzsanna fejedelem asszony által Patakra hívott Comenius is megállapította. Tehát Ukrajnában is az anyanyelven történő elemi és középfokú képzés biztosítja a valódi esélyegyenlőséget, azt, hogy az iskolából kikerülő tanulók kellő műveltség és alapismeretek birtokában eredményesen illeszkedhessenek be a társadalomba. Ennek nem a 10 és 18 év közöttiek anyanyelven történő oktatásának a megszüntetése a módja. A hivatalos nyelvet igazán jól csak megfelelő anyagi és személyi feltételek mellett, idegen nyelvként tanulva lehet elsajátítani. Akik felsőfokú tanulmányokat kívánnak folytatni Ukrajnában, azok a megfelelő nyelvi alapokat a magyar iskolában megszerezve, és anyanyelvükön téve le a felvételi vizsgát, éppolyan eredményesen fogják tudni ukránul folytatni tanulmányaikat, mint sok százezer európai diáktársuk, akik a középiskolát hazájukban anyanyelvükön elvégezve az EU valamelyik más országának egyetemén tanulnak hosszabb vagy rövidebb ideig. Ne állítsa az ukrán propaganda, hogy az új törvény a gyermekek érdekében született, hogy általa akár Ukrajna elnöke is lehet egy nem ukrán származású diákból. Ha Ukrajnában ezentúl a nem ukrán anyanyelvű 10 éves gyerekeknek ukránul kell tanulniuk a matematikát, fizikát, kémiát, biológiát, akkor nagy többségük valószínűleg gyöngébb tanulmányi eredményt ér el, és nem lesz esélye a továbbtanulásra.

Vannak az országban emberek, akik egyáltalán nem beszélnek ukránul, és ez végső soron egységünket és nemzetbiztonságunkat érintő kérdés” – jelentette ki pár hónappal ezelőtt Klimkin ukrán külügyminiszter. Ez a mondat, ez a gondolkodás azt jelzi, hogy a mai Ukrajna egy rendkívül rossz, önmaga számára is veszélyes, nemzetállami felfogást képvisel. Lakosságának jelentős hányada sem nyelvében, sem tudatában nem ukrán, közel 20 százaléka orosz. Ha ezek gyermekeit ukrán iskolába kényszerítik, tálcán kínálják Oroszországnak az ürügyet – nem arra, hogy tiltakozzon, hanem hogy az orosz kisebbség védelmére hivatkozva erőteljesebben folytassa, amit megkezdett, és annektálja az orosz népességű területeket. A magyar és más kisebbségek esetében ettől nem kell tartania az ukrán vezetésnek, de ilyen oktatási törvénnyel minden szomszédjával garantáltan rossz lesz a viszonya. Higgyék el ukrán szomszédaink, nem az erőszakos ukránosítás biztosítja Ukrajna területi épségét. Gondoljanak Kanadára, ahol a franciáknak, Quebec tartománynak az 1960-as években adott autonómia őrizte meg az ország egységét: szabad körülmények között tartott népszavazásokon vetették el a választók a tartomány elszakadását. Amikor Skóciában pár éve felmerült a függetlenség igénye, a londoni kormány nem katonaságot küldött „a szeparatisták” megfélemlítésére, hanem népszavazást írt ki, és ez a kérdést jó időre eldöntötte. Ellenpéldaként: a szerbek az 1990-es évek elején szembeszegültek a nagyobb autonómiát igénylő jugoszláv tagköztársaságokkal, ez vonta maga után, hogy véres háborúk során ezek mind elszakadtak. Ha a Krím és a jelentős számú orosz lakossággal rendelkező kelet-ukrajnai területek valódi önkormányzattal és nyelvi jogokkal rendelkeztek volna, nehezebben lehetett volna ezeket háborúba taszítani és ténylegesen elszakítani.

 

Az orosz-ukrán hibrid háború és befejezésének lehetőségei

 

Ami Donyeck, Luhanszk és más kelet-ukrajnai területeken folyik, az nem polgárháború, az nem országok közti hagyományos háború, az a sajtóban elterjedt nevén hibrid háború. Reid Standish a Foreign Policy amerikai folyóirat 2018. januári számában olyan katonai stratégiaként definiálja, amely „ötvözi a diplomáciát, a politikát, a médiát, a kibertérséget és a katonai erőt annak érdekében, hogy destabilizáljon és aláaknázzon egy szemben álló kormányt”. Nyáron arról érkeztek hírek, hogy a Donbassz régióban intenzívebbé vált az orosz-ukrán háború, továbbra is halnak meg katonák és civilek. Semmi jele, hogy a harcoló felek és támogatóik betartanák a 2015-ben megkötött újabb minszki megállapodást a harcok leállításáról, az pedig teljesen kizártnak tekinthető, hogy Putyin elnök – némi további nyomás, szankciók hatására – kész lenne visszaadni a Krím félszigetet Ukrajnának. Az Európai Unió jelentős pénzügyi támogatást nyújt Ukrajnának, az Egyesült Államok pedig hatékony, védelmi célú fegyverszállításokkal támogatja. Komoly gazdasági szankciók vannak érvényben Oroszország ellen, ezek után nem valószínű, hogy Oroszország teljes fegyveres erejét bevetné Ukrajna ellen. Trump elnök azonban habozó magatartást tanúsít. Jonathan D. Kate, a Német Marshall Alap vezető kutatója egy írásában nemrég arra figyelmeztetett, hogy „az ukránoknak minden okuk megvan aggódni, hogy európai jövőjüket Trump és Putyin Helsinkiben eladta. [...] Csúcstalálkozójuk sajtóértekezletén fülsüketítő volt az Ukrajnával kapcsolatos hallgatás. Trumpnak egy szava sem volt az Oroszország által folytatott hibrid háborúról, ezt Moszkva zöld jelzésnek értelmezheti. Lehet, hogy Trump beleegyezett a Krímre vonatkozó orosz igények elfogadásába? Arról szólnak a jelentések, hogy a G7 legutóbbi találkozóján Trump azt a leegyszerűsítő megjegyzést tette, hogy 'a Krímben mindenki oroszul beszél.' Olyan értesülések is vannak, hogy Putyin valamiféle üzletet kínált Ukrajnáról, cserébe más területeken ajánlva Trumpnak biztonságpolitikai megegyezéseket.” Amennyiben bármi igazság van ezekben a feltételezésekben, Trump erős ellenállásra számíthat a Kongresszusban, ahol Ukrajna komoly támogatást élvez.

A közelmúltban elhunyt McCain szenátor és társa, Lindsey Graham (korábban a légierő ezredese) nemrég a donyecki frontra látogatott, és négy más szenátorral együtt javaslatot terjesztett be a szankciók növeléséről és Oroszország elleni további lépésekről. Az Európai Unió nehéz választás előtt áll. Trump kereskedelmi és vámháborút indított ellene, ellenszerként közeledjen-e Oroszországhoz, vagy erősítse Ukrajna európai integrációjának a támogatását? Még nehezebb a választás az elnökválasztás előtt álló Ukrajnának. A függetlenség kikiáltása és a tervutasításos rendszer összeomlása óta az ország gazdasága nem tud kilábolni a válságból és a munkanélküliségből, az életszínvonal a meredek zuhanás után jó esetben stagnál – kivéve a mesésen meggazdagodott oligarchák esetében. A Majdan tér forradalma véget vetett 25 év egymást váltó és ellentétes politikát folytató kormányainak, és letette a garast az Európához, sőt a NATO-hoz történő csatlakozás mellett.

Tavasszal részt vettem Kijevben egy televíziós vitán. 1991-es első utam óta a főváros teljesen megváltozott, élettől lüktet, mindenfelé daruk jelzik a nagy építkezéseket. A városközpont és az új repülőtér imponáló képet mutat, de kifelé haladva rossz utakkal és rengeteg régi autóval találkozunk. Kijevben nem látszik, hogy az ország háborúban áll, de a provokálatlan támadással szembeni védekezés kétségkívül rendkívüli terheket ró a gazdaságra és a lakosságra. Számomra nyilvánvaló, hogy Ukrajna jobb jövőjét csak a Nyugathoz tartozás biztosíthatja, és ehhez az út Közép-Európán, a nyugati szomszédokkal kiépített intenzív gazdasági és politikai kapcsolatokon keresztül vezet. „Ukrajna számára nyilvánvalóan a legfontosabb a béke, és ezt csak a Nyugat támogatása és szolidaritása hozhatja el. Az ukránok körében megerősödött nemzeti érzésnek mind pozitív, mind negatív következményei vannak. Nyugodtabb politikai légkörre van szükség, egyetértésre a korrupció leküzdésében, vissza kell térni a lakosság egynegyedét alkotó nem ukrán nemzetiségek iránti türelmes politikára, ami az 1990-es éveket jellemezte – enélkül nincs sem gyors, sem lassú európai integráció. Több kapcsolatra van szükség a demokratikus országokkal, nyitottságra a nyugati politikai eszmék és gyakorlat iránt, és ennek el kell terjednie a lakosság széles köreiben – így juthat túl Ukrajna jelenlegi súlyos nehézségein” – így összegeztem tavaszi kijevi utam tanulságait. (Mondataim természetesen érvényesek Közép-Európa EU- és NATO-tag országaira is.)

Hogyan zárható le a jelenleg Oroszországgal folyó konfliktus? Egy Ukrajna feje fölötti alku nem zárható ki, de ez igen szomorú fejlemény lenne, és a lelkekben semmiképpen sem teremtene békét. Az orosz agresszió teremtette felháborodás nagyban erősítette az ukrán nemzeti öntudatot, sőt még sok ukrajnai orosz is a kijevi kormányt támogatja. A kárpátaljai magyar szervezetek is határozottan kiállnak Ukrajna területi épsége és szuverenitása mellett. Rövid távon ez erősíti az ukrán kormányt, de hosszú távon meg kell nyernie, elégedetté kell tennie az orosz, román, lengyel, magyar és egyéb nemzeti kisebbségeket is. Súlyos tévedés azt hinni, hogy centralizációval, ukránosítással elérhető, hogy a kisebbségekből ukrán hazafiak váljanak. A jelenleg erős, sőt erősödő nemzeti türelmetlenség nemcsak a kisebbségeket idegeníti el, de az Ukrajna számára annyira fontos közép-európai szomszéd államokat is. Az orosz agresszió ürügye éppen a tízmilliós orosz nyelvű lakosság védelme volt. Ennek az ürügynek a kiküszöbölése nagyban erősítené Porosenko elnök (vagy utódja) pozícióját azokon a tárgyalásokon, amiket Oroszországgal meg kell kezdenie a béke érdekében.

Nyugaton elég általános az a vélemény, hogy a két keleti szláv testvérország háborújában érdemben csak Amerika, Németország és Franciaország közvetíthet. Egy ilyen közvetítés hasznát nem vonva kétségbe szerintem Ukrajna közép-európai szomszédai, Lengyelország, Magyarország és Románia bekapcsolódása sokat lendíthetne a béke kilátásain. Egy békében élő, gazdaságát rendbe hozni akaró, Nyugat felé jó infrastruktúrát kiépítő Ukrajna számára Közép-Európa a példa, a közvetlen kapcsolat az EU-val. A közép-európaiak számára viszont Ukrajna befektetési terület, munkaerő- és nyersanyagforrás, politikailag pedig fontos partner. Magyarország ráadásul nem ellenséges Oroszországgal szemben, megérti az ukrajnai orosz kisebbség aggodalmait, miközben érdekelt egy erős és mintaszerű kisebbségpolitikát folytató Ukrajnában. Magyarország múlt századi történelméből azt is tudja, mit jelent értékes és ezer szállal hozzá kötődő területek elvesztése. Sokak véleményének adok hangot, amikor az orosz-ukrán vitában kölcsönös engedmények útján elért kompromisszumban keresem a béke helyreállításának a módját. A szankciók mindenki számára hátrányosak. A nemzetközi jogrend védelme indokolta meghozatalukat, de bizonyos, hogy sosem lesz olyan orosz vezető, aki feladja a háborúkban vérrel megszerzett és megvédett Krímet Szevasztopollal, a fekete-tengeri orosz flotta egyetlen lehetséges bázisával együtt. Ráadásul tagadhatatlan, hogy a lakosság többsége ott nyelvében és tudatában orosz. Sok évvel ezelőtt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése képviselőjeként ott járva ezt személyesen is tapasztaltam. Trump elnök jelenlegi orosz politikájába bőségesen belefér egy arcmentő eszközzel, egy nemzetközileg ellenőrzött valódi népszavazással dönteni el a Krím hovatartozását. Az amerikai elnök miatt is Oroszország felé közeledni próbáló Európai Unió számára ugyancsak tetszetős lehet egy ilyen megoldás. Egy tiszta körülmények közepette lebonyolított krími népszavazás eredményét mindenki elfogadhatja. Van azonban egy eszköz, ami talán Ukrajna számára is könnyebben elfogadhatóvá tenné ezt a megoldást: orosz-ukrán tárgyalások révén quid pro quo, valamit valamiért. Ha Ukrajna belemegy a krími népszavazásba, cserébe elvárhatja a teljes orosz kivonulást Kelet-Ukrajnából. Ami minden érintett, a helyi lakosságok számára is vonzóvá tehet egy ilyen alkut, az a decentralizálás, a kisebbségi jogok, az orosz és az ukrán nyelv egyenjogú státusa, szabad használata mindkét vitatott térségben, valódi helyi önkormányzattal párosulva. Tudom, hogy erre a javaslatra Kijev első reakciója a teljes elutasítás lenne. De legkésőbb az ukrajnai választások után fel kell majd tenni a kérdést az új vezetés számára: beláthatatlan ideig folytatni kívánja-e ezt a megnyerhetetlen hibrid háborút? Ebbe csak belerokkanni lehet, és a nép, megelégelve a halottakat és a növekvő háborús terheket, előbb-utóbb a nemzeti lobogót lengetők ellen fog fordulni. Lennének, akik kívülről segítenének elő egy ilyen fordulatot. A javasolt kompromisszum elfogadását tovább erősítheti, ha a két ország kölcsönös kisebbségvédelmi szerződést köt, ideálisan az olasz-osztrák precedens alapján kölcsönös védnökhatalmi státust (Schute macht) ismerve el: Ukrajnáét a Krím, Oroszországét Kelet-Ukrajna egyes részei fölött. Mindez józanságot, kölcsönös jóindulatot és erős nemzetközi támogatást, sőt nyomást igényel. Korábban azt gondoltam, hogy a kétoldalú tárgyalások színhelyéül Bécs lenne az ideális. De miért ne lenne erre alkalmas Budapest? Ugyanis itt írták alá 1994. december 5-én az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet konferenciáján a Memorandumot, amelyben Ukrajna lemondott a nukleáris fegyverekről, és csatlakozott a nemzetközi atomsorompó egyezményhez. Cserébe nemzetközi garanciát kapott függetlensége és területi épsége megőrzésére. A memorandumot három atomnagyhatalom, Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság írta alá. Bízva a garanciában, Ukrajna 1994 és 1996 között leszerelte nukleáris fegyverarzenálját, ami a világon a harmadik legnagyobb volt. Ami jelenleg Ukrajnában folyik, az a Budapesti Memorandum nyilvánvaló megsértése. Minden nemzetközi egyezményt felül lehet vizsgálni. Ha erre sor kerül, indokolt lenne a tárgyalásokat az egyezmény megkötésének a helyszínén folytatni. Ennek előfeltétele azonban a magyar-ukrán vita rendezése.

 

A magyar-ukrán diplomáciai háború

 

A magyar kormány nemcsak éles szavakkal tiltakozott a 2017 szeptemberében elfogadott ukrán oktatási törvénynek a magyar és a többi nem ukrán nyelvű iskolát három éven belül bezárással, illetve ukrán nyelvűvé átalakítással fenyegető 7. cikkelye ellen, de bejelentette, hogy amennyiben azt nem vonják vissza, akkor minden fórumon és minden eszközzel akadályozni fogja Ukrajna európai integrációját. A magyar félnek mind jogilag, mind erkölcsileg messzemenően igaza van, amikor elutasítja az ukrán iskolatörvény 7. cikkelyét, és annak elejtését várja Ukrajnától. A Velencei Bizottság állásfoglalása óvatos fogalmazással ugyan, de egyértelműen módosítandónak tartja az ukrán törvényt, és kiskapuként az európai uniós nyelvek esetében javasolja az anyanyelven történő oktatás engedélyezését. Az ukrán kormány valahogy nem találta meg az elkészült véleménynek ezt a legfontosabb pontját, és saját álláspontja igazolását olvasta ki abból.

Május végén a magyar kormány memorandumban hívta fel a NATO figyelmét, hogy Ukrajna elmulasztja a NATO-tagsághoz elengedhetetlen belső reformokat, és az oktatási törvény ellentétes számos nemzetközi egyezménnyel. „A törvény sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét, a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, az Európa Tanács Keretegyezményét a Nemzeti Kisebbségek Védelméről, az EU-Ukrajna társulási megállapodást és a NATO 2017-es éves Nemzeti Programját.” Én hozzátettem volna, hogy elsődlegesen az 1991-ben megkötött magyar-ukrán szerződést is. A fogadtatás vegyes volt, Stoltenberg főtitkár diplomatikus megfogalmazása szerint „össze kell egyeztetni a kisebbségek jogát nyelvük használatára az állam legitim jogával arra, hogy az országban élő népek beszéljék az államnyelvet”. A lengyel külügyminiszter egy harmadik fél közvetítését szorgalmazta, a baltiak pedig maguk is egyre jobban korlátozzák országaikban az orosz nyelv használatát az oktatásban. Júniusra – minden bizonnyal amerikai nyomásra – Klimkin ukrán külügyminiszter és magyar kollégája párizsi találkozóján mutatkozott némi közeledés az álláspontokban, de a magyar kormány addig nem hajlandó feloldani az ukrán integrációs törekvések blokkolását, amíg Kijev nem változtat a kisebbségek anyanyelvi oktatását erősen korlátozó magatartásán.

A nemzetközi sajtó és a nyugati kormányok eddig jórészt csak arra figyeltek föl, hogy az agressziót elszenvedő Ukrajnát bírálja a magyar kormány és blokkolja európai integrációját, NATO-kapcsolatait, de ennek okáról nem szóltak. Noha a magyar társadalom egy pontatlan hír alapján azt hiszi, hogy az Egyesült Államoknak sincs kifogása az ukrán oktatási tervekkel kapcsolatban, de nem ez a helyzet. Kurt Volker korábbi NATO-nagykövet személyében Magyarországot jól ismerő, sőt nyelvünket is beszélő amerikai diplomata az Egyesült Államok különmegbízottja Ukrajna ügyében. Az EU-Ukrajna Társulási Tanács záródokumentumában az EU hivatalos álláspontjaként került megfogalmazásra, hogy a kisebbségek már meglévő jogai nem szűkíthetők. E két erőközpont alapállása tehát kedvező, jó magyar diplomácia esetén ez esélyt kínál egy számunkra elfogadható megoldás elérésére.

Sajnos a nyáron az ukrán-magyar vita elmérgesedett. Orbán miniszterelnök a tusnádfürdői nyári egyetemen elmondott beszédében kitért Ukrajna helyzetére. „Oroszország úgy tekint magára, mint ami egy nem biztonságban lévő ország, abban az esetben, hogyha ütközőzónák nem veszik őt körül. Ezért Oroszország körül ütközőzónák kialakítására fog törekedni, éppúgy, mint eddig. Ennek Ukrajna az egyik áldozata. Az ukránok úgy döntöttek, hogy nem kérnek többé ebből az ötven-ötven nyugati és orosz befolyásolású nyugvó helyzetből, a nyugati világhoz akarnak csatlakozni, és ezért elszakadnak az orosz övezettől. Közelebb kerülnek, talán be is lépnek a NATO-ba, az Európai Unióba, és fölépítik a modern Ukrajnát. NATO-tagságot nem látok, európai uniós tagság realitása szinte zéró. És egy új ukrán állam helyett a jelen pillanatban egy adósrabszolgaság felé sodródó ukrán gazdaságot látok. Az oroszok azon célja, hogy visszabillentsék a korábbi állapotot, úgy tűnik, nem irreális.” A Kijevnek érthetően nem tetsző, ám a valós helyzetet tükröző szavakra az ukrán kormány keményen reagált, régi recept szerint azzal vádolva Magyarországot, hogy beavatkozik Ukrajna belügyeibe, és tiltakozójegyzéket adott át Pap László ügyvivőnek, hivatalos magyarázatot követelve a magyar kormány azon döntésével kapcsolatban, hogy „Kárpátalja fejlesztéséért és a Kárpát-medencei óvodafejlesztési programért felelős miniszteri biztost nevezett ki, akinek illetékességi körébe vonta Ukrajna szuverén területének egy részét.” Vagyis Ukrajna köszönet helyett tiltakozik, amiért Magyarország a rendszerváltozás óta sokoldalú anyagi, gazdasági és politikai segítséget nyújt Ukrajnának, és ezen belül Kárpátalja magyar és ukrán nemzetiségű lakosainak.

2018. szeptember közepén egy rejtett kamerával készült felvétel jelent meg a YouTube videomegosztón arról, hogy ukrán állampolgárok magyar állampolgársági esküt tesznek Magyarország beregszászi konzulátusán, és magyar útlevelet vesznek át, amit semmiféle ukrán törvény nem tilt, csak Kijev – egyelőre – nem ismeri el a kettős állampolgárságot, holott azzal igen sok polgára rendelkezik. Miután a magyar kormány nem hívta vissza képviselőjét, Ukrajna kiutasította, a magyar válasz egy ukrán diplomata kiutasítása lett. Klimkin ukrán külügyminiszter tett még egy vészjósló kijelentést: „Egyvalamiben nagyon következetesen fogunk eljárni, mégpedig abban, hogy ott [Kárpátalján] több Ukrajna lesz, évről évre több Ukrajna lesz, ezt mi feltétlenül el fogjuk érni.” Mit jelent ez? Ukránok tömeges betelepítését, a magyar kisebbség valamiféle kényszer-asszimilálását, a magyar iskolák után a magyar nyelv betiltását, esetleg a magyarok kitelepítését? A fenyegetés az Európai Unió elveinek és gyakorlatának teljes tagadása. Hogy ez nemcsak hangzatos frázis, azt Baloga kárpátaljai ukrán képviselő, a Jedinij Centr párt elnöke javaslata bizonyítja. „Az ukrán államnak fel kellene vásárolnia az áttelepült kárpátaljai magyarok üresen álló otthonait kelet-ukrajnai menekültek számára, aminek köszönhetően megszűnne Beregszász magyar jellege.” (Ez a jelleg máris erősen meggyengült, állapítottam meg másfél éve ottjártamkor, a pár évvel ezelőtti helyzethez képest szinte teljesen eltűntek az utcákról és az üzletekből a magyar feliratok.) Október közepén a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség nyilatkozatban tiltakozott a magyarellenes hangulatkeltés ellen, ami oda vezetett, hogy a magyar kisebbség megfélemlítve, egzisztenciálisan is veszélyeztetve érzi magát saját szülőföldjén. Utalt a magyar állampolgárságot felvettekről közölt listára (a „halállistára”), tiltakozott a kettős állampolgárok kollektív deportálását, kitoloncolását követelő petíció parlamenti befogadása ellen, hogy az ukrán politikai vezetés az ukránok és a magyarok közötti ellentétek szításával kíván politikai tőkét gyűjteni a közelgő elnök- és parlamenti választásokon. „A beterjesztett és elfogadott oktatási és nyelvtörvény alkotmányellenes, hiszen többek közt ellentmond az Ukrajna Alkotmánya 53. cikkelye 5. részében megfogalmazottaknak, miszerint: »Azoknak az állampolgároknak, akik a nemzeti kisebbségekhez tartoznak, a törvény értelmében garantálva van az anyanyelven való oktatás vagy az anyanyelv elsajátításának joga az állami vagy az önkormányzati oktatási intézményekben...«. Az Ukrajna nemzetiségeinek jogairól szóló Deklaráció kimondta, hogy ott, ahol a nemzetiségek egy tömbben élnek, a nemzetiségek nyelve az államnyelvvel egy szinten használható. [...] Szeretnénk emlékeztetni minden ukrán felelős vezetőt, hogy Magyarország az elmúlt húsz [28 – JG] év során mindig is segítő, baráti kezet nyújtott Ukrajnának. Segítette abban, hogy megerősítse függetlenségét, szuverenitását, és bekapcsolódjon az európai országok közösségébe.”

 

Tanít a történelem

 

A politikusok ritkán tanulnak a történelemből, és ez gyakran megbosszulja magát. A fiatal ukrán nemzet önbizalommal tekint a jövőbe, ez helyes, de meg kellene szabadulnia attól az illúziótól, hogy az ország az ukránok homogén nemzetállamává tehető. Hasonló önbizalom és illúziók jellemezték 1918-ig a magyarokat, amikor azt hitték, hogy a hivatalos magyar nyelvnek az oktatásban, a közigazgatásban, a parlamentben és a hadseregben történő erőteljes érvényesítésével a történelmi Magyar Királyság jelentős számot kitevő román, szlovák, szerb és ruszin nemzeti kisebbsége magyar érzelmű állampolgárrá tehető. Pedig 1868-ban egy liberális szellemű nemzetiségi törvény született, amely széles körben lehetővé tette a kisebbségek számára anyanyelvük használatát a közéletben, sajnos azonban a hatóságok ezt egyre kevésbé tartották be. „A magyar nemzet elleni izgatás” címén pereket indítottak (általában rövid időre szóló kényelmes államfogházzal büntetve újságírókat, papokat és más közéleti személyeket), növelték a magyar nyelv tanításának óraszámát, de mindezzel csak a szeparatizmus felé taszították az eredetileg erre nem is gondoló nemzetiségeket. A tragikus következmény az I. világháború végén érkezett el, amikor a győztes antant biztatására az ország nem magyar nemzetiségei kimondták elszakadásukat, a békekonferencia pedig a magyarok számára rendkívül igazságtalanul húzta meg az új határokat, a magyarság egyharmadát elcsatolva elnyomott nemzeti kisebbségi sorba taszította. 1918 után viszont szomszédaink jóval erőszakosabb módon erőltették a többség nyelvét a magyar és a többi kisebbségre. Figyelmeztető azonban, hogy a magyar kisebbségek – némileg megfogyva – száz év után is őrzik magyar nyelvüket és tudatukat – ahogy ezt Ukrajna is tapasztalja Kárpátalján.

Magyarország nem az egyetlen, ahol a türelmetlenség és rövidlátás nemzeti tragédiához vezetett. Előttünk a friss példa, Jugoszlávia esete. Az egységes jugoszláv nemzet álmát az 1919 utáni szerb politika, a nagy-szerb szellemű alkotmány rendítette meg, majd a II. világháború kölcsönös véres leszámolásai azt el is temették. A Tito által létrehozott föderalizmus inkább névleges, mintsem valódi volt. Amikor a horvátok és a szlovénok 1990-ben, a kommunista rendszerek összeomlásakor valóságossá akarták tenni önkormányzati jogaikat, Milosevic pártvezető fegyveres erővel próbálta megőrizni az országban a szerb dominanciát, minimálisan minél nagyobb terület szerb ellenőrzés alatt tartását. Az eredmény ismert, évekig tartó véres háborúk és ezzel járó szenvedések után Jugoszlávia alkotóelemeire bomlott fel. A Szovjetunió és Csehszlovákia akkori politikai vezetőinek az érdeme, hogy országaik békés körülmények között estek szét. Látható tehát, hogy a nemzeti türelmetlenség és elnyomás felkelésekhez vezet. De azt is észre kellene venni, hogy a szeparatizmus, a felbomlás ellenszere a türelmes politika, a kisebbségek nyelvhasználati jogai, közigazgatási önkormányzatuk. A legjobb példa az Ausztriától az I. világháború után Olaszországhoz csatolt Dél-Tirol, ahol területük autonómiája megelégedetté tette mind az olasz, mind a német-osztrák lakosságot. Kevéssé ismert, de jól működő az önkormányzatiság a Finnországhoz tartozó, de svéd nyelvű Aland-szigeteken, a belgiumi németek esetében, és a múltban Németország és Dánia között háborúkhoz is vezető Schleswigben. Az Egyesült Királyság egységét pedig a „devolúció,” Skócia, Wales és Észak-Írország autonómiája őrizte meg.

 

A jó viszony helyreállítható

 

A II. világháború befejeződése óta Európában egy terület más államhoz kerülésére nincs példa, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia a belső, köztársasági határok mentén, azok megváltozása nélkül, és nem etnikai alapon bomlott fel. A nemzeti kisebbségek védelmét a „Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya,” valamint az Európa Tanács határozatai és konvenciói hivatottak biztosítani. Az 1975-ös Helsinki záróokmány preambuluma ugyan kimondja, hogy az aláíró államok úgy vélik, „határaik, a nemzetközi joggal összhangban, békés eszközökkel és megegyezéssel megváltoztathatók,” de eddig egyetlen európai állam sem volt hajlandó határai érdemi megváltozására. Napjainkban kezdett kisebbségeik területének kicseréléséről tárgyalni egymással Szerbia és Koszovó, de a külhatalmak erről lebeszélni próbálják őket, mert félnek a precedenstől, láncreakciótól.

Magyarország tiszteletben tartja az etnikai elvet figyelmen kívül hagyó határait, viszont élharcosa a nemzeti kisebbségek jogainak, és bízik abban, hogy az Európa Tanács, az Európai Unió és az európai békét őrző NATO eredményesen fogja támogatni ezeknek a jogoknak az érvényesülését. Tehát elsősorban ezeknek a szervezeteknek a kezében van Ukrajna nemzetközi konfliktusainak a megoldása, mivel Ukrajna rá van szorulva támogatásukra. Világossá kell tenniük Ukrajna számára, hogy integrációja, tagsága előfeltétele a nemzeti kisebbségek alapvető emberi jogainak a tiszteletben tartása, megtagadása esetén pedig erre nem lesz semmi esélye. Az Oroszországgal fennálló konfliktusban Ukrajna számára nyújtott diplomáciai, gazdasági és katonai támogatásnak is előfeltétele legyen a jogállam, a korrupció felszámolása és a kisebbségek jogbiztonsága. Az utóbbi alapját képezik a nyelvi jogok, köztük az anyanyelvi iskola. A magyar kormány feladata, hogy egy ilyen kiállásra vegye rá európai és NATO szövetségeseit. Ehhez javítania kell a viszonyt Brüsszel és Budapest között, és jobban együtt kell működni az Egyesült Államokkal, egyeztetve vele az Ukrajna irányában, kivált a NATO-ban folytatott politikát. A kárpátaljai magyar kisebbség jogainak biztosításához nyilvánvalóan Washingtonon, Strasbourgon és Brüsszelen át vezet az út. De e jogos célt nagyban előmozdítaná a béke Oroszországgal, és ehhez a magyar diplomácia tevőlegesen hozzájárulhat.

Nem tudjuk, hogy az ukrán lépésekre válaszul adott rendkívül erős, de érthető budapesti reakciókat megelőzték-e bizalmas tárgyalások. Az 1991-es kétoldalú államközi szerződés e tekintetben egyértelmű. A 17. cikkely szerint a két szerződő fél vállalta „a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása” kölcsönös védelmét, az ehhez szükséges feltételek biztosítását, s e kötelezettségek végrehajtását az 1991. május 31-én aláírt Nyilatkozatnak megfelelően. A fenti elvek gyakorlati megvalósítása és a vállalt kötelezettségek végrehajtásának ellenőrzése céljából Vegyesbizottságot állítottak fel „a két Fél állami intézményeinek és nemzeti kisebbségeinek képviselőiből.” A szerződés 21. cikkelye szerint „A Szerződő Felek a jelen Szerződés értelmezésével vagy alkalmazásával kapcsolatban közöttük felmerülő vitákat mindenekelőtt konzultációk, közvetlen tárgyalások, tényfeltáró, egyeztető és békéltető eljárás útján rendezik.” Amennyiben ez nem sikerül, úgy „a nemzetközi jog, az Egyesült Nemzetek Alapokmánya és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet dokumentumai szerinti egyéb elfogadott vitarendezési módhoz folyamodnak.” Tehát adott a vita rendezésére a mechanizmus.

Végre talán felülkerekedik a józanság. Ha ebben az Egyesült Államoknak van szerepe, annál jobb. Október közepén az uniós és a keleti partnerségi programhoz tartozó országok külügyminisztereinek találkozóján Szijjártó és Klimkin külügyminiszterek megállapodtak, hogy a két ország átfogó konzultációkat fog folytatni a kétoldalú kapcsolatok helyzetéről. Egy héttel később Magyarország egy kisebbségvédelmi egyezmény megkötését javasolta Ukrajnának. A javaslat szerint a két kormány tartózkodna olyan politika folytatásától, amely egy nemzeti közösség asszimilációjához vezethet és amely egy-egy térségben megváltoztatná a nemzetiségi összetételt. Az egyezmény szabad nyelvhasználatot biztosítana a nemzetiségeknek a vallásgyakorlás, a kultúra, az oktatás és a közigazgatási intézkedések esetében. Mindezt – és még többet – már az 1991-es egyezmény is tartalmazza, de a lényeg az, hogy a mai ukrán vezetés térjen vissza elődei magyar politikájához. Az ukrán fél a javaslat tanulmányozására tett ígéretet – mondta el Szijjártó Péter. Reményét fejezte ki, hogy a következő, december 7-i milánói találkozón a magyar és az ukrán fél a tervezetet már érdemben is megvitathatja.

Október végén Németh zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke Fedák Sári színésznő beregszászi szobrának avatása után Ungváron megbeszélést folytatott Hennagyij Moszkallal, Kárpátalja kormányzójával. „Ukrajnának tudnia kell, hogy a jövője Közép-Európában van. Meg kellene értenie, hogy elegendő számára az a feszültség és konfliktus, ami Oroszországgal fennáll” – hangsúlyozta a magyar politikus. „Mi, magyarok, ebben a konfliktusban Ukrajna támasza lehetünk, de ha saját magát megfosztja attól a támasztól, amit a nyugati határain lévő szövetségesei jelentenek számára a NATO-ban és az Európai Unióban, akkor a saját jövőjét, kibontakozási lehetőségeit veszélyezteti, és ezzel a politikával játszik igazán a Kreml kezére.” Ha ezt megértik szövetségeseink, akkor meg fogja érteni Kijev is.


(Az írás a 2018. november 2-án érvényes állapotokat tükrözi.)

 

A szerző megjegyzése: Kárpátalja legújabbkori történelmét példás közös vállalkozásban mutatja be Fedinec Csilla és Vehes Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919-2009: történelem, politika, kultúra. Budapest, 2010, Argumentum, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete. A Fedinec Csilla szerkesztésében megjelent Kárpáti Ukrajna – Vereckétől Husztig – Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. (Pozsony: Kalligram, 2014) korrekten veti össze a különféle nézőpontokat.



« vissza